A művészet mint életöröm

Apa és lánya művészete: kiállítás Bartl József és Bartl Dóra alkotásaiból Szentendrén

December 2-tól január 15-ig páros kiállításnak ad otthont a szentendrei Erdész Galéria. A hetvenedik életévén túl járó élő klasszikus Bartl József festményei láthatóak a falon, míg lánya, a minimalista szemléletű, gyakran geometrikus elemeket alkalmazó ötvösművész, Bartl Dóra ékszerei egyedi installáció formájában üvegvitrinekben vehetőek szemügyre. Bár számos rokonság megfigyelhető, a két alkotói pálya önálló, szuverén. A kiállítást ezért két külön megnyitó beszéd vezette be, ezek szerkesztett változatát közöljük.

Ébli Gábor

Művészet mint életöröm

„Hiányzik Szentendre: az egészségi állapotom nem nagyon engedi meg, hogy kijöjjek festeni, pedig nekem Szentendre az inspiráció” – mondja Bartl József, miközben a műtermében beszélgetünk 2005 telén. Harminchárom éve tagja a Régi Művésztelepnek, 1992-ben nagy kiállítása volt a Szentendrei Képtárban. Még személyesen ismerte Korniss Dezsőt, Barcsay Jenőt, Miháltz Pált és Ilosvai Varga Istvánt. A formák és színek következetes, mértéktartó használatát tanulta tőlük.

Soroksárról jött, és a Duna menti svábok kiegyensúlyozottságát, munkaszeretetét hozta magával, illetve fedezte fel újra Szentendrén. A rend igénye műveinek konstruktív szerkezetében, a szélsőségektől mentes életfelfogás a harsány árnyalatokról lemondó színvilágában érhető tetten. E német–magyar, jellegzetesen közép-európai befogadói közeg magáénak is érzi Bartl művészetét: a mostani szentendrei tárlattal egy időben Stuttgartban nyílik kiállítása, és az ottani kulturális alapítvány magas kitüntetését veheti át.

Műveinek más motívumai is jól rokoníthatóak e világgal. Műtermének sarkából díszes parasztláda figyel, s milyen sok képén vehetjük észre a tulipán vagy a szív stilizált jelét. Az ötvenes években művészbarátaival – például Klimó Károllyal és Misch Ádámmal – járta a falvakat, hogy a népi forrásból merítsen. Jelrendszerének innen lett később visszatérő eleme a fejfa, a kereszt vagy az egyszerű ék. A négyzet is egy volt eleinte a jelek közül, míg lassan kiemelt szerephez jutott. A nyolcvanas évek óta műveinek négyzetes rácsozata biztosítja azt a hálót, amelyben a jelek előbukkannak. Fábián László kataszternek, Hann Ferenc ablakkeretnek nevezte ezt az alapszerkezetet. E markáns határvonalak önálló képi világot teremtenek, amelyben már nem az alkalmazott jelek eredeti vonatkozása, hanem ritmusuk, egymással folytatott játékuk adja a művészi élményt.

Markáns határvonalakról van szó, nem csupán a síkbeli tagolás, hanem a térbeli mélység értelmében is. Bartl képeinek döntő alkotóeleme a faktúra, az általa használt anyag rücskös felülete, izgalmas kitüremkedése, amely egyszerre hangsúlyozza a szerkezetességet, és oldja is annak fegyelmét. A gyorsan száradó anyag nagy mesterségbeli ügyességet követel. A struktúra fejben előre összeáll, ám ennek racionalitását oldja az, hogy a megtett mozdulatot utólag nem lehet javítani, vagyis a kivitelezés esetlegessége, a gesztus itt és most jellege egyenértékű az értelmi konstrukcióval.

Rend és szabadság, intellektuális és érzéki vonások kölcsönhatását tovább erősíti a fehér szín kulcsfontosságú szerepe Bartl művészetében. Nehéz szín a fehér, mondta a kitűnő esztergomi művészettörténész, Mucsi András. A triviálisnak tűnő fehér használata éppen azért kihívás, mert nem szabad triviálisan használni, hanem tudni kell jelentést kölcsönözni neki. Hosszú éveken át Bartl is fordult sok más színhez, a nápolyi sárgától az ultramarinkékig. Az utóbbi időben bátrabban vállalja a fehéret, nem is akármilyet, a titánfehéret, méghozzá gyakran a faktúra által hangsúlyozott, központi felületen. Tóth Menyhért foglalta össze egyszer: a fehérhez el kell jutni. Bartl legjobb képeit is a fehér szín ereje, egyszersmind visszafogott nyugodtsága, méltósága jelöli ki.

Amint Tóth Menyhértnél, úgy Bartl festményein sem jelent azonban a fehér filozofikus redukciót. Ellenkezőleg: élettel teli színmezőket látunk, átsüt a műveken, hogy a művész mind a mai napig élvezi az alkotás folyamatát. A művészet öröm, életöröm számára. Továbbra is sokféle színt használ a fehér mellett, és sokféle dekoratív elemet – pöttyözést, vonalkázást – az elemi jelrendszerén túl, s ez a sokféleség művészetének meghatározó jegye. Játékossága révén művei emberközeliek, személyesek. Ha lemond erről, és eszköztárát szűkebb színskálára, valamint néhány jel feszültségeket hordozó alkalmazására redukálja, életműve valószínűleg nagyobb jelentőségre tehetett volna szert – ám nem lett volna az övé.