Helyezkedés

Nem mozdulsz. Nem is fogsz mozdulni. Egy másik ember, kísérteties és szorgos hasonmásod talán egyenként elvégzi mindazt, amit te már nem teszel meg. Felkel, megmosakszik, megborotválkozik, felöltözik, elmegy. Hagyod, hadd rohanjon le a lépcsőn, fusson az utcán, ugorjon fel az induló villamosra és érkezzen pontosan meg, diadalmasan.

Hagyod, hogy megszólaljon; beszéljen helyetted is akár. Mondjon el bármit; téged aztán nem nagyon érdekel, mely titkodból lesz mindenki által tudott információ, mely bizalmas közlésedből pletyka, melyik óvatos becslésből akaratnyilvánítás, tétova jóslatból közvélemény; nem érdekel, milyen fals hírek terjengnek rólad. Nem mozdulsz. Nem is fogsz mozdulni, mert nem érdekel az egész.

Nem hat meg semmi, s te sem hatsz meg senkit; holott roppant szellemes és ugyancsak tevékeny alteregód talán épp most sír helyetted. Mert te már túl közönyös és túlontúl hiú vagy ahhoz, hogy bármiféle érzést, indulatot vagy érzelmet kimutass mások előtt. Sőt ahhoz is, hogy megszólalj; de mert magad vagy, tartásra sincs semmi szükség. Mégis, derekad egyenes, gerinces ember, magad előtt is sínen tartod, nem törődsz tétova fájdalommal, kellemetlenséggel, látogatókkal, ajakkéküléssel, izomgörcsökkel, kézremegéssel. Megállsz magad előtt, úgy hiszed, ez az, ami esetleg fontos még, s ennek megfelelően cselekszel: minden pillanattal el tudsz számolni magadnak, így érzed; minden volt vágyról, szánalmas grimaszokról, sóvár mozdulatokról. Ez utóbbiak még majdnem hiányoznak neked: az érdeklődés, a vágy valaki után. Szinte vágysz a vágyakozásra. Majdnem érzed, hogy majdnem hiányzik neked az érintés telhetetlen modorossága, az ölelés nyomasztó éhsége, a csók édességének kínzó kívánása, majdnem hiányzik, hogy vágyj valakire, majdnem hiányzik a vágy titokzatos tárgya; vagy legalább az a nevetséges esengés a nő utáni vágy elképzelése iránt. De már közel sincs ilyen: nem érzékelsz senkit, nem látsz semmit; elfelejtetted, hogy valaha még érdeklődtél.

Elfelejtetted a gyönyört, amit egy valóban, vagy legalább számodra, szép női arc, magát formásnak sejtető, mindenesetre neked tetsző test okozott már csak látásra is; elfelejtetted a kívánság szomorúságát, mely olykor a hatalmába kerített; elfelejtetted a néha azért megtapasztalt kéj ritkás, messze nem ritmikus mámorát és annál gyakoribb, mondhatni állandó gyötrelmét. Elfelejtettél mindent: nincs, nem jó, nem tudod; nem kell, nem hiányzik, minek ide még ez is.

Elfelejtetted, hogy megtanultad a felejtést, hogy egyszer csak rákényszerítetted magad a felejtésre, erre a határozottan végbemenő, ám meglehetősen bizonytalan összhatású, épp ezért korántsem megbízható folyamatra; de nem csalódunk úgysem: nálad aztán rendesen bevált a program: szép lassan minden kihullott memóriádból. Csoda, hogy tudod még, ki vagy; bár igaz is, azt nem nehéz kibetűzni. Császkálsz a Nagykörúton öntudatlan, semmit sem ismersz meg; céltalan lófrálsz a Nagycsarnokban, senkit sem ismersz fel; ismeretlenek a kirakatok, az árusok standjai, és az ide-oda sodródó emberek sem ismernek rád. Nem térsz be kávéházakba, nem ugrasz be kocsmákba, nem nézel be kimérésekbe; nem járod be ezeket egészen a leghátsó helyiségig aggódó tekintettel keresve bárkit, valakit, már nem is tudod, kit; de leginkább senkit.

Már nem keresel senkit, nem kószálsz, mint a gyötrődő lélek, bolygó hollandi; nem rovod öles léptekkel a hosszú folyosókat; nem fürkészed a könyvtárban az embereket; nem fogadod, nem viszonzod a köszönéseket, mosolyokat, hálás vagy csodálkozó bólintásokat; nem is fogod fel őket; észre sem veszed, hogy hozzád szólnak; már ha köszönnek vagy szólnak hozzád egyáltalán.

Egyedül vagy. Megtanulsz magányos ember módján járni, mászkálni, csavarogni, látni, de nem nézni; nézni, de nem látni. Megtanulod az áttetszőséget, a mozdulatlanságot, a nemlétet. Megtanulsz árnyék, halott ember lenni; úgy nézni a többiekre, mintha csak kő vagy legalábbis holmi ócska díszlet lenne mind. Megtanulsz kő, ócska díszlet lenni; árnyék árnyéka, halott ember. Megtanulsz ülve maradni, fekve maradni, állva maradni. Megtanulsz minden falatot megrágni, ugyanazt a monoton, savanykás ízt érezni minden egyes falatban, ami csak a szádba kerül. Megtanulsz semmit sem venni a szádba és jóllakni: megtanulsz okosan éhezni. Megtanulsz fázni a kora nyári hőségben, s megérzed a meleget télen, a fűtetlen szobádban. Megtanulsz csendben maradni és nem dideregni: megtanulsz szépen fázni. Megtanulsz összecsuklani és nem kimutatni: megtanulsz állva maradni, állva maradni, állva maradni. Megtanulsz megnémulni.

Hasonmásod ellenben nem tanul: él ő helyetted is. Kibeszéli jöttment álmaid; öcsédről, szerelmedről, apádról beszél. Mama kínzó fejfájásának nevez. Holmi halott, de legalábbis alvó emberről hangol. Hagyod, hadd legyen neki igaza, bár túl sokat vetít; nem korrigálod és nem igazítod ki. Te se nagyon mondanál mást, ha megszólalnál; igaz, te többet is iszol. Ő mosolyog, nem dohányzik; te meg szürkére bagózod a bőröd, de még akkor sem mozdul arcizmod se. Néma vagy.

Nem érdekel semmi: nincs is semmi rajtad kívül. Kívüled a minden van, kívül vagy mindenen. Nem mozdulsz és nem is akarsz mozdulni. De nem akarsz nem mozdulni se: nem akarsz semmit. A semmit sem akarod. Fáraszt az alvás, fáraszt az ébrenlét. Álmaid jöttment félelmében élsz, mert még élsz, még épphogy. Bár ha ez és ilyen a lét, gondolnád, ha gondolkodnál, akkor ugyan milyen lehet a nemlét? Valahol olvastad, mikor még olvastál, hogy „nemlétbe zárva szellemünk”. Nem érted, mert nem gondolkodsz, s korábban is csak szeretted volna elhitetni magaddal, hogy érted ezt. Nem értetted akkor sem és nem akartál tudni arról, hogy nem is akarod megérteni. Most meg már nem is érdekel. Nem lehet, hogy bármi megvilágosodjék bármitől.

Minden fekete. Nincsen éjszaka, nincsen nappal; az egész világ fekete, magától értetődően az, éppen úgy, mint a fénykép negatívján. Kinyitod a szemed: fekete. Becsukod a szemed: fekete. Újra kinyitod: megrémülsz, hogy megvakultál, mert semmit sem látsz; de lassan kiválnak a részletek. Fekete minden, s van, ami feketébb. Lassan megnyugszol. Na nem mintha igazából meg tudnád különböztetni a sokféle feketét egymástól, de azért lelkiismeretesen figyelsz, úgy gondolod, mégsem hiába, csak épp az egész feketének tűnik: mindent annak nézel. Becsukod a szemed.

Nem akarsz emlékezni. Nem akarsz semmit. Nem tudod, mit akarsz. Nem akarsz semmit. Nem akarsz élni, nem akarsz nem élni sem. Nem akarsz meghalni és nem akarsz nem meghalni. Nem akarsz látni és nem akarsz nem látni sem. Nem akarsz hallani és nem akarsz nem hallani. Nem akarsz gondolkodni; és nem akarsz nem gondolkodni sem.

Kinyitod a szemed.

Becsukod a szemed.

Kinyitod a szemed.

Becsukod a szemed.

Kinyitod a szemed: íme, a külső sötétség.

Becsukod a szemed.

Kinyitod a szemed.

Becsukod a szemed: íme, a belső sötétség.

Kinyitod a szemed.

Becsukod a szemed. (Nem akartad kinyitni a szemed.)

Kinyitod a szemed. (Nem akartad becsukni a szemed.)

Becsukod a szemed.

Kinyitod a szemed. (Nem akartad kinyitni a szemed.)

Becsukod a szemed. (Nem akartad becsukni a szemed.)

Kinyitod a szemed.

Magasan a fejedre húzod a takarót. Sötét van. Nem hallasz semmit. Nem tudod, nyitva van-e a szemed vagy csukva. Nem nyugszol meg: nem tudod, nyitva van-e a szemed vagy csukva. Nem hallasz semmit. Valószínűleg hideg van. Nem érdekes.

Nem akarsz semmit. Semmit sem akarsz.

Nem mozdulsz. Nem is fogsz mozdulni. Egy másik ember, kísérteties és szorgos hasonmásod talán egyenként elvégzi mindazt, amit te nem teszel meg. Felkel, megmosakszik, megborotválkozik, felöltözik, elmegy. Hagyod, hadd rohanjon le a lépcsőn, fusson az utcán, ugorjon fel az induló villamosra és érkezzen pontosan meg, diadalmasan. Hagyod, hogy megszólaljon; beszéljen helyetted is akár. Mondjon, mutasson, lásson, halljon, érezzen, gondoljon bármit; téged nem érdekel. Nem mozdulsz. Nem is fogsz mozdulni, mert nem érdekel az egész. Nem hat meg semmi, s te sem hatsz meg senkit. Egyedül vagy.

Nem mozdulsz. Nem is fogsz mozdulni.

Egyedül vagy.

Becézgeted magad.