Füleki anziksz

„a késelések a hajnalba nyúltak át

megvolt minden ujjlenyomat

de a helyről az enyhén vérfoltos

reggel nem mondhatott sokkal több

újat nem maradt más semmi”

(Mizser Attila: fülek)

1. Jobbszeretem a nagy önkiszolgálókat, ott nem kell senkinek köszönni. Bemegyek, ügyesen a kocsiba rámolom a dolgaimat (kenyér, bor stb.), a kasszánál végig a cipőm orrát studírozom, és félszemmel a digitális kijelzőt, hogy nem akarnak-e véletlenül át(b.)verni, gyorsan leperkálom, és már iszkolok is kifelé. Az ajtóban ugyan mindig megrohan az éppen ügyeletes, többnyire gyerekkorú tarhálók kis csoportja, hogy a kocsiból az érmét, bácsika, nem adná-e (pontosabban: nem-e adná) oda, de én ezzel ekkor már nem foglalkozom: forintost használok ugyanis (tízes, húszas, ezek passzolnak), mintegy megelőző manőverként, és könnyű szívvel mondom: rajtatok ez úgysem segít.

Nem úszom meg persze mindig ilyen könnyen. Megtörténik, hogy e szűk félóra alatt, amíg kénytelen vagyok nélkülözni garzonlakásom törékeny, de azért valamennyire mégiscsak létező biztonságát, rossz konstellációk esetén (átlag három alkalomból kettő ilyen) a helyi „zombi-polgártársak” atrocitásainak vagyok fokozottan kitéve. A legfontosabb tudnivaló velük kapcsolatban, hogy furamód napközben vannak igen sokan, és maradéktalanul kitöltik a tereket, utcákat, amivel tulajdonképpen már hozzátartoznak a kolorlokálhoz. Továbbá: teljesen érzéketlenek egy másik individuum jelenlétét illetően, sajátosan értelmezik (ignorálják) az intim zónák határait (bármilyen szituációban képesek például hozzád érni, dörgölőzni, beléd nyúlni, ütközni, fellökni, letaszítani stb.), és álló helyzetben a tekintetüket többnyire észak-északkelet irányba fordítják, mintegy onnan várva a következő utasítást. Egyik leghatásosabb fegyverük a nézés, mint rosszindulatú pofába bámulás, de mivel e veleszületett adottságuk (a fentebb említetteknek megfelelően) inkább hangulati, ad hoc jellegű, az ebből következő kellemetlen optikai aktus is csak rövid ideig tart. És mivel e napszakban reakcióik még viszonylag lassúak, tevékenységük inkább bosszantónak, mint veszélyesnek nevezhető. A sötétség beálltával némileg megváltozik a helyzet: az utcáról különböző államilag támogatott helyekre (vendéglők, játéktermek, külföldi használt gépjárművek és⁄vagy ferences templomok beltere stb.) húzódnak vissza, vérkeringésük (a hüllőkével ellentétben) felgyorsul, agresszivitásuk az elfogyasztott alkohollal arányosan megnő, és alkalomadtán lesből is támadhatnak. Csak óvatosan tehát. Állandó veszélyérzetet viszont így sem tudnak kialakítani, mivel az attakok igen rapszodikusak, és némi józan előrelátással, okos kalkulálással, valamint erős lélekjelenléttel ők is, és az általuk előidézhető konfrontációk is többségükben elkerülhetőek.

2. Többször gondoltam aktív ellenállásra (barikádharcok, molotov-koktél, államcsíny, sőt, a szilveszteri petárdákról hébe-hóba a terrorizmus fogalma is eszembe jutott), hogy mi lenne, ha… de tudom, ez nem vezetne tartós megoldásra. Már ez sem. Itt-tartózkodásom hosszú-néhány éve alatt megtapasztaltam, hogy bármilyen kezdeményezés, legyen az pozitív vagy negatív előjelű, teljesen mindegy, eleve romlásra van ítélve. Egy olyan város, ahol még (ahol már) felfordulást sem lehet okozni. Emlékszem, korábban micsoda érdeklődéssel figyeltem az akut plakátszaggatók tevékenységét, mekkora elégtételt éreztem egy megtépett, olvashatatlan menetrend láttán, vagy az a kaján öröm, amivel néhány pimaszul merész falfirkát fogadtam: bevallom, már-már a csatlakozás lehetőségét fontolgattam. Viszont arra is emlékszem, mikor az a szomorú felismerés jutott osztályrészemül, hogy e tevékenységek mögött (bármennyire is reméltem az ellenkezőjét) nincs tudatos gondolat, hogy e cselekvések önmagukon kívül semmilyen üzenetet nem hordoznak, és maguk a cselekvők (e szánalmas kisvárosi csürhe) mindössze merő unalomból, bornírt jópofaságból, frusztrált és sötét agresszivitásból, mintegy a világ legtermészetesebb módján teszik azt, amit tesznek. Nagyban hasonlít ez ahhoz a mozdulathoz, amivel az üres cigarettásdobozt egyesek kihullajtják a kezükből (bárhol az utcán, menet közben, tempóveszteség nélkül, miközben rágyújtanak az utolsó szálra), és fel sem merül bennük, hogy ezt talán másképp is lehetne.

3. Kevés dolog van, ami elviselhetetlenebb számomra, mint az emberi beszéd. Különösen itt, ebben a viccesen akár multikulturálisnak is nevezhető porfészekben, ahol kénytelenek együtt élni magyarok, szlovákok, romák és egyéb más messziről jött (fekete, sárga stb.) népek – ha akarják, ha nem. Ez az elképesztő nyelvi katyvasz, az üres, artikulálatlan fecsegés, az intonáció bizarr „egzotikuma”, a fej- és orrhangok komikus röfögése, úgy gondolom, egy hosszabb tanulmányt is megérdemelne. És ahogy használják a nyelvet: ki a magáét, ki a másét. Merő mazochizmusból hallgatom csak végig, ahogy például a magyar nyelvből bizonyos igéknél, számneveknél vagy kérdő- és indulatszavaknál „átruccannak” a szlovákba, és onnan hasonló módon vissza. Vagy ha valakinek szlovák az anyanyelve, ugyanezt a „technikát” alkalmazza bizonyos kifejezések, jelzők nyomatékosítására: egy „idegen”, számára egzotikus nyelvből (ami itt történetesen a magyar) emel be szavakat, és ezzel reményei szerint „kifejezőbbé”, „élményszerűbbé”, „plasztikusabbá” válik az előadása. Természetesen nem válik. Megtörténik az is, hogy az egyik náció a másik nyelvét vagy nyelvének néhány jellegzetesnek tűnő kifejezését gúnyként használja e másik nemzet (nyelvének és egyúttal e nemzet egészének) nevetségessé tételére, és sajátja felmagasztalására. Ilyenkor hangsúlyosan, mintegy idézőjelesen, megduplázott ironikus nyomatékkal (ami éppen ezáltal veszti el erejét és válik önleleplezővé) ejtik ki az „ellenséges” szavakat. Olyan is akad, hogy az idegen nyelvből átvett kifejezések, sőt akár egész mellérendelő mondatrészek mintha kurziváltan vagy zárójelek közt jelennének meg, és ezzel tulajdonképpen a „többértelműség” látszatát igyekeznek kelteni. A valóság az, hogy e zavaros szintaktikai kísérletek csupán a megnyilatkozót teszik végérvényesen zárójelbe és többértelműen nevetségessé – amit teljes mértékben meg is érdemel.

Mindehhez szervesen kapcsolódik (afféle „élményfokozó” szimbiózisként) a zsigerekig hatoló folytonos zaj, az emberiség által kitermelt, szűnni nem akaró örökös lárma fokozott jelenléte. Itt, ebben a szörnyű kisvárosban éjjel-nappal a fűrészgépek sivítását vagyok kénytelen hallgatni; látom a kapzsi, ostoba tekintetükön, hogy az utolsó fát is felvágnák, ha lehetne, és betonnal öntenék be a helyét. Itt, ebben a szörnyű kisvárosban az amúgy is visszhangos lépcsőházakban a kedves szomszédok „aktív” társadalmi életet élnek, és, mint a piaci kofák, intézik ügyes-bajos dolgaikat; úgy tűnik, hatványozottan otthon érzik magukat. Itt, ebben a szörnyű kisvárosban minden hétköznap délután kettő órakor, ha kell, ha nem, felharsan a hangosbemondó elborzasztó szignálzenéje; esküszöm, a hangszórókat egyszer téglával fogom megdobálni. Itt, ebben a szörnyű kisvárosban szüntelenül ugatnak, mit ugatnak, vonyítanak a kutyák: beszerzik az aktuális korcsot, aztán szaratják-húgyoztatják őket végig az utcákon, parkokon, játszótereken; már az embereknek is egyre inkább kutyahangjuk van, és a kutyáknak kutyahangúember-hangjuk, és nem hallani mást, csak a folytonos, szűnni nem akaró nyüszítést, a nyáltól fröcsögő harci ugatást. És ha mindez még nem elég, tavaszonként megjelenik a könyörtelen fűnyírókommandó…

4. Az első rablólovag, akiről már feljegyzések is készültek (valamikor a 13. század első felében), az a Fulkus lovag és várúr volt, akinek városunk feltehetően a nevét köszönheti. Igen rossz ember hírében állt: rabolt, fosztogatott, gyilkolt, hamis pénzt vert, mígnem IV. Béla megunta a dolgot, és megfosztva a vagyonától, világgá zavarta a haramiát. Később folyamatosan akadtak a vár és a város történetében kisebb-nagyobb zsiványok, gazemberek, ravaszkodó kiskirályok (mindenféle Csák Máték, Perényiek, Bebekek, katolikusok, protestánsok vegyesen), és a török sem igen kímélte a szántóvető népet (miért is kímélte volna), legutoljára pedig, az 1989–90-es szoft forradalmakat követő időszakban jelentek meg ismét. A trükk mindössze ennyi volt: a fordulatkor a megfelelő időben a megfelelő helyen kellet tartózkodni (például vezető beosztásban egy deficitet termelő, cirka 3000 melóst, tehát egy tízezres város majd’ harmadát – ha családonként vesszük, mintegy a felét – foglalkoztató-éltető üzemben), nem kérkedni túlontúl a vérkommunista múlttal, és a többi már ment, mint a karikacsapás. Egymás közt gyorsan leosztva a lapokat bagóért privatizálták a részlegeket, szemrebbenés nélkül elzavarták a munkások nagy részét (természetesen mindenekelőtt a cigányt), a maradékot pedig éhbérért dolgoztatták, gyakran két-három ember munkáját végeztetvén velük. „Ha nem tetszik, mehetsz”, volt a jelszó (máig ez a jelszó) mindenhol, szóval nem mondhatni, hogy nagyon lelkiztek volna, és az addig bólogató, „gyűjtögető” életmódot folytató elvtársakból seperc alatt éhes vadkapitalisták lettek.

A munkanélküliek így keletkezett népes csoportja (mostanság úgy negyven százalék körül), egyéb elfoglaltság híján, részben az utcára, részben különféle vendéglátóhelyekre vonult el, illetve saját lakásába (már aki meg tudta tartani) a tévé képernyője elé, és lassan (és úgy tűnik, visszafordíthatatlanul) polgártárs-zombivá züllött. A kegyelemdöfést azok a magukat reformpolitikusoknak nevező pénzember-miniszterek adták meg (gondolok itt elsősorban a gátlástalan, arrogáns, techno-bürokrata Mikloš-Kaník-Rusko féle vállalkozói érdektriumvirátusra, és egy paranoiás, önnön modorosságába fúlt miniszterelnökre), akik 1998-ban (és 2002-ben újra), többévnyi kemény mečiari-mélynemzeti-maffia ámokfutás után kerültek hatalomra. Az egyik „zseniális” ötletük az volt, hogy miután radikálisan lecsökkentették a munkanélküli és szociális juttatások összegét (okosan kalkulálva azzal a ténnyel, hogy határozatlan birka nép ez, úgysem fog ellenállni, abból a néhány nyomorlázadásból meg – némi „keresztényi” erődemonstrálással – játszva romaproblémát csinálhatnak, amivel még inkább megoszthatják a társadalmat), nagylelkűen felajánlották, hogy a „rászorulók” egy talán még jelképesnek sem nevezhető összegért (havi ezer, ezerötszáz koronáért), saját ruháikban seperhetik az utcát. Akinek mindez nem tetszik, attól még azt a keveset is elveszik (amivel természetesen tovább javul majd a foglalkoztatottságstatisztika), amit sziszegve ugyan, de kénytelenek adni, illetve, színtiszta baszogatásképpen, hetenként kell járnia „aláírni”, és arról hordani pecsétes papírost, hogy hol nem szándékoznak továbbra sem alkalmazni őt állandó munkaviszonyban.

5. Szerb Antal szerint (Pendragon legenda) ezt az országot (pontosabban azt: a két háború közti Csehszlovákiát, Magyarországgal, Lengyelországgal, Szerbiával stb. egyetemben) csak Shakespeare találta ki, és a valóságban tulajdonképpen nem is létezik (ami persze, nem igaz, mert ezt az országot például a Mečiar találta ki; és a Dzurinda használja; de már a Fico szeretné, nagyon). Talán ettől lehet – ördög tudja –, hogy itt, ebben a szörnyű kisvárosban nincsenek valódi konfliktusok (pontosabban fogalmazva: még valódi konfliktusok sincsenek): sem egyéni, sem nemzetiségi, sem társadalmi szinten. Hogy máshol (létező országok létező városaiban?) ez hogyan működik, nem tudom (könnyen meglehet, ugyanígy), de az a néhány csetepaté, amelyből itt rendőrségi jegyzőkönyv is születhet, leginkább az alkohol gerjesztette frusztrációk, az agresszivitás, a nyomor és a primitív ösztönélettel való nivellálódás, illetve a kapzsiság, a feneketlen harács következménye. Sokáig azt gondoltam, például, hogy itt, a világnak ezen a mindentől távol eső pontján van (létezik) nacionalizmus, ami a nemzetiségek (itt elsősorban a magyar és a szlovák) közti látens ellenszenvtől az acsarkodáson át a tettlegességre is elszánt „radikalizmusig” terjedhet, de rá kellett jönnöm, hogy nincs (nem létezik), mivel ahhoz, hogy itt valamiféle nacionalizmus „bontakozhasson ki”, szükség lenne nacionalistákra, és ahhoz, hogy nacionalisták legyenek, téveszmékre és hamis információkra. Egy hamis információ viszont már valamiféle információ lenne, amely például lehetővé tenné, hogy idővel kiderüljön hamis volta, és legalább tréfát űzhetnénk belőle, viszont, ha még e hamis információ sincs, magyarán: semmi sincs (pontosabban: a semmi van), akkor ezzel kapcsolatban legfeljebb értelmetlenségeket állíthatunk. Ugyanez a helyzet a helyi rasszistákkal, akikről szintén azt gondoltam, hogy vannak (például az a tény, hogy néhány vendéglőbe csak „klubkártyával” lehet belépni, amit a cigánytól többnyire kérnek is, illetve az asztalokon állandóan jelen lévő „reserve” tábla, a „kínos” vendég „diszkrét” távoltartására, elegendő bizonyítéknak tűnhet), de be kell látnom, hogy e mégoly közutálatnak örvendő etnikum is, mint a roma, sem tud itt valódi konfliktust okozni. Nullával, és ez mélyen alapiskolai tananyag, nem lehet szorozni, mert nem lehet.

6. Van egy hely… pontosabban: van egy ember, egy nő (árulkodó, hogy így is milyen óvatosan-gyöngéden közelítek csak hozzá), mert a hely (természetesen megint egy vendéglőről van szó) semmiben sem különbözik a többitől: kezdetben biztatóan indul, akár még hangulata is lehetne, aztán fokozatosan züllik le a helyi egyenkocsmák szintjére, elsősorban az odalátogató vendég-zombik „asszimilációs” tevékenysége miatt, másodsorban a mindenüvé befurakodó média (műholdas televízió, lármás jukebox, vagy ha más nincs, az elviselhetetlen danubius) jelenléte által; szóval van ez a nő, nekem inkább lány, de mégiscsak nő (a szó legnemesebb értelmében), aki ott áll a pult mögött, mert ez a dolga, hogy ott álljon, vagy ha nem ott áll, akkor az asztalok között jár, könnyedén, szinte lebben, és veszi fel a rendelést, és szervírozza, szolgálja fel, határozottan, de légiesen, és mosolyogva, igen, mosolyogva, és mindenkihez akad egy-két kedves szava, valami apróság, egy korábbi dialógusból megjegyzett figyelmesség, egy kérdés akár, vagy egy kérdés lehetősége akár, ami talán még több; tehát ott áll, a pult mögött, és én csöndben figyelem, és azt gondolom, az jut eszembe, hogy ez a nő: van… hogy ez a nő rendben van: teszi a dolgát, mert tudja, mi a dolga, se több, se kevesebb, mint amit éppen tesz (mert ezt a legnehezebb: hogy ne legyen se több, se kevesebb), és ő pont ezt teszi, határozottan, de légiesen, már majdnem azt mondtam: boldogan, de kedvességgel mindenképpen, és valami belülről jövő természetes bájjal, és lehet, hogy mindez hazugság, és hogy legszívesebben a pokolba kívánna mindannyiunkat, hogy veri, kínozza otthon az állat férje, vagy ha megérinteném a tarkóját, láthatatlan fogak csuklóig beharapnák a kezem, nem tudhatom, csak azt tudom, hogy ha emeli a műanyag tálcát, hogy szervírozza a megrendelést (sokszor nehéz söröskorsókkal, üdítősüvegekkel megrakva), izmai kicsit megfeszülnek, és ilyenkor a pasztellszín könnyű kreppingjének kihajtott gallérja alatt, a kulcscsontja és a védtelennek tűnő karcsú nyaka között, keletkezik egy pici gödör, átmérője egy pénzérmétől nem nagyobb, csendben figyelem csak, és szeretnék oda belepuszilni…

7. Végül néhány szót magamról. Kedvelem az egészségtelen, koleszteringazdag „magyaros” ételeket, mint a töltött káposzta, a füstölt kolbász, a zsíros kocsonya vagy a bográcsban főtt fűszeres pacal, de egy alkalommal kedves barátnéim unszolására kipróbáltam a thai konyhát is, és az is nagyon ízlett. A marhabélszínt gyengén átsütve, „angolosan” szeretem, egy általam kikísérletezett fahéjas-boros-fokhagymás mártással, köretnek teavajon (és persze megint csak fokhagymán) párolt vegyes zöldséget, kísérőnek pecsenyés vörösbort (egy nehéz kékfrankost vagy egy határozott cabernet sauvignont ajánlok). Világnézetem alapja a szabályok, az elvek, az erkölcs, a törvény mindennemű tagadása, mint a cselekvés hiábavalóságát, a lét értelmetlenségét hirdető egyetlen korrekt magatartás, illetve az a felismerés, hogy tulajdonképpen a világon semmi nem létezik (még e bonyolult, zárójeles mondat sem, például, semmi), csak a nihil. (Még szép.) Ja, és erősen fontolgatom, hogy a következő önkormányzati választásokon harcba szállok a polgármesteri székért. Mivel eleve amorális vagyok (amely tulajdonság, tudjuk, nélkülözhetetlen a politikai pályához), és errefelé úgy is bárkiből bármi lehet, azt gondolom, van némi esélyem a sikerre – egy lakhatatlan ország lakhatatlan városában.