Komárom, vagy az idiolektusok tisztelete
Honn, Európában
Komárom egy bűvös, elvarázsolt város. Abszurdisztán fővárosa. Kétségkívül magyar. Csak éppen 22 452 magyaré, 12 960 szlováké, 459 romáé, 368 csehé, 24 németé, 17 ukráné és 5 rusziné, abban az Európában, melynek lakossága hozzávetőlegesen 790 millió, amiből 200 millió kisebbségi.
A tősgyökeres komáromiaknak, legalábbis azt hiszem, a hely szelleme körülbelül tíz fogalommal leírható: Szent András-templom, Klapka tér, Jókai Napok, Szentháromság-szobor, Tiszti Pavilon, Jókai Mór, Európa Szálló (akkor is, ha már nem így hívják), Holt-Vág, Duna Menti Múzeum és a bástyák. Az Európa-udvar és az egyetem ebben a sorban még nem szerepel. Amikor legjobb barátommal, N.-nel beszélgetünk róla, én általában legalább egyszer megjegyzem szórakozottan, hogy számomra fájdalmasan kicsi és szép ez a város, míg N., aki itt él, mindig rávágja: épp ellenkezőleg, mennyit fejlődött, gyarapodott és nőtt, már szinte rá sem ismer gyerekkori emlékeinek színterére. (Szót kell ejtenem N.-ről. N. nem alteregó, hanem a legjobb barátom. Nő. De a barátné mást jelentene, mint amit én mondani szeretnék vagy értek a barátság szó alatt. Ő volt először, őt nevezték N.-nek, amikor megszületett. Én pedig, miután ez a barátság megköttetett, vagy egy kicsivel később, magaménak tudtam a nevét. Ésszerűbb barátaink nevét viselni, mint szerelmeinkét, ezért szólítsanak csak bátran, egyszerűen Nóra Előd Mónika Tóni Attila Nikolnak.)
Mi, Nórák egyetértünk abban, hogy interperszonális szinten a szlovák–magyar viszony kifejezetten jó. Komárom Benének nevezett részében az együttélésnek már tekintélyes múltja van, itt, a hosszú, keskeny utcácskában tizennégy magyar családra jut két szlovák család. Nem emlékszem, hogy valaha is komolyan fölmerült volna a szlovák–magyar kérdés, vagy ha mégis, ne azzal zárult volna le, hogy csak a politikusok szítják az indulatokat – bár ez nem egészen így fogalmazódott meg, mert a megszólaló mindenkor kis engedményt tett a vulgáris kifejezésmódok irányában. Szomszédasszonyunk, D. néni együtt szokott kötögetni anyámmal. Többé-kevésbé kevert nyelven folyik a társalgás, de a bonyolultabb mintákat úgyis lerajzolják vagy megmutatják egymásnak. Egy váratlanul kirobbanó válság azonban ebben a példásnak mondható kisközösségben a kapcsolat széthullását okozta. Csúnyán összevesztek egy kötésmintán. Két nyelven. Vagy inkább egy köztes nyelven.
N.-nek sms-t írok, hogy az ő tapasztalatai szerint milyen visszhangja van az Európa-udvarnak a komáromi magyarok és szlovákok körében. Távirati stílusban megérkezik a helyzetjelentés: „az Európa-udvar egy turistacsalogató giccs, aki tervezte, inkább meséket tanulmányozott, mint tankönyveket az egyes országok építészeti stílusáról. A fele üres. A szlovák–magyar viszony jó, csak a politikusok keverik a ..., hogy eltereljék a figyelmet fontosabb dolgokról. A magy. hozzáállása rossz a szlov. szemben, übermenschként viszonyulnak...” Hála az üzenetközvetítő korlátainak, a probléma a maga teljes tömörségében jelenik meg, nincs mellébeszélés, csak egy markáns vélemény kőkemény kritikával. N. büszke a magyarságára, ahogyan én is az vagyok, és fájdalmasan érint bennünket külön-külön és együtt, ha olyan magatartásformákkal szembesülünk, amelyek összemossák a nemzeti öntudatot az önigazolást könnyen találó sovinizmussal, ami nem képes túlhaladni bizonyos sértettséget, és ebbe úgy beleágyazódik, belemerevül minden más, mint egy ősrégi rovar a kőszénbe.
Az Európa-udvart én azért nem intézném el ennyivel. Elvégre szimbólum. A nemes törekvések és gigászi erőfeszítések szimbóluma. De szerencsétlen módon nem csak azé. Látványos és kissé hivalkodó jelképe annak az álláspontnak, amely hitet tesz az európai szellemiség értékrendje mellett. Ebben csak az a fals, hogy amíg bőszen menetelünk Európába, ezzel az európai szellemiséggel ellentétben még nincs kialakult demokratikus hagyománya annak, hogy a kisebbség és a többségi nemzet önazonosságával kapcsolatos monológjaiból dialógus alakuljon ki, és a saját nyelvhez való jog elfogadható és tökéletesen méltányos igénye ne asszociáljon olyan veszélyes fogalmakat, mint például a sovinizmus a megszólaló oldalán, és a fenyegetettség a másik oldalon. Magyarul, ha valaki tenni akar azért, hogy az európai szellemiség itt valóban megvalósuljon, akkor a szlovák és magyar kultúra közötti értékközvetítés szolgálatába kell állnia.
Az európai szellemiség és értékrend elfogadása azt jelentené N. számára, ha a szlovák–magyar dialógusban például Európa fogalma nem arra szolgálna, hogy egy problémamegkerülő és kompenzációs attitűd része legyen, ami részint megpróbálja elbagatellizálni, eltorzítani, háttérbe tolni azt a tényt, hogy abba az Európába csak úgy érkezhetünk meg, ha a szlovák–magyar viszony oly módon rendeződik, hogy diszkrimináció nélkül szavatolják a kisebbségek szociális, gazdasági és kulturális jogainak a minimumát, és elfogadhatatlannak minősül majd egymás kultúrájának felületes ismerete. S amikor már nem arról beszélünk, hogy tisztázni kell, rendezni, helyre tenni minden olyan jogszabályozást, amely ellentétben áll a kisebbségi jogok érvényesítésével, hanem amikor már természetessé, hagyománnyá válik a kultúrák közötti értékközvetítés, nos, akkor már elérkeztünk oda, ahová szeretnénk.
Az Európa-udvar megvalósításának intenciói akkor teljesednének be, ha például a nyugat-európai nyelvek szótárainak nagy divatjában ilyen szótár is megjelenhetne:
Kulturális szótár
európaiság: Közép-Európában a szlovák–magyar kapcsolatok példaértékűnek mondhatók, Luxemburg, Anglia és Franciaország Szlovákia lába előtt hever, hogy elsajátíthassa a demokratikus kisebbségpolitika módszereit és intézményrendszerét
magyar: Én büszke vagyok a magyarságomra. (Jelentés = konnotáció: én büszke vagyok a magyarságomra, ami nem jelenti azt, hogy nem beszélek jól szlovákul, és nem ismerem középfokon a szlovák kultúrát.)
szlovák: Én büszke vagyok arra, hogy szlovák vagyok. (Jelentés = konnotáció: tudom, hogy ez a kijelentés nem zavar senkit, csak úgy mondom, és nyitott vagyok más kultúrák elfogadására, ami magával vonja, hogy hasonló kijelentéseket nem tekintek sértésnek.)
Komáromban mindenesetre a szlovák–magyar kapcsolat már rég megoldódott. Úgy értem, interperszonális szinten. N. egyik komáromi ismerőse, akinek gondjai voltak a szlovák nyelvi kompetenciájával (vagyis értett szlovákul, de a beszéd nehezére esett, mert kínosan tudatában volt bűneinek, amelyeket a főnévragozás terén minduntalan elkövetett), de azért a pozsonyi zöldségesnél szinte hibátlan szlováksággal kért két darab banánt, és azon kapta magát, hogy élénk eszmecserét folytat egy rendkívül kedves szlovák hölggyel, akit a zöldségesnél baleset ért: eldőlt a dugig tömött szatyra, és az összes almája szétgurult. N. ismerőse készségesen segített összeszedegetni az almákat. Amikor újdonsült ismerőse néha elhallgatott (vagyis a beszélgetés stratégiai pontjainál), ő kedvesen megrázta a fejét, és mély átéléssel, részvéttel azt ismételgette válaszképpen: „pre pána Boha...” Úgy váltak el, olyan barátságosan intettek egymásnak búcsút, mint akik egy feledhetetlenül jót beszélgettek.
Az N.-nek véleménye kissé eltér N.-étől az Európa-udvarral kapcsolatosan. N., aki felvette N. nevét, nem szeretné lekicsinyelni mindazt, amit ez a létesítmény képvisel. Nem szabad elvitatni az ötlet gazdáitól, hogy a legjobb szándék és magasröptű gondolat kísérte a projektet, és a legszigorúbb kritikában, amit N. ezzel kapcsolatosan megfogalmaz, olyan nem általános érvényű, csupán egyetlen állásponton nyugvó véleménynek szeretne hangot adni, hogy egy gesztus értékét a saját kontextusa is megszabja. Jogos véleménynek tartaná azt is, ha valaki egyszerűen a megalománia megnyilvánulásának, kifejeződésének tartaná az Európa-udvart. A közelmúltban például volt egy kis gond Cirill és Metód szobrának felállításával. Vajon miért? Az általam megkérdezett komáromi magyarok azt a nézetet vallották, hogy őket a legkevésbé sem zavarja a szobor felállítása. Nem élt bennük a régi reflex (hála istennek, pre pána Boha), hogy mindenben jogaik csorbítását lássák, és nem merült föl bennük, hogy a tiszteletadás bármilyen formája fonák is lehet. Az Európa-udvar megalkotói mindezt überelik. Nemhogy két szobor lesz, hanem egész szoborpark. Egész erdő a szobrokból, mert majd mi megmutatjuk, hogy mi az igazi európaiság.
Komáromban járva N.-nek eszébe jut alexandriai Szent Katalin, az egyetemek védőszentje. Alexandriai Szent Katalinról pedig az alexandriai könyvtárosok. Az alexandriai könyvtárosokról pedig az európai kultúra alapja meg egy retorikavizsga. Minthogy csak közismereti tantárgy volt, ezért Nóra Előd Mónika Tóni Attila Nikol csak két napot szánt rá, bár a fölkészülésbe beleértendő, hogy év közben szorgalmasan olvasta a szakirodalmat. Azt a két napot sem bírta a jegyzetek biflázásával és ismétléssel tölteni, mert ezt túlságosan unalmasnak érezte. Összesen kétszer olvasta el alaposan a saját jegyzeteit, egyszer elölről, egyszer hátulról. Az alexandriai könyvtárosok a jegyzet közepe táján bukkantak fel, mert az előadás anyaga ugyan az ókortól az újkorig foglalkozott elméletben az írásbeliséggel és a szóbeliséggel, ezzel szemben a tisztességben megőszült derék professzor rendületlenül lehorgonyzott az ókornál, a többit pedig a szárnyaikat bontogató értelmiségipalántákra bízta. Alexandria volt a kedvenc témája, ezért majd minden előadáson elmondta, hogy mit köszönhet az európai kultúra a régmúlt idő nagy könyvtára filológusainak: 1. minden nemzedék felelős a művek megőrzéséért, 2. minden mű tudományos vizsgálódás tárgya, 3. követendő példa: a szakemberek nemzedékeken átívelő szolidaritása. Vizsga előtt Nóra Előd Mónika Tóni Attila Nikol a rövid távú memóriájára szeretett volna hagyatkozni az alexandriai könyvtárosok nevét illetően. Csakhogy bekövetkezett a katasztrófa. Mielőtt átfuthatta volna az ominózus témát, idő előtt behívták. Az ősz hajú professzor lelkesedéstől csillogó kék szemmel a szemébe nézett, és ihletetten azt mondta: „Alexandria, legyen a maga témája Alexandria.” Nóra Előd Mónika Tóni Attila Nikol vére megfagyott, de a retorikából gyakorlati ismeretekre tett szert a hatást és a manipulálhatóságot illetően, ezért úgy tett, mintha a téma mérhetetlenül boldoggá tette volna. Amíg más felelt, ketten készülhettek a feleletre, s eközben észrevétlenül megtudakolta legalább annak a filológusnak a nevét, akinek az első teljes Homérosz-korpuszt köszönhetjük: Bizánci Arisztophanészét. Aztán, mikor ő került sorra, bátran, lelkesedéstől (és szégyentől) kipirosodott orcákkal kiselőadást tartott az értelmiség szerepéről, a szakmai tisztességről, amibe ügyesen beleszőtt néhány adatot, és igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha erről a témáról még órákig tudna beszélni – abban a tudatban, hogy Bizánci Arisztophanész nevén kívül egyetlen más nevet sem bír felidézni az európai kultúra keresztatyjai közül. Bátran azt is megkockáztatta, hogy olyan adatot szőtt bele feleletébe, ami a tárgykörhöz tartozott ugyan, de csak távolról és bizonytalankodva idézte egy tudós nevét, mintha azt várná, hogy a professzor javítsa ki. A tanár szemében látszott a riadalom, a kisdiák riadalma, hogy rajtakapták készületlenségén, és elfúló lélegzettel azt nyögte: „No, azt mondja, hogy mik voltak az alexandriai filológusok alapelvei.” Erre Nóra Előd Mónika Tóni Attila Nikol egy utolsó erőfeszítéssel, büszkeségtől ragyogó arccal elfújta az alapelveket, gondosan kihangsúlyozva az idős tudós kedvenc kifejezését, „a nemzedékeken átívelő szolidaritást”. Csakhogy elszúrta. Azt vágta ki, hogy nemzeteken átívelő szolidaritás. Az idős tanár kék szemében egy pillanatra kihunyt a fény, és fáradtan kijavította: nemzedékeken. Ekkor N. úgy tett, mintha csupán nyelvbotlás lett volna az egész, és szemrebbenés nélkül elismételte helyesen az egész frázist. A retorika, a meggyőzés tantárgyának tisztességben megőszült tanára ólomszürke arccal megdicsérte a feleletet, és a legjobb érdemjeggyel elbocsátotta. Nóra Előd Mónika Tóni Attila Nikol annyira szégyellte magát a dicstelen dicsőségért, hogy amikor hazament, összeírta külön táblázatba az alexandriai könyvtárosokat (Ephezoszi Zénodotosz, Kürénéi Kallimakhosz, Kürénéi Eratosztenész, Bizánci Arisztophanész, Szamotrakhéi Arisztarchosz, Babiloni Diogenész, Dionüsziosz Thrax), és bebiflázta, mert ha a téma Európa, valamint az értelmiség tisztessége és szolidaritása, akkor talán nem akkora a szégyen, ha a hiánypótlást ezek szellemében végzi el. És Komárom, ez az időtlenül szép város párhuzamba állítható azzal a vizsgázóval, aki utólag még megpróbál fölkészülni Európából. Lehet, hogy nem úgy, ahogy kellene, nem akkor, amikor kellene, de magát az erőfeszítést sem szabad lebecsülni. És amikor N. olykor keresztülsétál a városon, néha, alig hallhatóan ezt mormolja: „Alexandria, legyen a maga témája Alexandria.”