Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. január–február / Lejtő; Átjáró; A dolgok menete

Lejtő; Átjáró; A dolgok menete

     

Lejtő

 

Budapest felé kezdtek lejteni a szavak

szívtépő évek voltak kövekről akartál írni

de folyton Sziszüfoszba ficamodott

Mondanám hogy kortünet

de az éveket feltevések emésztették el

nem találnék vissza kartávolságból

A város ostrom alatt állt

gazdát cserélt a szorosodó félelem

Illésről akartál írni aki nem ismerte a halált

ezt olvasom az Utolsó Vállrándítás Evangéliumát

   

 

Átjáró

 

Ismerem az átjárót ami

a halál megismerése nélkül Prágába vezet

a tábla tövéből az óváros zegzugai közé

mint szabadság-hidak két világot köt össze

a táblán elkopva ez áll lépni tilos

Az itteni szorongattatás apróra ízelt szabadságba nyílik

a kijárat talpalatnyinak tűnik

de Prágából a talp az éj sötétje

Nem vihetek magammal halottaskönyvet

és nem fényre lépek ki

az alagút féregjárat

Egy név kemény mássalhangzóit őrölve indulok

innen el

 

 

A dolgok menete

 

Összekuszálódott a menetrend

a géptelen alagutakról nem a szokásos

gigantikus női nemi szervek jutottak eszembe

– visszafojtott lélegzetű sárkányok

lenyelték a hosszú metrószeleket

Sötét szemüvegem zsebembe eresztve

kémlelem a még sötétebb föld alatti aligutakat

Kimaradt két járat érzékeny légmozgás-mérők

nyárfavirágok vesztegelnek velem

a neonok föld alatti fényében Nem sajnálom az időt

árnyékot tartok a sötétségnek

a szükségszerűségek újraindításáig

egyensúlyba hozva az alsó világot

a felső hétköznapi szokásaival

A dolgok rendes menete összezavarodott

a mozgólépcső tetején verebek húztak el mellettem

vergődve a metrószél felhajtóerejében