Lejtő; Átjáró; A dolgok menete
Lejtő
Budapest felé kezdtek lejteni a szavak
szívtépő évek voltak kövekről akartál írni
de folyton Sziszüfoszba ficamodott
Mondanám hogy kortünet
de az éveket feltevések emésztették el
nem találnék vissza kartávolságból
A város ostrom alatt állt
gazdát cserélt a szorosodó félelem
Illésről akartál írni aki nem ismerte a halált
ezt olvasom az Utolsó Vállrándítás Evangéliumát
Átjáró
Ismerem az átjárót ami
a halál megismerése nélkül Prágába vezet
a tábla tövéből az óváros zegzugai közé
mint szabadság-hidak két világot köt össze
a táblán elkopva ez áll lépni tilos
Az itteni szorongattatás apróra ízelt szabadságba nyílik
a kijárat talpalatnyinak tűnik
de Prágából a talp az éj sötétje
Nem vihetek magammal halottaskönyvet
és nem fényre lépek ki
az alagút féregjárat
Egy név kemény mássalhangzóit őrölve indulok
innen el
A dolgok menete
Összekuszálódott a menetrend
a géptelen alagutakról nem a szokásos
gigantikus női nemi szervek jutottak eszembe
– visszafojtott lélegzetű sárkányok
lenyelték a hosszú metrószeleket
Sötét szemüvegem zsebembe eresztve
kémlelem a még sötétebb föld alatti aligutakat
Kimaradt két járat érzékeny légmozgás-mérők
nyárfavirágok vesztegelnek velem
a neonok föld alatti fényében Nem sajnálom az időt
árnyékot tartok a sötétségnek
a szükségszerűségek újraindításáig
egyensúlyba hozva az alsó világot
a felső hétköznapi szokásaival
A dolgok rendes menete összezavarodott
a mozgólépcső tetején verebek húztak el mellettem
vergődve a metrószél felhajtóerejében