Nőirodalom akkor és most – Nőírók/írónők a XX. század elején és jelenkorunkban

„Amíg elfogadjuk, vagy éppen elvárjuk a »fórt«

mint nemünknek járó jogos könnyítést,

addig »Írónők« maradunk, kirekesztett kaszt,

s holt ág az irodalom folyamában…”

Török Sophie: „Nők az irodalomban” (1932)

„Különben is, a daraboló prés meg a mozsár

használata inkább férfiúi erőt kíván, míg ő

a házban nagy hasznát venné még egypár ügyes

asszonykéznek.”

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka (2002)

A feminista irodalomtudomány egy évtizedes jelenléte jelentős hozadéka ellenére sem hozta meg a theoria praxissá válását, amely meglátásom szerint minden ilyen jellegű újraolvasásnak, kritikai diskurzusok vizsgálatának, szövegszervező tényezők leírásának ha nem is elsődleges, de benne rejlő manifesztációja lehetne. Ezek az írások a feminista irodalomtudományi diskurzus(ok), stratégiák akármelyikével éltek vagy léptek nászra a közelmúltban, csak merő interpretációs kalandnak tűnhetnek annak fényében, hogy az általuk értelmezés tárgyául választott magyar nyelvű szövegek irodalomtudományi jelenléte és olvasáshatása amúgy nem változott. Paradox módon egymás után jelentek/jelennek meg egy kvázi „női hagyományt” reprezentáló férfiírók („álnevesek”) művei az utóbbi években – amelyek sajátos módon éppen olyan elváráshorizont mentén vannak pozícionálva, ami kielégíti a „női tapasztalatok”, „női írások” iránti vágyat, de alapvetően egyáltalán nem írja át irodalmi, sőt megkockáztatom, hogy a nemekről való tapasztalatunkat sem. A nőket tematizáló antológiák egy része, amelyekben jócskán akadnak a múlt század elejéről származó szövegek, csak a Gyulai-féle nőket érintő olvasatnak és XIX. századi irodalmi hagyománynak a folytatói, így a feminista irodalomtudomány annak vulgáris értelmezésével önmaga helyzetét és értelmét ásta alá. A könyvkiadásban pedig sajnálatos módon a kezdeti valódi odafordulás helyett egy olyan tendencia jelenik meg, hogy úgy és azok a nőírók érvényesülhetnek a leghatékonyabban, akik a korábbi marxista irodalomtudomány szerint deviánsnak minősített szerepelvárásokat teljesítenek be (homoszexualitás, szexuális deviancia). Így nem az következett be, amit Irigaray1 a nők diskurzusba való belépéseként javasolt, vagyis a férfiak által uralt kritikai apparátus oly módon való aláásása, hogy közben logikátlanságot mutatnánk ki, hanem a nők korábbi kortársaiknál is nőibbek akarván lenni most már saját maguk is bizonyítják, hogy miközben visszautasítják, hogy ’nőírók’ legyenek, a ’nőibb’-nél is ’nőbb’-ek lesznek, nem csoda, hogy a női önutálat így válhat hagyatékká (Nietzsche szerint a nőkről alkotott nézeteinket édesanyánktól kapjuk örökül). Természetesen elfogadom azt a már a múlt század irodalmában a női szerepek esszencialista felfogását elutasító alapvetést, például Dienes Valéria Lesznaihoz írt levelének (1910) tézisét2, vagyis, hogy az „én” és „te” szükségszerűen nem vezet a „mi” közösségi tapasztalatához, és nem tekintek el a feminista és nem-feminista homoszexuálisok írásaitól, nem törekszem magam sem a „női”-ről való beszédben a kisajátításra (teremjen ki akár egy nagyon silány női Sade-imitátort is az irodalmi piac), csak azt észrevételezem, hogy így megint csak az olyan nők kerülnek peremléti helyzetbe, akik egyszerűen anélkül írnak az irodalmi mesterség magas fokán, hogy nemi adottságaikból unikális attrakciót preparálnának.

A múlt század elején és jelenkorunkban megnövekedett az érdeklődés a nők által írt irodalom iránt. Míg a XX. század első évtizedére azonban sokkal inkább a várakozó álláspont, a helyzetértékelő és érdeklődő magatartás jellemző, s a „női irodalom”-ra vonatkoztatott elvárások nem voltak olyan ellentmondásosak, addig a nyolcvanas évek végétől a legkülönbözőbb, egymással vetélkedő, sőt egymást kizárni akaró diskurzusok egyidejű megjelenése és/vagy jelenléte a jellemző. A nőírók előtérbe kerülését és pozitív diszkriminációját mindkét esetben elősegítette az olyan tematikák megjelenése, amelyek a nők konkrét szociális helyzetét, életmódját tárják föl. A női ambícióregények hősnőinek azonban ugyanolyan bukásra ítélt helyzettel kell számolniuk, ahogy az angolszász regényirodalomból szerencsétlen módon magyarrá adaptált single-regények hősnőinek, nekik sem sikerül elkerülni ezúttal nem a bukást, hanem az élethelyzetükből származó nevetségessé válást. Az olvasóközönség, a kortárs írónők és költőnők egy része ugyanúgy inkább az angolszász, a nem magyar nyelvű irodalomhoz fordul ösztönzésért, ahogy a feminista irodalomkritikusok közül is jó páran vagy a „nőimitátorok” műveit értelmezzük folyamatosan (ezzel is növelvén értéküket az irodalmi tőzsdén), vagy vonatkoztatjuk azt főleg angol nyelvű művekre, holott egyetlen komparatisztikai olvasat sem mutatja meg a számunkra, hogy a nyugat-európai és kelet-európai irodalmak kánonja a nőírók megítéltetését és produkciójuk mikéntjét tekintve milyen közvetlen hozadékot jelentene a magyar nyelvű szövegek vizsgálatát illetően. A feminista irodalomtudományi diskurzusok ilyen megközelítését talán túlzásba vitt pragmatizmussal lehetne vádolni, de ha tekintetbe vesszük, hogy feministának lenni nem csupán értelmező magatartást, de politikai aktivitást is kíván, akkor a feministák nem érhetik be kevesebbel, mint hogy a nemzeti irodalomban nemcsak észrevételezik, hogy van(nak) a „a fősodor” mellett másik irodalom(ak), hanem az egyes szerzők műveit kiadják és értelmezik is. Arról az irodalomról ugyanis, amely nem lett láthatóvá téve, beszélhetünk magáért a diskurzusért, de az nem a művekért, hanem a beszéd kedvéért való beszéd lesz. Gács Anna nagyszerű tanulmányában (Beteljesületlen várakozások – Nőírók egy kis irodalomban3) azokat az indokokat sorolja fel, amelyek felelősek a nők kánonból való kimaradásáért és csupán egy alternatív kánon helyét jelölik ki: a poétikai megelőzöttség iránt fogékony irodalomtudományt, írónőink azon törekvését, hogy önreprezentációjukban nemtől független identifikációt részesítenek előnyben, továbbá kételyek merülhetnek fel azzal kapcsolatban is, hogy írónőink a kis népek irodalmában egyáltalán – egy-két kivétellel – komoly életművet hagytak volna maguk után. Csak a XX. század elején írtak nők, akik korukban igencsak lelkes és fogékony olvasóközönségre találtak, és mégis mintha nyomukat sem találnánk. Erdős Reneé regényművészetének irodalomtudományi értékelhetősége máig kétségesnek találtatik (érdemes volna ezzel kapcsolatban újraolvasni Kádár Judit tanulmányát4), Tormay Cecile és Lesznai Anna mellőzöttsége pedig különböző politikai apparátusok irodalmi befolyására utal azon kívül, hogy nőkként is kevés esélyük volt az irodalmi fősodorban való bennmaradásra. Ennek hátterében esetlegesen éppen a pozitív diszkrimináció áll, hiszen akképpen és amilyen lelkesedéssel fordult a nőírók felé az irodalmi kritika, a merítés a választójog általánossá válásával apadni kezd.

Zsigmond Ferenc Berde Mária-kritikájában5 írja (1928): „Minthogy a legutóbbi emberöltő – mondhatni – éppen a női emancipáció jegyében telt el, ezért a női lélek különleges világának ismeretlen mélységei tárultak fel, vagyis a költői tehetségű nők számára a mondanivalók anyaga óriási mértékben gazdagodott. Ez a tény nemcsak magyarázatát adja, hanem jogosultságát is jelenti nőíróink legújabb kori rohamos szaporodásának és előretörésének.” Mivel a társadalmiságot a nők által írt irodalomról való gondolkodásban nem lehet irodalmon kívüli tényezőként figyelmen kívül hagyni, rá kell hagyatkoznunk Török Sophie észrevételére, s fel kell tennünk a kérdést, vajon miért tiltakozik a mottóul is megjelölt tanulmányában a pozitív diszkrimináció ellen. Az írónő ugyanis ír, de a „mérce mércéje” rá kevésbé illik, azt hiszik, képtelen felnőni a mércéhez. Ezért vált ki olyan heves tiltakozást kortárs írónőinkből nemi adottságaik, a szövegalkotó tényezők és a hozzájuk kapcsolt implikációk együttes tárgyalása.

A két tárgyalt időszak között az írónőket, költőket érintő bírálatok nem fogékonyak olyan tárgyalásmódokra, amelyek a szerző nemére vagy írásművének „női” tematikájára, illetve írásaik női irodalomba való ágyazottságára vagy a szövegek „női” komponáltságára közvetlen utalnak, habár Nemes Nagy és Károlyi Amy művei egyáltalán nem állnának ellen olyan esetleges olvasatoknak, amelyek elsősorban nem a szöveg tematizációs tényezőit vizsgálnák, habár az autobiografikusként értelmezett Szabó Magda-művek interpretációjától ez utóbbi soha nem állt távol. Korunkban egyre több szerző műve kínál teret ilyen jellegű olvasatoknak, Erdős Virág Feminista kiáltványa, Tóth Kriszta Óda az ötvenéves emberhez című verse vagy a Karafiáth-versek és Nagy Gabriella prózája esetében nehéz is volna eltekinteni a szöveg értelmezésekor a beszédmód ilyen jellegű vizsgálatától. A hetvenes években induló költőnők, írónők közül azonban kevés nő maradt hosszú távon az utóbbi évek irodalmának „fősodrában” – ha már ennek a kifejezésnek állandó visszatérőként kell jelen lennie az írónőkkel foglalkozó írásokban –, de ez például Rakovszky Zsuzsáról nem igazolódik életművének koncentrikus bővülése láttán. Az irodalomtudománynak azonban számolnia kell azzal, ha nem akarja a szövegeket olvasatlanságra kárhoztatni, hogy miközben a könyvesboltok polcain az elmélethez igazított irodalmi művek sorozatával lehet találkozni, addig a laikus olvasóközönség számára minden eddiginél inkább a médiákban, óriásplakátokon, internetes híradásokban megjelenő írások jelentik a (nő)irodalmat. Természetesen a múlt század elején is nagyobb keletje volt Tutsek Cilike-regényeinek, mint Tóth Wanda novelláskötetének; de hogy a feminista irodalomtudomány és az irodalmi könyvkiadás nőket érintő látszólagos pozitív diszkriminációja olyan művek sikerre jutását segítette elő, amelyekről távolról sem mondhatni, hogy dilettánsként mintegy közvetítő hatásuk volna mondjuk Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyékához, mégis fényt vet oktatási rendszerünk hiányosságára és irodalomtudományunk arisztokratikus elzárkózására.

A „dalszerűség”, a „szubjektivitás”, a nem kifejezetten irodalmi műfajoknak tartott naplók, levelezések stb., az „álomtechnika”, a vallomásszerű elbeszélés, a szüzsétechnikai, narratív és poétikai megoldások mint a nők által írt szövegeknek az ilyen műveket tárgyaló kritikákban megjelenő jellegzetességei megint csak a különböző művek strukturális összemosásával fenyegetnek. Anette Kolodny szerint nem evidens az írónőnek a női hagyományba való belépése, legalábbis léteznek más értelmezői stratégiák is, amelyeket ezek a művek előhívhatnak.6 A feministák Bodnár Györgyön számon kért Kaffka-olvasatának7 legalább akkora szerepe van a Kaffka Margit-kultusz fennmaradásában (nem is beszélve az irodalomtudós szövegkritikai tevékenységéről), mint amennyire Séllei Nóra Lírai jegyzetek-olvasata8 egy régen időszerű elvárást teljesített be. Ha tehát nem akarjuk, hogy az írónők, költőnők műveihez – ahogy a századelőn ez megtörtént – az „érdekes”, a „kuriózum” jelzőket rendeljék hozzá, örvendeznünk kell, hogy a tőlük radikálisan eltérő irodalomtudományi beszédmódoknak, értelmezéseknek, amennyiben ezek hozzájárulnak az írónők, nőírók olvasottságához, hogy halott szövegek alkotójaként ne csak katalogizáló irodalomtörténetekben találjunk rá a századelő nőíróira, kortárs női íróinkra. Most és egykor.

Jegyzetek:

1 Irigaray, Luce: A diskurzus hatalma, a nőiség alárendeltsége. = Csabai Márta – Erős Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya. Budapest, Új mandátum, 1997, 225–236.

2Dienes Valéria ----levele Lesznai Annához. Nyu, 1910, 15.

3 Gács Anna: Beteljesületlen várakozások: Nőírók egy kis irodalomban. Beszélő, 2000/4, 108–114.

4 Kádár Judit: „A legerotikusabb írónő”: Erdős Reneé = Nagy Beáta – S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Debrecen, Csokonai, 1997, 117–224.

5 Zsigmond Ferenc: Berde Mária: Télutó. Protest. Szemle, 1928. 738–39.

6 Kolodny, Anett: A Map for Rereading = Showalter, Elaine (szerk.): The new feminist Criticism…New York, 1985, 46–61.

7 Bodnár György: Kaffka Margit. Budapest, 2002

8 Séllei Nóra: Az „asszonyíró” és az önéletrajz – Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről = Uő: Tükröm, tükröm…Debrecen, 2001, 257–278.