Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. január–február / SENECA / Nagy emigráció – kis emigráció? A lengyel és magyar emigrációkról

Nagy emigráció – kis emigráció? A lengyel és magyar emigrációkról

       

Az angol nyelvben három szó van a külföldön élő emberre, aki elkerült szülőhazájából: lehet az exile, immigrant vagy expatriate. Sőt még negyediknek hozzátehetjük a XVIII. században a franciából átvett emigré szót is, amit kizárólag politikai emigránsra alkalmaznak. Persze a magyarban is van különbség a „száműzött”, a „kivándorló”, illetve az „emigráns” között, hogy a kommunista szóhasználatban minden mást lefedő, rosszízű „disszidens” szót ne is említsük. De a hazáját elhagyó ember esetében lényegében két lehetőség áll fenn: van, aki gazdasági, megélhetési, és van, aki politikai okokból menekül, illetve emigrál. Később, az új országba való beilleszkedés nehézségei közelebb hozhatják egymáshoz az „ibi bene, ubi patria” alapján letelepedőket és a börtönt vagy éppen kivégzést elkerülendő külföldre szökő menekült emigránsokat. De hadd zárjam ezt a bekezdést azzal az alapigazsággal, hogy minden emigráns egyben menekült is, hiszen nyugodtan mondhatjuk, mindkét típus kényszerből hagyta el hazáját, vagy a politikai megtorlás, vagy a méltatlan létfeltételek elől menekült egy másik országba.

Ehhez képest más hangulata van az „emigráns” szónak a lengyelben és a magyarban. Nálunk mind Thököly Imrének, mind II. Rákóczi Ferencnek voltak hívei, akik követték fejedelmüket a száműzetésbe: az „emigráns” szóhoz a magyarban a „bujdosó” szinonimája járul, főleg kuruc kori képzetek miatt. Mikes Kelemen, az újabb kori magyar próza megteremtője is „bujdosóként” él a köztudatban, részben az őt megverselő XIX. századi költő, Lévay jóvoltából: „Egyedül hallgatom tenger mormolását…” Ez a kép mély szomorúságot és magányt sugall, s a „bujdosó emigráns” jelzőt szokták alkalmazni a Kossuth-emigrációra is, jóllehet annak egyes katonái és diplomatái, mint például Klapka György, Teleki László vagy Pulszky Ferenc, folytatták tevékenységüket Nyugaton, és alighanem keveset búslakodtak, nem kínozta őket heveny honvágy. Kossuth Lajos kivételével szinte valamennyien visszatértek 1867-ben és fontos szerepet játszottak a kiegyezés utáni magyar társadalom gyors fejlődésében. Emiatt némileg az „emigráns” szó hangulata is megváltozott, a „bujdosás”-ról szentimentálisan már csak Katánghy Menyhért szintjén lehetett beszélni, s a Kossuth-emigráció tisztelete bevonult a magyar hagyományok közé, különösen azután, hogy Jókai Mór regényeiben kanonizálta az 1848–49-es szabadságharcot.

Igen, de ugyanakkor az „emigráció”, illetve a XIX. század végén egyre inkább a „kivándorlás” fogalma még erősen kötődött a „kényszerhelyzet” képzetéhez. Érdekes lenne végiggondolni, mennyi köze van ennek a régi latin mondáshoz a magyarországi gyöngyéletről („Extra Hungariam non est vita”), illetve Kölcsey Ferenc drámai soraihoz: „Itt élned, halnod kell”, ahol különös nyomaték esik az „itt” szóra. A szülőföld ilyen dramatizálása egyáltalán nincs meg a lengyeleknél. Mivel a lengyel királyságot a XVIII. század végén három szomszédos nagyhatalom felosztotta, és az állam ezzel megszűnt létezni, a „szabadság” fogalma élesen elválasztódott az „alkotmányosság”, illetve a de facto hatalom fogalmától.

Mondhatnánk úgy is: az a lengyel, aki 1795 után az idegen uralomnak való behódolás és az azzal való kollaboráció helyett a külhoni szabadságot, vagyis az emigrációt választotta, ettől a döntésétől még jó lengyel maradt, sőt: jobb lengyel, mint az otthon maradottak, különösen, ha emigrálása után fegyverrel a kezében törekedett a lengyel függetlenség visszaszerzésére. Nem véletlen, hogy a ma is énekelt lengyel himnusz ezekkel a szavakkal kezdődik: „Nem veszett el Lengyelország addig, míg mi élünk…”, s az első versszak ezekkel a sorokkal végződik: „Menetelj, Dabrowski, olasz földről hozzánk / légy te hős vezérünk / szabadságot hozz ránk!” – ez így hangzik az én fordításomban, ami a jó rím kedvéért kicsit elkeni az eredeti szövegnek azt az aspektusát, hogy ezt a himnuszt éppen az ellenség ellen menetelő lengyel légió tagjai éneklik, akik Dabrowski tábornok vezetése alatt „eggyé kívánnak lenni” a nemzettel. Más szóval egy Napóleon oldalán harcoló lengyel tábornokot kérnek arra, szabadítsa fel az idegen iga alatt sínylődő Lengyelországot.

Az első újkori lengyel emigráns, akinek neve az egész világon ismert, Kosciuszko Tádé volt. (Nem csak Budapesten van róla utca elnevezve, Ausztráliában egy hegycsúcsot hívnak Mount Kosciuszkónak.) Ez a férfiú számos szerepet játszott: volt egy lengyel népfelkelés hadvezére, orosz fogoly, rangos vendég Amerikában, majd végül Svájcba húzódott vissza, itt halt meg 1817-ben. Szimbolikus halált halt: szörnyethalt egy szakadékban, melyet megpróbált átugratni a lovával. De a lengyel emigráció igazából 1831-ben erősödött meg mind szellemileg, mind számbelileg. Az oroszok ellen vívott függetlenségi háború leverése után legalább harminc évre Párizs lett a lengyel emigráció és, nyugodtan mondhatjuk, a lengyel politikai és szellemi élet központja.

Ez azonban nem annyira politikai vezetőinek, Czartoryski hercegnek, vagy Mieroslawskinak, a minden csatát elvesztő generálisnak a tehetségén múlott, hanem azon, hogy számos lengyel író, költő és történész választotta kollaboráció helyett az emigrációt. És nemcsak a forradalmi gondolkodású Adam Mickiewicz, (ejtsd: Mickjevics) vagy fiatalabb riválisa, a színdarabokat is író Juliusz Slowacki, hanem az inkább konzervatív szellemiségű, de az orosz fennhatóságot elutasító Zygmunt Krasinski, az Istentelen komédia szerzője, valamint a hívő katolikus, de ugyanakkor a lengyel jövőképen munkálkodó költő és festőművész Cyprian Norwid is. Utóbbinak szinte prófétikus verse a Szocializmus (Vade-Mecum, III.), amely megfogalmazza azt a máig aktuális problémát, hogy a francia forradalom jelszavai közül a „fajtól bélyeges” világban a teljes „testvériséget” lesz a legnehezebb megvalósítani. Ez a négy szerző fémjelzi a lengyel köztudatban már a XX. század elején meghonosodó „nagy emigráció” elnevezést, amit 1831-től legalább 1863-ig, a következő lengyel felkelésig számítanak.

Bár ez a „nagy” emigráció mindössze hatezer embert jelentett, szellemi kisugárzása a romantikus messianizmustól az „ellenállási” ideológián túl a jövőben esedékes nemzetépítési tervekig nemzedékek sorára hatott. Az 1863–64-es felkelést részben külföldről irányították, majd Józef Pilsudski, aki az első világháború után megteremtette a független lengyel államot, maga is lelkes olvasója volt Mickiewicznek és Slowackinak. Kialakult az „ideiglenes” emigráns típusa: Sienkiewicz például hosszú amerikai utazása idején írta meg első hazafias tárgyú novelláját, és a XX. század elején, Stefan Zeromski rapperswili könyvtáros korában gyűjtötte össze az anyagot történeti regényeihez. A svájci Rapperswilben létrejött lengyel könyvgyűjteményt és múzeumot egyébként a párizsi lengyel könyvtár mellett a nagy emigráció fontos eredményei között tartják számon. (Miután a Kossuth emigráció kisebb is volt, mint a lengyeleké, és csak tizenhat-tizenhét évig tartott, ehhez hasonló gyűjteményt nem hozott létre.) A sors és a lengyel történelem iróniájához tartozik viszont az, hogy mivel a függetlenség kivívása után a rapperswili gyűjtemény legértékesebb anyagát Varsóba vitték, ennek túlnyomó része 1944 nyarán a varsói felkelés során elpusztult. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy például a XVII. század elejéről kitűnő lengyel anyag található két-három svédországi könyvtárban – azok a könyvek, amiket a svédek nem vittek magukkal hadizsákmányként, később elpusztultak, amiket viszont elvittek: megmaradtak…)

Így érkezünk el a XX. századig, amikor Magyarország és Lengyelország is elérte a korábban csak áhított teljes függetlenséget, ám merőben más körülmények között. Míg a lengyel állam újraalkotásában oroszlánrésze volt a nyugati hatalmaknak, amelyek minden „ütköző-államot” támogattak a Szovjetunió és Európa között, Nagy-Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolásával szétesett, és mindössze egy elméleti lehetőség volt arra, hogy a wilsoni önrendelkezési elvek alapján jöjjön létre. A gyakorlatban viszont megkaptuk Trianont, ami eleve a későbbi nagyhatalmi revizionizmus szekeréhez kötötte Csonka-Magyarországot. Lengyel szempontból az emigráció 1920 és 1939 között értelmét vesztette, noha már korábban jelentős lengyel tömegek vándoroltak ki Észak-Amerikába és Brazíliába. Magyar szempontból más volt a helyzet, mert az ellenforradalmi Horthy-rendszer 1919-től 1926-ig, majdnem hét éven át számos baloldali értelmiségit, írót és művészt kényszerített emigrációba. Nemcsak Balázs Béla, Barta Sándor, Bródy Sándor, Hatvany Lajos, Jászi Oszkár, Kassák Lajos és Lukács György hagyta el ekkor az országot, hogy csak néhány nevet említsek, hanem olyan merőben ellentétes világnézetű fiatal írók is, mint Illyés Gyula és Márai Sándor is. Ez a főleg bécsi-párizsi magyar emigráció irodalomban és más művészetekben is jelentős értékeket hozott létre. Az 1926-os amnesztia után közülük többen visszatértek Magyarországra, míg mások Berlinen keresztül Moszkvába távoztak. Eddig még senki sem vállalkozott arra, hogy teljességében megírja a két háború közötti moszkvai magyar emigráció történetét, de amit erről Sinkó Ervin és Lengyel József, no meg Köstler Artúr műveiből tudunk, eléggé lesújtó képet nyújt a szovjet állam kegyelemkenyerén tengődő és azt többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) kiszolgáló emigránsok helyzetéről.

Voltak persze lengyel kommunista emigránsok is Moszkvában, akiknek többsége nem élte túl a sztálini tisztogatásokat. Boleslaw Bierutról mesélték, az volt a szerencséje, hogy a lengyel köztársaság börtöneiben ült azokban az években, amikor elvtársait sorban lőtték tarkón a Lubjanka pincéjében. Ez lett a Tanácsköztársaság idején elhíresült Kun Béla sorsa is, meg még számos kevésbé ismert magyar kommunista emigránsé. Itt csak megjegyezném, a fiatalabbak kedvéért, hogy például 1956 előtti Magyarországon Kun Béláról alig esett szó – Rákosi Mátyás, aki a Kunnal szembenálló frakcióhoz tartozott, tilalmi listára tette, és akkoriban csak elítélő szövegkörnyezetben, „trockistaként” emlegették. De voltak Magyarországon „független” kommunisták is, olyanok, mint Demény Pál, akit 1945-ben Péter Gábor saját kezűleg tartóztatott le, s lett a legelső koncepciós per (szerencsére nem kivégzett) áldozata. A legjobban ebben az időben azok az emigránsok jártak, akik Nyugaton vészelték át a háborús időket: Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, a két Polányi testvér, az írók közül pedig Molnár Ferenc, Faludy György, Németh Andor vagy Tardos Tibor. Ők csak akkor kerültek bajba, ha a háború után úgy döntöttek, megpróbálnak az új demokráciában élni – egy olyan demokráciában, amelyik korlátozott, de világnézetileg széles többpártrendszerből fokozatosan zsugorodott „népi” demokráciának nevezett egypártrendszerré, kommunista egyeduralommá.

Az újabb kori lengyel emigráció kezdete viszont nem a háború vége, hanem a kezdete: 1939. Tudjuk, a legyőzött Lengyelországból több tízezer katona áramlott (főleg Magyarországon át) Nyugatra, ahol újjáalakult a lengyel kormány és a lengyel hadsereg, illetve légiflotta – Anglia védelmében, az ún. „nagy-britanniai légi csatában” igen sok lengyel pilóta vett részt, az átlagosnál magasan jobb eredménnyel. 1941-ben, miután a németek megtámadták a Szovjetuniót, létrejött a Sztálin–Sikorski szerződés, szabadon bocsátották a korábban (1939 és 1941 között) internált lengyel katonákat és családtagjaikat. Miután Sikorski, a londoni emigráns kormány feje végül nem tudott megegyezésre jutni Sztálinnal az ún. Anders-hadsereg bevetését illetően, az oroszok megengedték, hogy az „andersesek” Iránon keresztül a Közel-Keletre távozzanak. Ezek után a lengyel hadsereg részt vett az észak-afrikai harcokban és az itáliai partraszállásban, és a lengyel katonák több helyen, így különösen Monte Cassinónál, kitüntették magukat hősies elszántságukkal. A háború végén pedig az Anders-, illetve a másik lengyel hadsereg tagjainak a britek menedékjogot ajánlottak fel, amit igen sokan el is fogadtak – nem tértek vissza a rohamosan kommunizálódó Lengyelországba. Megteremtődött tehát Nyugat-Európában az új lengyel emigráció félmilliós tömegbázisa, és hamarosan kialakultak intézményei, sajtója és könyvkiadása. Csak néhány adat az emigráns lengyel könyvkiadásról, ami magáért beszél: míg 1960-ban tizenkét országban száznyolc lengyel könyvet adtak ki (ebből ötvennégyet Nagy-Britanniában), 1975-re ez a szám tizenegy országban százhuszonhatra növekedett (ebből hetvenegy jelent meg Angliában és Skóciában) (Literatura Polska 1918–1975, Cz. I. T. 3, Warsaw, 1996, 181. és 185.).

A második világháború alatti magyar emigráció ezzel szemben nem képviselt számottevő erőt, inkább csak egy szűk értelmiségi bázis létezett Angliában és Amerikában; igaz, a BBC magyar adásai sokat tettek azért, hogy tartsák a lelket a Harmadik Birodalom ellenségeiben, akik Magyarországon is elég sokan voltak. Horthy Miklós ugyan németbarát politikát folytatott, Magyarország belépett a háborúba a németek oldalán, de Kállay Miklós megpróbálta az országot „víz fölött tartani” és valahogy kimenteni a vészesnek ígérkező végjátékból. 1944. március 19. és október 15. a magyar történelem két mélypontját jelentették és a Teleki Pál halála utáni magyar külpolitika csődjét – az ország egyre mélyebbre süllyedt, és ezen nem változtatnak sem a „Buda védőit” dicsőítő álhazafias szólamok, sem azok a vélemények, amelyek szerint 1944-ben Magyarország még „jogállamként” működött.

Így az újabb kori tömeges magyar emigráció csak 1945-ben kezdődött, és társadalmi összetételét nézve nem volt igazán reprezentatív. Azok, akik leventeként kerültek Ausztriába vagy Németországba, illetve ott a szövetségesek fogságába estek, többségükben visszatértek Magyarországra – a kinn maradók közt túlsúlyban voltak a régi hivatalnokok, katonatisztek és családjaik. Ez persze inkább az 1945–47-es időszakra érvényes, mert ezután már nemcsak a politikai személyiségek, hanem az írók és művészek emigrációja is megindult. Ekkor távozott az országból Cs. Szabó László, Márai Sándor és Zilahy Lajos, hogy csak néhány nevet említsek. De 1948 és 1956 között, talán az egy Látóhatár kivételével, a nyugati magyar emigrációnak nem volt színvonalas kulturális folyóirata, és a magyar nyelvű könyvkiadás is roppant nehézségekkel küzdött. Mindezen csak az ötvenhatos forradalom és az azt követő erőteljes kiáramlás tudott változtatni. A menekültek között igen nagy volt a fiatalok aránya, és ebben a menekülttömegben a magyar társadalom minden rétege képviselve volt, a régi középosztálytól kezdve a munkásokig és parasztokig. És ha az 1945-ös emigránsok többsége inkább a Horthy-rendszerhez, illetve a tágabb értelemben vett jobboldalhoz húzott, a régi emigránsok döbbenten vették észre, hogy az ötvenhatos emigráció szellemiségét nem hagyta érintetlenül a negyvenötös földosztás, a nyitott, demokratikus, illetve a demokratikus szocialista gondolkodás. Paradox módon az ötvenhatos fiatalok „nyugatibb”, modernebb módon gondolkodtak, mint a már évek óta Nyugaton élő negyvenötös „dipisek” többsége. Ez az ellentét, úgy gondolom, már a Mikes Kelemen Kör első, doorni tanulmányi napjain jelentkezett, amikor a különben bizonyára nagy tudású Révész László jogásszal többen vitatkozni kezdtünk arról, mennyire volt „valódi” a Horthy-rendszer Bethlen–Peyer paktumon alapuló parlamentarizmusa. 1957 után pedig az ötvenhatos emigráció teremtette meg és tartotta életben azt a négy újságot és folyóiratot, ami a nyugati magyar szellemi élet négy pillérét jelentette: az Irodalmi újságot, az Új Látóhatárt, a Magyar Műhelyt és a Katolikus Szemlét.

De térjünk vissza a lengyel emigrációhoz. Mivel mások voltak náluk a hagyományok, roppant nagynak ígérkezett a kihívás is: felér-e ez a második világháborús lengyel emigráció az előző század nagy emigrációjával, vagy csak silány utánzata lesz Mickiewiczék teljesítményének? Képesek-e a Nyugaton élő lengyel politikusok és írók befolyást gyakorolni Varsóra, s ha igen, milyen mértékben? Az-e a jobb lengyel, aki fogát összeszorítva dacol a kommunista hatalommal, az-e, aki együttműködik azzal valamiféle képzelt vagy valós társadalmi haladás érdekében, vagy az, aki külföldről nézve bírálja és esetenként támadja a lengyel földön hatalmat gyakorlók politikáját és intézkedéseit?

Kezdjük az írókkal. A legelső író, aki még a II. világháború kezdete előtt emigrált, Witold Gombrowicz volt. Gombrowicz 1904-ben született, nemesi családban, apja vidéki földbirtokos, de fiát Varsóban neveltette. A harmincas években Gombrowicznak már írói neve volt, kiadott egy kitűnő novelláskötetet, ma úgy mondanánk, „abszurd” témájú novellákkal, és megírta Ferdydurke című korszakalkotó szatíráját, ami egyik olvasatban a korabeli lengyel társadalom torzképe, egy másik olvasatban pedig a XX. századi ember gondolkodási és viselkedési sablonjainak leleplezése. Mivel ez a könyv (Kerényi Grácia fordításában) magyarul is megjelent, nem akarom hosszabban elemezni, csak annyit mondanék róla, hogy ma is mulatságos, szellemes, remek olvasmány. Gombrowicz tehát, akit a fiatalok a varsói avantgardizmus egyik fő alakjaként tartottak számon, újságíróként 1939-ben elkísérte dél-amerikai avatóútjára az első lengyel óceánjárót. Közben kitört a háború, és Gombrowicz ott ragadt Buenos Airesben. Írni továbbra is írt, de 1953-ig nem jelent meg új könyve, ekkor a párizsi Instytut Literacki kezdte kiadni újabb műveit, így Slub (Esküvő) című drámáját, Operetka (Operett) című tragikomédiáját, valamint újabb regényeit, amelyek közül az ínyencek a Trans-Atlantyk című művét tartják a legtöbbre. És persze 1953-tól vezetett irodalmi Naplóit, amelyek ezekkel a hírhedt sorokkal kezdődnek: „Hétfő: Én. Kedd: Én. Szerda: Én. Csütörtök: Én.” Gombrowicz naplói már magyarul is hozzáférhetőek Pályi András fordításában, nem tudom, a magyar átlagolvasót mennyire érdeklik, de irodalmi értékük jelentős, mert Gombrowicz bennük nemcsak irodalomról és kultúráról értekezik magas színvonalon, hanem gyakran filozófiakritikát is gyakorol, pl. helyére teszi az akkoriban híres és túlbecsült Jean-Paul Sartre munkásságát, és leszámol a túldimenzionált lengyel nacionalizmus mítoszaival. Ezek a Naplók először a párizsi Kultura című folyóiratban jelentek meg, s itt mindjárt ki kell emelnünk e folyóirat rendkívüli szerepét a háború utáni lengyel emigráció történetében.

A Kultura című folyóiratot az Instytut Literacki adta ki 1946-től, és Jerzy Giedroyc (ejtsd: Gjedroics) szerkesztette. Ez a litván-lengyel hercegi családból származó éles eszű arisztokrata először Olaszországban, majd 1947-től a franciaországi Maisons-Laffitte-ban adta ki a lapot, haláláig szerkesztette a Kulturát, amely hamarosan a legszínvonalasabb lengyel nyelvű kulturális-politikai folyóirat lett nem csupán az emigrációban, hanem az egész lengyel nyelvterületen. Némi büszkeséggel mondhatom, hogy a hatvanas évek végétől 1989-ig számos magyar tárgyú cikkel szerepeltem a Kulturában, vagyis én lettem Giedroyc „magyar különmegbízottja”. Írtam a lapnak esszét Déry Tiborról és Lengyel Józsefről, visszaemlékezést az ötvenhatos forradalomról és kemény kritikát Wojciech Zukrowski részben magyartárgyú regényéről, a Kőtáblákról. De a Kultura szempontjából én kissé marginális jelenség voltam, mert Giedroycot sokkal inkább izgatta Jalta örökségének megváltoztatása, az ukrán–lengyel, meg a német–lengyel viszony, mint az évszázados, de gyakran csak a közhelyek szintjén megnyilvánuló lengyel–magyar barátság. A Kultura két legjobb politikai kommentátora Juliusz Mieroszewski és Gustaw Herling-Grudzinski voltak, utóbbi elbeszélőnek is kitűnő, magyarra is fordították. (Herling-Grudzinski legismertebb műve egyébként az Inny swiat, vagyis „Más Világ” az 1939–41 közötti szovjet fogság eléggé megrázó leírása, ami évtizedekkel Szolzsenyicin előtt tudatta a világgal a Gulag titkait.) De a Kultura első időszakát (1947–56) két nagy felfedezés jellemezte: az, hogy Giedroyc állandó helyet biztosított lapjában Gombrowicznak és Czeslaw Milosznak.

Gombrowicz nem volt népszerű korának lengyelei közt – emlékszem egy vitára a londoni Wiadomosci hasábjain, ahol a hozzászólók többsége támadta az akkor már Dél-Amerikából Franciaországba költözött írót, és csak egy-egy olyan kritikus kelt védelmére, mint a New Yorkban élő Józef Wittlin. De éppen Wittlin volt az, aki igen jól megfogalmazta az emigráns író dilemmáját. Az emigráns író szerinte egy olyan mini-társadalomban él, amelyik íróitól korábbi ízlésének és szokásainak megfelelő irodalmat vár el. Mert, mondja Wittlin, míg egy normális társadalomban is az igazi művész legnagyobb ellensége a tetszés vágya, az, hogy népszerű legyen, ez még fokozottabban érvényesül az emigráció nyelvi gettójában. Ráadásul az író egyfajta „idővesztésben” (spanyol szóval destiempóban él), pontosabban egyszerre kell élnie az emigránsok múltjában és a közösségükből kiszakadtak jelenében – egy olyan térben, ahol az idő megállt és paradox módon ugyanakkor felgyorsult (vagyis a hazai és a befogadó ország viszonylatában) (Literatura Polska, 309.). Egyszer én tréfásan ugyanezt úgy fogalmaztam meg, hogy az emigráns a „rendezett tudathasadás” állapotában él.

Witold Gombrowicz egyébként legalább három mai magyar íróra erősen hatott: Esterházy Péterre és Nádas Péterre, valamint Eörsi Istvánra, aki egész könyvet írt Időm Gombrowicz-csal címen, jóllehet ez a könyv sokkal inkább szól Eörsiről, mint ürügyéről, Gombrowiczról. Persze Gombrowicz, aki valóban fejjel magaslik ki az emigrációs „mezőnyből”, gyakran igazságtalan írótársaival szemben, és nagyon jól kell ismernünk az újabb kori lengyel történelmet és irodalmat ahhoz, hogy el tudjuk választani epatírozó véleményeit az igazságos értékítéletektől. El lehet fogadni, hogy például nem szenvedheti Sienkiewiczet, aki „a nemzet vigasztalására” írta meg történelmi trilógiáját, de amikor harcias esszét ír a „költők ellen” úgy általában, akkor egy kicsit zavarba ejt intellektuális gőgje és arroganciája. (Ennek jó példája a Dantét ledorongoló esszéje, ami miatt több neves olasz kritikus és költő meg akarta lincselni Gombrowiczot.)

De szóljunk pár szót Czeslaw Miloszról, aki litvániai születésű lengyel, Vilnóban járt egyetemre és Varsóban csak néhány évig élt, abban az időben a baloldali érzelmű, „társutas” írók közül sokan diplomáciai szolgálatra kerültek: így Miloszt először Washingtonba küldték, majd régi ismerősének, a nagyon „vonalas” Jerzy Putramentnek köszönhetően kulturális attaséként Párizsba került. Miután sikerült családját áthozatni Párizsba, 1951-ben Milosz úgy döntött, Nyugaton marad. Megírta Zniewolony umysl (A rabul ejtett értelem) című könyvét, ami egy elég pontos kórképe annak, miért és hogyan fogadta el a lengyel értelmiség a háború után a kommunista hatalomátvételt, illetve diktatúrát. Könyve világsiker lett, jóllehet szerzőjét a nyugati baloldal árulónak tekintette, és sokáig az emigráció sem fogadta be – szerintük Milosz túl későn szánta rá magát a kinn maradásra. Milosz kitűnő költő, már 1946-os kötetében (Ocalenie), majd későbbi versei közt is vannak a klasszikus szövegek erejével ható költemények. Ilyen az Antigoné című verses párbeszéd Antigoné és lánytestvére, Isméné között, amit Milosz még 1949-ben írt, de később, 1956-ban „a magyar munkások, diákok és katonák emlékének ajánlott”, s amiben a többi közt ezt írja: „Kreón soha fel nem építheti / uralmát sírjainkon. Rendjét a kard, / a puszta fegyver nem tarthatja meg. / Nagy a halottak ereje. És soha senki / nincs biztonságban tőlük, még ha / százezer kém és millió őr is őrzené” (az én fordításom). Milosz 1960-ban katedrát kapott a kaliforniai egyetemen, itt tanított lengyel irodalmat, és 1963-ban én lényegében az ő kedvéért telepedtem át egy évre az angliai Oxfordból a kaliforniai Berkeleybe. Akkor még nem tudtam, és csak nagyon kevés lengyel hitte volna, hogy 1980-ban irodalmi Nobel-díjat fog kapni – ez olyan esemény volt, ami minden ajtót megnyitott előtte szülőhazájában, ahová a rendszerváltás után vissza is telepedett. Milosz 2004-ben halt meg Krakkóban, utolsó nagy művét, a huszonhárom versből álló, Teológiai traktátus című metafizikai gondolatokkal birkózó ciklusát kilencvenéves korában írta. (A Nobel-díjjal kapcsolatban azért még annyit elmondanék, hogy arra Gombrowiczot is felterjesztették, és kevésen múlott, hogy 1968-ban nem ő kapta meg ezt a még mindig igen nagy tiszteletnek örvendő díjat.)

Ez a két író, Gombrowicz és Milosz önmagában elég lett volna, hogy az 1945 utáni emigráció hírnevét megalapozza, de kettejükön kívül még sokáig sorolhatnám a neveket – Kazimierz Wierzynski, a „Skamander” csoport egyik vezető költője is Nyugaton maradt, a már említett Herling-Grudzinski mellett kitűnő esszéistája volt az emigrációnak Jerzy Stempowski, 1958-ben emigrált az ötvenhatos „fekete realista hullám” ifjú és rövid életű prózaírója, Marek Hlasko. 1963-ban egészségi okokból elhagyta Lengyelországot Aleksander Wat, akit ugyancsak a jelentős költők között tartanak számon, majd Jan Kott emigrált, a szellemes kritikus, aki alapján Peter Brook újraértelmezte Shakespeare-produkcióit. Végül 1968-ban, az ún. „antirevizionista” kampány idején Nyugatra távozott és Oxfordban kapott életre szóló tanári pozíciót Leszek Kolakowski, a legnagyobb élő lengyel filozófus és filozófiatörténész. (Ő kapta meg tavaly a Library of Congress filozófus nagydíját, ami pénzben és elismerésben megfelel a Nobel-díjnak). Hadd dicsekedjem kicsit azzal, hogy 1971-ben Amerikában George Kline-nal együtt szerkesztettem egy angol nyelvű Leszek Kolakowski Readert, ami a filozófus mellett a szépíró Kolakowskit is bemutatta. Vagyis a lengyel emigrációnak két szerencséje volt: szüntelen kapott utánpótlást – 1968–69-ben, de a Szolidaritás elfojtása után 1981–82-ben is és az új emigránsok minőségileg erősítették a régieket. És akkor még nem is beszéltem a hatvanas évek közepétől „ideiglenes” emigrációban élő Slawomir Mrozekről, Kazimierz Brandysról vagy az Amerikába áttelepedett Stanislaw Baranczakról, a hatvannyolcas „új hullám” kiemelkedő költőjéről és fordítójáról.

Mindebből látszik, hogy részben az emigrációs hagyományok, részben az újabb kori történelem fordulatai kezére játszottak a lengyel emigrációnak. Már korábban említettem a franciaországi Kultura című folyóirat jelentőségét, ami a hatvanas években még fokozódott. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy az 1956-os változások idején a Kultura még támogatta a Wladyslaw Gomulka nevével fémjelzett megújulást, azt a tömegmozgalmat, amelyik elsöpörte a lengyel sztálinista vezetőket. De 1960-ra már nyilvánvalóvá vált, milyen kevéssé „nemzeti” érdekeket képvisel ez a korábban bebörtönzött kommunista politikus, akinek gazdasági ügyekben éppoly kevéssé volt járatos, mint Kádár János, de az utóbbival ellentétben nem bízott a rendszerhű közgazdászokban sem. Míg Kádár 1963-tól kezdődően zöld utat adott az úgynevezett Új Gazdasági Mechanizmus kidolgozásának, Gomulka félreállította az 1956–57-ben még elég fontos szerepet játszó közgazdászokat, elejtette a Rapacki-tervet és egyre inkább a szovjet külpolitika merevebb vonalához igazodott. Giedroyc ekkor kezdett „nyitni” a szovjet ellenzék felé, s nem véletlen, hogy „Arzsak” és „Terc” ellenzéki orosz írók műveit először a Kultura közölte Nyugaton. Magyar vonatkozásban érdekes, hogy a Kultura kiadója jelentette meg először lengyelül Déry Tibor Niki című kisregényét Camilla Mondral fordításában. Ami pedig a szomszédokkal való kapcsolatokat illeti, Andrzej Drawicz, a neves lengyel russzicista megírja emlékezéseiben, hogy az ő nemzedékében tulajdonképpen Giedroyc lapja tudatosította a tényt, hogy a „szovjet” címke mögött ukránok, beloruszok és oroszok vannak, s hogy a különböző népeket a lengyeleknek is másképpen kell kezelniük. (Itt csak megjegyezném, hogy Pilsudski elképzelései az első világháború utáni lengyel államról cseppet sem voltak szűkkeblűen nacionalisták: ő egy ukrán-belorusz-lengyel föderációt látott volna ideálisnak, de ezt a történelem felülírta.)

A lengyel emigráció legalább egy fontos politikust hatalmi helyzetbe hozott: Zbigniew Brzezinskire gondolok. Őt Varsóban legalább olyan komolyan vették, mint Washingtonban, sőt néha még kissé el is túlozták jelentőségét. S ha meggondoljuk, hogy 1980–81-ben a lengyel emigrációnak olyan kártyái voltak, mint az amerikai külügyi stratégiában fontos szerepet játszó Brzezinski, a Nobel-díjas Milosz és – nem utolsósorban – a lengyel pápa, akit 1978-ben választottak meg, egyet kell értenünk J. M. Rymkiewiczcsel, aki egy írásában arról beszélt, hogy a lengyelek számára a történelem kereke fölfelé megy. A magyarokra ez talán kevésbé vonatkozott, bár a nyolcvanas években már olyanok is ismertté váltak Nyugaton, mint Konrád György, később Esterházy Péter és Nádas Péter. Bár Konrád többször töltött hosszabb időt külföldön, a magyar kormány viszonylag rugalmas politikája következtében még az értelmiség osztályhelyzetéről Szelényi Ivánnal együtt írt könyve után is nyugodtan maradhatott hazájában, nem száműzték, mint Szolzsenyicint vagy Brodskit.

Végül néhány szót szólnék arról, hogy a magyar emigráció szellemi kisugárzása miért nem volt olyan erős és hatékony, mint a lengyelé. Itt nem csak a politikai helyzetre utalnék, hiszen a londoni „emigráns” lengyel kormány, bár 1990-ig létezett, nem sok vizet zavart, a legtöbb lengyelnek – akár emigráns volt, akár hazai – fogalma sem volt róla, hogy hívják az éppen „megválasztott” kormányfőt. Az ötvenes években Nagy Ferencnek és Kovács Imrének, 1956 után Kéthly Annának és Király Bélának nagyobb volt a hazai reputációja, mint a lengyel emigráns politikusok bármelyikének, talán az egy Mikolajczyk kivételével, aki 1945 és 1947 között megpróbálta „menteni a még menthetőt” – de neki sem sikerült. A magyar emigráció viszont többrétegű volt, legalább négy részre tagolódott. A legkorábbi emigránsok voltak a legismertebbek, akik többnyire a nácik elől menekültek Angliába vagy Amerikába, és itt csináltak karriert. Ezek főként zsidó származású természettudósok és matematikusok voltak – az ismert „marslakók”: Neumann, Wigner, Szilárd, Teller és Kármán Tódor Amerikában, Gábor Dénes és mások Angliában. Bartók Béla és Szentgyörgyi Albert is ehhez a hullámhoz tartozott, mindketten Amerikában fejezték be életüket. Az 1945-ös emigránsok közül talán senki sem lett világhírű, bár európai sikereket aratott Arnóthy Kriszta és a még korábban emigrált mítoszkutató, Kerényi Károly. De Földes Jolánt például teljesen elfeledték, noha korában A Halászó Macska utcája világsiker volt. Mikes Györgyöt a világ minden nyelvére fordították, de általában brit szerzőként tartották nyilván, s hányan tudták Arthur Koestlerről, hogy budapesti születésű? A kommunista hatalomátvétel elől emigrálók közül egyedül Márai Sándor nevét ismeri a világ, és azt is csak mintegy hat éve – igaz, most már amerikai film készül vagy készült A gyertyák csonkig égnekből. (Wass Albertről nemcsak az amerikai olvasó nem tudott, hanem még a magyar emigráció folyóiratait sem érdekelte olvasmányos, de például egy Tamási Áronnal össze sem hasonlítható prózája). Az ötvenhatosok közül igen sokan szereztek maguknak nevet a különböző befogadó országokban, de az írók és költők közül még a legjobbaknak is csak helyi sikerei voltak vagy vannak: Szász Béla, Faludy György vagy akár a még korábbi vonulathoz tartozó Fejtő Ferenc vagy Gaspar Lorand műveit csak egy elitközönség ismeri angol, illetve francia nyelvterületen. Ebből a szempontból nagyobb a sikerük a festőművészeknek, illetve a zeneszerzőknek és az előadóművészeknek: Csernus Tibort vagy Ligeti Györgyöt meg számos kiváló karmestert és előadóművészt (nevüket itt nem sorolom) illik ismerni a jobb nyugati társaságokban. Viszont irodalmunk még mindig eléggé zárt világ a külföld előtt, és ezért nem csak a magyar nyelv különössége, illetve „gazdag” rokontalansága felelős.

Lehetséges, hogy a Kádár-rendszer „gulyáskommunizmusa”, kompromisszumos „puha” diktatúrája volt az oka annak, hogy 1963 és 1985 között a magyar társadalmat lényegében nem érdekelte, kik és mit írnak, illetve kik politizálnak a magyar emigrációban. Amikor részben az Irodalmi újság és az Új látóhatár, részben a párizsi Magyar Füzetek jóvoltából létrejött a kapcsolat a hazai ellenzék és a nyugatiak között, megváltozott a helyzet: most már a kintieknek is lett valami súlya a rendszerváltás felé araszoló országban. De azt kell mondanom, ahhoz képest, ahogyan a lengyel társadalom műveltebb része reagált az emigránsok könyveire, illetve működésére, a mai magyar társadalom, az elmúlt tizenöt év társadalma nem sok mindent tudott felmutatni – igen, megjelenhetünk, kapunk egy-két elismerést vagy díjat is, de például két éve kiadtak Budapesten egy olyan kortárs költői antológiát, amiben a beválogatott kilencvenhárom költő közül mindössze két ma is Nyugaton élő és egy hazatért költő (Faludy) szerepel. Nemeskürty egyik nagy, ötvenoldalas irodalmi áttekintésében (Magyarország a XX. században, III. kötet, 233.) három névvel megspékelt két sort szán annak a megállapítására, hogy kivételes esetekben „a nyelv is lehet hazánk”. Vagyis teljes biztonsággal állíthatom: nem vagyunk még benn a fősodorban. Kérdés, benne leszünk-e bármikor a közeljövőben, de hadd zárjam ezt az áttekintést azzal az Adytól átvett mondattal, amivel Méray Tibor szerkesztő búcsúzott a rendszerváltás idején a párizsi Irodalmi újságtól: „A harcunkat megharcoltuk.” Azt hiszem, nekünk, ma is Nyugaton élő magyaroknak ez a legfontosabb, amit mondhatunk.