A borotva; Életrege; Kocsma; Niké

A borotva

Josef Kranner remekbe szabott borotvakését R. C.

a nagypapától örökölte. A német fickó, Kranner

Halléban élt, s a Geiststrassén állt a „Specialhaus”-a.

Hetven év után még a házszámát – 53 – is tudni lehet,

telefonszáma pedig 27719 volt. Kauft: Raisermesser

nur beim Fachmann, áll a gyönyörű borotvatokba metszve,

tört vonalú gót betűkkel, máig sértetlenül.

R. C. nemigen érti, miért csak szakértők vásárolhatták Josef

Kranner borotváját – és borotvaszíját, timsókőjét,

pamacsát, borotvaszappanját, fenőkövét –, tény azonban,

hogy a német mester műremeke ilyen-olyan úton

belekeveredett a világégés poklába, vagyis belemártotta pengéjét

a nagy háború húsába, s győztesként hagyta el

az undok és perverz harcteret, ellentétben gazdájával,

s a Wermacht hadnagyával. R. C. nem firtatja,

hogyan került a szépséges, cizellált tartójú borotva

nagypapa birtokába, csak azt tudja, a háború után még

évtizedeken át használta. S miután Josef Kranner

s a Wermacht-tiszt után nagypapa is megboldogult,

a borotvakésnek R. C. lett a gazdája. Évek óta

íróasztalán fekszik, használni még nem használta,

csak széthúzza olykor a tokját, s nézegeti a halálosan éles borotvát. Istenem, suttogja ilyenkor R. C. önmagának,

ne gondolj Senecára, emlékezz a tisztes fővel

elhunyt nagypapára.

Életrege

M. M. szép volt, mint Tirsus városa, kedves,

mint Jeruzsálem, olyan volt, pálmafához hasonlatos

a szerelmem, mesélte R. C. barátjának, D. I.-nek

a füstös lebujban. Alabástrom nyaka, mint a Dávid tornya,

holló haja vállára omolva, orcái, akár a galambok,

a Libánusnak illata harmatozott rajtok.

Két emlője olyan volt, mikéntha két gödölye,

tömjénnek két halma, mirhának két hegye. Méz és tej folydogált

az ő nyelve alatt, nárdus és sáfrány, balzsam és áloé

lengte körül, amerre elhaladt. Elefántcsontból való volt

nádkarcsú teste, zafírokkal megrakva, orcája pedig mint

drága füveknek táblája, tízezer közül is kitetszett

ajkának rózsája. Ilyen volt az én egykori mátkám,

hasonlatos a pálmafához, s én ínyének borától részegen

illatos ágait megmásztam, s elaléltunk a szerelemtől

zöldellő nyoszolyánkban. Ilyen volt az én mátkám,

törölte le könnyeit R. C., ráborulva a kocsma

bortól ragacsos asztalára, ládd, barátom, ez a világ,

hiúságok vására. Tündöklő mátkám rusnya banya lett,

fogai, melyek a fürdőből feljövő juhokhoz

hasonlók voltak, megfeketültek, kihulltak. Így vált belőle

rikácsoló hárpia, nem érdekli más, csupán a pia.

Holló fürtjei egykoron a királyt is megkötözték,

ám haját mára a Moirák piszkosfehérre festették.

Gyermektelen csoroszlya lett, koldus,

kukától kukáig csosztat, s ha megszánom a vén satrafát néha,

e rogyadozó kócerájban velem és korhely

cimboráimmal borozgat. Ez van, D. I., öreg komám,

rajtunk már nem segít az atyaisten ilyen-olyan szentje,

sem a csillagvilág fényes regimentje.

Kocsma

R. C. egy hamvas októberi estén derekasan bevett

a Krisztus véréből – tele lett borral, mint a pap

allelujával. Nem tudta eldönteni, fejlövést kapott-e,

vagy elütötte a gyászkocsi, csak azt érezte, fejét

bebugyolálták csillagos keszkenővel. Azt sem tudta,

férfival volt-e a kocsmában vagy nővel, s hogy törökül

beszélt-e vele vagy tatárul, de sejtette, mielőtt hazaér,

elájul. Szédelgett a lába, tántorgott a feje,

nem sejtette, hol lehet a világ hátulja, eleje… S hirtelen egy

túlvilági kocsmaajtó pislákolt előtte. Átment rajta, mint

teve a tű fokán: Isten országa ez, vagy a pokol talán,

hebegte, mikor a füstös sarokban D. I.-t észrevette.

Ott kucorgott szegény pára angyalszárnyszegetten,

sírásra görbült a szája, s az asztal alatt meg-megkoppant

szarus lópatája. Istenem, hát meghallottad mégis

kancsóba suttogott fohászom, feltámadott az én

ördögi barátom! – dadogta R. C., s lehuppant a székre,

egykori álmától megigézve, mikor is véresen

megjelent előtte D. I., s R. C. borzadva hallgatta,

hogy barátja Jézust és Lenint idézi. Csurgóra állt akkor is

D. I. kalapja, gyászolta az anyja, siratta az apja,

s nem ismerte fel R. C.-t sem, csak görnyedt a

perverz ég alatt, s gyilkos galócák nőttek ki a földből,

amerre elhaladt… Csapig vagyok, gazos a fejem,

nyögte R. C. zárórakor, s kituszkolták az éjbe –

nem tudta, a bugyrokba-e, vagy az öröklétbe…

Niké

R. C. tetemes összeget nyert a sportfogadó-irodában,

a Nikén. Körüllengték, mint legyek a dögöt, cimborái,

alig bírva az áldomást kivárni. Nem sejtették persze,

mi történt valójában, hogy a szárnyas istennő, Niké,

kit Styx, az Alvilágot körbefogó s összetartó, gyűlöletes

isten nemzett, miért koronázta meg éppen őt,

az őszülő Héraklészt, a létbe lassan belebetegedőt.

Honnan tudták volna R. C. cimborái, a kocsmatöltelékek,

hogy ő, a hérosz, a végleg megvénhedt, ifjúkorában titokban

elfogadta Atlasztól az aranyalmákat mégis, így büntetésből

neki kellett hordoznia az ég tengelyét, tartania izmos hátán

a százszor szent eget, amibe végül is belerokkant,

belegebedt. Ittak a cimborák, fröcskölt a száj,

folyt a lé, fortyogott a gyomrokban a dionüszosz-ganéj,

s R. C. arra gondolt, ó, Pallasz Athéné, ki cimborája,

barátnéja voltál Nikének, megtestesítője minden bölcsességnek,

egyedül ifjú, tiszta és erényes, törvényhozó, békés, igazságos

istennő, szabadíts meg ebből a fertőből.

S felállt R. C. a sörtől, rumtól ragacsos asztal mellől:

– Cimboráim, egyszer majd minden eldől, haverotok is

mindjárt eldől – motyogta, s hazatántorgott a

kitárt szárnyú, lebegő Nikéhez, túlvilági, titokban-angyal

feleségéhez, ki fölgyújtja és táplálja a tüzet

R. C.-ben mindétig, a következő, nyerő sportfogadó Nikéig.