Akkor sem biztosítási esemény

SZÓLÓ

Ajzószerekkel és mérgekkel próbálom felébreszteni vagy kifárasztani a testem, de hiába, az anyagok nem fejtenek ki bennem semmiféle hatást. Se többet, se kevesebbet nem érzékelek az engem körülvevő világból. Nem a világ halott. A kapcsolatok titkosak. Mintha ez azzal állna kapcsolatban, hogy nem tudnék mások szeme láttára szerelmeskedni. Nem jutottam közelebb a titkokhoz, elvesztegettem az időmet.

Fekszem az ágyban és hallgatózom. Nem is tudom, miért fekszem le. Talán épp ezért az állapotért. Nem tudom, mikor kezdődött a meg nem szűnő, kitartott görcs a gyomromban. Egy-egy pillanatra enged, ha őszi éjjelen a szabad ég alatt ér az eső. Az ázott föld szaga valamit felidéz, de hiába kutatok magamban, hogy vajon mit. A felhők gyorsan úsznak, és a hold olykor előbukkan. Néha mintha egyedül lennék ezen a világon. Nehezen, erőlködve lélegzem, még ritkán kapkodok levegő után pánikszerűen, még látom a megtörő és a mély felé elhalványuló napsugarakat, de süllyedek. A hallgatózás először zúgássá teszi a csendet. Aztán meghallom saját feszült várakozásom kattogását. Egyre különbözőbbnek érzékelem az apró lények motozását a falban és odakint, a szelet, a levelek zizegését, a fa ropogását. A hang, amit várok, végül belülről érkezik. A hallás szinte megelőzi. Nem ismerős, mégis biztosan elválik minden más zörejtől. Kinyílik egy kapu, de nincs mögötte világ. Nem ismerem azt a világot, ha van ilyen egyáltalán, ahol a létezésem visszhangot ver. Hiába élesedik ki a hallásom, ha egyszer mindent beborít a zúgó csend.

Reggel lassan térek magamhoz. Nem gondolok semmire, vagyis összefüggéstelenül eszembe jut néhány dolog, ami a mai napra vonatkozik. Átsuhan az agyamon, hogy álmodtam valamit, de nem emlékszem, mit. Megérzem a hideget, amint az undorító, teleizzadt ágynemű érintése tudatosul. A testem szaga savanyú. Gyorsan felkelek, és felveszem a hideg ruhadarabokat. Odakint sötét van. Vissza kell vinnem egy videókazettát, öngyújtót kell vennem, fel kell hívnom egy érdektelen ismerősömet, bár nagyon valószínű, hogy nem fogom felhívni. Némi egyensúlyzavarral küzdve kimegyek a konyhába, utálom az utat odáig, utálom a vizelési ingert. Csak a kávé gondolata nyugtat meg kissé. Felteszem a tűzhelyre, közben türelmetlen vagyok, mert tíz perc, amíg lefő. A vécén erőltetem az agyam, hogy összeszedjem a ma hajnali álom még meglévő elemeit, de nem megy. Pedig szeretem az álmokat, akármilyenek. Azt is szeretem, amelyikből üvöltve ébredek. Nem tudom, mennyi marad meg belőlük, és mennyit adok hozzájuk ébredés után. Valószínűleg mindig töredékesek, de még így is erősek és elevenek. Megmosom a kezem, az arcom, didergek a hideg víztől, gyorsan megtörülközöm. Az asztalra dobom a cigarettát és az öngyújtót, és várok.

Utána kéne számolni, hányadik reggelem ez. A kávék, a cigaretták száma. Hülyeség. Mit kezdenék egy ilyen horribilis számmal? Kijött a kávé, belélegzem az illatát. Kiöntöm az egészet a pohárba. Két cukor, kevés tej. Rágyújtok, mélyet szívok. Átsuhan az agyamon, ahogy a munkahelyre menet vásárolok egy öngyújtót a megállóban lévő kis trafikban, a pasi arcát nem tudom felidézni, csak a mozdulatát, ahogy elém teszi a tartót, hogy válasszak egyet. Kéket szeretnék, de úgy emlékszem, az nincs, úgyhogy sárgát veszek. Egyszer Tamarának is vettem ott egy öngyújtót. Összefacsarodik az arcom. Beszívom a füstöt, meleg és száraz, kortyolok a kávéból, édes és keserű egyszerre. A megálló forgalmas, egy csomó figura szórólapokat osztogat, ami nagyon idegesítő. Egyszer találkoztam ott Edvárddal, és amíg rá vártam, figyeltem a metróból kiáramló tömeget, számoltam, hányan veszik el az orruk alá dugott cetlit. Türelmetlenek, zárkózottak voltak. A cigarettából kifordul a parázs, dühösen újra meggyújtom, a füstje még melegebb, a kávé szinte marja a számat utána. Péksüteményt vettünk a megálló egyik boltjában, hogy ne üres gyomorral menjünk inni. Valami sajtos izét kértem, de kurva szar volt, mint majdnem mindegyik péksütemény a városban, kivéve a Marcsi cukrászda sóssüteményeit.

Hirtelen bevillan, hogy a Morlat-szövegről álmodtam. Fogalmam sincs, mi az, de megpróbálok erre koncentrálni, újra szívok egyet a cigiből, és felhajtom az utolsó korty kávét. Álmomban tudtam, mi az, ebben biztos vagyok. Gyuri és egy öreg színész idézte, énekelte egy irodában. Mély, hátborzongató volt az intonáció. Álltam, az asztalnál Zsolt és Gyuri, mögöttem egy karosszékben a színész. Láttam a polcon a színes aktákat. Irodabútor, lámpafény. A Morlat Könyve. Nem jutok tovább. Felnézek az órára, idegesség fog el, mert már készülődnöm kéne. A füstszűrőig szívom a cigarettát. Felállok, elnyomom, a helyére teszem a hamutartót, elmosom a poharat. A fürdőszobába megyek, megnyitom a vizet, levetkőzöm, belépek a kádba, tusolok. Az agyamban egy üres térben pattog ide-oda a Morlat Könyve. Megint ideges vagyok az idő miatt, felgyorsítok, megtörülközöm. A kapkodás ténye tesz dühössé, az, hogy olyasmivel kényszerítem magam a kapkodásra, ami az életem egyik legjelentéktelenebb része. A szobába megyek, kinyitom a szekrényt, idegbajosan tologatom a fogasokat, gyűlölöm a jellegtelen ruháimat, legszívesebben kidobnám mindet. Abbahagyom és felveszem azt, amelyiket először megfogtam.

Sötét van. Kinyitom az ajtót, leveszem a cipőmet, bemegyek. Közömbösen megállapítom, hogy ez a nap úgy telt el, hogy semmit sem vettem észre, jegyeztem meg belőle. Megéltem a semmit. Ha ezt megélésnek lehet nevezni. Leülök a szobában, nem kapcsolom fel a villanyt. Megpróbálok visszaemlékezni, mire lehetne visszaemlékezni ebből a napból. Eszembe jut egy lány, akit reggel bámultam meg, azt hiszem, a metrón, úgy rémlik, hosszú barna haja két copfba volt fonva, és valami kötött, vörös és barna színű felsőt viselt. Tetszett nekem, de nem tudom felidézni, mire gondoltam vele kapcsolatban, nyilván valami szokványos nyálas képzelődés volt. Nagy táska volt nála. De lehet, hogy ez nem is ma volt. Bármelyik nap lehetett. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy alig váltottam szót valakivel, és hogy semmi lényeges nem hangzott el. Tökéletesen észrevétlen maradtam.

Kimegyek a konyhába, a mikróban megfőzök két pár virslit. Ahogy elnézem a gusztustalanul szétpukkant virsliket, nem tudnám megmondani, mi köze ennek a folyamatnak a főzéshez. Beviszem a kaját, leülök, bekapcsolom a tévét. Nem vagyok éhes, de azért fegyelmezetten eszem a vacsorát, és nem dobálom szét a szobában. A sportcsatornán foci megy, két unalmas csapat unalmas meccsének unalmas második félideje. Nem emlékszem az előzményekre, mintha valami szappanopera egyik epizódját látnám. A mennyiség mint menekülés. Gondolom, egy rakás seggfej él jól abból, hogy naponta öt meccset adnak. Mindegy. Átkapcsolok, valami ismerős film németül.

Csörög a telefon. Lehalkítom a tévét, böfögök, lenyomom a gombot, hallom, hogy tompa a hangom, talán nem is hallatszik odaát. Tamara az, kedvesen megkérdi, mi van velem. Zavarban vagyok. Kapkodva próbálok kitalálni valamit, amit elmondhatok neki magamról, de a vonal csak zúg, üresen és tanácstalanul. – Semmi – felelem.

13:99

Iszonyú a zaj, a vacak, töredezett, szétnyomkodott úton zörögnek a járművek, csörömpöl a villamos, dübörögnek a buszok, a vijjogás elhúzódik, mivel a tömegtől nem lehet becsukni az ajtókat, dudálás, fékcsikorgás, valamelyik köcsög autójában dühöng a techno, elhúz felettünk egy repülőgép, a kereszteződésben elakad egy szirénázó mentőautó, a tér közepén hangfalakból bömböl a Megváltót dicsőítő, kezdetleges zene, valaki mikrofonnal a kezében, üvöltve sorolja a bűneinket, és bűnbánatra szólít, a pavilonsor egyik bódéjából lakodalmas harsog, egy magányos férfi pedig, aki felém lépeget, fennhangon beszél magában, vagyis inkább ordít, nyilván hedszettel telefonál. Rágyújtok, felnézek a köztéri óra számlálójára. A pontos idő 13:99. Valamilyen lehetetlen konstelláció következtében elcsendesül minden, szinte fejbe vág a szünet, és meghallom az aluljáró lépcsője mellett zsoltárt kornyikáló bolond fiú hangját. Egy pillanat, és megint mindent beborít az akusztikus okádék.

Megpróbálom rekonstruálni az eseményeket. A repülőgép eltávolodott, a mentő úgyszintén. A villamosok és a buszok épp a megállóban álltak, de még nem sürgették a felszállókat, akik épp nem futottak, hogy elérjék őket, az autók megálltak, újabb járművek nem érkeztek, a lámpák az egyik irányban pirosat mutattak, a másikban még épp nem váltottak sárgára, és egy kocsi sem pofátlankodott a másik elé, amiért rá kellett volna dudálni. Éppen két szám közti szünet volt a köcsög autójából, a pavilonból és a hangfalakból ömlő zenében. A térítő és a telefonáló férfi épp levegőt vett, vagy elfogytak a megbánandó bűnök és az azonnal megbeszélendő üzleti ügyek, mindenki más pedig eleve hallgatott, mert úgysem hallotta volna a saját hangját sem. Ez tökéletes képtelenség.

Megérkezik Zsolt, kezet fogunk, megkérdezi, hová megyünk, gondolkodás nélkül elindulok vele a Biente felé, közben magamban azt felelem: „Oda, ahol hallani a zenét.” Nem szólunk egymáshoz.

Fent nincs hely, lemegyünk, leülünk, a pincér egyből idelép hozzánk. Unicumot és kékfrankost kérek. Zsolt csak üdítőzik. Azt mondja, nincs értelme alkoholt innia. Megvonja a vállát. Körülnéz, végigtekint a többi asztalon, a falon lógó képeken. Összenézünk. Várom, mi lesz ebből. Megérkezik az ital, megköszönöm. Felhajtom a felest, rágyújtok, Zsoltra pillantok. Megkérdem, mi van vele. Általában zárkózott, és az efféle kérdésekre semmitmondó válaszokat ad, de most valamiért úgy tűnik, nem így lesz. Szomorúnak és lemondónak látszik. – Rájöttem – sóhajtja kissé savanyú arccal –, hogy az elmúlt években nem voltam önmagam. Szabadságot szeretnék, hogy tisztába jöhessek magammal. – Az lep meg, hogy nem lepődöm meg. Átfut rajtam, hogy talán tényleg nem hiszek a hosszú és hosszan jó együttlétekben. De csak hallgatok. Elnyomom a cigit, iszom a borból. Azzal folytatja, hogy az egyik kolléganője hajt rá, és nem tudja, van-e értelme. – Tudod – szakad ki belőle –, szeretnék már egy nőt, aki egészen elfogad. – Ez a kijelentés annyira megdöbbent, hogy elfelejtem az előkészített válaszomat. A pincér ránt ki a rezignáltságból, elveszi az üres poharakat, én kérek még két deci bort. Zsolt marad a kólánál. Rágyújtok. Érdeklődöm a barátnőjéről, bár előre tudom, mit fog mondani. Mielőtt azonban végképp elszomorodna, biztatni kezdem. Felpiszkál a lemondó hangja, átmegyek támadásba. Nem tudom elképzelni, hogy mi a fenéért ne élvezhetné az életét. Ő nem ellenkezik, feltehetően azért, mert tudja, hogy semmi olyasmit nem mondhatok, amit ne tudna, vagy ami kellőképpen konkrét lenne. Rendelek még egyet.

Biliárdozunk. Lökéshez készülődöm, de a dákó végével véletlenül feldöntöm a boromat, úgy látszik, kicsit már be vagyok állva. Épp jön a pincér, gyorsan letörli az asztalt, és közben mosolyog, míg én arra gondolok, hogy ők pontosan tudják, mennyit ittam, és egy bizonyos mennyiség után nyilván figyelik is a hatást. De ez még belefér. Zsolt egyre jobban bosszant, mert kishitűen bénázik ahelyett, hogy képességeihez méltón kivégezne. Így viszont megalázóan szétverhetem, pedig már az ötödik pohárnál tartok. Belököm a feketét, leteszem a dákót. Visszaülünk az asztalhoz. Rendelek még egy kékfrankost, bár már nem nagyon van tovább.

Együtt szállunk fel a buszra, és egy pillanatra megérzem, mennyire hálás a figyelemért, az érdeklődésért, de ez is olyan szomorú hangulatú, hogy megállapítom magamban, nem sok értelme volt találkoznia velem.

Átmegyek a Reálba. Ez is egy lepukkant hely, ahogy az ismerős helyek általában. Belépek, meglátom Tamarát egy kisebb társasággal, mellette Gyula és a húga, régi ismerősök, velük szemben kettő, mellettük egy idegen arc. Az asztal túlsó végére kényszerülök. Úgy tűnik, sikerült beülnöm két idióta közé. Bemutatkoznak és azonnal nekem esnek, mintha fel lennének húzva. Meglehetős erőfeszítésembe kerül, hogy figyeljek rájuk és ne küldjem el őket a francba, mivel a kékfrankos már kezd hatni. Idejön a pincér. A biztonság kedvéért rendelek egy szatmári szilvát és egy száraz fehér fröccsöt. A két idegesítő hülye közül a srác a beszédesebb, nyilván kurvára ért mindenhez, és ezt nem is rejti véka alá. Számomra megfejthetetlen okból egy furcsa márkanevű nadrágról áradozik, nem értettem a nevet, de nem is bír érdekelni, csupán egy valószínűleg bárgyú mosolygással felelek. Megkapom az italt. A másik, a rövid hajú, vámpírnak sminkelt lány, miközben mindent elkövet, hogy sikamlós kis picsának látsszék, mégis olyan blúzt visel, mintha most készülne az általános iskolai premierjére, lelkesen helyesel, sőt tovább fűzi a témát, és természetesen ő is mindenben otthon van, ismer minden boltot és márkát. Nem értem, miért nekem magyaráz. Uralkodom magamon, inkább rágyújtok és lehajtom a szatmárit. Átnézek Tamarához. Rám pillant, én intek neki. Végre egy értelmes tekintet, egy kicsit megnyugszom. Inkább őket figyelem, közben iszom a förtelmes ízű fröccsből. Mielőtt bármilyen értelemben jelen lehetnék, a pincér közli, hogy bezártak. Kotorászom a zsebemben.

Kilépünk a kocsmából, mindenki búcsúzkodik, állunk az utcán, nekem mehetnékem támad. Nem vagyok egészen jól, szédülök. Nem tudom, mi értelme volt idejönni, de nem is érdekel, elég annyi, hogy el kell érnem a vonatot. Elköszönök mindenkitől, csak úgy futtában, már itt sem vagyok.

Tamara elkísér a térig. Meghatna az odaadása, de egyre jobban elhatalmasodik rajtam az ájulásszerű részegség. Mesél valamit, de alig tudom követni. A téren a talponállóhoz kanyarodom. Veszek egy sört, leállok az egyik pult mellé, iszom és lecsapom a műanyag poharat. Nem tudom, miről beszélünk, mert a második mondatnál nem emlékszem az elsőre. Nehezemre esik egyenesen állni, bár látom, hogy Tamarának nem tűnik fel. Egyszer csak idelép hozzánk egy szakadt srác, és valami újságot kínál nekünk. Nem vagyok képes fókuszálni, így aztán sem az arcát, sem pedig az újság címét nem tudom megnézni, csupán annyira telik tőlem, hogy nemet mondjak. Sajnos, a fiú nem éri be ennyivel. Továbbra is képtelen vagyok ránézni, miközben ő politikai nézeteinek kifejtésébe kezd, mert ha megerőltetném a szemem, még jobban forog velem a világ. Végre lekopik. Mondok még valamit Tamarának, de már akadozik a nyelvem, és azt kívánom, menjen már a fenébe, persze, csak szelíden, nem vele van baj, csak én nem akarok senkit magam körül. Végre elbúcsúzunk. Figyelem, ahogy távolodik. Szomorú, hogy ilyesmire pazarolta az idejét, mondom magamban mindenféle érzelem nélkül, megiszom a sört, a szemetesbe dobom a poharat és elindulok. Igyekszem egyenes vonalban megközelíteni a pályaudvart, már ha van még fogalmam arról, milyen is egy egyenes vonal. Még két megálló, gyalog tíz perc. – Megemészthetetlen vagy a számomra – állapította meg valamikor nemrég. – Kezdesz olyan lenni, mintha a Fight Clubból léptél volna ki. – Üss meg, jutott egyből eszembe.

Leülök, de fel is állok rögtön, mert olyan erős forgás kezdődik, hogy félő, kidobom a taccsot. Kimegyek az előtérbe, rágyújtok, ami persze nem segít. Jelentős koncentrációmba kerül, hogy ki ne csússzanak alólam a lábaim. Önmagad paródiája vagy, mondom hangosan, biztatólag. Valami mást is motyogok még, de magam sem értem, mit. Elsuhanó éjjeli tájakat látok, lámpafények csíkjait, semmi személyeset, és reménykedem, hogy senki sem fog megszólítani az átjáróban. Bárkinek a társasága elviselhetetlen vagy legalábbis értelmetlen lenne most, bár valószínűleg leplezni tudnám ezt, de, szerencsémre, senki sem kényszerít rá, senki sincs jelen, aki a talpon maradáshoz szükségesnél több önuralmat kívánna tőlem. Érdekes módon ettől elszomorodom, amin nevetnék, de az ajkam inkább lefelé biggyed, és alig tudom mozdítani. Mindenesetre nem alszom el, nem csuklom össze, és a száguldó fények tagolatlan zuhatagán túl egyszer csak leszállok.

Csak a fülem zúgását hallom. Lámpát gyújtok, előveszem a lábost. Levest melegítek. Tálcára teszem, bemegyek a tévéhez, leülök, eszem. Továbbra sem tudok fókuszálni, csak foltokat érzékelek. Arra riadok fel, hogy majdnem lefordulok a fotelból. Ma végre gyorsan el fogok aludni.

NYUGODT HÉTVÉGE

Jólesik, hogy sokáig tart az út. Kinézek a vonatból, kertes házak, lassan haladunk. Senki sem ül a közelemben, nem látok senkit, bár úgy rémlik, a kocsiban van még néhány utas. Az üres műanyag kávéspoharat az ujjaim között forgatom. Rágyújtok, kifújom a füstöt. Erről a délelőtti vonatozásról eszembe juthatna pár emlék, de most nem választ ki egyet az emlékezetem, csupán elbódít az ismerősség határozatlan érzése.

Leszállok, átmegyek az úton, süt a nap, kellemes az idő. A bal oldalon feltűnik egy kocsma, elhatározom, hogy beugrok egy körre, már érzem az Unicum illatát. Elhúz mellettem egy autó, az első, amióta ezen az úton baktatok. Elérem a kocsmát, benyitok, vendég sehol, a középkorú pultosnő köszön, visszategezem. Kérek egy Unicumot és egy fröccsöt, olcsó, megköszönöm, leülök, kifelé nézek az áttetsző függöny takarta ablakon. Csend van, olyan csend, amiből nem lesz zaj másodpercek múlva. Felhajtom a felest, megborzongok, várok, amíg elmúlik, rágyújtok, iszom a fröccsből. Valami állandósult déjà vu-ben lebegek, nem tudom, miért, de kényelmes. Iszom még a fröccsből. Liza nem jön, tudom, Anti, aki meghívott ide a kulcsos házba, említette, amikor telefonon megbeszéltük.

Egy film képeit látom, képzelem, persze, Liza azt mondja: – Megtörtént. Ha itt vagy, talán nem történik meg. – Én válaszolok, azaz a hangomon válaszol valaki: – Akkor nem ér semmit, hogy itt vagyok. – Következő kép, együtt alszanak, átöleli. Következő kép, valami romok között sétálnak. Következő kép, kinéz a vonatablakon, nyugodt, elengedett. Mintha megtette volna, amit tehetett, de nem volt elég. Azért jó volt megpróbálni. Mintha a saját fülembe suttognám ezt a mondatot.

Hallom, hogy „azért jó volt megpróbálni”, egyre halkul, helyét vízcsobogás, csörömpölés veszi át, felnézek, a pultosnő mosogat. Rágyújtok, az előző cigi leégett végét elnyomom, iszom a fröccsből, kinézek az ablakon. Egy platós kisteherautó áll meg a szemközti ház előtt, a tulaj kiszáll, lepakolja a zsákokat, nem látom, mi az, talán műtrágya. Atlétában van, érdekes, nekem soha nem volt atlétatrikóm. Nem, nem érdekes. Elnyomom a cigit, megiszom a maradék italt, felállok, a pulthoz lépek, kérek egy kis csomag sós mogyorót, fizetek, elköszönök, kilépek. Egy kissé megszédít a napsütés. Felbontom a zacskót, a számba teszek néhány szemet, folytatom az utat. Ez az egyszerű helyzet is ismerős, a mogyoró íze, a cipőtalpam alatt ropogó kövek, a szélben hajladozó kukorica. Egyszer ugyanígy a sós mogyoró íze, hajnali eső, első vonat, úgy rémlik, ez valami szerelmi történet. Vagy egy álom. Nem lenne meglepő, ez az egész nap kissé valószerűtlen. Lehet, hogy nincs is az a kulcsos ház, évekkel ezelőtt beszéltem Antival, világjáró körúton vagyok, és legalább egyszer már körbeértem. Nem baj, megyek tovább.

Megpillantom a házat, nem lepődöm meg. Ahogy közeledem, látom, hogy az az alak ott a kempingszéken Sanyi. A ház mellé érek, Anti épp nekikezd a tűzifa aprításának, mosolyogva üdvözöl, kezet fogok vele, Sanyival és Norbival is. Anti bort tölt mindenkinek, koccintunk, nevetünk, közben azt gondolom, milyen furcsa dolog ráérni.

Majdnem besötétedett, ég a tűz, a bográcsban rotyog a paprikás krumpli, a szél kissé hűvös, de nem zavar. Sanyi azt javasolja, igyunk valamit, nem mintha nem boroznánk és söröznénk folyamatosan, de ő pálinkára gondol. Benne vagyunk, körbe állunk, most Norbi tölt, Anti elsüt egy poént, nem értem, mert nem figyelek a szavakra, a pálinkát szagolom. Koccintunk, felhajtjuk a felest. Csend. Szétoszlunk, én leülök, bort iszom és meggyújtom a cigit. Jóféle éhséget érzek, végre, alig várom a vacsorát. Finoman berúgtam, nem kellemetlenül, csak épp annyira, hogy képes legyek rájuk és az egyre mélyebb égboltra figyelni. Anti úgy véli, megfőtt a cucc, bevisszük, tálalunk az asztalnál. Gyertyák világítanak, leülünk, a tányérjaink közötti szűk sávban poharak, üvegek, kenyér és savanyúság. Megint koccintunk, iszunk, a pálinkától kiráz a hideg, de tudom, az étel íze még jobb lesz.

Mind a négyen alaposan, de nem undorítóan lerészegedtünk, állapítom meg. Anti és Sanyi a szükségesnél már valamivel hangosabban beszélnek. Abban a stádiumban vannak, amikor már nem fontolgatják, mondják-e, ami éppen az eszükbe jut. Sanyi és Norbi valami ismerős csajt emlegetnek, állítólag én is találkoztam vele, de csak halványan emlékszem. Úgy látszik, mindketten kívánták. Akaratlanul Lizára gondolok, szerencsére nem összefüggően. Kimegyek vizelni. Kicsit dülöngélek, de nem feltűnően. Megállok a ház mögött, kidobom a gyíkot, közben a fekete égboltra meredek. Valójában inkább sötétkék. Befejezem, de még nem megyek vissza. Rágyújtok, a sötétben felizzik a parázs. Emlékszem, Liza egyszer azt mondta, nem tartottam elég erősen, és belezuhant a semmibe. Nézem a semmit a lábam előtt. Mikor végleg elengedtem, furcsamód én zuhantam le, gondolom. Most, részegen, nem vagyok szomorú. Az izmaim lazák. Itt, a világ végén, nincs miért izgulni.

Most én vetem fel, hogy igyunk pálinkát. Fene tudja, miért jó ez a kollektív ivás, de jó. Anti tölt, közben figyelem őket, csillog a szemük, a gyertyafényben olyan, mintha maszkot viselnének. Vajon az én arcom is ilyen? Megtapogatom a bal felét. Bőrmaszk, egészen átmelegedett. Hangos köszöntéssel koccintunk, felhajtjuk az italt, lecsapjuk a poharakat, rágyújtunk, folytatódik a beszélgetés.

Miközben rágyújtok és belekortyolok a kávéba, arra gondolok, jó, hogy nem álmodtam semmit, legalábbis nem emlékszem, aludtam, mint egy zsák, de hülye hasonlat, meg arra, hogy szép a reggel, és még arra is, hogy csak egy-két képre emlékszem az estéből, a szám förtelmes ízét pedig a kávé elviselhetővé teszi. Mellettem Anti fekszik gondtalanul elnyúlva a füvön. Liza nincs itt, és így minden felfoghatatlanul nyugodt, ugyanakkor kongóan, szélzúgósan, madárcsiripelősen, süketítően, halálosan üres is. Kint és bent – egy.

REGGEL

Négy óra alvás után ülök a kávé mellett, a süket csöndben. Letusolok, felöltözöm és elindulok. A buszon térek magamhoz, állok és egy átlátszó matricát bámulok, amit eléggé barbár módon az ablakra ragasztottak. Nem érzékelem a matricán túl elsuhanó házakat, csak egy apró betűs mondatot olvasok ötvenedszer, és kilátástalanul próbálkozom, hogy megfejtsem az értelmét: „Az öngyilkosság akkor sem biztosítási esemény, ha azt a biztosított tudatzavarban követte el.”

TAMARÁNAK ÚJ FIÚJA VAN

Süt a nap, télies az idő. Tizenegyig aludtam. Ettem két szendvicset. Melegítek egy kis kávét. Készülődni kéne. Tamara felhívott, hogy találkozzunk. Egy ideje nem láttam. Semmi összefüggő.

Kiválogatom a ruhákat. Úgy tevékenykedem, hogy közben nem is érzékelem, mi van körülöttem, lehajtom a fejem, és csak azt látom, amit a kezembe veszek. Megszoktam, hogy van valami mögöttem, felettem, és nem okoz rossz érzést, mintha valami ismerős természetes jelenléte volna. Nem érdekel, hogy rohan az idő, idegesség nélkül piszkálom ezt a makacs szöszt, ami a kabátomra tapadt. Tompa, fojtott neszeket keltek. A saját motoszkálásom egészen közelről hallatszik, szinte a fülemben van. A fürdőszobába megyek, megnyitom a csapot, hogy lezuhanyozzam, a víz csobogása olyan, mint a mennydörgés. Belépek a kádba. Hosszasan, értelmetlenül folyatom a vizet a mellkasomtól lefelé, és bámulom a farkamat és a fölötte göndörödő szőrszálakat, melyek a vízfüggöny alatt alaktalannak, elmosódottnak, folyékonynak látszanak. Arra gondolok, jó lenne izgalmat érezni, jó lenne, ha valami izgató jutna az eszembe, de tudom, hogy egy perc múlva ez a halovány vágy, ahogy felbukkant, úgy merül el a feneketlen mocsárban. Törülközöm, figyelem a vízcseppet a kezemen, hatalmasnak látszik. Felöltözöm. Rágyújtok megint. Egész életemben szinte mást se hallok, csak a saját hangomat és neszeimet, szinte mást se látok, csak a lábaimat, rajtuk a zoknikat és a cipőket, a szőrszálakat a lábaimon, a nadrágot, a farkamat, felette az idétlenül csavarodó szőrzetet, a köldökömet, a hasamat, a mellkasomat, az inget, a pólót, a kabátot, az orromat, a szemöldökömet, a karjaimat, a cigarettával babráló jobb és a vizelés közben a farkamat tartó bal kezemet. Nem mondhatnám, hogy unom őket, mivel lényegében nem veszek tudomást róluk, kivéve, ha valamelyik hátrányosan megváltozik, zavar, akadályoz vagy ilyesmi. Ráérősen felhúzom a cipőt, nyitok, zárok. Beleszagolok a levegőbe, semmi új, csak kissé szomorú avar- és földszag.

This body holding me, reminding me that I am not alone in, énekelem hangosan, de abbahagyom, mert a sarkon feltűnik egy ember. Nem tudom, miért hallgattam el, nincs abban semmi érdekes vagy titkolnivaló, hogy megyek az utcán és énekelek. Mégis mindig elhallgatok. Az utca végén rájövök, hogy a napfénytől hunyorgok. A kutyák elnémultak, mással nem találkozom.

Az út a Paprikásig szabályosan kiesett, még az sem világos, hogy elaludtam-e a buszon vagy csak nem voltam jelen, mindenesetre arra riadtam fel, hogy le kellene szállnom, pedig szívesen mennék még egy kört. A megállóban Tamara üdvözöl, vidám és kipirult, ez valamennyire feléleszt engem is, kezdem ott érezni magam, ahol vagyok vagy lenni látszom. Bemegyünk, van szabad asztal, ez jólesik. Leülünk, a pincér idejön, köszön, kezében cetli és toll. Tamara Martinit és Coca-Colát kér, én Unicumot és sört. Megkérdezem, mi van vele. Remekül érzi magát, mondja lelkesen, mellesleg kijelenti, hogy farkaséhes. Forgatom az étlapot. Nem kívánok semmit, de a pincér már itt áll az asztalunk mellett, úgyhogy végül mégis rendelek egy túrós csuszát. Tamara marhapörköltet kér galuskával és kovászos uborkával, amitől a nap folyamán először elmosolyodom, épp, amikor a pincér is rám mosolyog, és az az érzésem támad, hogy úgy veszi fel a rendelést, mintha a saját házában látna vendégül minket, ami némileg érthetetlen a számomra, de nem gondolkodom el rajta. A fickó elmegy, Tamara pedig tovább beszél, nekem viszont nem nagyon van mondanivalóm, így jól kiegészítjük egymást, és csak azzal kell foglalkoznom, hogy megértsem, amit ő mond, és értelmes kérdésekkel tartsam fenn a lendületét. Rágyújtok az Unicumhoz, koccintunk. Forró, és a sör hidege.

Ahogy felpillantok rá, hirtelen megérzem, hogy valami más rajta, benne, mint eddig, de nem tudok rájönni, mi az, ezért igyekszem jobban megfigyelni. Kihozzák az ételt, elnyomom a cigarettát, kortyolok a sörből és nekilátok. Ő is eszik. Közben figyelem a kicsi kezeit, a furcsa alakú, kirúzsozott száját, a világos, csillámló szemeit, a keskeny vállát és a finom nyakát, illetve mindezek mozgását, és megállapítom, hogy olyan, mint egy földön kívüli egy amerikai filmből, és vonzóbb, mint eddig bármikor. Belém hasít a felismerés. A kezemben lévő villa megáll a levegőben, a viszolyogtatóan rugalmas tésztadarabok tehetetlenül visszahullanak a tányéromra, csak kettő-három himbálódzik még rajta. Megemésztem a tényt, és folytatom az evést, de az étel valahogy kásás lesz a számban. Megkérdem, milyen a pörkölt. Tele a szája, csak bólogat. Láthatóan boldog, én pedig kicsit sütkérezem a belőle áradó melegségben, mintha összefagytam volna idefelé az úton. Rendelek két Martinit, a pincér mosolyog. Figyelem, ahogy kitölti a pult mögött, a tálcára teszi, közeledik vele, ideér, elénk teszi. Megköszönöm. Koccintunk Tamarával, gyorsan felhajtom az italt, és hagyom, hogy megborzongassa a belsőm.

MÚZEUMBAN ÉS KOCSMÁBAN

Felmegyek a lépcsőn, meglátom Nikit. Arra gondolok, talán le kellene beszélnem erről a hiábavaló múzeumlátogatásról. Világoskék kabát, sötétkék, hosszú szoknya és fekete cipő van rajta. Üdvözöljük egymást. Már indul is befelé, lemondóan követem. Az előcsarnokban biztonsági őr, ajándékbolt. Egyből sorra kerülünk a pénztárnál, fizetünk, megkapjuk a jegyet, egyet lépek, az őr kiveszi a kezemből, eltépi, visszaadja. Tovább botorkálok, nem tudom, merre kéne, bemegyek egy magas ajtón Niki után. Egyből megcsap a légkondicionált, természetellenesen megvilágított, szimmetrikusan berendezett terem butító sterilitása. Mintha tanult reflex lépne működésbe, odalépek az első képhez, valami portré, kifinomult, jut eszembe, rendkívül kifinomult, és el is fordulok, jön a következő. Nem akarok sok időt eltölteni egy-egy kép nézegetésével, mert tudom, hogy nagyon hamar eltompulok az ilyesmitől, inkább csak úgy mászkálnék, nézelődnék, hol egy képre, hol egy látogatóra vetnék pillantást.

Úgy érzékelem, semmi sem változik, mintha mindegyik teremben ugyanazt látnám, talán lefotózták az elsőt, és azt vetítik elém a többiben. Niki elkeveredett valahol, nem baj. Mehetnékem támad, felgyorsítom a lépteimet. Hirtelen megérzem valakinek a pillantását az arcomon, borsódzik a hátam, megállok és jobbra fordulok. Nem ember, hanem egy festmény, egy portré, vagyis mégis egy ember, talán ő sokkal inkább, mint az összes többi itt körülöttem, és nyilvánvaló tudatossággal figyel, ahogy állok vele szemben. Összenézünk. A vonásai egy képregénybeli figurára emlékeztetnek. Kutatok az emlékeim közt, miközben szemezek vele. Megvan, ez Stapleton A Sátán kutyájából, bár kissé régimódi ruhában. Gyerekkoromban olvastam a képregény-változatot, és ezt az arcot valamiért nagyon megjegyeztem. Tetszik ez az alattomos, fojtott gonoszság. Nincs egy kiemelhető vonása, jele, benne van az arc minden centiméterében. Késztetést érzek, hogy intsek neki. Közelebb megyek és megnézem a címet. Angol nemes. Egy lépést hátrálok, most lenéz rám. Hát persze, ez nem Stapleton, hanem az ő hírhedt őse, az erőszakos lányrabló. Épp úgy jöttem rá most a hasonlóságra, mint akkor Holmes. Elmosolyodom. Végre egy ismerős. Bár az is lehet, hogy átsétáltam a képzeletembe. Teljesen mindegy, alig van különbség. Továbbmegyek, de még visszanézek rá a következő terem ajtajából, ellenőrzöm, amit úgyis tudok, hogy követ a tekintetével.

A lépteimet bámulva áthaladok egy újabb termen, hallgatom a cipők kopogását, a fojtott beszéd foszlányait, a világítótestek zúgását, és a fejemben az Everywhent, amitől lelassul minden, vagy inkább nincs elképzelhető vége semminek, és talán soha nem jutok ki ebből a labirintusból, de nem bánom, elbódít ez a halovány, szagtalan érzékiség. Egy lepkét látok egy plexidobozban, hangtalanul vergődik, hogy levegőt kapjon. Szédülés fog el, leülök egy székre. Bent vagyok.

Körülnézek. Ha jól sejtem, ez az utolsó terem, a kijárat csukva, a többinél kisebb helyiség, és valamiért nincs más megvilágítás, csak a képek feletti apró, kerek lámpák. Végigtekintek a festményeken, kissé erőlködve, mert nehezen fókuszál a szemem. Megakadok az utolsónál, amely már szinte homályba burkolózik. Felállok és odamegyek, hogy jobban lássam. Ismeretlen festő, Fiatal nő. Félprofilból, világosbarna, hosszú, göndör haj, tiszta arc, nagy, zöld szemek, piros ajkak, kecses, fehér nyak, formás váll, rajta könnyű, áttetsző, halványzöld fátyol, ami csak az egyik mellét takarja, a hozzám közelebbi egyszerűen és könyörtelenül ragyog, és alatta kínzó geometrikussággal zárul a kép. Pillantásom a keret alá, a semmibe mered, megrázkódom, nem bírok ellenállni a vágynak, hogy újra lássam, hátralépek, és ráemelem a tekintetem. Nem vakít el éles fényképszerűséggel, és, hiába szeretném, nem találom azt a porcikáját, ami elárulná a csalást. Végignézem centiméterről centiméterre, de akármennyire koncentrálok egy-egy részletre, szüntelenül látom őt egészében. Nem néz rám, csupán piruló arccal engedi, hogy bámuljam. Egyre jobban fárad a szemem, már csak a fényeket érzékelem, csak a bizonytalan, egymásba szivárgó színfoltokat, szinte már belőlem jön a kép, úgy, ahogy az első pillanatban felépítette magát bennem. Megrázom a fejem, ettől elszédülök, kidörzsölöm a szememből a káprázást, a padlót nézem és várok. Felnézek rá. Idegen anyag, festmény, névtelen fantázia névtelen szülötte. Senki. Mégis megint érzem a tapintható jelenlétét, úgyhogy gyorsan lehajtom a fejem, és újra a padlót bámulom. Érthetetlen pánik fog el. Hirtelen a kijárat felé lendülök, szinte feltépem az ajtót, kilépek, de sajnos egy előtérbe jutok, nem a szabad levegőre. Fulladozva sietek kifelé. Elérem a főbejáratot, valaki köszön, lehet, hogy nekem, talán egy biztonsági őr, végre kint vagyok, lerohanok a lépcsőn, nem bírok megállni, az utcán, úgy látszik, egy idegbajos videóklipbe kerültem, közben tudom, hogy valószínűleg minden normális körülöttem, csak én torzítok. A szemközti parkban meglátok egy padot, átvágok keresztben az úton és nehézkesen megállok. Leülök. Előveszem a cigarettát, rágyújtok, mélyet szívok, hosszan benntartom, kifújom. Szédülök tőle, de ez ismerős, szinte megnyugtató.

Nem tudom, mióta ülök itt elnyúlva. Felnézek a lombok közt átszűrődő fénybe, hunyorgok és hallgatom a fejemben a Wash My Soult. Úgy tűnik, csendesedik. Hallom az autókat. Előre tekintek, egy sétáló párt figyelek. Menni kéne. Majd útközben kitalálom, hová. Egyszer csak megjelenik mellettem Niki. – Baj van? – kérdezi. Nemet intek. – Asszem, hazamegyek – mondom neki. – Kösz a meghívást. – Zavartnak látszik. Felállok, elbúcsúzom tőle, nem törődöm az aggódásával.

Fáradtnak érzem magam, de a hasam és a végbelem egészen elengedett, ami persze nem szokott sokáig tartani, elég egy apróság, például egy tömött buszra való felszállás, hogy a feszültség újra elérje a normális szintet. Inkább gyalog megyek. Rágyújtok, zsebre dugom a kezem, és szándékosan lassú léptekkel haladok. Tudom, a hosszú séta ellazít.

A tér, ahová kilyukadtam, ismerős. Jobbra nézek, amerre az egyik mellékutcában tudok egy kocsmát, és indulok is. Gyorsabban megyek, van célom. Befordulok a sarkon, felnézek a háztetők határolta keskeny égsávra, nem is vettem észre, hogy szürkül. Benyitok, a pultoslány köszön, ismerős, köszönök, benézek a bokszok közé, van üres, beülök az egyikbe. Nincs telt ház, bár vannak elegen. Idelép a lány, megint köszön és megkérdi, mit hozzon. Szőke, valószínűleg festett hajjal keretezett kerek arc, nagy, gömbölyű mellek, épp elegendő kivágás a fekete blúzon, melytől még jobban fehérlik a bőr, suhan át rajtam, amíg gondolkodom, de nem zavar, rendelek egy whiskyt és egy pohár fehérbort. Követem a szememmel a lányt a pultig, szép formájú feneke, jó alakú lábai, hullámzó csípője, karcsú dereka, erős, de nőies válla van, és meglepően gyors a járása. Fogalmam sincs, miért mondom el ezt kerek mondatokban magamban, gondolom, de gyakran csinálom így, azt hiszem, ezzel az elemzéssel távolítom el magamtól a látványt. Még egy pincér van, egy fiú, ő nem ismerős. Megint rápillantok a lányra, most oldalról látszik a pult mögött, tényleg nagy dudái vannak. Most jut eszembe, a nőnek a festményen elég kicsi mellei voltak, ez ott fel se tűnt. A pultoslányt nyugodtan kielemezhetem, mármint a külsejét. Épp felém jön, önkéntelenül kiegyenesedem, elhúzódom az asztaltól, mintha valami nagy méretű dolgot kellene elém tennie. Lerakja a két poharat, a whiskyben egymáshoz koccan a két jégkocka, összenézünk, megköszönöm, szívesen, feleli rám mosolyogva, és elmegy. Halovány izgalom fut át rajtam, talán mert miközben a szemébe pillantottam, láttam az egész alakját, felfogtam egy villanásnyi mozdulatát, és vonzónak találtam, mielőtt tudatosult volna. Már el is múlt.

Felemelem a talpas borospoharat, átnézek a sárgás folyadékon, azt figyelem, hogyan szórja szét a lámpák fényét, felhajtom az egészet, leteszem a poharat, előveszem a cigarettát és rágyújtok. Feltűnik a csend, nem szól zene, de már el is kezdődik valami, amit egyből felismerek, a Mutter az. Bambán a whiskyre meredve hallgatom, a pohár előtt a cigim füstje kavarog ritmusosan, mintha a zenére örvénylene. Iszom, nem nyelem le egyből a kortyot, hogy érezzem a furcsán olajos ízt, hagyom, hogy a hideg folyadék végigsimítsa a torkom, legszívesebben megállítanám minden centiméteren a gyomromig, hogy tovább tartson, és szívok rá egy slukkot, megjáratom, cirkuláltatom, lassan, folyamatos csíkban kifújom. Körbepillantok. Csupa beszélgető, nevetgélő fiatal, egyetlen kivehető szót sem hallok, egyetlen hevesebb mozdulatot sem kapok el, csak egy srác tűnik fel, aki felemelt kezeiben két korsó sört visz a társasága felé, közben pedig hangosan vihog, ki tudja, miért. Kortyolok megint. Itt és most csak a pincérlányt találom figyelemre méltónak, őt nézem, de nem akarom, hogy feltűnjön neki. Most mégis összenézünk, láthatóan azt hiszi, rendelni akarok, úgyhogy gyorsan bekapom a maradék whiskyt, pont ide is ér, kérek még egyet, megint az egy másodpercnyi szemezés, és hátat fordít. Így van kitalálva, gondolom, vonzó lány, röpke mosoly, épp csak hogy átsuhanjon a vendégen az érzés, de több ne jusson az eszébe, legfeljebb még megnézheti a lány fenekét a pultig haladtában. Ha megkérdezném, nem ülne-e le egy percre az asztalomhoz, ami persze nem az enyém, csak hagyják, hogy rátámaszkodjam pár óráig, nyilván azt mondaná, nem teheti meg, ki kell szolgálnia a többi vendéget, és igaza is lenne, attól függetlenül, hogy nem is akarna ideülni beszélgetni velem, arról nem is beszélve, hogy nem lenne mit mondanom neki, és ettől elkedvetlenedem.

Future Proof, azt hiszem, ez a címe a számnak, ami szól, de lehet, hogy csak a fejemben, el is halkul, meghallom a kocsma zajait, valami szar zene megy, a közönség változatlan, de ha teljesen kicserélődött volna, az se érdekelne. Üres a poharam, de lusta vagyok újabb italt rendelni, inkább rágyújtok. Váratlanul mellettem terem a pincérlány és megkérdezi, hogy hozhat-e még egyet. Igen, köszönöm, mondom neki és ránézek. Egy pohár bort is kérek, teszem hozzá, és valamiért úgy érzem, most kevésbé idegen, mintha a kérdésében homályos közvetlenség bujkált volna, ami persze, hülyeség, az ital teszi, mégsem tudok szabadulni ettől a benyomástól, és inkább nem nézek utána, felesleges. Nem tudok elszámolni magamnak az elmúlt néhány percről, mintha nem lettem volna egy kis ideig. Már jön is vissza. Leteszi a poharakat, én pedig egészen összeszedetten megköszönöm. Most a whiskyt választom, mert az erősebb, és egy kortyra megiszom. Összerázkódom. Rágyújtok, ami kellemesen elbódít. Leütöm a hamut és észreveszem, hogy még az előző cigi is ég, félig elszívva egyensúlyoz a hamutartó szélén. Gyorsan elnyomom, iszom egy kis bort. Megint összefüggő, szétbonthatatlan zajnak hallom a környezet hangjait. Megpróbálom felidézni, mire gondoltam utoljára. A pincérlányra, hogy nem ülne le hozzám beszélgetni. Nem tudom folytatni, azt ismételgetem, hogy minek, minek, közben bevillan a nő a festményről, mint valami álomkép. Iszom. Száraz a szám, megnyalom az ajkaimat, a kézfejemmel megtörlöm őket.

Haza kéne menni, igaz, fogalmam sincs, mivel folytassam ezt az estét, vagy talán már éjszakát. Meghallgatnám a Butterfly Caughtot, ennem is kellene valamit, bár nem vagyok éhes. A pincérlány ellépdel az asztal mellett, kezében egy tálca tele söröskorsókkal, a járása ritmusára hullámzanak a mellei, és magam elé képzelem őket, meghosszabbítva a pillanatot, közben valakinek a szagát is érzem, nyilvánvalóan csak emlék, talán valamelyik volt barátnőmé, csak az biztos, hogy egy nő testének az illata. Lehunyom a szemem, lágy bőrt látok egészen közelről, a pincérlány arcát, a szemét, az ajkát, a fülét, de valami megzavar, mintha buszt hallottam volna messziről, a sziszegést, ahogy az ajtó kinyílik, felszállok, nem, nem szállok fel, de mégis, ülök, és az elsuhanó házak homlokzatait bámulom felemelt fejjel, süt a nap, és ismerősek ezek a régi házak. Kinyitom a szemem. Teljesen józannak érzem magam. Felállok, a pulthoz megyek, fizetek, mondom a lánynak, és még egy whiskyt kérek. Elém teszi, rám pillant, de most nem gondolok semmit, felhajtom az italt, amíg ő számol. Leteszem a pénzt, ránézek, elköszönök, ő viszonozza.

Elindulok a pályaudvar felé. Arra gondolok, mire holnap felébredek, ez a nap is eltűnik a massza mélyén. Nem sajnálom. Nem akarom megtartani.