A nemkívánatos csoda

A minap két fiatal orvos bukkant fel egy kisvárosban, akik valószínűleg egy nagyvárosban nem kaptak munkát. Csodát akartak tenni, bejelentették, hogy nemcsak majdnem minden betegséget képesek gyógyítani, hanem hatalmukban áll feltámasztani a halottakat is. Eleinte a kisváros lakói csak nevettek rajtuk, de az a határozottság, amivel a két idegen a saját művészetéről beszélt, nemsokára elgondolkodtatta az embereket. S amikor még azt is kijelentették, hogy készek lennének három hét múlva, egy megadott napon, a temetőben bármelyik elhunytba, akire csak rámutatnak, újra életet lehelni, és ráadásul, amikor még elővigyázatosságból maguk javasolták, hogy három hétig őrizzék őket, nehogy meglógjanak, a városkában különös izgatottság tört ki. Minél jobban közeledett a kitűzött nap, annál inkább növekedett, eleinte csak titokban, majd nyilvánosan, a hit, mígnem már a józaneszűek sem kételkedhettek.

A nagy csoda előtti napon a temetőben a két barát a kisváros egyik nagy tekintélynek örvendő uraságától kapott levelet, amelyben a következő állt: „Nekem volt egy angyali feleségem, aki sokféleképpen szenvedett és nélkülözött. Az iránta érzett szerelmem végtelen volt, s épp e szerelem miatt nem irigylem tőle az örök nyugalmat. Szörnyű lenne számára, hiszen most biztosan nagyon boldog, ha vissza kéne térnie szétzilált, megbolygatott testébe. Reszketek attól a gondolattól, hogy talán az én feleségem lehet az, akit a temetőben kísérletükkel feltámasztanak. Az Isten szerelmére kérem Önöket, kíméljék meg a megboldogultat művészetüktől, és engedjék meg, hogy mellékelve 50 Lajos-aranyat kézbesítsek, mintha a dolog tényleg megtörtént volna!” Ez a levél volt az első, s még sok hasonló tartalmú követte. Egy unokaöcs szörnyen aggódott nagybátyja miatt, aki őt nevezte meg örökösének. A kedves nagybácsinak éltében még az is elviselhetetlennek tűnt, ha valaki felébresztette, írta, hát akkor mit érezne most, amikor felkeltenék halottaiból. Kötelességének érezte, hogy ily erőszakos cselekedettől megvédje, s így egy tekintélyes összeget ajánlott fel kárpótlásként. A megvigasztalhatatlan özvegyasszonyok személyesen jelentek meg sürgős kéréseikkel, hogy ne tegyenek semmit Isten akarata ellen, melybe hihetetlen erőfeszítéssel ők is kezdtek már belenyugodni, hiszen abból semmi jó nem sülhet ki.

A legjobban azonban a kisváros két orvosa rettegett, fel s alá járkáltak, s attól tartottak, hogy pácienseik, akiket a föld alá juttattak, ismét életre kelnek, és kifecsegik a túloldalon hallottakat.

A polgármester, aki még csak rövid ideje viselte tisztségét, és akinek több elődje is a föld alatt volt, egy alapvető nézőpont mellett foglalt állást. Úgy gondolta, hogy ily különleges körülmények között a város nyugalma semmiképpen sem tartható fenn, ha az elhunytak újra meglátják a napvilágot. Ezért egy félig hivatalos levelet adott ki a két csodaférfi részére, melyben felszólította őket, hogy az Isten által rábízott városban művészetüket ne praktizálják, azonnal utazzanak el, s hagyjanak mindent a régiben. Cserébe felajánlotta, hogy a pénztárból sok pénzt fizet nekik, és hogy kiállít számukra egy bizonyítványt, mely igazolja, hogy valóban képesek a halottak feltámasztására. A két csodaférfi azt válaszolta, hogy szívélyességből és az ő kedvéért megelégednek az ajánlattal, fogták a pénzt és a bizonyítványt, s elkotródtak. Az a szóbeszéd járta, hogy útjukat Svájc felé vették.