Hajótöröttek

Az idegosztály tele volt kétes, egyéni esetekkel. A tisztességes embert bezárják a sebészetre, esetleg a belgyógyászatra. Reménykedtem, hogy nincs agydaganatom vagy semmi hasonló. Mindenki ebben reménykedik, akivel egyszer csak megfordul a világ és az ideggyógyászaton találja magát. Inkább megpróbáltam hinni Istenben.

– Mióta érez szédülést? – kérdezett az orvos a belépő kivizsgálás alkalmával.

– Három hónapja.

– Holt volt eddig?

– Délig dolgoztam és délután otthon voltam.

– Úgy értettem, miért nem jött korábban?

– Reméltem, hogy majd elmúlik.

– No, mindegy,  egyelőre megvizsgálom, aztán majd meglátjuk. Vetkőzzön le!

Az orvos mellém helyezkedett. A szék kerekei halkan nyikorogtak.

– Csukja be a szemét! Nyújtsa előre mind a két kezét! Érintse meg a jobb kezén lévő mutatóujjával az orrát! Feküdjön le!

Csukott szemmel kinyújtottam ijedt testemet a fehér ágyon. Vártam a további utasításokat. Az orvos széke a hirtelen mozdulattól élesen megcsikordult, kettőt-hármat koppantak léptei, és megnyikordult az ablakkeret fémmerevítése is.

– Már repülnek!

– Tessék? – fejemet az orvos hangjának irányába fordítottam és kinyitottam  a szemem. Az orvos hunyorgó szemmel bámult a távolba.

– Vadlibák. Jöjjön, nézze meg! Évente ilyen idő tájt történik meg ez a csoda.

– Csoda? – meglepett az orvos kötődése a természethez.

– Valahol a vadliba testében ketyeg egy biológiai vekker, és tudja, hogy repülnie kell, nem csak ő, mind tudják. Sőt olyanok is vannak, akik tudják, hogy nem kell elrepülniük.

– Tessék?

– Egyszerűen érzik. Tudatosítják, hogy képtelenek odarepülni, teketória nélkül maradnak és kiszolgáltatják magukat a télnek.

– Libák! – tört elő belőlem ironikusan, miközben odapillantottam a közelgő, melegkedvelő pontoknak látszó madarakra.

– De hát ez esztelenség, nem megpróbálni elrepülni. Nincs mit veszíteni. Ha nem sikerül, szerintem teljesen mindegy, hogy itt fagy meg vagy repülés közben tűnik el a ködben.

– Ha így lenne, hol volna felettünk az a…

– De hát azok sirályok! – minden teketória nélkül belevágtam az orvos szavába. A költöző madarak olyan közel jöttek, hogy hallani lehetett azt az átható lármát, ahogy csak a sirályok tudnak rikácsolni.

– Mit keresnének itt sirályok?

– A vadlibák nagyobbak és sötétebbek.

– Hát akkor ezek kis fehér libák. A sirályok elvégre tengernél élnek!

– Nem tudom, mit csinálnak itt, de ezek sirályok.

Az orvos mérgesen rám ripakodott.

– Évek óta élek abban a hitben, hogy ezek libák. Nyolcvannégytől nézem a természetnek ezt a véletlenszerű körforgását, s mindegyik után, ha csak egy szóval is, de feljegyzem az elrepülés idejét. De most mit jegyezzek fel?! – Az orvos az orrom alá nyomta a gyűrött füzetet, melynek megsárgult oldalait véletlenszerűen nyitotta ki.

– Nem mindegy, hogy ezek milyen madarak?

– Nem mindegy! Azt írjam le, hogy húsz éven át erre libák repültek, és most, csak úgy hipp-hopp, sirályok! Vagy én hülye húsz éven át tévedtem. – Az orvosból kitört. – Te jó Isten, annak már húsz éve?

– Mennyi? Annyi?

– Húsz. Nyolcvannégyben léptem be ide, úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna. Aznap repültek a kórház fölött a vadlibák, legalábbis a mai napig ezt hittem, átjárt a remény, hogy ez valami jel, mintha valami véget érne, és valami új kezdődne…

Az orvos untatni kezdett. A pillantásom az égről a kórház parkolójára vetődött. Most fogtam fel, hogy milyen magasan van az ideggyógyászati rendelő. Megszédültem. Gyengeséget éreztem a térdemben és elájultam. Az esés kinyomta belőlem a szuszt. Elkezdtem köhögni. Legyőzött a remegés. Gyenge vigasz, hogy remegésem okozója nem az időelőtti haláltól való félelem volt, hanem a rendelőbe a nyitott ablakon folyamatosan beáramló hideg. Libabőrös lettem.

– Öltözzön fel!

– Tessék?

– Öltözzön fel és feküdjön le!

– De hát még nem vizsgált meg…

– Tűnjön el!!!

Elkezdtem öltözködni, akárha vétkes lennék valamiben. Az orvos arca elvörösödött, és elintézettnek tekintett. Gyorsuló mozgással turkált a hajában és idegesen lapozta az öreg füzetet. Valamit mérgesen motyogott a madarakról, az elfecsérelt évekről, munkáról, tévedésekről… Egyszer csak elhallgatott, s úgy bámult maga elé, mint aki nem beszámítható. Elhatározva, hogy elmegyek, óvatosan felálltam. Az orvos őrült módjára tépte szét a füzetet. Hevesen vert a szívem. Az íróasztal lapja egy kis idő múlva egy csatatérre emlékeztetett, ahol az orvos múltjának széttépett oldalai véreztek el remegve. A hideg fémkilincs érintése egy kis bátorságot öntött belém. Elég megmozdítani, kimenni, hátat fordítani az orvos mérgének. Óvatosan hozzáfogtam. A huzat, mint a tőr, átdöfte a rendelő zsigereit, elsöpörve mindent, ami az útjába került. Az orvos érdeklődve figyelte füzetének szálló lapjait. Csaknem egy pillanat alatt összevissza szálldostak a levegőben az ablak felé. Nagyobbnak, sötétebbnek tűntek, mint a visító sirályok.

Az orvos arcán elégedett vigyor jelent meg.

– Még hogy sirályok…

«««

Bizonytalan léptekkel és bizonytalansággal a lelkemben elhatároztam, hogy megmászom a kórházi részleg végtelen lépcsőjét. Félúton a szobám felé voltak a vécék.

Beléptem. Benyúltam a zsebembe és megéreztem a cigarettásdoboz sima felületét.

A kórházi vécé, a rendszeres tisztítás ellenére, amelyet vérbeli takarítónők végeztek, minden beteg számára eszméletlen skálájú bűzt biztosított.  Úgy döntöttem, én is támogatom a szagorgiát eggyel. Rágyújtottam. Ahogy elhangzott öngyújtóm kattanása, illetlen szó rázta meg az egyik fülkét.

Kinyílt az ajtó, melyben egy öreg férfi állt mérgesen összezárt szájjal. Mikor a dohányfüst az öreg orrához ért, megenyhültek ajkai, és kérően kinyújtotta felém kezét.

– Miattad dobtam bele egy egész doboz cigit a klotyóba! Adj egyet!

Rémülten megkínáltam az öreget cigarettával. Párszor kiéhezve beleszippantott és valamivel barátságosabban odaszólt: – Legközelebb kopogj! Így!

Egy dzsesszdobos virtuozitásával, mesterhez illően kopogott egy ritmikus részletet. Szenvedélyes dohányos lehetett.

– Hogyan?

Az öreg megismételte teljesítményét. Szemmel láthatóan hízelgő volt számára csodálatom.

– Ne félj, megtanulod! Én is megtanultam.

– Ez valamiféle jelzés akar lenni?

– Jel. A dohányzás be van tiltva.

– A többiek tudják?

– Milyen többiek?

– Azok, akik ide járnak cigizni.

– Ide senki nem jár cigizni, csak én.

– Meg én.

– És te.

– Mi hasznára volt eddig a jelzés, ha csak maga ismeri?

– És te.

– Meg én.

Az öreg elbizonytalanodott. Mélyebben beleszívott a cigimbe, levegőt vett és az azonnali válasz helyett a kifújt füstben lemondón legyintett kezével. Egy ideig csendben hallgattuk a vécék vizének zubogását és cigiztünk.

– Te mit csinálnál, ha tudnál egy ilyen ritmust? – szakította félbe új ismerősöm a befüstölt csendet. – Ne mondd, hogy csak úgy eldobnád! Az első vagy, akinek megmutattam, kérded, hogy minek?! Ezek a nyomorékok örülnek, hogy örülhetnek. – Az öreg megcsóválta a fejét, amivel önkéntelenül is megmagyarázta, hogy nyomorultnak tekinti az összes többi beteget.

– Nekik nem mutathatom meg, nem cigiznek. Azok a nyomorékok még beköpnek.

– Maga zenész?

– A fenét!

Elmosolyodtam.

– Szélütésem volt. Az orvos azt mondta, hogy valamelyik ér a fejemben nem bírta tovább és elpattant. A fejem tele volt vérrel. Mindent elfelejtettem. Mindent! Tudod mi az?! Fekszel, semmit nem értesz, nem mozdulhatsz meg, csak lélegzel, megszokásból emelkedik a mellkasod, és te csak bámulsz, mint a hal. Még mindig nem emlékszem rengeteg dologra, de már jobb.

– És az a ritmus?

– Csak úgy fekszem otthon a faágyon, teljesen hülyén, és valahonnan állandóan hallom: ti – tá – ti – tá – tá – tá – ti – ti – tá – tá – ti – ti – ti – tá – tá – tá. – Az öreg arcán rémület jelent meg, elhallgatott. Az agysérülés nem hagyta hidegen.

– De hát ez a maga jelzése.

– És akkor mi van?

– Nem mondta el, hogyan tanulta meg. A faágyon…

– Faágyon? Ja, igen, állandóan csak: ti – tá – ti – tá – tá – tá – ti – ti – tá – tá – ti – ti – ti – tá – tá – tá, és körbe-körbe. Fel akartam emelni a fejem és meg akartam tudni, honnan jön a hang. A fejemet nem sikerült felemelnem, csak oldalra billentettem. És képzeld el, mit látok, a jobb kezem kopogott az ágyon, csak úgy magától. Egyáltalán nem éreztem, csak hallottam. És az a kéz nem hagyta abba. Két napig kellett hallgatnom, két napig! Ennyi idő alatt mindenki megtanulná. Utána elvittek, de a ritmus már a véremben volt. Az orvostól is megkérdeztem. És tényleg a véremben meg valamelyik idegemben volt, vagy hol. És még azt is mondta, hogy szerencsés vagyok, mert más állítólag két nappal a szélütés után rég kilehelte volna a lelkét. Köszönöm szépen ezt a szerencsét.

– Akkor a maga vére zenetanár.

– Mi?! – az öreg hunyorgó szemeiben harag jelent meg.

– Hogy a vére megtanította magának.

– Ne csinálj viccet a véremből, szaros! – Haragja jogos volt, túllőttem a célon.

– Csak azt akartam mondani, hogy tudat alatt tanulta meg, belülről, saját közreműködése nélkül.

– Azt akarod mondani, hogy magamtól nem tudom megtanulni azt, hogy: ti – tá – ti – tá – tá – tá – ti – ti – tá – tá – ti – ti – ti – tá – tá – tá?!

– Nem azt…

– Mit nem! – az öreg eldobta a cigit és előrébb lépett, egyszer csak erősen koncentrálva megpróbált valamire visszaemlékezni. – Mit kéne most tennem?! – szinte összeomlott.

– Mit kéne?

– Előreléptem és most mit csináljak? Mondtam, hogy még nem emlékszem mindenre.

– Nem tudom, csinálja azt, amit érez!

– Azt érzem, hogy megmerevedett a nyakam.

– Ez előérzet. Vagy lépjen, vagy fusson!

– És melyik a jobb?

– Futni! – számomra igen, ebben a pillanatban. Az öreg nekiiramodott. A vécé előterében fejjel nekiment az ajtónak. Állva maradt, de semmit sem értett. Dudor nőtt a fején.

– Ha fut és az ajtó zárva van maga előtt, nyissa ki!

– Kinyitni. – A beteg félemlékezetű öreg megfogadta a tanácsomat és kifutott a vécéből. Rohant.

– Dohňanský úr, mit művel?! – szólalt meg egy női hang, talán egy nővéré. Valószínűleg meglepte a futó öreg látványa, aki egy agysérülésen van túl. Üvegcsörömpölés. Óvatosan kinéztem a folyosóra a vécé ajtójának takarásából. Az osztály bejárati ajtójának üvegbetétje volt az, és Dohňanský úr biztosan nem emlékezett rá, hogy az üveg néha úgy viselkedik, mintha nem is lenne. Nem nyitotta ki az ajtót és keresztülfutott rajta. Az idegosztály és a normális világ határán, a bejárati ajtó üvegbetétjében otthagyta testének körvonalát. Az öreg nem törődött a fájdalommal és az ezer meg ezer sebbel, csak futott, futott és futott..., csámpásan, de határtalan élvezettel.

Megijedtem. Félelmem súlyos lelkiismeret-furdalással volt átitatva.

Abban a pillanatban odacsődült a kórházi tömeg.  Én is csatlakoztam. Dohňanský úr körvonala vérrel volt díszítve, amely csendesen csepegett a kórházi padlóra: ti – tá – ti – tá – tá – tá – ti – ti – tá – tá – ti – ti – ti – tá – tá – tá.

«««

Lövés hallatszott. A kórházi tömeg összerezzent. Először az jutott eszembe, hogy valaki öngyilkos lett. Egy ilyen pesszimista osztályon, amilyen egy idegosztály tud lenni, semmi ilyesmin nem csodálkoznék. Nem is kellett. Csak az ajtó csapódott be a folyosó másik végén. Huzat. De komolyan úgy hangzott, mint egy lövés, ráadásul áldozatot is hagyott maga után. Négykézláb mászó kékesfehér ápolónőt, aki fejével a padlón a kórház nem létező porát szívta. Csak a formás feneke látszott. Odahajoltam.

– Nem történt baja?

– Csönd!

Megdermedtem.

– A vérnek csodálatos hangja van. Nem tudok vele betelni. Teljesem más, mint amikor a víz csepeg. A víz hozzá képest semmiség.

– Komolyan nincs semmi baja?

Az ápolónő felém fordította fejét és rám förmedt: – Hallgatom a vért, vak vagy? – és ismét belehallgatott a csepegő szonettbe. – Még hogy víz. Tudsz róla, hogy a csepegő vér hangjából meg lehet állapítani, kié?

– Mi?

– Ki, nem mi! Komolyan! A szakács vére teljesen máshogy szól, mint a tanáré. Ha hallanád, milyen értetlenül csepeg egy boltos vére. A rendőröké viszont vidám.  Engem is meglepett. Persze a legunalmasabb az orvosoké. Pontos, de nagyon, nagyon unalmas. Unalmas és fellengzős. Te milyen vért hallgatsz a legszívesebben?

– Én még soha senki vérét nem hallgattam. Még nem jutott az eszembe, hogy zene van elrejtve benne. Ritmus, az igen, de egy egész zenemű?

– Szegényke, nem is tudod, mit mulasztasz el. Nyugodtan térdelj le. Az öregé nem a legrosszabb.

Letérdeltem. Vas enyhe illata párolgott. Úgy éreztem magam, mint a kőműves egy komolyzenei koncerten. Egy hallgató a tömegből, akinek minden szék túl szűk, és figyelmesen hallgatja azt, mikor kezdenek el tapsolni a többiek, hogy csatlakozhasson és ne maradjon szégyenben, mint valami tökfilkó. Hallgató, akit elrémiszt az elképzelés, hogy elkezd tapsolni a szimfónia közepén, elsőként, egyedüliként. Hallgató, aki az egész koncert alatt a közeli kocsma harmatos poharának sörére gondol és rágódik a kérdésen, hogy mit is csinál itt, az emberek legillatosabb rétege között.

– Egész jó, nem? Kicsit egyhangú, de mit várhat az ember egy öregtől?

Csak egyszerű csepegést hallottam és abban sem voltam biztos, hogy nem a képzelet szüleményéről van-e szó, ugyanis a vér már majdnem alvadt volt.

– Bizonyára régóta foglalkozik ezzel, ha azt is hallja, amit mások aligha.

– Kicsi koromtól kezdve. Nem messze laktunk egy forgalmas kereszteződéstől. Eleinte morogtam. Szörnyű zaj, és minden pillanatban baleset. Mikor megszólalt az üveg csörömpölése és a pléh borzalmas zaja, megijedtem a haláltól.  Minden eset után kifutottam a ház elé és szörnyűséggel néztem, ahogy a mentősök ellátják a jajveszékelő áldozatokat. Később fedeztem fel a gyönyörűséget és minden balesetnek úgy örültem, mint egy kisgyerek.

– Hogy hallhatja, hogy hangzik a sebesültek vérének csepegése?

– Dehogyis, szépfiú! Hogyan is hallhattam volna bármit abban a kiabálásban? Várnom kellett, amíg elviszi őket a mentőautó.

– Akkor mit hallgatott?

– Elfelejtkeztél a halottakról.

– Úristen, ez morbid!

– Nem én találtam ki. De igazad van, nem volt kellemes. Amíg megérkeztek a halottaskocsik, csak úgy feküdtek, és csepegett belőlük a maradék vér. – Az ápolónő elgondolkodott. Arca elszomorodott. – Nagyon szomorú hangok. A vérükből susogás hallatszott, hasonló egy folyóéhoz és egy ismeretlen nyelv töredékeihez. Egyáltalán nem értettem. Bevallom, a mai napig nem értem.

– Ha magát így feldobja a vér, mit csinál az idegosztályon? Biztosan akadnának lédúsabb részlegek is, például…

– Vérellátó állomás?

– A számból vette ki a szót.

– Az előző munkahelyem. Kirúgtak.

– Eltűnt a vér, gondolhattam volna.

– Nem a vér, a tűzoltók.

– Mi köze van a tűzoltóknak a maga kétes kedvteléséhez?

– Ne nézzen engem bolondnak!

Egészen meglepett a hangszínem megváltozása. Hirtelen leültem. Az ápolónő megismételte mozdulatom. Szemtől szemben ültünk.

– Ha a tűzoltók vérét hallom, nem tudok mit tenni, nem tudok ellenállni. Olyan harmonikusan hangzanak, mint a zongora leglágyabb hangjai. Gyengédek és egyidejűleg kellemesen szomorúak, de nem hiányzik belőlük a bátorság. Lehet, a tűznek köszönhetően. És mennyi véradó volt közöttük. Mindig áhítattal hallgattam a vérüket, és az üveg helyett hagytam, hogy a padlóra csepegjen. Belátom, néha tovább hagytam, mint az egészséges lett volna. De egyikük sem halt meg, azt azért nem, csak valahogy nem jöttek többé. – Barátságosan rátette meleg kezét az enyémre és erősen megszorította. – De ne gondold, hogy rendetlen vagyok. Mikor túlestek rajta, mindent felmostam.

– Én inkább megyek, lefekszem. – Megpróbáltam felállni. Kezének szorítása erősebb lett. Jobb kezemben gyenge szúrást éreztem.

– Nekem már tényleg mennem kell. – Ránéztem összefonódott kezünkre. Halványpiros vérem csepegett. Úgy tűnt, hogy valahonnan gyönyörű, számomra ismerős zene kúszik felénk. Szemem előtt megjelent anyám emlékképe, ahogy egy illatos reggelen az ablakba rakja a dunyhát. Csak a dunyhát látom és mögötte a derűs kék égboltot. Minden úgy van, ahogy lennie kell, és én végtelen gyermeki boldogságot érzek.

Lövés hallatszik. Széttört a folyosó végén levő ajtó.