Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. július–augusztus / KÖZÉPKORI ELLENVERSEK / Szokott-e a mór fiú kefélni?

Szokott-e a mór fiú kefélni?

   

Ez a tanulmány bevezető egy versválogatáshoz, mely középkori nyugat-európai ellenverseket (hogy mi is az ellenvers, arról később) tár az olvasó elé. A válogatás előhangjaként azonban csak részben szól az összeállításról, inkább annak apropóján néhány kérdést vet fel a műfordításról. Nyilvánvaló, hogy nem ez az első eset, hogy valaki középkori verset fordít, és nem is ezek az első ellenversek, amik magyarul jelennek meg, mégis érdemes kissé átvilágítani e sajátos szövegtípus fordításának problematikáját.

Először is az ellenvers fogalmát kellene pontosítani ahhoz, hogy a szövegek összeválogatásának szervezőelvét jól érthessük. Az ellenvers olyan verset takar, amely egy létező kánonnal megy szembe, egy adott kor és közeg elvárásainak mond ellent. A középkorra kivetítve ez egyértelműen az udvari költészet esztétikai és etikai rendszerének lebontását jelenti. A középkori olvasó – illetve hallgató, mert akkor még minden bizonnyal ők voltak többen – pontosan tudta, hogy egy versben mi a szép; ez ma már épp úgy vita tárgya, mint maga a vers definíciója. A középkori közönség jól begyakorolt sémák különböző variánsait fogyasztotta, melyekben a változatosságot a nyelvi megvalósuláson kívül csupán egyes elemek megváltoztatása vagy azok sajátos kombinálása jelenthette. Az udvari költészet témáit (távoli szerelem, viszonzatlan szerelem, szívek cseréje, szerelmi kapcsolat feudális viszonyként való bemutatása, a titkok kifecsegőitől való félelem stb.) számtalan alkalommal láthatjuk visszatérni különböző szerzőknél majdnem azonos formában. Modern szemmel szinte felfoghatatlan e sematizáltság erős jelenléte. A fordító szempontjából pedig olyan feladatot jelent, mint bizonyos szakterületek terminológiájának fordítási problémái. Egyes kifejezések, melyek nem csupán az ismétlődő toposzok miatt bukkannak fel újra meg újra, hanem a trubadúri hagyomány szerelmi lírájának alapszerkezetét adják, több nyelvben is határozott egységességgel jelennek meg, s körülbelül ugyanazt a jelentésmezőt fedik le. Az okszitán joy, joven és amor szavak például a franciában joie, jouvent­/jeunesse és amour lesznek. A joy magyarul lehet öröm, boldogság, mámor, vígság, vidámság, pedig egyik sem és mindegyik egyszerre; a joven szóra alkalmazható a fiatalság és az ifjúság, de elképzelhető az ifjontiság is, amennyiben a zöldfülűséget szeretnénk kifejezni; az amor egyértelműnek tűnő szerelem fordítása ugyanakkor zsákutcába vezet, ha az eredetiben Ámor szerelemistenre gondolt a szerző (a középkori kódexek nem használtak nagybetűket tulajdonnevek esetében), s nem szabad elfeledkezni a szeretet jelentésről sem. Ennyi jelentésváltozat mellett az amúgy is tömör szövegek fordítása gondos munkát igényel, s nagy nehézségek elé állítja a műfordítót.

A kánon bizonyos megkötöttségekkel jár, és ezáltal a fordítóra is bénító terhet tesz, ugyanakkor az ellenköltészet némileg nagyobb teret enged a fantáziának, de nem oldja fel egészen a restrikciókat. Míg az „illő” költészet fordítása csupa törvény mentén halad, az „illetlen” nem tévedhet a törvény szabta utakra, hacsak nem azok kifordítására törekszik. Mindazonáltal az ellenversek fordítása nem egyszerűen az ellenszegülés tükrözését tűzi ki célul, hisz az eredeti szövegeknek sem ez az egyetlen jellegzetességük. Ugyanolyan átültetésről van szó, mint minden szöveg esetében, csupán a megfogalmazásban kell törekedni a megszokottól eltérőre. Ha jobban belegondolunk, ez végső soron adja is magát, hiszen az egyes kánon-kulcsszavakra minden nyelvben megtalálható az ellen-kulcsszavak jól megfeleltethető csoportja. Ennek megfelelően a fordítónak nincs más dolga, mint tenni, amit tenni szokott. Ugyanakkor óhatatlanul szembetalálkozunk azzal a gonddal, hogy míg az udvari költészet fordítása ötszáz éves magyar hagyománnyal rendelkezik, addig az ellenköltészetnek nincs ilyen régóta kiforrott retorikája nyelvünkben. Ilyen szempontból a nyelvi történelemtudat két-háromszáz éves csúszásban van az obszcén, pajzán vagy trágár szövegek esetében. Nem mintha az udvari költészet fordításához a mai napig Balassi nyelvét használnánk, mégis az egyes szavak képzettársításaiban benne foglaltatik a magyar reneszánsz és barokk korszakának nyelvi hangulata is.

Felmerül a hűség problematikája. Logikus megközelítésben a fordító hűségeszményét nem kell hogy befolyásolja a szöveg milyensége. Az ellenvers pont olyan szöveg, mint a rendes vers: az is jelent valamit, annak is van formája, azt is valamilyen nyelvi regiszterben fogalmazta meg szerzője, s ezt a célnyelvben is láttatni kell. A gond csupán annyi, hogy az ellenszövegek nyelve kevésbé dokumentált, mint a kánon nyelvezete. Az obszcén szövegek szavai kevesebb referenciával, kevesebb kontrollszöveggel bírnak, mint mondjuk az udvari líra kifejezései. Nincs feltétlenül kellő ismeretünk a középkori argóról, esetleg azt sem tudjuk, hogy az adott szöveg argóban van, avagy minden szót első értelmében kell vennünk, s kockáztatjuk, hogy így nonszensz szöveget kapunk, ami egy elképzelhető alternatíva ugyan, de biztosak ritkán lehetünk a dolgunkban; továbbá előfordulhat, hogy a szöveg nem argó és nem is nonszensz, viszont első értelemben értelmetlennek tűnő kifejezései a szerzői innováció produktumai, és újdonságokként hasonló újításokat kívánnak meg a fordítás nyelvében. Az archaizálás ez esetben kizárt, hiszen az ellenszövegek, amennyiben erősen aktualizáltak, illetve húznak az argó felé, nagyon nehezen viselik az idő múlását, s a fordítás szövegének régiesítése így könnyen nevetségessé (és nem mulatságossá) válhat. A modernizálással pedig nagyon óvatosan kell bánni, hiszen a neologizmusok kellő beágyazottság híján stílustörésekhez vagy stílusbizonytalanságokhoz vezethetnek.

A fordítás szövegének modernsége több síkon valósulhat meg. Elsőként adott a szóhasználat modern irányultsága, ezen a síkon gyakran kap teret a közbeszéd szókincse. A fordító, amennyiben forrásának nyelvezetét a mű keletkezési korának köznyelveként fogja fel, megpróbálkozik aktualizálni szövegét, és gyakran nemcsak a szinonimák közül választja ki a legfrissebb keletűt, hanem tartalmilag is újít. Érdemes megtekinteni Győrei Zsolt két fordítását ugyanarra az Adam de la Halle versre. E két változat jól példázza a modernizálás szókincsbeli lehetőségeit:

 

1)

Mezőt bejár Bayard, a pejló                        Hejhó!

  Megpatkolatlanul,

  Megpatkolatlanul,

Futása könnyü, mint pehely hó,      Hejhó!

Mezőt bejár Bayard, a pejló.                       Hejhó!

Megtér ha hozzám, majd meleg, jó  Hejhó!

  Plédem reáborul,

  Plédem reáborul.

Mezőt bejár Bayard, a pejló                        Hejhó!

  Megpatkolatlanul,

  Megpatkolatlanul.

 

2)

Mezőre mén a mén, igaz-e,                 Vaze!

     Patkolatlan a lóláb,

     Patkolatlan a lóláb,

Finom-puhán üget, de laza!                Vaze!

Mezőre mén a mén, igaz-e,                 Vaze!

Majd rádobom, ha teper haza,                        Vaze!

     Jó meleg takaróját,

     Jó meleg takaróját!

Mezőre mén a mén, igaz-e,                 Vaze!

     Patkolatlan a lóláb,

     Patkolatlan a lóláb.

Kell-e mondani, a második változat a modernebb. Aligha hihető, hogy az eredeti franciában szereplő „hure” (talán hej!) felkiáltás egyezne a kettes számú fordítás visszhangjával vagy annak bármely képzettársításával. De nem ez az egyetlen pont, ahol a szöveg modernné válik. A „de laza!” felkiáltás vagy a „teper haza” kifejezés szintén a városi argó szókincséből ered, s ezeknek a tizenharmadik században nemigen lehetett megfelelőjük. Az egyes számot viselő fordítás kortalan, sőt a hatodik sor inverziója inkább némi avíttságot kölcsönöz a változatnak, bár az ugyanebben a mondatban található „pléd” szó elbizonytalanítja az archaizálást, s visszarántja az olvasót egy irodalmi időtlenségbe. A második fordítás sem teszi le egyértelműen a garast a karcos modernkedés mellé. A „mén a mén” szójáték elvitathatatlan humora (még ha déjà vu érzése van is az embernek) megadja a szöveg alaphangulatát (csakúgy, mint a „bejár Bayard [ejtsd: bájár]” a másikban), de a vicc kedvéért a fordító kénytelen egy ódon hangzású igealakot használni. A hangalak puritánsága miatt mégsem kerekedik felül az archaikus pátosz, a szöveg inkább a városi népieskedés hangulatát idézi. Érdemes ugyanakkor egy ritkán figyelembe vett szempontot is megemlíteni, az énekelhetőség szempontját. Tudnivaló, hogy a középkorban (különösen a tizennegyedik század végéig, de a legtöbb esetben még a reneszánszban is) a versek nem önállóan, hanem valamilyen dallammal vagy dallamra születtek. Itt, mivel eleve motettáról van szó, ez teljesen egyértelmű. Az egyes számú fordítás szigorú formahűsége lehetővé teszi a vers eredeti dallammal való éneklését (nem tudom, fennmaradt-e a kottája), s így a szöveg megmaradhat az eredeti szándék szerint kocsmadalnak. A visszhangozó felkiáltás, „Hejhó!”, az eredetiben „Hure!” [ejtsd: űrö], tükrözi a jambikus nősor végének tá–x [– x] sémáját. Ez azért fontos, mert ha elképzeljük a kocsmadalok sajátos „bömbölő” hangulatát, sejthetjük, hogy ez a felkiáltás egy elnyújtott „hej”‑t feltételez, az eredetiben a kiáltás második szótagja még ráadásul rövid is. A kettes számú változat fordít a sorok nemén, nyilván a felkiáltás szavának alávetve az egész vers ritmikáját, s ezáltal nemcsak az énekelhetőséget veszítjük el, hanem a szöveg zeneiségét is. Kárpótlásul viszont egy szépen lüktető prózaritmust kapunk. A visszhang asszonáncai is ezt a hatást erősítik.

A formahűség problematikája magyar közegben igen kényes téma. Míg számos nyelvben fütyülnek a formákra, nálunk a magára valamit is adó fordító hű rabszolgája az eredeti szerkezeteknek, vagy legalábbis igyekszik azokat a magyarban a lehető leghívebben visszaadni. Az alábbiakban Jacques de Cambrai francia trouvère pastourelle-jének egy versszakát olvashatjuk két különböző változatban. Az első Horváth Viktor munkája, amely a Napút folyóirat 2006/1. számában jelent meg, a második a saját verzióm:

 

Zöld lomb virult a mező bokrain,

nevetve, játszva ültünk, s ekkor, ím,

megjelent aggódó képpel Robin.

Kezébe’ szörnyü bunkó,

s ezt kérdezte a golyhó:

„Mondd, zaklatott-e téged?

mert bosszut állok érted.”

„Robin, ne aggódj,

tiéd Mariskád,

fizesd ki inkább

a költőt,

őt,

a dalnokot,

sok mókát tanított nekem,

én táncoltattam szüntelen,

s szökdelt velem.”

 

Játsztunk, s örült, hogy megkacagtatom,

Bokor tövén, ültünk lombpamlagon.

De jött Robin, arcán aggodalom,

Vastag markában a botja,

A leányt kérdőre vonta:

„Mondd csak, pimasz volt az úrfi,

Tán merészelt hozzád nyúlni?

Rögtön bosszut állok.”

„Robin, ne félts te,

Testem baj nem érte;

Ne dúljál hát!

Hálát

Adj neki,

Hogy bakugrást oktatott,

Ő meg táncleckét kapott,

S rophatott.”

A két változat első pillantásra egyformának tűnhet, hisz tördelésük hasonlóan követi az eredetit, de pontos számolás, avagy értő hallgatás után megbizonyosodhatunk róla, hogy ritmikájuk különböző. Horváth Viktor verse a jambikus sorokat nemük szerint osztja páros, illetve páratlan sorra, a hím páros a nő páratlan. Ez hagyományosan rendben is volna, csakhogy a francia szöveg nem így gazdálkodik szótagjaival. Jacques de Cambrai ugyanis nem jambusokban gondolkodott, hanem dallamokban, s ezek nem feltétlenül időmértékes szerkezetet követnek, sőt. A magyar műfordítói hagyomány a nyugati költészetet jambusokban fordítja, s jobbára a sorvégektől teszi függővé, hogy az adott sor tisztán jambikus vagy egy fél verslábbal megtoldottan jambikus, netán trochaikus. Horváth Viktor szigorúan értelmezett jambikussága ennek megfelelően katonás rendet teremt az eredeti francia szabálytalanságában. A saját fordításomban én nem erőltettem az időmértékesség hasonló vezérelveit, inkább hagytam az eredeti szöveg szótagszámait és sorvégeit érvényesülni. A rövidebb nősorok Horváth Viktornál így vesztettek ugyan egy-egy szótagot, de tagoltságuk miatt a vers egésze pontozóbb, kimértebb ritmusúvá vált, s hiába lettek a hímsorok hosszabbak, koppanó végük mintha elharapná a mondatokat.

Említettem már a szóhasználat kényes pontjait illetően a modern kifejezések alkalmazásának instabil mivoltát. A legfrissebb argó szavak beillesztése a versbe valóban fölöttébb körültekintést igénylő munka, s egyes esetekben erősen ízlésfüggő. Bizonyos konfigurációkban azonban erős poétikai hatást érhet el a fordító, ha a kortárs szájíznek megfelelő kifejezéseket külön hatáskiváltó mechanizmusként helyezi el a szövegben. Erre jó példa Horváth Viktor galego fordítása:

 

Álvar Rodrigues igencsak dicséri

  e mór gyereknek testi erejét,

  és azt mondja, bár fiatalka még,

de harcra vágyik, s nem kell rábeszélni.

  Ali mester, ó, kísérjen öröm!

  tudd meg Álvartól, s én megköszönöm,

hogy szokott-e a mór fiú kefélni.

 

A hétsoros strófa első hat sora akármilyen regiszterben elmegy, sőt az ötödik sor köszöntő formulája akár némileg a patetikus hangnem felé is elvihetné a verset. Udvarias, csevegő stílusjegyekből bőven találunk ezekben a sorokban, s eme diskuráló szövegbe, mint csizma az asztalra (az obszcenitás egyik jó példájaként), kerül a kefélni szó. Hogy nem megütközést és stílustörő szövegromlást eredményez a szóhasználat, az a lineáris grammatikai szerkesztésnek köszönhető. Havasi Attilánál hasonló eljárást láthatunk:

 

Egy bizonyos lovag nagy szemtelen

azt mondta, hogy pört indít ellenem,

  kegyetlenül törvény elébe állít.

Feleltem én (és így igaz, ha mondom):

„Ha megteszi, azt önnek úgy viszonzom,

  hogy bánni fogja a segge lukáig.”

 

A grammatikai folytonosság itt is tapasztalható, de a szövegben egy újabb fokozó elem is megjelenik, a közvetett beszédet felváltja az egyenes beszéd. Míg az előző idézetben végig egyenes beszédben szólt a vers, itt a strófavégi obszcenitást egy narratív váltás is előkészíti. Mindkét esetben megfigyelhető ugyanakkor, hogy a durva szavak a versszak csattanóját alkotják, így adván a vicc erejét. Ezek az elemek persze csak részben a fordítás tartozékai, hiszen az eredeti szövegek szerkezete is hasonló, viszont elhagyhatatlanok, így a fordító már csak kényszerűségből is szembesül a szóhasználat e problémájával.

Az ellenversek mindenkor közelítik a mindennapiság nyelvezetét és retorikáját, hisz a földtől elrugaszkodott poézisnak mi lehetne frappánsabb paródiája, mint maga a földhözragadtság némi pátosszal leöntve. E tulajdonságának köszönhetően a középkori ellenköltészet, az udvariatlan költészet (copyright Győrei Zsolt) mai magyar fordításai talán közelebb állnak a napi gyakorlat nyelvezetéhez, mint az udvari versek átültetései, még ha oly kitűnők is, s így nagyobb (ha nem is felemelőbb) mulatság lehet olvasásuk. Jó szórakozást hozzá!

 

Ez a kis ízelítő több nyelv ellenköltészetéből szemezget. A gyűjtő- és fordítómunka végeredménye egy később megjelenő antológia lesz. Az antológia összeállítását külön nyelvi szerkesztők irányítják, az ibér rész szerkesztője Ladányi-Túróczy Csilla, a német verseket Győrei Zsolt gyűjtötte, az olasz szekció felelőse Tombi Beáta, a trubadúrokat Szigeti Csaba és Bánki Éva terelte egybe, a franciák pedig az én felügyeletem alá tartoznak.