vers
Jeney Zoltán fordítása
Egy hajnalon, bokrok lombos ölén
Magányosan, egy leány jött felém,
Oly zsenge volt, hogy megszerettem én.
Szóltam: „Szép fehércselédem,
Formás, jó, bölcs, dús erényben,
Lágy lelkednél nincs vidámabb,
Nagy szerencse ért, no lássad,
Tiéd a szerelmem,
Gazdag ajándék,
És hozzá talán még,
Őrület bár,
Hű szivem jár.
Csinos ajkad
Adjad
Csókra most!
Örökre szolgád leszek,
Óvva, amíg csak lehet,
Szívedet.”
A vad leány rögtön felelt nekem:
„Uram, e kegy nálam értéktelen.
Most menjen el! Én nem szenvedhetem
A mézes-mázos beszédét.
Máshoz megyek szenvedélyért;
Magával én nem enyelgek;
Robin a mezőn legeltet,
Ő az én szerelmem.
Útjára menjen,
Mert megöli menten;
Ne bomoljon,
Komolyodjon.
E pimaszság
Gazság,
Tűrhetetlen.
Robin vad, és bősz nagyon,
Mint legyet, üti agyon,
S én hagyom.”
Láttam, hiú volt beszédem előbb,
És nem csiszolt e lányból szeretőt,
Hát hirtelen a fűbe löktem őt,
Ott a pázsitos pagonyban,
Ruháját nyakába dobtam,
Aztán felgyűrtem a szoknyát,
Ő meg jajveszékelt:
„Jöjj, Robinom, jaj!
Jöjj bunkós botoddal!”
Én megkértem,
Legyen szépen,
S erre csönd lett,
Többet
Nem zajongott.
S folytattuk lehűtve hőm
Egymást a zöld legelőn
Ölelőn.
Játsztunk, s örült, hogy megkacagtatom,
Bokor tövén, ültünk lombpamlagon.
De jött Robin, arcán aggodalom,
Vastag markában a botja,
A leányt kérdőre vonta:
„Mondd csak, pimasz volt, az úrfi,
Tán merészelt hozzád nyúlni?
Rögtön bosszut állok.”
„Robin, ne félts te,
Testem baj nem érte;
Ne dúljál hát!
Hálát
Adj neki,
Hogy bakugrást oktatott,
Ő meg táncleckét kapott,
S rophatott.”
Így szólt Robin: „Nem is kételkedem,
de mondd, az úr néma s tán névtelen?”
„Jacques de Cambrai”, feleltem hirtelen,
„Bizony Szent Péterre mondom.”
Akkor jó paraszti módon,
Meghívott engem ebédre,
Tönkölykenyér volt az étke,
Nem kértem belőle.
Inkább Marisra
Másztam volna vissza,
De már kedvünk
Eltűnt,
Tovaszállt.
Búsan hagytam ott Robint,
S láttam még Marist amint
Búcsut int.