„mindent a maga pontos és költői nevével”

A klasszikus filológus, középkorkutató, katalanista, zenész és zenetudós, műfordító és folyóirat-szerkesztő Déri Balázs második verseskötete jelentős alkotás: méltán nyert díjat az „Édes anyanyelvünk” pályázaton. Pedig nyugodtan állíthatjuk, hogy Déri nem „mai” költő. Költészete ugyanis hangsúlyozottan énlíra. Az énartikulálás szinte provokatív jelenléte az, ami meglehetősen eltávolítja a kortárs líra fősodrától. Vegyük például a Katarzis című verset, mely a kötet nagyvárosi ciklusának (Lépcsőház) legsikerültebb darabja. Ironikusnak tekinthetjük, ahogyan a költészet rámutat saját eredetére, nyersanyagára: a tisztítónál kapott átvételi „cetlire”: „1 db fekete pelerin (bolyhos, molycsípett, kopott, bélése szakadt), 1300 Ft” stb. Ez a metapoétikus gesztus azonban – tudniillik a szöveg genezisének megmutatása – nem lefokozó erejű: a „katarzis” szó ironikus megidézése („Előbb egy óathéni utcakép: KATHARSIS – / a Patyolat fölirata, görögül.”) ellenére sem veszíti el eredeti jelentését, magasztosságát: „Aztán egy szecessziós jelzőhalmozás: / fekete, bolyhos, molycsípett, kopott, béléseszakadt – / lelkem.” „Lelkem”: meghökkentő ezt olvasni egy mai versben. Hasonlóképpen meglepő a Képek ciklus felépítése. Az első négy vers ekphrasis vagy legalábbis abból kiinduló elmélkedés: a siracusai kocsihajtó, egy görög halotti sztélé, egy Furtenegel- és egy Brueghel-kép – kulturális utalásokkal telített, nagy ívű hagyományokat párbeszédbe vonó szövegek. Mit keres mégis a ciklus végén a Mama fényképe című vers? Miért ez a személyesség: „Csak megint itt volna ma!” És miért ír valaki őszinte verset a nagymamájáról? Koridegen ez a személyesség. Déri Balázs egészen messzire merészkedik el az énartikulálásban: oda, ahová a mai – professzionális – költők többsége nem.

Mi jogosítja föl erre? Miért jelentős ez a költészet? A Déri-költészetnek mintegy aranyfedezete egyrészt nyelvi megalkotottsága, másrészt gondolatisága.

A Kézírás szerzője igen magas fokon birtokolja azt, amit a latin arsnak nevez. A megszerkesztettség rendkívüli tudatossága teszi egyedivé a kötetet. Ötvenkét versből áll („az év hetei szerint” – ahogy az utószóból kiderül): a Televény című nyitó és a Beavatás című záró vers tíz ötverses ciklust zár körbe. Kimért és pontos kötet, szerkezete áttetsző. Az első három ciklus szervezőelve az intertextuális-kulturális közeg (Képek: ekphrasisok; Régiek modorában: a versek „régi” költőket – Apuleistól Bhartriharin át Shakespeare-ig – hívnak párbeszédbe; Öt szedre: „zsidó versek”). A negyedik ciklust a tematika egysége jellemzi (Lépcsőház: nagyvárosi versek), míg az ötödiket (Anzix) az utazás élménye – ami egyébként az előző kötet, Az utolsó sziget fő eleme volt – rendezi eggyé. A kötet első fele, mondhatnánk, „tudós” verseket tartalmaz, olykor filozofikus-álfilozofikus vonásokkal (pl. Példabeszéd, Déltengeri parton). A kötet második fele négy olyan ciklust tartalmaz, melyek valamiféleképpen a szerelemhez, a lelki élethez kötődnek: Sebek, Kézírás, Palimpszeszt, Lacrimae amicorum. Véleményem szerint ezekben találhatóak a kötet legfontosabb versei. Az utolsó ciklus (Újabb maximák) mintegy a költői munka értékes „törmelékeit” tartalmazza: bölcseleti merengéseket. A kötet tehát két nagy részből áll: az első rész a „tudós” versek, a második pedig a „szerelmes” versek sora. A kötetkompozíció kimódoltsága emlékeztet a szerző előző kötetére, Az utolsó szigetre, jóllehet ott a sorrend a mostanihoz képest fordított volt: a személyes hangvételű verseket követték a kulturális utalásokkal telített darabok. Hozzá kell tennünk, hogy a kötet két része között nincs törés: a Kézírás felépítése leginkább egy míves diptychonra emlékeztet; mindkét részben ugyanaz a lírai én mutatkozik meg.

De nem csak a kötetkompozícióban tárulnak fel Déri Balázs költői képességei. Költészetének fő törekvése, hogy költői: szép és pontos szövegeket teremtsen. Déri mestere a szóválasztásnak: a kötetben nem vagy alig találunk felesleges szavakat. Mondhatnánk: mívesen takarékos. Találóan jegyezte meg egy méltatója, Bánki Éva, hogy költészete „folttalan”. A szavak takarékos és pontos használata mellett a Kézírás lexikájának másik fő jellemzője, hogy Déri kifejezetten szép szavakból építkezik. Nemegyszer igen ritka, sőt olykor hapaxgyanús szavakra bukkanunk: „höjgetés” (Hazatérés), „fénypamat” (Ilyenkor), „Werkpoesie” (Werkpoesie). Metaforikája a legjobb helyeken egészen eredeti: „gyönyörnek gyolcsa”, „kínpalást” (Rossz vér), „nyelv-állatkák veszett összeakaszkodása” (ti. a csók; Jelenlét). Ugyanakkor epikus jellegű, narratív verseiben (ilyenek pl.: Az ihlet, Lista, Lány feketében, Werkpoesie) prózai szavak is helyet kapnak pl.: „persze” (Werkpoesie). Akár azt is mondhatnánk, Déri purista költő: bizonyos szavakat egyszerűen nem hajlandó leírni. A Cadaqués például az aposziopészisz (elhallgatás) mesterdarabja. „Most ennyi is elég ahhoz, / amit közönségesen úgy hívnak, hogy…” – kezdődik a vers, hogy azután egyetlen hosszú mondatban, igen ügyes versépítkezéssel leírjon egy „szép” napot (Szent Balázs napját!), és eljusson tárgyának megnevezéséig: „ennyi is elég ahhoz, / amit közönségesen úgy hívnak, hogy…” Vagyis megnevezés helyett meg nem nevezés az, ami megtörténik, de az nagyon is megtörténik. Alighanem a boldogságról vagy az elégedettségről van (volna) itt szó, mondhatnánk igen prózaian. Legalábbis így egészítheti ki az értelmező ezt a hangsúlyozottan üressé tett helyet. De nem az üres hely „megfejtése” az érdekes. Ennél sokkal izgalmasabb maga az elhallgatás aktusa: egyrészt a retorikai hatáskeltés ereje, másrészt – még inkább – a mögötte rejlő költészetelv: a megnevezhetőség kérdésessé tétele, és annak mérlegelése, hogy mi engedhető be a költői nyelvbe. Déri határozottan megkülönbözteti a „költői” nyelvet a „közönséges” nyelvtől. Költői szótárában nem kaphat helyet az a szó, hogy „boldogság”. A Távolból (talán a kötet legszebb verse) is ehhez a problematikához kapcsolódik. „Bizonyos szemérmesség tartana vissza, / hogy itt, a szent Margit temetőkertjében, / egy rezzenéstelen délutánon leírjam / a szépség sűrű látomását” – teszi fel az évtizedek óta időszerű kérdést: lehet-e poétikus szöveget létrehozni antipoétikus közegben (ilyen „világban” és ilyen irodalmi közegben)? A válasz maga a vers. Déri a kötet minden sorában, sorával igenlő választ ad: az a „bizonyos szemérmesség” csak visszatartaná, de nem tartja vissza. Vállalja a szerelem és a szépség kimondását, vallja kimondhatóságát.

A Kézírás hangütése, hangneme tehát kifejezetten emelkedettnek mondható. Az sem lehet véletlen, hogy a kötet egy nagyon artisztikus formájú sorral kezdődik: egy daktilikus jellegű hémiepesz kólonnal: „Mind, ami ebbe a földbe került” (Televény). Az emelkedettség mellett helye van a humornak is. Így a Példabeszédben: „Négy vagy akárhány sávban haladnak / az autók, a pirosra nem kell megállniuk. / Nyilvánvaló, hogy nincs értelme / zebrának sem, vagy ha fölfestették, / akkor feketén fekete csíkos” – tudjuk meg Kairó útjairól. De említhetném az Apuleius-regény szétforgácsolt szövegdarabkáiból építkező Amor és Psychét is, mely a késleltetés remeke. Humora abban rejlik, hogy az olvasó csak az utolsó sorban tudja meg, amit előtte esetleg gyaníthatott: hogy ki is valójában az a különös házaspár, akikre igaz, hogy „gömbölyű mind a kettő, / bajszos mind a kettő”. A rejtély megoldása: „Amor és Psyche a filológusnő macskái.”

A macskás vers könnyed és játékos formában már érinti azt a kérdést, melyet a kötet egyik legfontosabb verse egészen megdöbbentő módon vet föl. A nemi önazonosság kérdéséről és az Alkibiadés a szeretőjéhez beszél című versről van szó. Alkibiadés már az első Déri-kötet egyik fontos versének hőse volt. „De értették-e valahol a kétfelé húzó természet / – a kék s a zöldesszürke szem – játékait […]?” – kérdezte akkor az Alkibiadés halálára beszélője. Nos, eme újabb Alkibiadés-vers sokkal mélyebbre merül alá az identitás tégelyébe, az emberi pszichébe. Szürreális képsorokat látunk a szürrealitás legjellemzőbb terében: az álmok világában. A vers nem más, mint Alkibiadésnak szeretőjéhez, Timandrához intézett beszéde, melyben három álomképét meséli el. Az első álom „forrása” Plutarchos Alkibiadés-életrajzának utolsó fejezete. Ebből megtudjuk, hogy a görög ifjú halála előtt azt álmodta, hogy „a hetaira ruhájába öltözött, fejét a hetaira tartotta a karjában, arca ki volt festve és kendőzve, akárcsak valami nőé. Mások szerint azt álmodta, hogy Magaiosz emberei levágták a fejét, és testét lángok közé dobták.”[1] Ebből a két álomból alkotja meg Déri hősének első álmát. Megtartja az átöltözés-átalakulás mozzanatát, és kiegészíti a fej levételével: csakhogy itt az álom Timandrája az, aki leemeli Alkibiadés fejét. A következő két álom apokrif. A másodikban a hős azt meséli el, hogy kedvesét, a szeretett lányt vetkőztette. „Kezem akkor a titkos erdőben szálfának ütközött. / Ordítani akartam, a szeretett ifjú férfiszervét / látva. Fölkacagott a lány, a lány-fiú, s aztán / sírtunk vigasztalanul.” A harmadik álom – a fokozás szabályai szerint – a legfölkavaróbb. A főhős ebben kislányt szül: darabokban tépi ki magából, „a tág nyiladék”-ból a testet, hogy az ágy alá söpörje. A fragmentumok megszülését egy rettenetes látomásban meséli el Alkibiadés: „a bőr külön jött, szakadozva, hosszú / szálakban idegek és inak, erek is, lila vérrel tele, / a hús, a hús is, kocsonyásan csúszott s tűnt el / a zugban nyomtalan. És nagy szünet után a fej. / Kezembe fogtam óvatosan. Nevetett. Szép volt a lány, / amint néztem a kislányt, Timandra.” Igen erős látvány- és látomásteremtő szöveg ez, mely az emberi identitás határaira, lehatárolhatóságára kérdez rá. Gyötrelmes szöveg, mely magában rejti saját értelmezését és értelmezhetetlenségét. Az olvasó reakciója a megdöbbenés. Jellemző, hogy Alkibiadés is, miután elmeséli álmait, felkiált: „Ó, jaj, a hellének, a frígek! A perzsák, a perzsák!”

Szintén a szexuális identitás, pontosabban annak kialakulása a tárgya a Delfi pipacsaira című versnek. Mindenki közös élményét és saját titkát, a másik nem gyermekkori megismerését megejtő szépségű, mert szemérmes, ugyanakkor őszinte versben írja meg Déri. (A gyermekkor feltérképezése miatt fontos A tűz című vers is.) A Kézírás igen újszerűen beszél a testiségről. A Jelenlét például azon túl, hogy gyönyörű erotikus vers – fentebb már idéztem csókmetaforáját, mely az embernek az erotikumban megnyilvánuló állati vonásaira mutat rá („nyelv-állatkák veszett / összeakaszkodása”) –, az utolsó két szonettsorban a szexualitás, a másik testi jelenlétének egzisztenciális jelentőségéről beszél: „Hiányomban könyörülő Jelen, / értelmezés vagy letakart jelen.” Az erotikus versek sorába tartozik az Egy fiatal fenyőfához is. Miként az utószóból kiderül, a szerző szándéka szerint „ez a vers a kötet központja”. (Kétszeresen is ironikus a folytatás: „mondhatnám fekete lyuka”.) Ez az egyetlen vers a kötetben, melynél nincs feltüntetve sem a keltezés ideje, sem helye, és amelynél egyébként ajánlás sem található. A referenciáktól való mentesítés nem véletlen: ezáltal a mű időtlenségének, örökidejűségének fikciója is életbe lép. Rendkívül sűrű szöveg: „tiszta nedve / görcsbe rándult testednek míg egész / lelkednek gyötretésével kibuggyant.” A fenyőfa-metafora révén a fiatal test nem egyszerűen egy szexuális cselekvés, hanem egy rítus, egy áldozati szertartás részesévé válik. Az aktus (ha jól értelmezem, a szüzesség elveszítése) metafizikus távlatokat nyer: „Most már a kérgen vékony ér szivárog: / befogadván a nap színét ha áldott / gyantává megnemesedett, a roppant / füstáldozathoz fűszerül veszik” – és folytatódik a füstáldozat leírása. Az értelmezés számára annyi hozzáférhető, hogy nem másról van itt szó, mint amit Rakovszky Zsuzsa így fogalmazott meg Pornográf magazin című versében: „erotikumban metafizika.” A vershez írott jegyzet azonban további horizontokat nyit meg előttünk: „Vö. a héber imakönyvben az áldozati fűszerkeverék leírását.” És valóban: a zsidó imakönyv több helyütt is tartalmazza a füstölőszer összeállításának leírását.[2] A Déri-vers ezt a leírást követi, és ezáltal egy többévezredes szent hagyományhoz kapcsolódik. Jellemző, hogy a fűszerkeverék mely elemei szerepelnek konkrétan a versben: „s ki őrli, mézgát, tömjént elegyít / s görög borban ázott szegfűszeget / hozzá, s kilenc más fűszert belevet, / s egy kevés szodomai sót is szórva / hangosan szól: »Finomra törd, finomra!«” Ezek a fűszerek valóban a füstölőszer részei, de nem véletlen, hogy Déri éppen ezeket nevezi meg, míg a többit összefoglalóan említi („kilenc más fűszert”). A tömjén ugyanis a katolikus kereszténység világában is igen fontos; a görög bor (az imakönyvben: „ciprusi bor”) a görögség, a görög szépség világát idézi meg; Szodomához pedig hagyományosan hozzátapad a kicsapongó érzékiség képzete. Utóbbi azért fontos, mert a vers „szent” síkjából visszautal a „profán” síkra, a fiatal test görcsbe rándulására. Az előző kettő pedig jól mutatja Déri költészetének többkultúrájúságát. A Kézírásban él a zsidó hagyomány (elsősorban az Öt szedrére gondolok), de a kötet világa szervesen kötődik a görögséghez is. A már előző kötetből ismert, Déri teremtette hős, Epignómidés, a könyvtáros, a tudós költő két versben is fölbukkan (A kézfogás, Az ihlet). Magával hozza a görög művészet- és szépségeszményt. Neve Déri leleménye, hiába keresnénk az onomasztikonokban. A megismerő, a megértő – mondhatnánk a nevében rejlő epigignóskó igét értelmezve. Találó név, hiszen minduntalan szépség és bölcselet kettős vonzásában él. A zsidóságon és görögségen kívül más hagyományok jelenléte is megfigyelhető: például a szanszkrité – Déri jelentős mennyiségben fordított indiai irodalmakból –, ha nem is oly szervesen (Tigrisjáték).

Úgy tűnik, Déri Balázs nem egyes, önálló művekként, hanem szerves egészként fogja fel életművét. A Kézírásban számos utalást találunk az előző kötetre, Az utolsó szigetre. Hasonló a két kötet felépítése, Alkibiadés és Epignómidés szerepeltetése. A Werkpoesieben a következőt olvassuk: „Az asztal, ahol / a »Sorsválasztás«-t írta, üres volt.” A Sorsválasztás Az utolsó sziget nyitó verse, az egyik első vers, mellyel Déri kétezer őszén költőként „debütált”, így költősége emblémájának is tekinthetjük. Itteni megidézése alighanem arra irányuló határozott szándék, hogy a szöveget a szerző szubjektumához rendeljük. A kötet jegyzetanyaga is részben ezt a célt szolgálja. Például a Tramontana „kalokagathia” szavához fűzött jegyzet a következő: „kalokagathia: ld. Déri Balázs, Az utolsó sziget. Versek 2000-ből. Argumentum Kiadó, Budapest 2001. 94.” Ez nemcsak azért fontos, mert hangsúlyozza Déri szerelmi költészetének görög gyökerét, hanem azért is, mert – mintegy nyelvet öltve „a szerző halála”, „az én kiüresedése”, „az alanyi költészet vége” szólamainak – az oeuvre egységére mutat rá. A jegyzetek révén a szerző műfordítói munkássága is beidéződik. (Déri nagyon termékeny műfordító: bradzstól katalánig, középkori latin himnuszoktól Kavafiszig szinte mindent fordít. Itt most Bél Mátyás- [Lacrimae amicorum] és Pessoa-fordításai [Beavatás] idéződnek.)

Fontos szerepe van az utószónak és a kötet utolsó egységének, a jegyzeteknek is. Déri játszik azzal, hogy „nyilvános” életében filológus. Csak az (ön)iróniának tudható be, hogy – imitálva a kritikai kiadás műfaját – megadja a versek korábbi közléseinek adatait és az ottani sajtóhibákat. Ezzel mintegy klasszikussá stilizálja verseit és önmagát. (Egyébként pedig valljuk be, hasznos munkát végez: bárhány szövegkiadó hálás volna szerzőjének ezért.) „Szerzői szándékom nincs, hacsak az nem, hogy az olvasónak fontos legyen a vers, vagyis önmaga és én is, és ha éppen ahhoz van kedve, megkísérelje kideríteni, megsejteni, divinálni, mondhatnám latinosan, hogy akkor és ott és szigorúan önmagának mi lehetett – volna – a szerző szándéka” – írja. Az intentio auctoris megfejtésének szemérmes elhárítása valójában ironikus. Az Egy fiatal fenyőfához – mégoly játékos – kiemelésével a szerző mindenképpen saját művének interpretátoraként lép fel, bizonyos fokig kétségbe vonva ezzel a jelentéstulajdonítás szabadságát. Az apparátus a filológiával, a filológusokkal való játék helye. Déri felhívja arra a figyelmet, hogy „játszásibul” előfordul, „az utalt szerző vagy mű sosem élt, sosem létezett”. Valóban: például Az ihlet Aeolica anonyma-kötetei nem léteznek. A fiktív Epignómidés fiktív kutatóinak sikertelen és hiábavaló vizsgálódásai arra intenek, hogy a filológia nem mindenható.

A szubjektum, az élet-életmű egységét szemlélteti, bizonyítja a kötet borítója, melyet méltán nevezhetünk műremeknek. A borító három egymásra épülő rétegből áll. A legalsó réteget egy-egy kézirat alkotja: a kötet két fontos darabja (Egy fiatal fenyőfához, Távolból) – feltehetőleg a szerző kézírásával. A címlapon a második réteg egy iskolai irka: írásfüzet egy lapja. Szerepeltetése nem véletlen: a Kézírás című versben kap központi jelentőséget. Az irka mint illusztráció – nagyszerű fogás. Reprezentációvá, referenciává emeli a címlapot, mely mintegy valamiféle hitelességet szavatol. Hiszen a borítón látható irka, vélheti az olvasó, alighanem a szerző irkája, ugyanakkor teljesen megfelel a versbéli én gyermekkori írásfüzetének. A kötetben megkonstruált szubjektumnak a szerzőhöz kötése történik meg ezen a ponton. Ezt végül mintegy harmadik rétegként felülírja a szerző nevének és a kötet címének feltüntetése. Sajátos játéktér, feszültség jön így létre. A hátlap két rétegből áll. Alul kézirat (Távolból), fölötte pedig a szerző ajánlása, melyben a lírai és a szerzői én szétválasztását célozza. Az ajánlás alatt a szerző neve. Írásmódja – italicus – nem véletlen: az aláírást imitálja. Déri Balázs mintegy aláírja kötetét. A kézírás (és a Kézírás) a személy, a személyiség azonosítójaként értelmeződik.

Jegyzetek

[1] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I. Ford. Máthé Elek. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 414.

[2]Sámuel imája. Zsidó imakönyv. Új magyar fordítás. Főszerk.–kiad. Oberlander Baruch rabbi. Ford. Simon Sároni. Szerk. Naftali Kraus. Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Budapest, 1996. Többek közt 24–25.