A Szép Ernő Hathuszas

Lássunk hozzá. A „nem a hathuszassal jöttem” kifejezés remélhetőleg ismert. Falvédő-minta.

Valami falvédő-mintha lesz nekem Szép Ernő. De Babits, Kosztolányi stb. is belekombinálódik. Kezdem ezen a hajnalon (ezt az egészet), miután, színjózanon bár hónapok óta s eztán is, fogalmam sincs, de egyszerűen fogalmam se, mi volt tegnap este az a villanás. Az, hogy felfirkantottam, de mint a világ-és-én legrendíthetetlenebb evidenciáját… azt, amit felfirkantottam. Dolgozatomban, melyet novellának álcázok, külön kis inzert lesz – alcímes beiktatás –, mi is ez a tegnap esti, ma is aláírható, mégis felfoghatatlan célú, létjogú, oly végsőkig letisztult s mégis zavarosnak ítélhető szöveg. Kosztolányi szerintem ezt mondja: sem boldog, sem szomorú nem vagyok; váltakoznak ezek az állapotok, és természetes, hogy egyszerre szeretnék lenne a sohase-jövő-és-sohase beszélő, miközben rummal, mint előitallal, kedves csöndben reggelizgetnék, kakaó, malaszt: a morzsákat, megkérném, Szép Ernő pöccintse lélekben a verébkéknek, míg én Csáth Gézát szívből szólítom, aztán önkívületben, lázban, görbedve, mondaná sorsomat, látná meg a majd ágy alá rúgott véres vattagézben (nyiszált torok). Oly szépen süt a nap! Kenyeret, mondom elbeszélésemben itt, nem eszem, fogyózok, méghozzá elszántan és eredményesen, szinte önkívületben (amennyire az ilyet 67 éves fejjel magamnak még elhiszem), látban (na ja), görbedve, azt igen, derékhajlító gyakorlatok közepette. A kerti székben pihen intelligensen főző feleségem, a maga bajaival s kutyánkkal küszködve. Nem iszom. Harmadik hónapja. Úgy leadtam 14 kilót, mint a semmit. Leszek ekképp az életé, nem elhízottan gurulok az éj felé. Szeretném, ahogy Szép Ernő emlegeti e dolgokat, visszahódítani… jaj, csak sok nadrágom, másokat nem, elég volt. Magamból elég. Ld. majd a „mi volt tegnap este ez a villanás” c. részt. Az égben, a világban vagyok-e otthon? Az égnek írom műveimet, de a földi honoráriumokat várom általján hiába a postával. S oly makacsul, mint cigarettázás után a torok lerakódása. Ja, nem is cigarettázom. Ergo ezüsttárcám sincs, úti bőröndjeim is pihennek, mert nem utazom többé. Nem tudom, van-e ingyenes múzeumbelépő ma, engem semmi pénzért sem lehetne visszacsalogatni. Utcán, ha köszönnek, örülök, például a Duna-part sétányán esőben, sapkában baktatva, a maratonfutók üdvözleteinek. A mezőny utolsó harmada, rokonlelkeim. Vagy effélék. De beszélgetni megállni – már zavarban vagyok. Nekizúdulok néha dolgoknak. Rendezkedjünk a lakásban. Jó, előkotortam feleségemmel közös (de most elsődleg őt érdeklő) komolyzenei lemezeinket. Átválogattam és cserékkel, vásárlásokkal rendeztem dzsesszállományom. De ez is véget ért. El nem mondhatom én azt, hogyan. A kaktuszok, pozsgások: az átteleltetés fontos. A készülődés télre… s legyen ígéret, sokan megmaradnak. Kosztolányi életműve fél életemet öleli. Nekem mégis Szép Ernő az az író, aki Kafka, Eliot, Apollinaire mellett a század egyik legnagyobbja volt, jó, Beckett legyen az ötödikük.

Miért nem fogják a mi embereink itten Szép Ernőt, térek rá a meredekjére (Eiger, Matterhorn függőleges mászófala, vagy mit tudom én), miért nem fogják elismerni? Elismerni tudni, bírni? (Jaj, bocs, aztán most kétféle antikváriumozásom is véget ért. Az első, mikor az 5 kalodikus, bocs, katolikus regényírót szedtem össze, írtam róluk egy sorozatot, nem ízetlen vicc a katolikus, mert ők általján katolikusnak, regényírónak, de nem katolikus regényírónak vallották magukat, szépen összezártam hát őket, kalodába. Nem mintha a katolikussághoz sokat értenék. Majd kiderül. Akkor antikváriumszünet lett. Világszertéről is küldettem magamnak ily könyveket (Ausztrália, Amerika). Majd kis szünettel detektívregények jöttek (főleg ajándékozásra vásároltam ezeket), saját antikvár példányaim. (Ez utóbbit hagytam abba a leggyorsabban.) Most valahogy úgy van, hogy szégyellek színt vallani így: „Ezt és ezt a könyvet kérem.” Kinek mi köze hozzá?!

Vigyázok, ne mondjak olyan álrémséget, mint a Paper Star, jó a II. végén tettem. Attól, hogy nem iszom, lehetek még kegyetlen. De ha tornászással jól kifárasztom magam, járással – a város, jelzem, feljegyeztem, olyan kihalt nekem, járásra, mint a saját gondolataim, terveim, postás-és-honorvárásaim, a még meg nem jelent könyveim (kellenek nekem egyáltalán? Nem mindegy, jegyeztem fel tegnap, pár részletet még milyenre sikerül. Ld. Kosztolányi megint, ének-a-semmiről stb., de a Vad Kovács? A Szenvedés? Tekintettel volt erre? Jó, nem lehetne Kosztolányiból vérgézes popartot se csinálni, mégis… a Csáth-versben ő ettől nem járt távol, jaj, jaj; és Babits a Szent Balázs dolgával; a halál olyan lesz, hogy feleségem felkel – nem jellemző rá a pihenés, tudtommal – a kerti székből, odajön, őszintén megkérdezi, mi volna akkor még, s mondom a legmegátalkodottabb könyv-meg-nem-jelentetők és honor-nem-fizetők nevét; ezeket hajtsd be, Manyikám!), ezek mind oldalt szédülnének… nem, oldalt én most majd mindjárt a hasizomgyakorlatok után billenek le az ágyról. Mit vacakol magával így egy átlagosnál is átlagosabb küllemű férfiember, akinek nem az ilyenek a jellemzői, mit akar? Nem akarok semmit, ezt akarom! (Jó mondos.)

Villámszerű, hajnali ál-részegségi feljegyzésként itt állhatna: Most egyetlenegyet csak… abbahagyni ezt!

De térjünk Szép Ernőre.

Miért nem fogadják el őt igazi írónak, s akkor végképp nem világnagynak? Még olyan érzékeny művészetfelfogású emberek is, mint akiket az imént emlegettem (Kosztolányi? Feleségem? stb.), ők is feltették a kérdést: nem inkább „nagyon finom szellem-e” a Szép Ernő úr.

Szeretném rövidre fogni.

(De lesz türelmem, végigvinni. Az azért – lesz.)

Nem fogják fel igazi jelentőségében, hogy… Ezt a bevezető félmondatot is hamar el fogom hagyni. Vagy: Nem érzik annak elemi mivoltát, ahogy…

Annyi lesz: igazi jelentőség. Valódi mivolt. Vagy annyi se. Később (ráadásul csak a versek matériájából, a kis prózai darabok terítékre se kerülnek, ah, mit, teríték, csinálunk egy jó törzskörzést (a terítés helyett!), és megvan a teljesség ígérete, az elfogyásé.

Szép Ernő váltakozva, váltólázasan akart az ő lelkében, szellemvalójaként stb. elfogyni – avagy valami élhető világi módozatot találni. Amit az élet maga (s nemcsak hamis apostolainak kara) ígér, hirdet, erőszakol, vagyis hogy ő jó (naná, mert még mindig jobb, mint a toroknyiszás vége, vagy Csáth-vég). Részletek.

Nem fogják fel igazi jelentőségében mondatalakítását, meg ami ebben a ténylegesen igaz módozatban (ld. imént) rejlik:

„Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán.”

Kétségkívül, szabad léleknek kell lennie, aki megkérdezi, mi a fene vagyok én, mi ez velem? Egy szabadalmat, könyvelési eredményt, piackutatói összefoglalót nem lehetne így előadni. S a lényegi rákérdezések: „Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csinálhat? Az őszi rajzról van szó, a tar ágakéról. Már bocsánat, jó ember, ez, ha Prága kafkai hídja is, ha a Lánchíd is, mely (Karinthy) olyan, mint az élet, én sietek, a hivatalnegyedbe itt, és New York felé gépem 11.20-kor indul, ne hathuszasozzon maga nekem itt, hogy például az eget, a felhők álomarcú népét minek annyit nézni? Ne nézze, ne finomkodjon. Micsoda abszurdum, hogy „sohase tudtam emlékembe bevésni / Egyetlenegy felhőnek hű arcképét…” Hol van ez az igazi matek bizonytalansági tényezőitől, vagy miktől? Hol fejezné ki ez a megragadás-és-őrzés képtelenségét, azt, hogy – Hérakleitosz megmondta – nincs semmi kétszer?! Miért hatódjunk meg, hogy neki valami olyan „egyszerű és nyugtot nem enged”? Elsősorban miért nem használja helyesen ez a költő az interpunkciót?

Mit hatódjunk meg ilyen önsajnálkozásaitól, mondja az iménti ember, hogy:

„Álmos vagyok, gyáva szegény,

Kinek se szándéka, se terve,

Istenem, hol járhatok én,

Szép életem hol folyhat, merre?”

Még hogy ez Beckettet előzné időben, Eliottal és Kafkával (ism.) kortárs volna, egyenértékű? A Prufrock Eliotjával, a cirkuszi fiú és a nagybácsi, a szomszéd falus nagybácsi Kafkájával? A „halálos hermelin” meg tisztára Szomory, és a szán, mely mindig gyöngébben csilingel… ne, már ne is.

Az ilyen olvasó a Gyermekjáték Szép Ernőjét szereti, a soroló de-kár-versét. Tegye, az is jogos. Csak Szép Ernő, egyszer mondom, többféle Szép Ernőből tevődött össze, ahogy – talán – minden ember így teszi.

Még a Játék (én egyre igazi figyelmen kívül hagytam), az is mily jeles átmenet. („Sóhajtok és lámpám eloltom. / A zuhogó nehéz sötétben…” Nem a későbbi Pilinszky ez? Halált játszik, jó, szecesszió, elhúzott századvég. De ez az önszemlélet, ez is proccos, édeskés: „Kinyújtom testemet az ágyon / Ünnepélyesen, katonásan, / Szemem szigorúan lezárom. / Szép játék ez kérlekalássan.” Majd jönnek a katonás versek, majd ez az ágy – terepasztaljáték véres és csonkos lesz. De itt is – nem a végsők érintgetése? Szép Ernő A csop./II. kateg. futam. Világélvonalbeli így is. S tovább: „Fejem keményen hátravágom, / …Itt volt, leszúrt az én halálom, / Ó szörnyűszép egyetlen este…” S tőlem aztán az „egyetlen”. Azaz öntudatlan, nem ismertem akkor őt még, 1966-ban, Szép Ernő.)

Lesz ennél jobb elalvás-vers is, A/I. De közben: Ha én azt tudnám. Az embereknek ma, mikor már érthetnék, sok eltelt évtized múltán, ma meg valahogy nincs idejük nékik, nincs ideje és érkezése (ez az) a szegény, akár gazdag is, embereknek, hogy bármire is azt mondják: ez a végső! Mert attól félnek, hogy megsértenék ezzel azt, akinek elkötelezettjei, vagy aki nekik lelkes elkötelezettjük. Személyivé vált a világ a maga személytelen vízjeleiben is. Minden valakire, konkrét valamire látszik vonatkozódni. Holott nem. Ezen el lehetne tűnődni:

„Ha én azt tudnám ki a legszebb,

Ha én azt tudnám mi a legjobb,

Ha én azt tudnám merre tartsak,

Ha én azt tudnám mitévő legyek.

Ha én azt tudnám min örüljek,

Ha én azt tudnám mért sóhajtsak,

Ha én azt tudnám minek élek,

Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.”

Vannak helyette a szellemi fitness-stúdiók kétségkívül érdekes termékei, amelyek aktuálisabbak is egyben.

Van még „közben” a Nincs egyéb örömöm, ahol mindenre a (nem zen-buddhista, nagyon is európai) „mint a felhők az égen „ csap le válaszul. Újság, vetés, színház, igaz, vigasz, remény – mint a felhők az égen. S az „orate pro nobis”, ha jól mondom, nem vagyok nagy… stb. – az is bejön.

Magányos éjszakai csavargás

Rémlik nekem, láttam az egyik előző helynek „örülök”, „sóhajtsak” változatát is – vagy másutt a költőnél ilyet. S nem volt-e Magános is ez a magányos? Arany szólt már kedves verseinket átköltő hajlamainkról.

Hopper-festmény ez a kijövés a „rendes” kávéházból (nem zenés; megszokott), aztán a megállás az ajtóban, a mély lélegzet vétele, a gallérfelgyűrés. Gyűrtem és tűrtem, viccel a mai ember. A jóleső hűvössé, az utcai lámpák hű intése, a csillagok. Itt van hosszú ű-vel az „örülök”, aha. Az elfelejtése annak, hogy kik közt „űlt” ő, miket beszélt, a sok nő? Kiket megnézett, azoknak elfelejtése is. És:

„Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre nézni,

Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,

S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.”

Bizony, a Hajnali részegség kategóriájában ez a világ-nagy verse irodalmunknak, s nem a- minden eredménye ellenére, főleg későbbiségéhez képest – korlátok közt maradó Hajnali részegség, operaszínpadra-rendezettségével. Kemény beszéd, de muszáj.

De ezt a mi emberünk, embereink sokasága, mint mondtuk, kétli, nem veszi esetleg észre se. Hát még hogy észbe. (Magam utoljára mondom el.) Elemi, hát nem, ahogy ez van: „Elkezdtem menni.” S amilyen fontos ez: „Kesztyűm felhúztam akadozva…” Sorsszinfónia a kettő egymás mellett. Aztán csak megyünk, mert jólesik a járás. A járda visz minket, a házak mellénk húzódnak (kis impresszionizmus, de Szép Ernő sokszor az elviselhetetlenségig vegyes), milyen elemi azonban, hogy „mentem, de nem tehettem róla”. Lásd nekem a város ma. Azért van ez, mert én így érzem, azért ilyen nekem Szép? Lehet az, hogy valamit én érezzek „mégis” evidensen? Előbbre tartsanak, mint a világokat járt, dús és ráadásul szellemi emberek, akik röstelkedve nem vallanak „nekem” színt, mondván: „Nem, nekünk Szép Ernő szép, szép, de nem akkora Szép…” Hagyom.

Egy ház előtt neki eszébe jut, hogy laknak benne. Jó, ez eszünkbe juthat nekünk is. De ezen a helyen így kimondani! A zenei előadások elemzőinek repertoárja kéne ide, hogy jól mondjam ezeket a megjelenítési dolgokat, értékelésüket. Az ember, az asszony bent, mint szürrealistánál több visazkabinetben. Aztán a hajnal. Ahogy össze nem illenek ők. Ahogy a polgári házaknak nincs szellemi konzisztenciája: mert takarítás van, fűtés, főzés, netán vendégség. Sebbel-lobbal megy pénzt keresni az ezért felelős családfő. Még ezek is beleférnek a versbe. Utána a monoton menés. Bejön a későbbi Néked szól vers juhképe. De még nem bundásan, nem igazán.

Az életben gázol, ha polgárok, ha narancshéjak közt a költő. Így történik meg, hogy a vers első csigolyaborzoló váltásával:

„Megint elért az élet…” Hogy ez jön. Jönnek az elmúltnapi dolgok, csöpögnek csüggesztően az ereszrül. S ő látja sorsának „terítékét”. Ezt a… Krapp szavával… hülye szart. Ami az élet, ha nem vagyunk bódultjai épp. Amiért – nem teszem már nagyon – a múltkori versem végén itt hidegvágású rútszavakat használtam. Ő csak lehúnyja szemét, már az Andrássy út villái között jár, fene tudja, hogyan, ott jönnek le a tánckaros lánykák az Operábul. És mintha angyalok lennének ők, jó, századvégi emlékek, de ahogy egyszerre összevissza beszélnek:

„Hogy vagy? Sokat búsultál? Mitől vagy olyan fáradt?

Ugye csúnya volt minden? Örülsz most? Hitted volna?”

Nem, ez nem csárdáskirálynő-fel-a-mennybe. Itt Szép Ernő Eliot-Prufrockként jár. S az alapkérdések jönnek elő. Csak azok. Eljutnak a túlvilági Nagy Könyvhöz, ahol minden, ami vele történt, jó és – főleg – rossz, be van írva, „össze lenne adva”. Mire ezen kétkedve-rosszallóan (kicsit) eltöprengnénk, már a költő maga megmenti versét, hát nem? Ráadásul folyton versmértékben írja, valami teljesen újító felező-tizenkettes-hármas izében. Azt mondja:

„De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam…

…s ott félig elfáradva

A korlátnak borultam…”

Másutt van: virágokon borulva. Az állítólagos germanizmus, egy csudát. Ezek már mind magyar nyelvi lehetőségek. Min örüljek, sóhajtsak. Virágok fölé görnyedek, hajlok, borulok: virágokon borulok. Ráadásul el is borulhatok, fel is derülhetek. Derülök-borulok. Ám mi jön ki ebből itt, ami felett elsiklik a mai (és mindenkori) figyelem?

„Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkodni.” Ez költészetünk legszebb rút-sora. Felezés a „mert nem” után. Semmi ritmus. Utána Sylvia Plathig terjedő ritmustalanság, magam is Plath után játszottam rá erre, Marno ebben szuper, de szuper-kései is. Baff, ez oda van vágva. Egy porosakta az ember. Ezt is mondja e sor. Meg aztán a vers csavargóalakja, valamint „kezd… szemügyre venni”. A semmitmondás aprólékossága, mint egyetlen lehetséges hitelesség. De az ilyet már csak labdajátékokban veszik észre és „díjazzák” ma nézőink.

A képzelt zajban, városi életben most, éjszaka jön ez:

„A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal,

Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek

Tovább, előre és fák jönnek két oldalt némán.”

S ahogy időben vált! Hirtelen múlt idő: „Fák jöttek,

Leveletlen, füttyetlen és szellőtlen…” Jó, a semmi fái. Jó, ezek mind ismert költői eszközök. De meccsen megcsinálni! A trükköt. Nem laboratórium-poézisben, hanem egy ilyen (bocsánat) natúr, nyers versben! Milyen nagyra vagyok én a Paper Star (I.) versemmel, még a Főmű kötetben megjelent eredetivel. Holott ehhez képest az is… kései jövetel már. Itt következik az elmenni, sehová, nadrágokat (sokat), nőket stb. itt hagyni, a semmiség üres álmán merengeni. Jó, közhely, megoldás. De ami eddig volt, legalább tizenkét helyen ebben a versben. Elfogadom, nem tökéletes versegész, ebben gyarló, de édes istenem… erről lenne szó? Vagy ameddig közben, ezzel is, így is jutottunk?

Közbevetés

Persze hogy a köznapok nem közbevetések, a köznapok a még csak közérvényt sem jelentő folytatást hozzák, a közérvénybe a közérvény révén kell s lehet bejutni, ha a közérvény nem akarja, nem vagy közbeszéd, hogyan is lehetnél, mikor a közérvény emberei provagykontra a közérvény dolgairól szólnak, lakott szavakban laknak otthonosan, mint Rilke mondja, s ők virulni akarnak, ez szép is, de mi érlelődnénk, és ez szürkeséget, sötétet, homályt jelent, és fáradságot. Hanem hát próbáld egy közérvény-embernek azt mondani, hogy nem ő centrális! Miért, válaszol, talán te vagy centrális a Szép Ernő bizonyos művei iránt érzett rajongásoddal, s hogy őt ezek örvén a század legnagyobbjai közé helyezed, itthon is Kosztolányi, József, Babits, Szentkuthy, Ady, Füst elé? Te vagy közérvényes azzal, hogy a honoráriumaid jöttét várnád, merthogy nem azért dolgozol, hogy még a bőven bevárható háztartásipénz-alapozást is más dolgaidból kilopva kell összekotornod adott esetben, mert állandóan dolgozol, de már a posta maga is megbízhatatlan, alkalmasint tűnt el pénzed, és vannak notóriusan fizetni-nem-akaró cégek, túl a botrányos alapállagon, ami a honor. Teljes „dísz-krepancia” van munkavégzésed és lelked kicsi könnyedsége között is, hogy kicsit, szóismétlés, dobálózhatnál, külföldi újság, pár antikvár könyv, drágább gyógyszer – itt meg is állsz. Nem vagy te közérvény az óhajaiddal, Szép Ernőddel se lettél az. Jó, de legalább Szép Ernő címke, címer – azé, hogy engem hogyan nem. Bagatell, persze, a 10 helyből 7-en oda nem figyelő pultosok, az okoskodó gyógyszerésznők, akik mindenképpen látni akarnák fájó csuklód. Nem mutogatni jöttél, egy bizonyos kenőcsöt kértél, ha nincs, az a baj!

Néked szól?

S hagyod itt már, hogy „a postásért élek? Hogy mikor kegyeskedik – összevissza – jönni, így jár”? Hogy mikor civódásig jutnánk, 10 esetből 7-szer, ha előleget kérnék stb., mit lelkesedjek olyan találkozásokért, melyek jól-rosszul telefonon, levelezve is elintézhetők? Még a Néked szól előtti versek dolgát is csak összerántom. A Járok-kelek, megállok olyan minimalizált, mégis konkrét lényegleltár. A fák, a rácsok, a liget stb., a fű, a virág, a Duna stb. elemi erővel hozza meg, hogy mindez úgy elmegy, „mint a zaj… mint a füst… mint a víz… a felhő”. Úgy elmegy. Kész. Az ócska figurák, kik barátai (kirakatokban), a Montmartre-on az a háztető, a vásári ünnepély, mely felett ott ez az égbolt: „De nem jó, ugye nem jó menni a messzi égen, / A felhők rajzain szenvedni oktalan…” Visszatérő témák, körkörök. Árny, szél, tűnés. Fáj a szívnek valami, ezt így kimondva – sanzonosnak érzik. Fenét, mondom én, nincs fületek! A Margitsziget-versben az egész jelenet elemi. Szép Ernőnél ez a baj a közérvénynek: elemi… végleges… megalkuvás nélküli… de ez utóbbi elemét nem köti, ismétlem magam máshonnét, világforradalmakhoz, felszabadításhoz, piaci érvényesüléshez, sőt, a szellem nagy áramaihoz sem köti. El sem hiszik neki, hogy ilyen „végletesen nagy”. Nem merik gondolni, hogy maguk, kedvenceikkel, így törpülnének mellette. Titkon jobb sorsot remélnek – nyíltan is tudnak! – maguknak, hát mit vennék olyan komolyan Szép Ernőt, aki még csak próféta se, aki szerény, effektív… de ennek az effektivitásnak nincs piaca és ázsiója. S megélni, érvényesülni a közérvényben kell. Szép Ernőt favorizálni nem praktikus. Sőt, rossz bizonyítvány előbb-utóbb. Reménytelen volna, ha küzdenék. Már küzdöttem.

De ahogy a gyógyszerésszel, a honorkifizetővel, a postával stb. nem tudhatok rendbe jönni, ugyanígy nem „értik” Szép Ernőmet, nem fogják fel, miért vagyok kétségbeesve, hogy újabb két hónapi küzdelem – szóismétlés?, de most a nadrágokba való visszaférésért folyik ez –, éhezés, segédeszköz-gyogyózás, mozgás stb. után nem tudtam egynél több nadrágot visszahódítani, s a derék, sőt, a csípő vastag húsainak kéne lemenniök… Miért, nincs elég nadrágod, ami rád megy? Vagy a gumis kínai gatyák? De, de, van… és szép eredmények mutatkoznak egy bizonyos öv lukainál. Csak egészen elemi, hogy a 4-5 éve közérvényemű (szép szó!, figyelmes olvasóknak) nadrágok még messze állnak a rámjövéstől. Letörten fogadom a próba eredményét. Ahogy a postást is fogom. Miért?! Mi a közöny módszertana? A semmi. Az, hogy jó rendszeressége a kifizetésnek, a munkabér (a munkaerő ára, bármi hitvány) folyósításának nincs. Ha pedig nincs, hát majd mit várok? Hogy én külön számítsak? Hogy engem külön figyelembe vegyenek?

Szép Ernő nagyobb, még lényegesebb pontjain fogta meg (de nem Shakespeare, nem Brecht stb. módjára) ezt a kérdést. A szépségen átütő teljes csüggedéssel. Hanem ez a teljes csüggedés sosem tételes. Mindig megmarad valami olyan szélső-, surranópályásnak. Understatement. Nem is honorálják. Nem vicces, hogy a honoráltsággal van a bajom – Szép Ernő honoráltságával!, mert azzal az enyém is, nála kisebb figuráé, persze, megjönne; és a honoráriumokkal, a kérem és a köszönöm postai, családi, patikai, szakmai stb. rendjével, vagyis azzal, ami igazán azért nincs, csak tetszeleg magának léte fogalmiságában.

Múltkorján öt hónapot követően csüggedtem el, hogy koplalás, az ivás elhagyása, gyogyózás… igaz, sok ülő munka!… nem hozta meg a látványos eredményt. Azaz: látványosat nagyon is hozott. „Mi kell neked még?”, hallhattam a kérdést. Hanem hát hogy mi! A legbelső tapasztalatom szerinti eredmény. A nadrágok… ezt én tapasztalom, mi a helyzet velük. A kilók… megmérni sem merem magam. Ah, a régi szép 1993–94, London. Bemegyek kellemes, magányos délutánon diszkont ruhaboltba, kérek, mit tudom én, 34-es nadrágot. Az eladó diadallal: 30-as! Végül 32-esben állapodunk, megalkuszom, de nem egészen. Azok az emlékek. Az eltűnt idő lenne nekem a leadott kilók sokasága. Lehetek most vagy 72, és 59 kéne. Nem azért, mert önmagában érdekes. Sokféle 46 kiló van, férfinál is, beteg, ily alkatú ember, zsoké stb. De a belső tapasztalat szerinti vágynak megfelelő külső eredmény s ennek valami (pillanatnyi) közórvénye… ez lenne az! Ebben azonos Szép Ernő megítélése és az én súlykérdésem, nemtalálkozáskérdésem (szép egybeírás!), és még alig pár „minden”. De ez a pár minden a minden. Rejtélyként jön, amivel tényleg nem zaklatok már senkit, utolsó madárkánk, Totyi halála után miért nem akartam új verebet? De miért nem nyomom meg ajtóm csengőjét soha, mert nincs Totyi, aki hallaná, felcsippanva rá? Ezzel én senkit nem zaklatok, ha mondom. Tudom, nehéz velem érintkezni is, mert nem is igazán akarom. Ahogy Totyi után, hogy rangba emeljem ezt a nemakarást, madarat még nem. Személyes érintkezést egyre kevésbé, még ennél is kevésbé, azt hiszem. Halálos ágyamnál, ha lesz az úgy, sem fogom megbánva kérni: emelgessék lábát, igazgassák a takarómat.

Erről jut eszembe Szép Ernő egyik legkifejezőbb verse, melyet – bűnös és ostoba módon, na tessék – magam is kihagytam válogatásomból (Kozmosz Könyvek, 1984, ah, 22. éve lesz).

Milyen jó nékem lefeküdni a vers címe. Hogy milyen jó néki lefeküdni, „eldúrni” magát az ágyban, s szinte öngúny, az ellenzők kedvére tenni akaró fordulat ez „a párnák halmait ölelni, / Míg a szender havaz be lágyan”, olyan ez, mint az a hermelin, a halálos, és a mindig távolabbról csilingelő szán futása. De a Margitsziget, jaj, elhagytuk, a halált oly természetes, köznapi rémségnek mutatja. Ahogy a távolban úrral, hölggyel sötét hintó fut, parkmunkások kaszálnak, virágok ragyognak, hajó füstje (!) húz el a Dunán, s ő, a költő leejti olvasott könyvét, így gondolja el, hogy egyszer meghal majd, aztán sosem él. A lefekvés-vers is ide jut. De jó aludni, kiált, elveszni „a piszkos világról. / Mint este a felhő az égen”. És a másunnét már ismert monoton kántálás: „De jó nem hallani fülemnek, / De jó nem látni szememnek, / De jó nem tudni a fejemnek, / De jó nem fájni a szivemnek.” Ezzel mintha ütlegelné, pofon verné rendre a világot. Nekem már nem szabad e hasábokon csúnya szót használnom: elmész a… Mondja, hova, a világ. Hirtelen vált. Rendben van, ezer költő tízezer versben váltott így témát, lelki ritmust, megközelítést. De itt valami egészen különös történik, a vers dramaturgiájában (bocsánat). Hirtelen megkettőződik a személy, és az abszurdumot hihetetlen gyengédséggel adja elő Szép, a különben rideg abszurdumot. A saját idegen arcát nézné – világos, már meghalt ő, s egyetlen társa is maga magának ő maga maradt. A vers kibírja az eléggé gyenge befejezést is, történetesen. Szép Ernő költészetében vagyunk.

A Néked szól „egy háború” utáni vers. Ama háború alatt szép borzadállyal sorjáznak a vak katonáknak szóló költemények, később (Szép Ernő nem túl hosszú versírói pályafutása során így) jönnek a megrendítő, elemi szegények-versek, elveszettek-versek stb. – s mindenütt ott van szerepükben maga a költő. Csak azzal az önváddal, hogy ő szépnyakkendősen, hitvány, de fontos színi bemutatókra loholva írja „ezt”. Nem dicsérem túl őt ott, ahol nem kell. Sok – tömérdek – a rutinszerűen bánatos helye. „Kik élünk itt sem élünk szívesen… Éjfélbe járunk fényes nappal” – az ilyesmi csak sallang itt. De a Néked szól…

Közhelynek hihetné bárki a megszólítást: azt, hogy egy ki tudja mikori sétálónak ott a parkban (megint séta) nyújtja, adja „képzeletben” a verset ő, foszlány papírt máris. A harmadik szakasz végéig kell eljutnunk, hogy engem megragadjon a dikció (bocsánat személyemért!): „a romló… években éppen így csüngsz majd a végtelenségen”. Ezen csüngött hát Szép Ernő. Ezt mintha leplezte volna szinte, a bármi kiváló, de máig átlagos lelkű színi Szép Ernő-rajongókat szolgálva ki inkább. A Néked szól azonban, minden egyenetlenségében (sokszor borzadok az ily bélyegű ítélettől, de a szó jogos is lehet) borzongató és elemi:

„Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol,

Szeretnék Veled kezet fogni s szemedbe nézni,

Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi

Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.”

S még kínosabb kiritmizálódások és kirímelések is akadnak, a világlírai erejű strófákban is. Külön izgalom? Észre se vesszük, mondom én inkább.

Lehet, igazuk van kifogásolóimnak. Ez a „Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon…” nagyon a magam felfogásának felel meg. Vagy felfogásom 180 fokos ellenkezője, mindegy, ma már. De hát ahogy ez a szakasz mindenfélét tömörít, rohan és mégis áll… megannyi költészeti szak-eredmény van jelen: „Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem, / Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem, / Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.”

Az ittam-ettem és az itt, a hallottam és a halni: mintha csikordított rossz hangzásviccek is lennének, nem tudom. Megint a lényegek hirtelen egymásmellettisége… a különben említeni sem szokott dolgok (bohócosság nélkül) előtérbe rántása. Azzal, hogy így sem jutunk semmire, semmiféle csodákra. De lehet, erre mind én vagyok felfokozottan érzékeny. Hogy például: „Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben…” És hogy: „Próbáltam hangom: ha! – és magam meg nem ismertem.” Tükörben például. Ezeket én akkora dolgoknak érzem, amekkora egy Balzac-életmű! Ezeknek a Szép Ernő-helyeknek az én számomra ilyen belsőtéri-kiterjedése is van. Lehet, olvasóim, s épp a legkiválóbb szakemberek, engem most rémálmodónak fognak tekinteni. Egyszer ezt meg kellett beszélnünk.

Szép Ernő dolgában nagyon eltértünk egymástól, azt hiszem; s azt hiszem, azért, mert nagyon eltértünk egymástól. Nem akarom a művész „különbözöm, tehát vagyok!” feliratú Kosztolányi-útlevelét lobogtatni. Én, aki kétségbeesve döbbentem rá, 5 hónapi fogyasztás, 9 hónapi kilengés, újabb 2 hónapi fogyasztás után nem tartok még szinte sehol, holott laikusok szemében a látszat az, ne is akarjak összhangban lenni a világgal, főként úgy ne, hogy még nekem is volna igazam.

Folytatom, ha kedvszegettebben is. Mit akart volna Szép Ernő? Nem az a lényeg, hogy mit akart volna, nem, hogy Astrushka Nilsenborgót szerette volna kóristalányok helyett a szerelmének, vagy New York főpolgármestereként Vadnyugat-díjat vágyott volna adni magának, Bernard Shaw-nak lenni áhított volna… mégis: „szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni…” Nem igazolgatni akarom magam, de „Hamlet-kötetem” eredeti címe az Egyetlen lett „vón”, s a Shakespeare-t megtűrő, gyanús abszolútumokat kicenzúrázó, konzervatív akkori világ (khm, khm!) jó érzékkel nyírta el az „Egyetlen”-t. Szegény I. E. maga, igazán nem szoktam őt korholni úgy, mint mások. Az „egyetlen”-ről és a „Hamlet-kötet” ily vonatkozásairól: talán épp e hasábokon, talán másutt (Híd, Újvidék?) máskor.

„Hírt adni itt vagyok…” Magam már a magam mai állapotában, közel öt évtizedes, eléggé intenzív pálya után ott tartok, ahol Szép Ernő emez 1917–18 körüli versének végén. Várjunk. Engem, akit kétségbe ejt, ha véletlenül az utcán összefutok valakivel, annyira ki nem állhatom, ha beszélek… ha helyzetekbe kerülök… annyira elintézettnek tudnám tekinteni az életemet pár telefon, postai küldemény révén… s aki nem akarok senkit megbántani azzal, hogy „a francba… vártam a postán két matériát Bécsből, magyar vonatkozásút… vártam volna két laptól, hogy a magam által fontosnak, fontoskának stb. tartott versem oké-e, vártam volna egy elkallódott könyvet – posta – újra… ezt vártam, jó, nem rossz dolgok jöttek… de hogy akkor te, messze a tartalékpadról felállsz, tőlem eligazolt játékos, Másik Ember, te jössz, s nekem…”

Ez rút dolog, ez rohadt dolog, de én ezzel így vagyok. Szép Ernőn adódott világgal-elkülönözésünk is az oka, az is hozta.

Még tovább. Szép Ernő, hogy egy mondatom netán félbe-szerbe maradjon, állítólag másképp volt ezzel (akkor): „Ki él, mindenkit látni s mindenkivel beszélni…” Aki nem érzi a ritmustalan ritmust, a kitaposott cipő fontosságát… el is távolodik itt. Folytatom: „S időkben és mezekben mindenki helyett élni.” Én meg? Azt az abszolút nulla-színpadot képzelem és élem, hogy a

S a

Szép kis dolog, színjátszásnak. De Szép Ernő egy-egy ismeretlennek a nyakába vágyott esni. Ily szavakkal: „Oh élsz te is? Hogy hívnak, mondd? Mit gondolsz magadba? / Tudod hogy egyszer élünk?” Ez egyszerűen megbőgető, olyan fájóan röhejes. A világirodalom legnagyobb vershelyei közül való. Ha ebben nem értünk-érzünk egyet, barátom, nem ugyanaz a világon éltünk, de tényleg. Elásom magam akkor, és csak megélhetésemmel próbálok foglalkozni. (Már ha az megy, ha menne nélküled, nélkületek. De talán már…)

A szakasz vége: „És őt karon ragadva / Sietni el vele a boldogságot keresni.” Ordítok, ez nem lehet igaz! És igaz, itt áll, e versben áll!

Persze hogy már rég bizonyítottnak tekintem itt, Szép Ernő ott áll, ahol én látom őt. Ráadásul megfelel egy sor olyan (becketti, kafkai) kritériumnak, amilyenekről a majdnem világzseni Kosztolányi nem is álmodott. (József Attila külön ügy, most hirtelen nem is tudom…) A köv. szakasz nem rúgja fel az irodalomelemzés-tanítás alapfogalmait sem:

„Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy az nincsen.

De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,

Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten

És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.”

Akinek ezt magyaráznom kell, annak hiába magyarázom. De szinte ki van zárva, hogy én majd bárkit is meggyőzzek. Tehát?

Szerencsére a vers most akár giccsesnek is nevezhető mélyekbe lábal. Ahol újra előjön: „Izennem kéne Néked. Mindent szivárvány-ívre / Felnyújtanék hogy Hozzád jusson…” Még kétes ügy, rendben. A szívfájás is. De jön jó fájás:

„Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn

S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon

Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:

Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.”

Számomra ez olyan erős, hogy Kosztolányival kiáltok fel: miféle ringyók rabságába estem, mely kézirat, könyv, honorárium, kifizető hely, postajárás volt fontosabb tenékem (így!, Tenékem), hogy… de folytatom:

„Vasúton és hajóval eljártam idegenbe,

Csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem…”

Biztos, aki a kisfiának még meg akarja mutatni Párizst, Izlandra vágyik, Bali szigetére, Mauritius pöttömre, mikor nekem az Örökkévalóság Bélyege kéne:

Íme, az ilyen embernek szavaim kinyitják zsebében a bicskát. Jó, de… „Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem, / Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.” S nem kell gyakorlattá tenni (mint én tenném, az elveket) az érzületet, lehet attól utazni konkrétan. (Nekem ne kelljen!)

„Az igazi beszélni, azt úgy szerettem volna…” Naná. Végül „térdemmel”, „a lemondás térdei elé estem / S a magánosság lett a legjobb barátom, látod”. Barát, nő, barátnőkeresés után. Ez a következő szakasz sem semmi:

„Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan

Hogy a nap itthagy mindig s kívánni kell jóestét,

A selyem élet lassan kopik le mint a festék

Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.”

Ide jön az egyik esti képtelen feljegyzés, amit ígértem

Igen, az ember, nem iszik bár, tud olyan bódult leni, világon-kívüli hirtelen, mint én emez estén, hogy sok szines aláhuzogatással ilyesmiket felírtam:

S megtartani talán nagyon megbízható helyekkel a műfordítósdit. Szent meggyőződésem, hogy nem fordítottak elegendő figyelmet a megismerésemre, nem vagyok meg nekik igazán (így), s (így) nem is kellek. Ezt jól pofába-mondom így, józanon, s tudva, kérdve: csakugyan miért gondolok ilyen őrültségeket?

S gondoltam mindezt elemi erővel. „Nem tűrök ellentmondást”, írtam. „Az én premisszáim alapján...” stb. „Lépjünk ki dolgommal akár a semmibe.” Holott „csak ami bárki embernek járhat, kijárhat, annyit akartam volna…”

A szép, békés, borzongatóan jó, magányos őszi este ilyen rémhalmaz tud lenni tehát, mint ez itt, szinte hidegen a lábos aljáról felkapart, odaégett feljegyzősdim.

Mire jó a költészet, mégis

Arra, hogy itt a Néked szól, s ezzel folytathatom, fejezhetem be. A legnagyobb dolgok jönnek belőle:

„Az életet barátom szétszórja itt az élet,

Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam…”

Interpunkciót ilyen furán! S nem mondtam az imént egyebet én sem. Csak ízetlenül mondtam.

„Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,

Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.”

Ha valaki nem érzi óriási kifejezési módnak az olyat, hogy „nincs kedvem”, egy ilyen összefüggésben mármint, távol járunk mi azzal, ő meg én, egymástól. Mit lehet tenni?

S bár érzelmes, ez is elemi:

„És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom

Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni

S elment időm kezd majd mint tavasz jön, vissza jönni

És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.”

A „hajtom” óriási, az egész érzet az, de én Eliottal tartok, s nem hiszem.

Ez megint keményen jó, bár kényes:

„Én mindennap megnéztem a felhőket az égen

Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek…”

Ez nem stíluselemzés, csak ismertetés, azért nem szólok többet, részletesebbet.

„…És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,

Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.”

Vitám van: nem álomképek, hanem, ahogy írtam, álomnépek!

Valamit mégis a ritmusról: az utolsó idézett sor itt – maga az abszurdum! Mégis szabályos alexandr.!

De jön még több:

„A felhők pártján voltam s virágokon borulva

S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,

S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam

S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.”

Kiemelés tőlem. Bár hát a színházba-háborúba lenne a végtelenségében kiemelendő. A háború rémképei jönnek, túl expresszionistán talán. De sebaj. A vége, két részletben idézem, ez:

„Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:

Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen.

Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen

Ordítottam vón: gyilkos! téboly! nem igaz semmi !”

Itt az „egyetlen”, így, kiemelve, újra. A szakasz elejét nem is értem egészen. Elmúlni vágyik ő, mégis vágyik. Vagy annyira nagyon elmúlni, hogy kétszer írja? Teljesen széthull a kétségbeesett ordítástól. (Persze, az ilyen helyeket külön nem értékelem világnagyra, félreértés ne.)

Másutt – s a végére hagytam a Néked szól záró szakaszát, több szavam nem is lesz – sokkal nyugodtabban, a fákat kérlelve szól (nem elemezhetem végig az egész költői életművet, s ha az eddigi kevés, mit sem tehetnék már), lásd: Itt volt benn a szívemben, ez a verscím.

„Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogózva, csak

úgy bírtam itt ti köztetek megállni

Úgy mint a villamoson abba a szíjjba fogózva áll

Az alak… Lássátok eleresztettem magam…

Ó szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan

Állatok, szóljatok már egyszer

Imádott magas fák ti ámultak, ti égre figyelő

hűek, ti sétára soha nem mentek,

Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam.

Súgjatok egy világos szépet nékem,

Ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom

Magamat ez élethez igazítani.”

Mondom, ha ez lényeg(i)nek nem lenne elég – ma megjött pár jó dolog, postán, de nem a könyvek, nem a versekre válaszoló levelek! Egy teljes verébfészeknek kéne jönnie, két bokornyi verébfészeknek, annyi függő ügyem van nekem, nékem, minden látszólag elemi kivülmaradási vágyam ellenére! –, hát tessék, az ígért négy alexandr. sor:

„De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban

Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,

De elnyomják és nem látsz köztük különbséget

Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.”

Mintha stilizációnak, westernnek lenne megcsinálva. Tényleg mit is szólhatunk, vagy nem?

2005 október végén