Bánki Éva Aranyhímzés című kötetéről

Hayden White szerint a történettudomány csak akkor lesz képes megszabadulni a „történelem terhétől”, ha a történelmi szövegeket úgy fogja fel, mint irodalmi alkotásokat, s ezáltal lehetővé teszi a modern irodalomtudomány módszereinek használatát a történeti szövegek értelmezésében. A történelmi narratívák alkotójának tehát egyrészt tudomásul kell vennie, hogy szövegében nem képes saját szubjektivitását meghaladni, másrészt, hogy a történeti szövegek – akár az irodalmiak – szintén egy imaginárius térben keletkeznek, és a fikcióban öltenek testet. A gyakran tényként beállított történelmi események aszerint változhatnak meg, hogy éppen milyen nézőpontból tekintünk rájuk. Bánki Éva új könyve a történetírás folyamatában fikció és valóság kapcsolatát viszi színre, éspedig úgy, hogy a legendaírás művészetét több különböző kontextusba állítja. A legenda megírásának folyamata egyszerre jelenik meg politikai propagandaként, valamint a történet írójának – Sebének – a saját identitása eredetének feltárására irányuló kísérleteként: a nyelviség, a társadalom, a történelem, az irodalom és a teológia kontextusában. Az Aranyhímzés szövegében egy olyan történetírói eljárás húzódik meg, mely az eredetre való kérdezés s egyben az emlékezés problematikáját úgy viszi színre, hogy különböző kontextusokba állítja. Az egyes kontextusok teszik lehetővé, hogy Sebe saját eredetének problémáját mindig más és más nézőpontból figyelhesse meg. A történet rekonstrukciója csak a különböző nézőpontok és értelmezési stratégiák bevonásával válhat lehetségessé.

A legendaírás külső oka egy politikai legitimációs kérdés. (I.) László, a fiatal magyar király Velencébe küldi Athanázt (pogány nevén Sebét), Csanád egyházmegye püspökét, hogy felkutatva a híres magyarországi térítőpüspöknek, Gellértnek az eredetét, lehetővé tegye a vértanú szentté avatásának az eljárását, a kanonizációt. A király éppen a Velence érdekszférájához tartozó Dalmácia lerohanására készül, s a kanonizációval a pápa támogatását kívánja elnyerni, így biztosítva a fiatal keresztény magyar állam hatalmi törekvéseit. Mikor azonban Sebe Velencébe érkezik, Gellért eredetének három lehetséges változatával szembesül: a vértanú püspök vagy egy kereskedőcsalád sarja, vagy egy beteges szerzetes, vagy egy titokzatos idegen volt. A lehetséges történetalternatívák folyamatosan a magyar udvar, a velencei magisztrátus, egy velencei kolostor, valamint egy becsvágyó kereskedőfamília – a Morosinik – politikai elképzeléseinek a függvényében jelennek meg. A történelmi tényeknek az éppen adott politikai propagandától való függése így válik a szöveg egyik jellegzetes motívumává. Minden esemény, amely Sebével történik, folyamatosan politikai színezetet kap. A püspök kísérője, Andrea Morosini például azon tűnődik, amikor Sebe az olajfaligetek felől kérdezi, „hogy az olajfák iránti olthatatlan kíváncsiság milyen viszonyban van a Magisztrátus döntésével, a magyar királyok arroganciájával, a velencei érdekek védelmével és mindenekelőtt saját karrierjével”. (39. o.) A fiatal Morosini tehát a propaganda nyelvére fordítja át Sebének egy egészen más okból megfogalmazott kérdését. Mindennek oka, hogy a velencei elsősorban a magyar király követét látja az agg püspökben, miközben Sebe történetíróként akarja definiálni önmagát, felülemelkedve a propagandán. Sebét nem politikai célok vezetik a legenda írásakor, hanem a saját eredete utáni kutatás. „Mai szóhasználatunk szerint – írja Marc Bloch – az eredet olyan kezdetet jelent, amely egyben magyarázat is.” Az „eredet bálványa” azért tud fennmaradni, mert úgy érezzük, az eredet pontjának a megtalálásával képesek vagyunk megérteni önmagunkat. Sebe számára az önmegértés aktusa különösen fontos, mivel egyszerre érzi magát kereszténynek és pogánynak. Az elbeszélő mindezt úgy érzékelteti, hogy a főhősnek mindig a pogány nevét használja a szövegben. A pogány név így mintegy elidegeníti a legenda íróját püspöki pozíciójától. Sebe egyszerre érzi magát a pogány papok (családja) és keresztény mesetere (Gellért) leszármazottjának. Az eredet kérdése más összefüggésekben is hasonló kettősséget mutat. Sebét például folyamatosan foglalkoztatja az a probléma, hogy a magyar nyelvet nem tudja leírni a Donatus-féle latin grammatika szerint, mivel a magyar szavak és grammatika nem vezethető vissza a latin mintára. A latin és a magyar szavak etimológiájában nincsen egy olyan közös alak, mely lehetővé tenné a megértést. Sebe sem a nyelvekben, sem az addigi magyar történelemben, sem Gellért történetében, sőt még saját életében sem talál egyetlen eredetpontot, hanem csak lehetséges pontok sokaságát. Sebe elsődleges feladata a nyomozás Gellért és saját eredete után, s ezt a nyomozást úgy hajtja végre, hogy a rendelkezésre álló tényeket más és más szempontból vizsgálja újra (nyelviség, történetiség, irodalom, teológia). Minden egyes nézőpont az igazságnak csak egy érintője, de minél több érintőt húz meg, annál tisztábban körvonalazódik az igazság maga. A vizsgált „tények” pedig minden egyes kontextusban más alakot öltenek.

Az Aranyhímzés szövegének egyik kulcsmotívuma a fordítás. Sebe fiatalkorában tolmácsként dolgozott Gellért mellett. A fordítás a szövegben az átalakulás metaforája, mely bizonyos esetekben működik, míg más szituációkban nem. A pogány papok gyermekeiből például keresztény püspökök lesznek (mint például Sebe esetében): ami a nyelvben végbemegy, ugyanúgy megtörténik a társadalomban is. Más esetekben azonban a fordítás nem éri el a célját: Orseolo Péterből például sohasem lett a nép által elfogadott király, mivel nem tudott táncolni. Vannak esetek, amikor a fordítás megértéshez vezet, míg más körülmények között teljes félreértéshez. Hogyan következhet be a fordításban megértés? A szöveg szerint a megértés kulcsa a hasonlóság útján történő azonosítás. Hayden White úgy határozza meg a metaforát, hogy az nem festi le az ábrázolni kívánt dolgot, hanem irányt mutat azoknak a képeknek a megtalálásához, amelyeket az adott dologhoz kívánnak társítani. Amikor Andrea Morosini elmeséli Sebe kíséretének a velencei magisztrátus vicces balesetét, az éneklőkanonokok egy hasonlóan humoros történetet mesélnek el a magyar püspöki karról: „Újabb viharos nevetés kísérte az újból leomló deszkaemelvényt, és ahogy a tükrös terembe lépett, Sebe arra gondolt, minden különbség ellenére, ha csak egyetlen pillanatig is, de mégiscsak lehetséges a megértés.” (111. o.) A hasonlóság alapján történő fordítás tette lehetővé azt, hogy a pogány papok unokáiból keresztény püspökök, s a régi pogány törzsfőkből keresztény arisztokrácia legyen: „Sebe nagyon jól tudta, hogy a hatalmasok hatalmasok, a nincstelenek nincstelenek, a nők nők, a szolgák szolgák maradtak.” (115. o.) Az egyes szövegrétegek közötti kapcsolatot szintén a fordítás teremti meg: a szavak etimológiája utáni kutatás Sebe számára átfordítható a családfakutatásra, a legendaírás folyamata a bűnügyi nyomozásra stb.

Ha két teljesen eltérő nyelv egymás mellett él, akkor könnyen bekövetkezhet e nyelvek konzerválódása. Így például a magyar iskolákban tanult latin sokkal tisztább volt, mint azoknál a népeknél, akik a latin nyelv egy új változatát beszélték. Másrészt azonban, ha a két eltérő nyelv egyikét a másikra cseréljük, akkor a lecserélt nyelv úgy tűnhet el, hogy az újban még a nyomait sem tudjuk felfedezni. Sebe ezt a jelenséget fedezi fel a magyar társadalomban: kísérői úgy felejtették el pogány őseiket, ahogy a régi hősök neveit. „A civilizáció a felejtéssel kezdődik, jutott eszébe újra Sebének, a családok kivetik szívükből azokat az emlékeket, amelyek szégyenletesek, vagy nem felelnek meg a megváltozott időknek.” (60. o.) Mikor Giovanni Morosinit a velencei magisztrátus kinevezi Zára kormányzójának, Sebe már előre látja, hogy a család identitását meghatározó történetben a kartográfus ősapa miként változik (íródik) át egy száműzött vizigót királyfivá. A családok tehát nemcsak kivetik a szívükből nemkívánatos emlékeiket, hanem olyan történeteket alkotnak, melyek által legitimálni tudják önnön létezésüket és pozíciójukat. Az az eredetpont tehát, mely addig egy család identitását jelentette, egy egyszerű politikai változás hatására felülírhatóvá válik. Így minden egyes történet csak addig képes fennmaradni, amíg annak mesélői és hallgatói hisznek benne. Mert ha nincs hit, akkor a mondatok formálják a világot (131. o.): az aranyszövőnők és a politikusok mondatai.

Ha a világot a felejtés uralja, s az egyes történetek fragmentumaikra esnek szét, akkor hogyan lehetséges egyáltalán történetet írni? Kutatásai során Sebe megérti, hogy képtelen egy „valóságos” tényekre épülő történeti szöveget írni. Munkájában ezért egy másik módszert kell követnie: az Aranyhímzőnő módszerét, aki címerállatokból, számokból és történelmi nevekből szőtte össze történeteit. A legenda írásának folyamata tehát a történettudomány kontextusából átkerül az irodalom kontextusába. Bár munkamódszerük több szempontból megegyezik, az Aranyhímzőnő és Sebe írásmódja között mégis megfigyelhető néhány nagyon fontos különbség. Sebe a felejtés ellen dolgozik, míg az Aranyhímzőnő pontosan a felejtést használja fel arra, hogy saját történeteit igazként tüntesse fel. Sebe szerint „ha nem lenne egy Történet a látható világ mögött, akkor talán nem értenénk semmit” (139. o.), ezzel szemben az Aranyhímzőnő történeteiben a mondatok formálják a világot. Sebe az analógiák segítségével értelmezi a világot – ezért fontos számára, hogy meglátogasson egy olajfaligetet, hogy közben megérthesse, mit érezhetett Krisztus a Getsemáne-kertben, amikor a tanítványai magára hagyták (így akár azt is képes lett volna megérteni, hogy mit érezhetett Gellért, amikor ő magára hagyta a besenyő testőrökkel). Hasonló indíték vezeti, amikor visszatér Velence legszélső házába, ahol az Aranyhímzőnőt és férjét az érkezése előtt meggyilkolták. Sebe a házban hasonló módon próbálja megalkotni az Aranyhímzőnő alakját, ahogy az korábban saját történeteit hozta létre: „az élő Aranyhímzőnő arcát próbálta felidézni, egy asszonyét, akinek a mozgását, az életét, a pillantását egy holttestből és a levegő dallamából próbálta meg összeszőni” (117. o.). Sebe az asszony halálának okát – akár egy detektív – a földön heverő rajzokból akarja kikövetkeztetni. Ezekből a gyakran egymásnak is ellentmondó elemekből próbálja összerakni az Aranyhímzőnő történetét. S ez a munkamódszer az, ami lehetővé teszi számára, hogy megírja a Gellért-legendát. A három – egymásnak is ellentmondó – történetalternatívából kiválasztja azokat a fragmentumokat, amelyek a legjobban hasonlítanak az általa ismert Gellért alakjához, s ezeket az elemeket építi fel egy történetté. Sebe legendája mégsem lesz egyenrangú az Aranyhímzőnő „szövegeivel”, mivel a legenda írója hisz abban, hogy az általa írt történet egy másik – a világ mögött meghúzódó – történet része. Így kerül át a szöveg írása végül a teológia kontextusába.            

A hit Sebe számára azt a biztos pontot jelentené, amely lehetővé teszi a legenda megírását, s egyben annak valóságalapjául szolgálna. Rudolf Bultmann szerint a hit aktusa egyben a megismerés aktusa is Pál teológiájában. Ez a megismerés az en Kriszto (Krisztusban) formulában valósul meg. Pál apostol tehát saját életében Krisztushoz hasonlóan akar élni: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. „De az apostolban – írja Bultmann – csak példaszerűen reprezentált az, ami általában érvényes a keresztény létre, a Krisztussal való együtt szenvedés.” Krisztus passiótörténete tehát a keresztény ember életének a mintájává válik, ahogy azt a Lukács 9,23-ban is olvashatjuk: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” Sebe úgy értelmezi a legendaírás művészetét, hogy a legenda főhősének a története az ősképre, tehát Krisztus történetére kell, hogy hasonlítson. A legendaíró akkor éri el célját, ha a legenda szövegén keresztül feltűnik Krisztus története. Krisztus passiótörténete így lesz – ebben a kontextusban – minden legenda pretextusa. Gellért és Krisztus történetének a párhuzama teszi lehetővé Sebe számára, hogy megértse saját szerepét a vértanú passiótörténetében: „És akkor én is otthagytam őt, ahogy a többiek, mondta ki magában Sebe azt a mondatot, amelyet azóta százszor, ezerszer; sőt a betegsége idején is penitenciaként ismételgetett. Gellértből halott lett, Sebéből pedig diplomata, püspök és főember…” (31. o.) Gellért történetének ez a pontja Krisztus passiótörténetének azt a pillanatát idézi fel, amikor a tanítványok elhagyják a mestert. Sebe cselekedete Gellérttel szemben tehát ugyanolyan jelentést kap, mint Simon Péteré. Akár Simon Péter, Sebe is eleinte megpróbálja megvédeni mesterét, csak ő nem egy kivont kard, hanem nyelvtudása segítségével, s akár Simon Péter, ő is csődöt mond abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Sebe számára ezért a legenda megírása saját hibáinak a magyarázata is. Másrészről Gellért történetén keresztül érti meg, hogy milyen szerepet játszik Krisztus az ő személyes történetében. Sebe saját történetének és Gellért történetének a kapcsolatát abban látja megvalósulni, hogy felismeri: „Gellértet nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a becsvágyak kergették Magyarországra – énmiattam jött, az én imáimból vált magabiztos valósággá.” (181. o.) Sebe ezen a ponton érti meg nézőpontjának autentikusságát.

Miközben Sebe egy legendát ír, saját története is legendává válik. A legendaírás folyamata Sebe személyes passiótörténetévé lesz. A regény folyamán fordított sorrendben bontakozik ki Sebe élettörténete: az öreg püspöktől fokozatosan érünk el a nyolcéves fiúig, akit Gellért püspök mentett meg Csanád részegen vagdalkozó katonái elől. Sebe élettörténete tehát úgy jelenik meg a szövegben, mint egy szó etimológiájának a megfejtése: a hétköznapjainkban használt szótól igyekszünk visszatalálni a szó lehetséges eredetéig. Az elbeszélő és főszereplője ugyanazt a munkamódszert követi, mivel Sebe számára is „Gellért püspök nagyapjának, nagyanyjának, unokaöccseinek, unokahúgainak, távoli és közeli leszármazottainak felkutatása is beleillett a szótárkészítő munkába. Hiszen jeleket kell találni a múltban, nyomokat, igazi, tiszta hamisítatlan nyomokat, gondolta Sebe hánykolódva.” (24. o.) Sebe történetének eredete saját nevében figyelhető meg. Többször is gondol rá, hogy nevének jelentése – valaki meghatározhatatlannak a sebe – lefordíthatatlan más nyelvekre, mivel a fordításban elvesztené eredeti értelmét. Nevének jelentése a szövegben szorosan összekapcsolódik betegségével és Krisztus passiótörténetével. „Sebe sebe” pont ott található, ahol egy római katona lándzsája nagypénteken átszúrta Krisztus testét. Sebe története így nemcsak azért válik legendává, mert például a legendaírás szempontjából elengedhetetlen csodás elem is megtalálható benne (a menyétes csoda), hanem azért is, mert szenvedése Krisztus passiótörténetét tükrözi. Mindezek az utalások azonban egyszerre táplálkoznak pogány és keresztény gyökereiből. Sebe megtérése abban a pillanatban következik be, amikor megérti: ahhoz, hogy keresztény legyen, pogány gyökereit nem elfelejtenie, hanem megértenie kell. Az a név azonban, amit még pogányként kapott, csak a kereszténység kontextusában nyeri el értelmét. A pogány név itt stigmaként jelenik meg. Az új kontextusba helyezés így mintha azt a jelentést implikálná, hogy létezik egy szónak, egy szövegnek, egy embernek olyan kontextusa, melyben feltárulhat az igazság. Ez az igazság azonban mindenképpen az eszkatológia „már igen – még nem” szituációjában értelmezhető. Ahogy Sebe Gellért legendájába beleszövi saját történetét, ezáltal élete Krisztus passiójával is kapcsolatba kerül. A transscriptio folyamatában két történet átíródását figyelhetjük meg: egyrészt Gellért története íródik át a lehetséges variációk fragmentumaiból egy történetté, másrészt Sebe története az emlékezés folyamatában: „Hát akkor írj át engem, tegyél át egy jó helyre, súgta magyarul ennek a mindenkor éber, de csak a mondataival törődő Istennek.” (180. o.) Amikor Sebe Krisztus halálának napján leírja Gellért történetének a végpontját, saját történetének a végpontjáig jut el, s az őt nyolcévesen a katonák elől elragadó Gellért alakja a történet végén a megtért Sebét magához ragadó Krisztusra cserélődik fel.