Döbröghyné Ludas Panni; Erődvárosok

Döbröghyné Ludas Panni

III. nap II. novella

A hölgyek nevettek ezen, ám Filostrato odafordult a professzorhoz, és kérte, sorolja fel, hányféle törzs él a Határvidéken.

– Sértő a „törzs” kifejezés az itt élőkre – mondta Haller professzor, és kezdte egymás után sorolni a nemzetiségeket, de Pampinea huncut mosollyal közbevágott. – Ráérünk még ezt a sok népet megtanulni, előbb hallgassunk meg egy vidám mesét, ahol a szereplők ilyenféle ellentéteket nem ismernek. Egy kis türelmet még, professore.

Mindannyian a kristálygömb fölé hajoltak, már senki sem mormolt varázsigéket, csak vártak, míg egy gunyoros női hang belekezdett a következő mesébe.

Döbröghy Pál szerette a szépet. Szívesen kísérgette a nyolcvanas évek elején az unokaöccseit, Janit és Sanyit a tanyákra, hogy a fiúk kiegészíthessék csupor-, szakajtó- és bögregyűjteményüket. Mert Döbröghy Pál nem volt korlátolt: büszke volt ugyan rá, hogy egyszerű családból származott, de még a legnehezebb években sem változtatta meg ipszilonos vezetéknevét – sőt mihelyt elmúltak a legnehezebb évek, baráti társaságban sűrűn emlegette, hogy a 18. században egyik őse, Döbröghy Lőrinc volt Hajdú-Bihar alispánja.

Úgy ám, vidéki gyerek vagyok én, szokta mondogatni Döbröghy Pál. Sajnos, ez sem hatott az itt nyaraló pesti unokaöccsökre, akik okosak voltak, nagyképűek, az egyetemen művészettörténetet tanultak, és párttitkár bácsikájuk segítségével gyűjtöttek a tanyákról „készleteket”. A két unokaöcs, Jani és Sanyi jobban megértette magát Döbröghynével, azaz Lenke nénivel, akit ugyan halálra unt Döbröghy elvtárs, de mégiscsak büszke volt rá – ha nem is őrá magára, de legalább a felmenőire, egy neves orvosdinasztiára.

Ez a nyári vasárnap a fiúké volt. Döbröghy Ladája lassan tört utat a falvacskák közt, és közben a nap poros csíkokat rajzolt az országút hepehupáira. Álmosság nehezedett rájuk, Döbröghy már maga is unta, hogy azzal dicsekedjék, az „országában” mindenkit ismer, ami nem is csoda, hiszen minden teremtett léleknek jót akar. Úgy ám, jót akarok én nektek is, meg a Lenkének is, duruzsolta álmosan, de a fiúk lebiggyesztett ajakkal hallgattak. Ti nem tudjátok már, fiúk, mi az a vidékből, a gyökerekből, a földből élni. Az unokaöccsök összenevettek és a csinos Zsolnay-kancsóra gondoltak, amivel egy idős tanítóné ajándékozta meg néhány jó szaváért Döbröghy elvtársat. Múzeumba lesz, magyarázták a fiúk a reszketeg fejű, kicsit már agyalágyult öregasszonynak.

De most mást mutatok nektek, szólt a nagybácsi heherészve, és a Lada leparkolt a szomjas akácfák között egy poros udvaron. Hát nem látod, ki van itt, kiabált a nagybácsi, de várnia kellett, mire előtámolygott az eperfa alól egy alacsony, kócos asszony. Úgy tud, mint a franc, kacsintott Döbröghy az unokaöccseire, és hatalmas hasát előretolva kikászálódott a Ladából. Mondom, úgy teker, mint a fene, de ha nem tetszik nektek, csak várakozzatok.

A fiúk kiszálltak, és míg nézelődtek a poros udvaron, szóba elegyedtek Ludasné tizenkét éves lányával, Pannikával, le is fényképezték a kislányt karján a cicával. (Ez az amatőr fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.) Ám hamarosan kinyílt a pajtaajtó, Döbröghy fütyörészve kilépett és odakurjantott a fiúknak: ha nektek nem kell a jó, ha ti ilyen mamlaszok vagytok, akár mehetünk is tovább. A fiúk nem hagyhatták szó nélkül. Öreg és dagadt ez a nő, mondták, mihelyt elnyúltak a hátsó ülésen. Én csak jót teszek ezzel az asszonnyal, dörmögte Döbröghy. Viszont milyen helyes az a kis indián csaj, mondta Sanyi, mihelyt kikanyarodtak az országútra. Alig látszik még ki a földből, legyintett Döbröghy, pedig a párttitkár mélyen érző szívébe is belevésődött a kislány kemény fekete haja, élénksége, szív alakú arca. De Döbröghy elvtárs nem avatta be a fiúkat a terveibe.

Mikor az unokaöcsök visszatértek végre Budapestre, és Döbröghy feleségét, Lenke nénit ágynak döntötte egy újabb migrénroham, a párttitkár többször is megjegyezte, elkelne egy kis segítség a háztartásban. Megpróbál majd ő ideszerezni valakit gazdaasszonynak a tanyákról. Ilyenkor a betegségektől kínzott Lenke néni sápadtan, megértően bólintott. És ha gyereke van, az se baj, tette hozzá Döbröghy gyengéden, majd taníttatjuk, mintha a miénk lenne, ha már tőlünk megtagadta a sors.

Ludasné, aki hamarosan beköltözhetett Döbröghyékhez, igyekezett is méltónak bizonyulni ekkora megtiszteltetéshez. Az asszony szorgos volt, engedelmes, a kislány pedig szép – sokkal szebb, mint mikor az unokaöccsök megpillantották az omladozó tanyán, a poros akácfák alatt. És a kislány, Ludas Panni Döbröghy díszére vált minden tekintetben. Énekelt az iskolai kórusban, szerepelt a községi színjátszó csoportban, és tavasszal a megyeszékhelyen – tanárai ámulatára – meg is nyert mindenféle tanulmányi versenyt. Döbröghy a szíve mélyén egy kis csalódást érzett: ő titkon arra számított, hogy Pannika táncolni tanul, és néhány év múlva tollbokrétásan, combig érő csizmában hoz majd az orfeumokban pártfogója fejére el nem múló dicsőséget.

De Panni nem mutatott kedvet a tánchoz. A tanárok lelkesen gratuláltak Döbröghynek kis „unokahúgához”, a szomszédok Ludasnénak az okos, eleven kislányhoz, így hát értetlenül állt a tavasszal bekövetkezett zűrzavaros események előtt. Tudni vélték többen is, hogy Ludasné a konyhában könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak – de ki állíthatja, hogy tudja, mi fő a fazekakban, vagy mi folyik egy járási párttitkár olasz járólapokkal felszerelt, ragyogó konyhájában. És Lenke néni is megharagudhatott a férjére, mert egyik vasárnap megjelent a templomban, noha ez az újdonsült buzgalom egyáltalán nem használt Döbröghy Pál pozíciójának. Panni pedig – akinek már ekkor kiütközött makacs, dacos természete – az iskolában is elhíresztelte, hogy egyáltalán nem vérrokona Döbröghy elvtársnak.

A párttitkárt felettesei a „központban” is figyelmeztették, hogy szolid, csendes, feddhetetlen életvitellel próbálja meg a pletykák élét elvenni, maga iránt tiszteletet kelteni. Ám hiába volt minden elhatározás, Ludas Panni esztelen, bosszúálló lépésre szánta el magát: pesti rokonaihoz szökött a Döbröghy-portáról. Ludasnét régóta olyan gyámoltalannak, olyan elesettnek tartották, hogy sokan nem is tudták, hogy vannak rokonai, egy ferencvárosi munkáscsalád. Pedig azon a nyáron mindenki pletykált, mindenki többet akart tudni a szomszédainál, Döbröghy Pál kedélye pedig elborult, és tajtékzott ennyi hálátlanság láttán. De azt a pletykát egyetlen józan szomszéd sem erősítette meg, hogy Döbröghy Ludasné motyóit a tuják közé hajigálta volna, miközben azt kiabálta, hogy takarodjék vissza a tanyájára.

És talán nem is Döbröghy bosszújával, hanem szegény Ludasné labilis idegrendszerével magyarázhatjuk, hogy az asszonyt felakasztva találták szeptember elején a saját portáján. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, suttogták a falusiak, akik később megdöbbenve hallgatták, hogy a temetésre hazatérő – és minden tekintetben hisztérikusan viselkedő – Ludas Panni miféle átkokat szór Döbröghy Pálra. Háromszorosan megbosszulom, majd meglátjátok, sikoltozta Panni a nyitott ablakok előtt.

Hősünkben – akit unokaöccsei, Jani és Sanyi is eljöttek megvigasztalni – most már egy világ omlott össze. Csak jót akartam mindenkinek, sóhajtozta, de sem a párt, sem a szomszédok, sem a vadásztársaságok, sem maga Lenke néni nem volt kíváncsi a sóhajokra: Döbröghy Pált idegkimerülés címén nyugdíjazták. Hogy mi történt a hetyke kis Pannival, azt sokáig senki sem tudta, még az unokaöccsök, Jani és Sanyi sem; ám Döbröghy – akit egyesek szerint igazságtalanul rágalmaztak – úgy begubózott, úgy megkeseredett, hogy sokáig csak a földjeiben, szőlőiben, takaros nyaralójában és tornyos vadászházában lelhetett vigaszt.

Bánatában, hogy az emberek így félreismerték, megvett egy csinos, félig-meddig már lepusztult vadászkastélyt, és felújíttatta „embereivel”, a parasztokkal, akik látva Döbröghy úr vagyonának gyarapodását, egyre kevésbé mertek hinni a rágalmakban. És közben teltek-múltak az évek, a körülmények megváltoztak, az embereknek más dolguk lett, mint hogy Panni szökésével vagy Ludasné öngyilkosságával foglalkozzanak. Már az unokaöccsök sem farmernadrágban járták a falvakat, rokoni segítséggel megnyitották fővárosi régiségüzletüket, miközben Lenke néni egy fizetős idegszanatóriumban lelt nyugalmat. A nyolcvanas évek végére Döbröghy Pál szemlélete is jelentős mértékben árnyaltabbá vált. Kastélya dísztermében elhelyezte őse, a 18. századi I. Döbröghy Pál dolmányos-mentés portréját, és arról beszélt a papnak, alig várja, hogy ezek, a „cudarok” megbukjanak. De csak a papnak mert ilyet mondani, és neki is csak hébe-hóba, mert vissza-visszatérő régi barátai kastélya és vadászháza jól fizető vendégei maradtak.

Sanyi és Jani, az unokaöccsök azt állították, hogy soha, egyetlen egyszer sem találkoztak Budapesten Ludas Annával. Pedig ezek a művelt, fiatal úriemberek jól ismerték őt, a nevezetes Fekete eső alternatív együttes énekesnőjeként. Pannit ekkor már nem Ludas Annának hívták, hanem rokonai révén, akik örökbe fogadták, Nagy Annamáriának. Sajnos ezzel a gesztussal semmiféle vagyon nem járt együtt, úgyhogy a gimnazista Annamarie – ahogy mostanában szerette magát hívni – nagyon örült az alternatív klubok csekélyke honoráriumának is. Fekete szerkója, felnyírt haja, feketére rúzsozott szája, ragyogó szeme miatt Jani és Sanyi is úgy találták, hogy Annamarie a híres Nina Hagen, a német punkénekesnő frissebb és szebb kiadása.

Panni is így hitte. Mikor az alternatív klubokban azt rikoltozta a mikrofonba, „beszélj, baby, Dunquerque-ről, beszélj Sztálingrádról”, maga sem értette egészen, hogy mit mond, de érezte, a bosszú és a harag meggyullad a vérében. Ilyenkor világosan tudta, egyszer még elégtételt vehet Döbröghy-n, az édesanyjáért, a tanyáért, a Ferencvárosban töltött kamaszkorért. Pedig józanabb perceiben maga sem hitte, hogy Döbröghy a „saját kezével” gyilkolta meg az édesanyját, de az emlékek homályosak voltak, olyan kínzóak és szorongatóak, hogy hatásukat csak a színpadon való ordibálás csillapította.

Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek – de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, várta (jogos optimizmussal) a műegyetemi felvételi eredményét, a sérelmeiről pedig – zárkózott kislány lévén – soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást. Bejutott az egyetemre, ahol a mérnökhallgatók között nagy tetszést aratott énekesnői sikereivel, kacéran felnyírt fekete hajával, és „antik”, lelógós fülbevalóival, amelyek közül a legszebbekre a személyétől elbódult Döbröghy fiúk régiségüzletében tett szert.

Egy szép, napfényes októberi napon aztán váratlan tettre szánta el magát. Beült az együttes dobosától kölcsönkért kis sportkocsiba, vállára vetett egy kölcsönkért fényképezőgépet, és frissen, fiatalosan nekivágott az országútnak. A következő órák történéseit már csak a rendőrségi jegyzőkönyvek őrizték meg. Döbröghy úr a vadászkastélya ablakából kipillantva felfigyelt a birtokán lelkesen fotózgató, igen csinos kis hölgyre, és meleg rokonszenvet érezvén iránta beszélgetést kezdeményezett vele. A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta – elbódította azzal, hogy házát francia reneszánsz kastélyokhoz hasonlította, a parkot, a fákat és mindenekelőtt Döbröghy úr ízlését dicsérte kitartó lelkesedéssel.

Milyen frankó ez a kis csaj, gondolta Döbröghy, aki talán már elunta a falubeli Marcsák és a Debrecenben ügyködő hosszú combú ukrán prostituáltak szolgáltatásait. Nemcsak izgalmas ez a csaj, hanem művelt is, gondolhatta, mikor a kis hölgy – aki természetesen Nagy Annamáriaként mutatkozott be (de „barátaim csak Annamarie-nak hívnak”) – felajánlotta, hogy a Döbröghy-portáról készült művészfotókat közzéteszi majd a Határvidéki kastélyok című, jövő évben megjelenő, művészi kivitelezésű fotóalbumban.

Döbröghy szemét majd’ elfutották a könnyek, mikor a hosszú séta után Annamarie bejelentette, „egy perce sincs”, indulnia kell, várják a barátai Budapesten. Ám micsoda megkönnyebbülés volt, mikor valami érthetetlen hiba támadt az autó gyújtásában, a kis hölgy pedig hiába kínlódott az indítókulccsal. Döbröghy megtartotta megjegyzését az országutakon furikázó női sofőrökről, és miután gondoskodott róla, hogy a „legjobb” szerelő vontassa be a kis sportkocsit, felajánlotta a türelmetlen, ám igen divatos kis hölgynek, hogy maga viszi el saját Mercedesén Budapestre. Majd este a titkárom fogadja a vadászokat, rendelkezett, és természetesen azt fontolgatta, hogy a kis hölgyet elviszi vacsorázni a Hiltonba vagy a Citadellára. Az ifjú hölgy se igent, se nemet nem mondott, csak tovább csevegett az autóban a francia várkastélyokról, ám végül hajlandónak mutatkozott, hogy egy icipici időt valamelyik bárban Döbröghy Pállal töltsön.

Attól a perctől kezdve, hogy Döbröghy Pál felhajtott egy korty pezsgőt az ifjú hölgy társaságában, az eseményeket nem rekonstruálhatjuk már a rendőrségi jegyzőkönyvek segítségével sem. Döbröghy Pál azt állította, hogy az első kortytól elveszítette az eszméletét, és másnap egy ócska szállodai szobában egy „Üdvözlet Ludas Pannitól” cédulát talált a zakóján. Döbröghy káromkodott egy kiadósat, de csak ezután következett a fekete leves: a jelentősebb alföldi és budapesti lapok szerkesztőségeit elárasztották a részegen, idétlenül vigyorgó, meztelen Döbröghy Pálról és két meztelen kiskorú prostituáltról készült felvételek.

Döbröghy Pál feljelentést tett a rendőrségen. A rendőrség komolyan is vette a feljelentést és kihallgatta Nagy Annamáriát, aki nem is tagadta, hogy Ludas Anna névvel született, ahogy azt sem, hogy – művészettörténeti érdeklődését kielégítendő – megfordult a Döbröghy-féle vadászkastélyban. Ám a szép Annamarie azt állította, hogy egyetlen kortyocskát ivott Döbröghy Pállal, majd az úr elvitte őt a Batthyány térre, ahol neki a barátaival találkozója volt, de hogy utána Döbröghy hol mulatott – és főként kivel vagy kikkel –, vagy hogyan is kerülhetett a vérébe kábítószer, arról fogalma sincs természetesen. A rendőrség nem tudta Nagy Annamária alibijét megdönteni, nem találtak se a cédulán, se a fotókon ujjlenyomatokat, ahogy nem találták meg – hiába keresték – a fotókon látható meztelen kislányokat sem.

Döbröghy Pál, a nagy és előrelátó vendéglátó természetesen elérte, hogy a képeket semmisítsék meg a szerkesztőségekben, hangsúlyozván, hogy – pontosan ugyanúgy, mint hét esztendeje – most is politikai indítékú rágalmazás áldozata lett; de mint hirtelen megritkult haja és szakálla bizonyította, semmi sem gyógyíthatta a becsületén és tisztességén ejtett sebeket. Jani és Sanyi, a két unokaöcs magában jót mulatott a bácsikájukat ért kópéságon, de azért a barátaik útján megfenyegették Annamarie-t, hogy a tréfa nagyon rosszul sült el, ezért úgy intézik majd, hogy Nagy Annamária soha ne lehessen tervező építész Magyarországon.

Ám Panni nem is akart tervező építész lenni. Nem tartotta magát kitartónak, és úgy ítélte meg, hiányoznak is a kapcsolatai, hogy az egyetem után önálló tervezőirodát nyithasson. Az éneklést sem akarta folytatni, mert a hallása megsérült az alternatív klubokban uralkodó ricsajtól, a „lelógós” fülbevalóktól pedig fémallergiát kapott. Belépett egy alternatív élelmiszereket, gyógynövénykészítményeket értékesítő külföldi hálózatba, ahol felettesei elvárták, hogy üzletkötésekkor halkan, nyugodtan, lassan beszéljen, és hogy tisztességes, megbízható, „háziasszonyos” külsőt nyújtson.

Egyesek szerint hősnőnk közben férjhez ment egy nagyon tehetséges, fiatal történészhez, aki Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás előtti és utáni Határvidéken címmel írt szakdolgozatot. De a mi Annánk nem lelhetett megfelelő támaszra egy ilyen szerény és csendes fiú mellett: Kovács Benedek tanársegédjelölt a cikkének még részleteit sem publikálhatta sehol – sőt témavezetője tévedésnek minősítette nemcsak a kutatási eredményeket, hanem a kutatási témát is.

Kovács Benedek karrierjének befellegzett, de hősnőnk nem búslakodott. A legügyesebb értékesítője lett a „gyógynövényeseknek”, és kellemesen háziasszonyos külsejével, üde, rózsaszín arcbőrével, szőkére bodorított hajjal, egy kicsi – ám egyáltalán nem zavaró – súlyfelesleggel, csinos, világos kosztümjeiben járta a vidéket. Nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne beszélt volna arról, hogy őt a cég által értékesített gyógynövények mentették meg a szerelmi bánattól, a csalódástól, a depressziótól, a ráktól. Nem mutogatott túl sok táblázatot, nem idézett túl sok statisztikát, ám megjelenése olyan kedves és becsületes, munkája pedig olyan eredményes volt, hogy az amerikai központú cég néhány év múltán jutalomképpen a Fidzsi-szigetekre küldte nyaralni.

Panni kipihenve, lebarnulva, és még néhány kilót magára szedve tért vissza a Fidzsi-szigetekről. A rendőrségi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy ebben a hónapban Döbröghy Pál szülőfaluja majálisán találkozott az igen kellemes megjelenésű, szerényen és elragadóan viselkedő Kovács Benedeknével. A hölgy, aki átutazóban megállt egy pár percre pihenni a faluban, udvarias beszélgetést kezdeményezett a polgármester anyósával és feleségével, megemlítvén nekik, hogy csakis az általa árult gyógynövényeknek, a rendszeres életvitelnek és belső harmóniának köszönhető a kiegyensúlyozottsága üde, egészséges arcszíne.

Döbröghy Pál, aki a polgármester háta mögül titokban már megcsodálta a szép hölgy idomait, és elgyönyörködött kellemes hanghordozásában is, odalépett hozzá, bemutatkozott, hiszen az őt ért sorscsapások után már régóta keresett valamilyen gyógyírt rossz kedélyállapotára. Ibike – hiszen Panni most így nevezte magát – egyáltalán nem hasonlított a sportkocsikban furikázó vagány szépségekre, olyan nyugodt, kellemes hangon méltatta a gyógynövényeket, és olyan nyugodt, megbízható mosollyal nézett Döbröghy Pál elkínzott szemébe, hogy Döbröghy eldöntötte, mielőbbi és minél több gyógyításra van szüksége.

Márpedig Döbröghyt az összes gyógynövény érdekelte. Így hát többször is találkozott Budapesten Ibikével, aki párnás kis kezével új és új kapszulákat húzogatott elő a retiküljéből. Döbröghy – ha igaz a hír – egyáltalán nem bánta volna, ha ez a párnás kis kéz szolgálja ki élete utolsó éveiben a felújított vadászkastélyában is. Persze Döbröghy Pál óvatos maradt, de egy látogatás Ibike kétszobás zuglói otthonában végképp megnyugtatta. Hiszen ezekben a napfényes szobákban senki sem gondolhat punkénekesnőkre, pezsgőbe kevert kábítószerre, semmilyen aljas bosszúra, gondolta Döbröghy Pál. A szerény, csak nehezen feltárulkozó Ibike elsírta Döbröghynek, hogy egy rafinált kalandornő miatt tavaly elhagyta a férje, Döbröghy pedig könnyek között elmesélte, hogy felesége, Lenke tavaly meghalt egy fizetős szanatóriumban – de nem ez fáj a legjobban, mondta, hanem hogy a falujában mennyi energiát szánt a nép felemelésére, és most mégis milyen pletykák keringenek róla.

Ibike megértően, anyáskodva hallgatta, és mivel a gyógynövénykészítmények olyan varázslatos hatást idéztek elő Döbröghy Pál kedélyállapotában, hősünk úgy határozott hát, hogy még az unokaöccseit is bemutatja Kovács Benedeknének. A gömbölyded Ibike persze ámuldozott ennyi „szépség” láttán a régiségüzletben, és olyan naivan és természetesen viselkedett, hogy Sanyi négyszemközt kijelentette a bácsikájának, hogy ez az unalmas Ibike hálás lesz azért, hogy kastélyban élhet, és legalább körbeugrálja majd Pali bácsit a gyógyteáival és a befőttjeivel.

Hidd el, fiam, nekem már csak ez való, sóhajtott Döbröghy Pál, de azért le sem tudta venni a szemét a kosztüm alatt feszülő fenékről, a fiatal, telt idomokról. Ezek után ki hihette, hogy morfium- és kokainszármazékok lapulnak Ibike ártatlan küllemű, mentollal ízesített pasztilláiban, ki hihette, hogy Döbröghy Pál, aki néhány hét alatt elfogyasztott több liter fenyőmag- és hibiszkuszteát, bekapott több kilónyi ártatlan táplálékkiegészítőt, kábítószer-függőséggel kórházba kerül!

Ez már nem volt egyszerű kópéság a Döbröghy-fiúk szemében sem. Mikor megtalálták Ibike kastélyban hagyott üzenetét („a túlzott gyógyszerfogyasztás árt az egészségnek, Ludas Panni”), a fiúk úgy döntöttek, nem bízhatnak többé a magyar rendőrség éberségében. Hiszen a hazai hatóságokat az események és kiváltképp hősnőnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette, és talán ezért sem foglalkoztak kellő alapossággal Döbröghy Pál sérelmeivel. De mivel Döbröghy Pál nagy szégyenkezve kénytelen volt bevonulni kábítószer-elvonó kúrára az ország egy távoli intézetébe, és mivel a dolog – sajnos! – kitudódott, a Döbröghy fiúk úgy döntöttek, ők nem veszik a dolgot tréfára.

Hiszen nem engedhették meg maguknak, hogy nagybácsikájuk valamiféle humoros leszámolás céltáblája legyen. Sanyi és Jani már megnyitotta hetedik régiségüzletét, képviselői helyekre pályázott, és mind a ketten most akartak nősülni: Sanyi már kiszemelte egy dúsgazdag bankár legkisebb lányát, Jani egy nemzeti érzelmű, szintén dúsgazdag szobrász unokáját. Bár szívüket betöltötte a rokoni aggodalom, a nyilvánosság előtt természetesen mégsem mertek a bácsikájuk védelmére kelni. Kellemetlen lett volna, ha a rosszindulatúak azt suttogják, hogy vagyonuk megalapozásában egy ilyen botrányos életű – és bizony nem is kellőképp művelt, egyesek által falusi tahónak nevezett – nagyevő-nagyivó segített.

Számos stratégiai megbeszélés után Jani és Sanyi úgy döntött, hogy „Panni-ügyben” egy fővárosi detektíviroda diszkrét szolgáltatásait veszik igénybe. Tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Sas úrral egy szálloda különtermében, és megbízták azzal, hogy nyomozza ki, hősnőnk hol tartózkodhat, és tárjon eléjük valamilyen megoldást, hogyan is „hallgathatnák” el. A kitűnő dr. Sast azonban a nyomozás közben számtalan kellemetlen csalódás érte: a zuglói lakást már azelőtt felszámolták, mielőtt „Ibike” leleplezte volna magát, a „gyógynövényesek” pedig könnyek között emlékeztek meg legkitűnőbb értékesítőjükről, akinek nyoma veszett a múlt hónapban.

Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit (Panni Norvégiába távozott egy terrorszervezet, egy másik életmód-tanácsadó cég vagy a radikális feministák segítségével), akkor Sas úrnak be kellett látnia, hogy bizonyos nyomok Svájcba vezetnek. Dokumentumokat mutatott a Döbröghy fiúknak, miszerint Panni férjhez ment egy svájci állampolgárságú arabhoz, de dr. Sas arra már nem vállalkozott, hogy a svájci muzulmán közösségben is nyomozást folytasson.

Döbröghy Jani sóhajtott egyet, telefonon felhívta a genfi székhelyű Winthertur nyomozóiroda igazgatóját, és találkozót beszélt meg egy budapesti szálloda különtermében a svájci iroda képviselőivel. A Döbröghy fiúk ámulatára a Korona Szállóban maga Fritz Winthertur jelent meg remekbe szabott szürke öltönyében, egy tapasztalt női és férfi detektív kíséretében. A svájci úr nem sokat csevegett az időjárásról: elárulta, hogy Anna von Luddét kábítószer-kereskedelem miatt az Interpol is körözi, ezért személy szerint is hálás, ha megismerheti a magyar kalandornő múltjának részleteit.

Döbröghy Sanyi előkereste azt a régi fényképet, ahol Ludas Panni tizenkét évesen az akácfák alatt mosolyog, és beszámolt a két detektívnek mindarról, amit tudott: Ludasné öngyilkosságáról, Panni énekesnői karrierjéről. Egy pszichopatáról van szó, mondta keresett németséggel a detektívnő, aki eddig Winthertur úr oldalán fegyelmezetten hallgatott. Egy igazi pszichopata, aki nem képes túllépni a gyermekkori sérelmeken.

Sanyi jól megfigyelte ezt az érdekes és különleges küllemű detektívnőt, aki litván származású svájci állampolgárként mutatkozott be. Izomzatával, rövidre vágott hajával, kiugró pofacsontján megfeszülő hibátlan bőrével olyan rettenthetetlennek látszott, mint az amerikai akciófilmek hősnői. Minna detektívnő, mondta Winthertur úr, a rendszerváltás évében itt tartózkodott Magyarországon, beszél egy keveset magyarul, mi minden tekintetben úgy látjuk ésszerűnek, hogy őt bízzuk meg Anna von Ludde magyarországi előéletének felderítésével. A Döbröghy fiúk bólintottak és ellátták a különlegesen vonzó külsejű Minna Sliveniust Hajdú-Bihar megyébe és személy szerint Döbröghy Pálnak szóló ajánlólevelekkel.

A szanatóriumból most hazatért, ám lelkileg még mindig megviselt Döbröghy Pált sokáig nyomasztotta a kastélyában Minna Slivenius jelenléte. A cselédek rettegtek a nyikorgó katonacsizmában, bőrruhában közlekedő detektívnőtől, ettől a „nyikitától”, aki esténként a nyitott ablaknál tisztogatta fegyvereit. De Döbröghynek azt kellett látnia, hogy a rideg, a magyart csak törve beszélő detektívnő – vele poharazgatván a kastély dísztermében – egy idő múlva feloldódik, és még saját gyerekkoráról is hajlandó bizalmas részleteket elárulni.

A megtört és idős Döbröghy már csak ritkán hagyta el a hálószobáját. Sóhajtva állapította meg, hogy Minnácskának milyen jó alakja van, de még ezt is csak halkan merte elárulni az inasának. Egy kicsit rettegett, hiszen a katonás Minna – ha végzett a felderítőútjával – nácik, kábítószerüzérek, terroristák saját keze általi leleplezésével hencegett, amit Döbröghy úr a párnái között hallgatott jóleső borzongással. A Döbröghy fiúk Pesten úgy ítélték meg, hogy a szigorú Minna egy kicsit régóta tartózkodik már a Döbröghy-kastélyban, ezért a telefonban óva intették a szép detektívnőtől a bácsikájukat. Még az a vén bolond szerelmes lesz, aggodalmaskodott Jani Sanyinak, ám időben megérkezett Svájcból Winthertur úr távirata: az álöltözetben közlekedő Ludas Annát, vagyis Nagy Annamáriát, azaz Kovács Benedeknét lelőtték a zürichi repülőtéren, és Minnának Svájcba kell utaznia, hogy a halottat azonosíthassa.

Minna Slivenius ígéretet tett Döbröghy úrnak, hogy visszatér Magyarországra és beszámol a szörnyűséges kalandornő utolsó napjairól. A beteg, összetört Döbröghy a párnái közül figyelte a fegyvereit tisztogató, rettenthetetlen detektívnőt. Valami egészen különös jutalom vár magára, Minnácska, sóhajtotta, ha Magyarországra újra visszajön. Minna Slivenius rejtelmesen mosolygott, és mihelyt Svájban elintéződtek az Anna von Ludde halálával kapcsolatos formaságok – minthogy vonzalma az öregúr után tartósnak bizonyult –, bőrruhájába tűzött pisztollyal újra ott állt Döbröghy úr betegágyánál.

Feleségül veszem magát, Minnácska, sóhajtott Döbröghy Pál. Tudom, hogy unokaöcséim haragudni fognak rám az örökség miatt, de én valami igazi jutalmat szeretnék felajánlani a szabadítómnak. Minna bólintott és ott a betegágy mellett tisztogatni kezdte a pisztolyát. Ám kicsit sajnálom szegény Pannit – folytatta elhaló hangon Döbröghy – és nagyon sajnálom szegény édesanyját is, mert esküszöm az élő istenre, hogy szántszándékkal egyszer sem kívántam a halálát.

Minna elfordult és odalépett az ablakhoz. Tekintetével végigpásztázta a parkot, és számítgatta, mikor kerülhet sor a szertartásra, hány gengsztermesével kell addig az öreg képzeletét jóllakatnia. Hány hold földről van szó, kérdezte, és a kezét szép lassan végighúzta Döbröghy Pál karján. Döbröghy felsóhajtott és sorolni kezdte a szántókat, gyümölcsösöket, vadászházakat, a kastélyában található értéktárgyakat.

Hát így is jó, sóhajtott Minna, és úgy döntött, minthogy az öregnek nincs sok hátra, visszacsomagolhatja a pisztolyt a táskájába.

Dioneo felháborodottan horkantott, de ez a horkantás beleveszett a hölgyek önfeledt kuncogásába. – Számításba kell vennünk – mondta Fiammetta –, hogy ezt a szegény kislányt micsoda lelki bántalmak érhették az öreg Döbröghy házában. – Nem tudjuk pontosan, miféle lelki sérelmek – szólt közbe Emília –, hiszen ez az első történet, amelyben nem a hősnő vall magáról, hanem egy távolságtartó hang. – Próbált visszaemlékezni arra, milyen szép olasz költemény illene Panni lelkivilágához (talán egy csípős pastorela?), de most cserbenhagyta az emlékezete.

– Én Kovács Benedek dolgozatára lennék kíváncsi – mondta Filostrato –, és azt is szeretném tudni, miért nevezte a Határvidéket Magyarországnak ez a fiatal tudós – fordult mosolyogva Haller professzorhoz.

A tanár úr megigazította pantallóját, és Filostrato kérésére hosszú magyarázatba fogott.

Erődvárosok

IX. nap. 1. novella

– Barátaim – szólt Fiammetta – remélem, hogy a két tegnapi szerencsétlen túlélő után megismerünk egynehány szerencsés és sikeres fiatalt is.

– Gyerekkoromban – kezdte a Hang – három úttörőkomplexumot láttam saját szememmel: Zánkát, a Debreceni Úttörőparlamentet és a Dubovái Üdülőtábort. Dubován, testvérvárosunk üdülőfalujában jutott először eszembe, hogy papírra vetem úttörőélményeimet.

A negyedik pihenőnap – itt minden nap pihentünk – a forró meleggel összekeveredett teaszag és egy Erika nevű szobatárs járt a fejemben. Vasárnap lopáson érték, felforgatták a holmiját, összeszámolták a pénztárcájában a forintokat, koronákat („korcsikat”), aztán maradt minden a régiben. Külföldön vagyunk, mondták a tanárok, itt nem lehet a tolvajt börtönbe csukni, sem elkülöníteni.

A Copperfield Dávid Ottlik-féle kiadását akartam elhozni Csehszlovákiába, de indulás előtt anyám kidobálta a táskából a könyveket, hogy beledobálja a vastag pulóvereket, az Albert kekszet, az almákat (szomjúság ellen), a zsírpapírba csomagolt kolbászt, amely kicsúszott a nejlonzacskóból, és már a határon összezsírozta a füzetemet – azt a később elvesztett füzetet, amibe elkezdtem írni a „Szökés az Erődvárosokból” kezdetű történetet.

A nagy „szökéssorozat” – amely a tíz és tizenhárom év közötti (Zánkától az úttörőparlamentig megélt) táborozós élményeimet foglalta magába – természetesen nem volt olyan derűs és kiegyensúlyozott próza, mint Dickens Copperfieldja. Bár nálam földöntúliak támadták az úttörőtáborokat, és fejezeteim hemzsegtek a különböző rakéta- és atomtámadásoktól („Csillagok háborúja”), de így sem tudtam olyan földöntúli hangulatot teremteni, mint Dickens, mikor David először megérkezik Pegottyékhoz.

Ezt én is tudtam, de mivel a regény otthon maradt, nem is volt módom irományomat a nagy Dickensével összehasonlítani. Az én világom mindent összevetve nem volt „rossz”, a londoni alvilághoz, az országúti kalandokhoz képest pedig egyenesen irigylésre méltó. Miért volt minden zavaros mégis? A koradélutáni forróság összekeveredett a teaszaggal, mintha nem az ebédlő vagy az alumíniumlábosok, hanem a bokrok, az elsatnyult fű izzadna konyhaszagú verejtéket – amint az szokás is volt minden úttörőtáborban. Felügyelőnk, a hozzánk beosztott KISZ-es elmesélte, hogy „hallotta”, hogy a csehszlovákok minden reggel és délután nyugtatót kevernek a teába, amitől fáradtan kókadozik az egész tábor. Valami „mérget” vagy brómot, mesélte.

Ebben lehet igazság, gondoltam. A kanizsai VB-titkárné kihízott fürdőruhájában álmosan vonszolta magát a kőházba, ahol a velünk üdülő kanizsai előkelőségek laktak. Már ők sem autóztak át esténként a „testvérvárosunkba”, pedig sokkal több „korcsit” hozhattak magukkal. Hogy mennyit, nem tudtuk. De hát minden úttörő, vagyis a város legjobb tanulói személyesen ismertük őket a művelődési házból, a városi ünnepségekről vagy csak a levegőből.

Ez a testvérváros-hangulat persze hiányzott a többi úttörőtáborból. És ámbár ennyire sehol sem unatkoztunk, itt Dubován, Csehszlovákiában vettek körül legerősebben az otthoniak, a halottak. Zánkán, életem első úttörőtáborában még nem volt idő: kétségbeesésbe kergettek minket a zászló le- meg felvonásával, a „vezetőképzéssel”, amit minden este hangos guantanamérázás és kultúrműsor zárt. Csak az éjszakai őrségben nem voltak felnőttek, ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett a vezetőkre figyelni. Ott egy zalai iskolaigazgató lánya elmesélte, hogy a felnőttek is élnek nemi életet (puszi meg minden), de ezt mi (kanizsaiak) a saját szüleinkről nem hittük el. Volt viszont egy cigánylány (minden rajba került egy), aki ezt nevetve megerősítette. Egy szeplős szombathelyi lány elfordult, az arckifejezésével sejtetve, hol fordulhat elő ilyen.

Zánka vezetőképző volt, de mégiscsak egy Balaton-parti kis úttörőtáborocska, ahol annyira unatkoztam, hogy a strandon borzalmas fürdőbaleseteket képzeltem el: víz alatt felrobbanó gránátokat, a déli part felől támadó cápákat, ellenséges tengeralattjárókat Én soha nem mertem volna a nemi élet dolgot a szüleimtől megkérdezni. Olyan furcsa vagy, vágta volna rá anyám, aki a serdülőkor kezdetén tanárhoz méltóan, szakszerűen felvilágosított, mintha csak méhecskékről, nyulakról vagy kecskékről lenne szó. És én semmire sem vágytam inkább, mint hogy ne legyek furcsa. De hányásrohamok kezdődtek, ahogy a zánkai erődből „hazatértem”, és a szüleim úgy cipeltek az orvosokhoz, mint valami csodabogarat.

A debreceni, vagyis az országos úttörőparlamentbe is a furcsaságom miatt keveredtem. Volt szeptemberben iskolai parlament, aztán októberben városi és megyei, majd novemberben országos parlament, vagy mi. Van talán világ-úttörőparlament is, csak mi nem tudunk róla, jegyezte meg nagyapám epésen. Hogy ki a jó úttörő, az senki előtt nem volt világos, ezért csapatunkból a legjobb tanulókat küldték a megyei úttörőparlamentbe, Zalaegerszegre. Ez nem volt éppenséggel irigylésre méltó dolog: a kanizsaiak szerint Egerszeg egy „felfújt” város volt, amely régóta elnyomta Kanizsát, a patinás kereskedővárost; a kommunisták nyomják, magyarázta apai nagyanyám. Talán az ősi gyűlöltség vagy a vonatos zötykölődés miatt kapott el a hév a plenáris ülésen, ahol is egyes úttörőcsapatok „problémáit” hasonlítván össze kifejtettem, hogy az úttörőmozgalom ahhoz is rossz, hogy bármilyen problémánk is legyen. Ahogy ezt kivágtam, és éreztem, hogy mindenki rám mered, szégyenszemre hebegni kezdtem.

A visszafelé tartó úton szürke arccal hallgattam egy „kísérő úttörő” (eredetileg technikatanár) szemrehányásait. Csak arra gondoltam, hogy elmondja anyámnak, hogy problémás gyerek vagyok, „aszociális” – amit anyám már az összes tanáromtól „tudott”, és amiért végtelen sirámokat kellett otthon hallgatnom. Egy kis önfegyelem, mondta a kísérőnk, egy kis türtőztetés, és meglátod, máskor majd sikerül jobban viselkedni.

De a hólyag Zalaegerszeg, úgy látszik, felvilágosultabb nézeteket vallott a „türtőztetésről”, mint a határszélen rekedt, a hagyományokba becsontosodott, a mindenféle fegyelmezetlenségtől rettegő Nagykanizsa. Anyám kérdőre vont a fegyelmezetlenségem miatt („mit képzelsz, mindenhol lejáratsz engem?”), de hamarosan értesítették iskolámat, hogy én képviselhetem az országos parlamentben a kanizsaiakat. Igenis, mondta anyám, nem a hibáidat nézik, hanem megbecsülik, milyen okos vagy. Azon az őszön is – így készülve Debrecenre – minden hajnalban hánytam.

Persze később megtudtam a csodás pálfordulásra a választ. Csak egy-két napig hihettem a csodálatos okosságomban, mert mikor „felkészítettek” minket a parlamentre Egerszegen (betanulva a mondókákat, „hátha be kell mutatkozni minden megyének”), észrevettem egy keszthelyi orvos lányát, akinek aranykereszt lógott a nyakában. Nem diszkréten, hanem „kevélyen”, ami Nagykanizsán – ahol nem ismerték az új szeleket – elképzelhetetlen lett volna. Azért a keszthelyi lány is elfogódottan viselkedett, pedig a többiek úgy bántak vele, mint egy semleges ország képviselőjével.

Most majd mi ketten leszünk cigányok, gondoltam, én a türtőztetés hiánya, a keszthelyi lány a vallásosság miatt. De mikor hajnalok hajnalán elindultunk, észre kellett vennem, hogy tényleg új szelek fújnak. Senki sem törődött az eszmékkel vagy a vallással – „a gyávák menedékével” –, ahogy feltéptük a ropis zacskókat, összehasonlítottuk a kvarcóráinkat, a pénzről kezdtünk beszélgetni. Ez nem volt kellemes: a többiek mind gazdagabbak voltak. Míg összerázott bennünket a vonat, ámulva hallgattam, nekik otthon mennyi Fa szappanuk van (ezt mi is gyűjtöttük Kanizsán), hányszor jártak Ausztriában, Olaszban, Spanyolban. Könnyed, nagyvilági hangulat uralkodott a kupéban.

De Budapest után már semmi érdekesről nem tudtunk beszélgetni. A kísérők, a parlamenti tanárok átültek a kupénkba, és míg én bámultam az ablakból a messze elnyúló síkságokat, a többiek gyakorolták a csasztuskákat. Akárhányan elmentek a fülke mellett, nevettek rajtunk. Volt egy nyolcadikos lány szűk bársonykosztümben, hatalmas mellekkel. Mikor katonák szálltak fel, rákacsintottak a szerencsétlenre.

Ám nem így kellett „bemutatkozni”, ahogy ezt én mindvégig sejtettem. Debrecenben iszonyú erejű szél lökdösött minket az állomástól a furcsán kopár utcákon, melyek leginkább a tévében látott Tolsztoj-feldolgozások orosz városaira emlékeztettek. Talán ez a fanyar szél, a kapkodó november volt a város igazi arca, töprengtem. Szívesen sétáltam volna, de csak trappoltunk libasorban a művelődési ház felé.

Az „erődöket”, gondoltam Dubován, mikor összehasonlítottam magamban a táborokat, mindig valami elszigetelt helyre építik. Ez az elszigetelt hely lehet egy művelődési ház is. Mert ami azt illeti, nemcsak Debrecenből, vagy a „testvérvárosunkból”, hanem a Balaton-felvidékből sem láttunk semmit. De ez az idegenség csak látszat. Az erődök folyosóin ismerős arcokat találsz, zánkai arcokat, debreceni arcokat, „országos arcokat”, a mindenhol egyforma felügyelő tanárokat. De azért a művelődési ház igazán nagyszabású volt.

Láss csodát, a zalai úttörők lettek a legelsők. Nagy halihóval fogadtak minket az ottani tanárok, és mindannyiunkat betereltek egy üres terembe, ahol egy úttörőnyakkendős lány üldögélt. Az egyik bácsi elárulta, hogy benne Czinkóczi Zsuzsit üdvözülhetjük. Némán körbeálltuk a magyar parasztság magányos képviselőjét, aztán megjöttek a csongrádiak, a Szolnok megyeiek, a vasiak, a helyiek, szó sem volt semmiféle „alma, alma, piros almáról”, Czinkóczi Zsuzsáról vagy a csasztuskákról, kezdődött a zsivi, az olasz, a farmerbeszerzés, aztán diszkó. Feltűnt néhány sötétebb arc is, mindenki azt suttogta, hogy őket külön kocsikkal hozták.

Debrecenben minden, még a semmittevés is nagyszabású volt. Kihirdették, hogy holnaptól majd tizenkét szekciót alapítunk, és ebben a tizenkét szekcióban döntjük el a társadalom nagy kérdéseit. Volt „erkölcs”, „világbéke”, „társadalmi igazságosság” szekció, és minden egyéb; de nem értünk rá bámészkodni, mi a keszthelyi lánnyal az „erkölcs”-höz kerültünk. A diszkó alatt próbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha leszállna egy hidroplán az ablak elé, vagy ha Debrecen, ez az ismeretlen város egyszer csak „elsötétedne minden magyarázat nélkül”. Képzelegtem halálos betegségről, járványról, pestisről. Forróság lett a teremben, és a kurjongatás közben („dzsin, dzsin, dzsingisz kááán…”) elképzeltem, hogy a tatárok megostromolják Debrecent, felmásznak a művelődési ház tetejére, és rágyújtják a tetőt a mulató úttörőkre. És vége lesz.

Ezek a tatáros képek és talán a kolbász (a „tartalék”), amit anyám csomagolt, a gyomromban borzalmas görcsöt okozott. Máris odarohant egy úttörőtanár, gyorsan meglazította a nyakkendőmet, kitámogatott a levegőre, és megkérdezte, nem ettem-e valamit, ami megárthatott nekem. Valami romlottat. Vegyek mély levegőt, van-e vakbelem, epekövem, máskor is elfogták már ilyen rosszullétek?

Mentőkocsi vitt a huzatosan hatalmas, a kora miatt feketén lepedékes debreceni kórházba. Az orvosok kimosták a gyomromat, sajnálkoztak, okolták a kolbászt, a hétórás vonat utat. Mikor reggel felébredtem, ott találtam magam egy csomó öregasszony között egy felnőtt kórteremben. Az unokahúgom is így halt meg, a kolbásztól, újságolta egy öreg néni, akinek furcsa csövet vezettek ki a végbeléből, és akiről a szobában azt mesélték, hogy az ital miatt minden hozzátartozója rettenetes véget ért.

És végre nyoma sem volt a kvarcórás-farmernadrágos optimizmusnak. Estére már valami furcsa boldogságot is éreztem: mindenki szenvedett, ahogy nálunk mondták, mindenki nyúvadott, de legalább minden valóságos volt. A szemközti kórteremben egy öreg parasztasszony elmesélte, hogyan esett bele részegen a fia a kútba („órákig bömbölt a szerencsétlen, de lagzi volt a faluban, úgyhogy sokáig nem hallották meg”). De csak két napig maradhattam a „bántalmak” biztonságában, eljöttek az úttörőtanárok és elmondták, hogy most már folytathatom a munkát, vár az „erkölcs” szekció.

Kanizsaiak közt, a testvérvárosba utazva nem éreztem ennyi zavaros idegenséget. A parasztokat és az állami gondozottakat leszámítva (mindegyik buszban ott ült egy), mindenki mindenkit jól ismert. És nemcsak a gyerekek ismerték egymást, hanem a szülők, a nagyszülők, a nagyszülők szülei is, akik valahogy ott lapultak a műanyag ülések vagy a mondataink között. Pénzről, politikáról nem beszéltünk. Arról csak a „bejárók” beszéltek, a parasztgyerekek, akik busszal jártak iskolába reggelenként.

A Zsidi Erzsi-ügy óta én egy kicsit féltem tőlük. Elmeséltem nagyanyámnak (csak neki!), hogy egy Zsidi Erzsi nevű lányt a fiúk betuszkoltak a vécébe, és azt kiabálták, ha lehúzod a bugyidat, elhisszük, hogy nem vagy zsidó. Nagymama, mikor megtudta, hogy Erzsi egy rossz tanuló, böhönyei lány, fölényesen lebiggyesztette az ajkát. Mert mindent összekevernek, magyarázta a nagymama, aki katolikus templomba járt, és mégis kiismerhetetlen maradt. Kiismerhetetlen, mint a többi kanizsai. És ő sem szerette a furcsaságokat.

Azért nekem, mint okos kislánynak, korábban elmesélte, hogy a Kinizsi utca ötben, abban a házban, ahol én születtem, alakult meg a húszas években a cionista egyesület. A háziúr, Pitzinger bácsi volt a vezetője, de annyira félt, hogy kinevetik, hogy levette a táblát, és ezt az egész egyesülés dolgot titokban tartotta. Na persze, mesélte tovább nagyanyám, mindenki tudta, hogy titkos cionista, és Pitzinger bácsi nem is ment el a többiekkel, hanem mielőtt „elhajtották volna”, elbújt egy búzaföldön, a kanizsai határban.

Nem tudtam, mi az a cionista, ám az sokkal jobban érdekelt, mi történt a búzaföldön Pitzinger bácsival. És mi lett vele aztán, kérdeztem. Mi lett volna, mesélte tovább nagyanyám, belehalt a kétségbeesésbe talán még aznap éjszaka. A halálra keresett, arccal a földre tapadó, aratáskor megtalált Pitzinger bácsi (noha titkos egyesülete nem volt híján a humoros mozzanatoknak) évekig nem hagyott nyugodni. A testvérvárosba utazó kanizsaiak, anyám és apám kollégáinak a gyerekei, az ismerős orvos- és tanárgyerekek, ha nem is tudtak mindent Pitzinger bácsiról és a búzaföldről, jól ismerték nagyanyámat, akire néha rájött valami, megállt a piacon alkudozás közben, vagy rámosolygott a teáscsésze fölött a vendégeire, témát váltott és elképesztő dolgokat kezdett mesélni.

Nagyanyámat sokan őrültnek tartották ezért. Derűsen mosolygó arc, huncutul felcsillanó szempár: „azt tudják-e, mi történt a Puckmeister nénivel a Fő utcában?” Míg Dubovára nem jöttünk, azt hittem, nagyanyám történetei semmi kapcsolatban sincsenek a valósággal, Nagykanizsával. Igen, egyszer, valamikor talán megtörténtek, gondoltam. De tegnap Erikát „rajtakapták” a táborban, az ágya mellett megjelent a rajvezető, a csapatvezető, a táborvezető, aki Dubován nyaralt három unokájával. Körbeállták, kikérdezték, összeszámolták a pénztárcájában a „korcsikat”, majd a fejüket csóválva mindnyájan elvonultak. Erika arccal az ágyba fúródva ott hevert mozdulatlanul. Azóta sem tudok visszaemlékezni a vonásaira.

Az úttörőparlament más volt. A vonatozást leszámítva úgy el voltunk halmozva programokkal, szekciókkal, dzsingisz kánnal, gyöngyhajú lánnyal, hogy senkinek sem volt ideje, mondjuk, a katolikus lány pénztárcájában turkálni. És nagy dolgok történtek. Vagy nem is: talán a kórteremben sikerült kibújnom az időből, abból az időből, amit az úttörők és az erődvárosok rendeltek nekem. Pedig ugyanazt csináltam, amit a többiek. Csak talán nagyobb szerencsém volt. Mihelyt visszajöttem és bekapcsolódtam az „erkölcs” szekcióba, a zalaegerszegiekkel elvittük megyénk jókívánságait egy helyi úttörőcsapathoz. Hogy az este is élménydúsan teljen, mindannyiunkhoz odajött egy-egy úttörő és meghívott vacsorázni a családjához.

Engem egy világosbarna hajú, kedvesen rókaarcú lány választott. Rögtön odaállt mögé az édesanyja (az iskola tanára) és közölte, ma éppen vendégük van, a férje elfoglalt, de ha kell, azonnal indulhatunk. A lakótelep felé tartva az anyuka beugrott a közértbe, az ofotértbe, a hentesnél félretetette a húst vasárnapra, és míg fellifteztünk a kilencedikre a szatyrokkal, elárulta, hogy a férje költő. A „költő” fogadott minket az előszobában. Ez a kislány nálunk vacsorázik és kész, mondta az anyuka, és letette a szatyrokat a konyhaasztalra.

A lakás, de még a debreceni lány könyvespolca, íróasztala, a fürdőszoba, a fürdőszobában a törölközőtartó is pontosan olyan volt, mint a miénk. Mit csinálnak a költők, amikor nem írnak verset?, töprengtem, de nem mertem Andreától, a debreceni úttörőtől megkérdezni. Miután megnéztem a szappan- és csokipapír-gyűjteményét, nem tudtunk egymással mit kezdeni, kimentünk a szülőkhöz a konyhába segíteni. Bámultam a farmernadrágos költőt fátyolos szemekkel, ám közben, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, a konyhaasztal mellett az anyuka belehuppant az apuka ölébe. Az „apuka” simogató keze, a paskolgatás (otthon soha nem láttam effélét) el is döntötte a kérdést, hogy élnek-e a felnőttek nemi életet. Az idő csak lebegett, mintha nem tudná, hogyan kell folytatódni. Mikor az anyuka megkérdezte, hogy a mamám milyen tárgyakat tanít (ezt kedveskedésnek szánta), becsöngetett három finn.

Behordtuk a tálakat a nagyszobába, és varázsütésre az egész család elkezdett finnül beszélni. Én tulajdonképp nem is hallottam idegen nyelvet – Kanizsán a német senkinek nem volt idegen –, és most elhűlten hallgattam: pampara-kira-maka, paka, kratata-pam-pa pum. Ez nem egy „testvérnép” nyelve, hanem, gondoltam, egy mókás gyereknyelv, amit a költő és családja talált ki, hogy egy kanizsai úttörőt megtévesszen. Ezek egyszerűen hülyének néznek.

Sértődötten ki is jelentettem, hogy a finnek hasonlítania kell. Erre az egyik hatalmas termetű finn, aki törve beszélt azért magyarul, elmagyarázta, hogy a hal az egyenlő kala, mit jelent a szabályos hangmegfelelés, hogy lesz d-ből z, és milyen rettenetesen hosszúak az évezredek. Elborzadtam; amúgy a három finn sem hasonlított ránk, hirtelenszőkék voltak, lapátkezűek, a kézfejükön világító szeplőkkel. Annyira különlegesek voltak, és a magyarul beszélő finn olyan jóindulatú, hogy mégis hajlandó voltam elhinni, hogy nem tévesztenek meg.

A finn egész este a nyelvészet csodáiról beszélt velem, mígnem az anyuka egyszer csak elsikkantotta magát: na de mit szólnak majd az úttörők, elmúlt tíz óra is. A két szülő és az egyik finn gyorsan beszuszakolta magát a költő Trabantjába. Beültem a magyarul beszélő finn mellé, és mert olyan jól éreztem magam, azt kívántam, ne érkezzünk meg sehova. De megérkeztünk. Túlságosan jól éreztük magunkat, magyarázkodott a költő a vezetőnknek, a zalaegerszegi úttörő néninek: bocsánat, bocsánat, kratata-pam-pa.

Ám én éreztem, mindig velem van a baj, és ezt a zalaegerszegi úttörőház vezetője is így gondolja. De már nem lehetett helyes mederbe terelni a dolgokat. Másnap be sem ültem az „erkölcs” szekcióba, kisomfordáltam a teremből egy pesti fiúval – az egyetlennel, akit a KISZ-esek a kérdései miatt már kiutáltak. Van-e Isten, mért lesznek Magyarországon annyian öngyilkosok, vajon bűn-e az abortusz? Mozgékony ádámcsutkájú, nagyon magas, kicsit ápolatlan fiú volt. Kezdetben azt hittem, egy „katolikus megfigyelő”, hiszen ilyesmiken csak ők rágódtak − persze a parlamenten kívül. Laci felvilágosított, hogy neki minden nagyszülője párttag, igazi, mély baloldali, de nem volna-e kedvem, kérdezte, a városban sétálni. Elakadt a lélegzetem, Laci ha nem is volt szép fiú, ránézésre is nyolcadikos volt, olyan furcsán magas, mintha cérnaszálakkal lenne a törzséhez rögzítve a karja. A bejáratot KISZ-esek őrzik, habogtam.

Laci megígérte, hogy kicselezünk mindenkit; megnézzük a várost, megbeszéljük, van-e Isten, és ha nincs, akkor milyen erkölcs kell. Majd hozzuk vissza a könyveket, vágta oda a KISZ-eseknek, és már a viharvert buszmegálló felé kormányozva elmagyarázta, hogyha nincs Isten, akkor más erkölcs kell. Jó kell, és nem csak valamilyen. De van Isten. Bizonyítsd be, hogy van, rikoltotta, de aztán meggondolta magát, hiszen arra sincs bizonyíték, magyarázta, hogy nincsen. Hórihorgas, de szánalmasan törékeny fiú volt, én pedig szánalmasan jókislányos.

Majd író leszek, legyél te is író, akkor majd megtudod, mondtam. Sétáltunk az utcákon, szívtuk a kétségbeesés és elszántság furcsa keverékét, a „debrecen-szagot”, és hosszan elmeséltem neki, hogy sétált éjszaka Catherine Heathcliff-fel az Üvöltő szelekben. Varga Laci is író akart lenni, de nem hallott Catherine-ről és Heathcliffről. Azt mesélte el, hogyan lett öngyilkos a nagybátyja egy borotvapengével. Felírta magának a falra, hogy „remény”, és aztán végignézte, hogy elfolyik a saját vére. Szerinted mit érzett, kérdezte. Én nem jutottam el Pitzinger bácsihoz vagy anyai nagyanyámhoz, ahhoz a másikhoz, aki a rokonok szerint már csak a halottakkal beszélget. Dél lett, körülvett minket a harangzúgás, és azt még Laci se merte megkockáztatni, hogy ebédnél ne találjanak minket. Gyorsan visszafordultunk, és megfogadtuk, hogy azonnal találkozunk.

De nem találkoztunk többé. A szekcióvezető, egy piros nyakkendős, kövér tanár már az ebédlőben megkeresett, délután maga mellé ültetett, és attól fogva nekem kellett vezetnem a jegyzőkönyvet. A többiek azt mesélték, hogy az „abortuszos” Lacinak késő délelőtt telefonált az anyukája (ezért vették észre, hogy „eltűntünk”), valami rossz hírt kapott, és most a tanárok „vigasztalják”. A vigasz, ami vigasztal.

A „remény” feliratra gondoltam, akkor is, mikor az egyik pesti tanár elmondta, hogy Lacinak el kellett utaznia, ez járt a fejemben utolsó nap, amikor mi, úttörők „összehangoltuk az eredményeinket” a plenáris ülésen. Erre gondoltam, amikor elindultunk haza, és annyira utáltuk és untuk egymást a vonaton, hogy már senki sem szólt a másikhoz. Figyeltem az ablakból, hogy a szentgyörgyi leágazásnál a „katolikus lány” mindenféle búcsú nélkül leugrik a vonatról.

A testvérvárosunk úttörőtáborában, Dubován csak a legelső este történtek ilyen érdekes dolgok. A rajvezetőnket elhívták valamilyen tanácskozásra, mi pedig, hogy szórakoztassuk egymást – se tévé nem volt, se zászlólevonás, se őrség – belefogtunk a legvadabb rémmesékbe. Az osztrák tévé, amit Kanizsán minden „jobb” család nézett, kifogyhatatlan tárházát biztosította a rémtörténeteknek, különösen a rémes, halálos kimenetelű sí- és hegymászóbaleseteknek, a műlesiklásos nyaktöréseknek, melyeknek mi, kanizsaiak, mind szakértői voltunk. Ami lehet, hogy igaz, gondoltam, és eszembe jutottak az emberek, az élőket és holtakat összekötő, titkos és járhatatlan utak, a nagyanyám történetei.

Igyekeztem vidám lenni. A harmadik műlesiklásos baleset után előadtam a Psycho magyar változatát – „tudjátok, mikor egy pénztáros csaj megszökött a gyár fizetésével, és Trabantján elindult Pestre” –, hatalmas siker volt. Te nagyon okos vagy, mondta Krász Juci, és én összerázkódtam; mert nem okos szerettem volna lenni, hanem jó fej, pontosan olyan, amilyenek a többiek. De Radics fogorvos lánya még furább mesét tudott. Képzeljétek, az volt a legfélelmetesebb, ami apukám barátjával történt.

Radics fogorvos barátja szabadkai volt („Szabadka! – micsoda városnév”). Mikor a háború után elhurcolták az apját, ő még kisfiúként elindult a Margit-malom felé, hogy a testvéreinek tejet hozzon. A hajnali utcán egy csomó kalapot talált az árokparton. Nagyon jó kalapok voltak, mesélte Radics Ildi. Az egyik pontosan olyan volt, mint az édesapjáé, aki szintén fogorvos volt, és „nagy praxist vitt”. A kisfiú felemelte az egyik kalapot, de észrevette, hogy velődarabok tapadnak a karimájához, és ettől úgy „megmerevedett”, mesélte Ildi, hogy meg se tudott mozdulni. A kalapok mögött cipők voltak, rendetlenül összevissza dobált, de jó cipők, egy-kettő vérfoltos közülük. Ez nem vér, hanem sár, mondta egy öreg szerb. Magyar kalapok, de te eredj innen, fiam.

Ez volt az este legjobb története, de nem is a „sáros” kalapok gondolkodtattak el, nem is az, hogy a „titokzatos barát” nem a gyermek Radics fogorvos-e, hanem, hogy mi köze van „Cseszkónak” és ennek a semmibe épült úttörőtábornak rokonaim imádott-gyűlölt Csehszlovákiájához („ahol a parasztok is porcelánból ettek és a prágai egyetemre íratták a gyerekeiket”), ahonnan kikergették a nagyszüleimet. Lehetetlen, gondoltam, hiszen ez egy teljesen másféle hely. De még azt sem tudtam, hogy Dubová, ez a láthatatlan város a Felvidék vagy Csehszlovákia melyik részén van. Nincs egy térképetek?, kérdeztem másnap. De senkinek sem volt térképe, ahogy nem volt az úttörőtáborban tévé, úszómedence, könyvtár, mozi sem. A kanizsaiak nem szerettek „szekciózni”, énekelni és politizálni, ezért csak lebegtünk a forró augusztusban. Nem voltunk haladóak.

Nálunk, Kanizsán minden politikai ünnepet nevetségessé tett szomszédunk, a volt népbiztos és forradalmár, az öreg Hamberger bácsi. Sok-sok történet keringett erről a köpcös öregúrról: a „kis Hamberger” tizenhét évesen állt a kommünárok közé, ezért se egyetemre nem járhatott, se munkát nem kapott, hanem huszonöt évig élt „tétlenül” ügyvéd apja, a „nagy Hamberger”mellett. Egy szalmaszálat sem tett keresztbe, mondta nagyanyám, aki természetesen Hambergerékről is mindent tudott. A „nagy Hamberger” volt az, mesélte nagyanyám, aki rábeszélte Annust, a cselédlányukat, hogy 1944-ben bújtassa el a „kis Hambergert” a falujában, a szénapajtában.

A szülőket meggyilkolták, ámde a „kis Hamberger” túlélte a háborút, és Annus újdonsült férjeként tért vissza Zalalövőről Kanizsára. De Rákosi nem sok tisztelettel tekintett Hamberger Ödön forradalmi múltjára. Hamberger bácsit Annus nénivel mint osztályidegeneket hurcolták el a Hortobágyra, és csak „hazatérve” foglalhatta el végleg szülei lakását és fogadhatott el egy jó állást a tanácson. Hamberger Ödön nem hasonlított a képeskönyvek forradalmáraira (ahogy más könyvek vérszomjas népbiztosaira sem), de baloldali nézetein az egész városban nevettek.

Hamberger bácsi és Annus néni ugyanis nem mentek egymás mellett az utcán, és az öregasszonyok – köztük nagyanyám – tudni vélték, hogy nem is esznek együtt: ahogy kiszolgálta a férjét Annus néni, kimegy a konyhába, egymaga ebédelni. Csak megkérte a segítség árát, mesélték. Ettől én nemcsak azért irtóztam, mert a leereszkedés anyai nagyszüleim miatt sértett, hanem mert Annus néni („aki életveszélyt vállalt”) sehogy sem emlékeztetett a romantikus regények hősnőire. Nagyanyám szerint sem: ám ő a piacon számításból rendszeresen „leereszkedett” Annus nénihez. Engem is odavonszolt, mert meggyőződése volt, hogy a húgommal „örökölhetnénk” a Hamberger-lakást, hiszen „Annuskáéknál” nincsenek gyerekek.

Irtóztam Annus néni tenyeres-talpas hiúságától, és ugyanígy nagyanyám nyájasságától is. Mikor egyszer hármasban sorban álltunk hagymáért (közben nagyanyám Annus nénit az uborkaeltevésről faggatta, és hogy hízelegjen neki, jegyzetelt is egy noteszlapra), én szégyenemben elsírtam magam. Hidd el, mindig élni kell, nem Pitzingernek volt igaza, aki nem volt hajlandó küzdeni, aki meg se mozdult, csak a halált várta, magyarázta nagyanyám, mikor a szatyrokkal megpakolva kettesben hazafelé mentünk. Nemcsak a rosszra kell gondolni, mondta. Ő, nagyanyám a „kis Hamberger” válla mögött is látja a „nagyot”, a nemes lelkű, művelt ügyvédet. Te már nem tudhatod, milyenek voltunk. Néha az ember jól kibeszéli magát, mondta, „mond egy két dolgot”, „kiszalad a száján ez vagy az”, de aztán megvonja a vállát, és azt csinálja, amit a többiek. Kratata-pam-pa…

A túlélés irtózatos, gondoltam Dubován, amikor a „Szökés az erődvárosokból” feliratú füzetemmel egyedül maradtam a verőfényben. A lopáson ért Erika sem küzdött, végighasalt az ágyán, és szó nélkül tűrte, hogy a felnőttek kinyissák a pénztárcáját, és a gyerekekkel együtt a „korcsikat” számolgassák. Én is ott álltam, és megcsodáltam azt az egészen pici Madonna-medált, amit a szomszéd raj vezetője talált a bukszájában. Meg tudja ezt magyarázni valaki, hogy honnan származik, kiáltozták. Akkor belém hasított, hogy Erikát nem kapta rajta senki, a „korcsik”, a medál csak lefoglalta a tegnapi hőség néhány óráját. A füzetemben lefirkantottam néhány bekezdést az új David Copperfieldről, aki megszabadulva a londoni zsebmetszők és útonállók fogságából magyar erődvárosokba kerül, olyan táborokba, amelyeket láthatatlan föld alatti folyosók kötnek össze, s ahonnan nem lehet a halottaknak sem üzenni, pedig azok mindig jelen vannak.

A bekezdések duzzadtak-duzzadtak, ahogyan én, az író egyre több szökési tervvel próbálkoztam. Este fel is olvastam az egészet az ágyon még mindig mozdulatlanul heverő Erikának. A végére tartogattam a legszebbet: David Copperfield, aki „nemes lelkű és művelt ügyvéd” lesz, újra találkozik a szegény sorsú, ám gyönyörű szép Emily Pegottyval. De hát akárhány kalandot zsúfoltam össze, még sem tudtam eléggé sokféle fordulatot elképzelni.

Soha nem hittem volna, hogy Czinkóczi Zsuzsából nem lesz ünnepelt, pesti sztár, soha nem hittem volna, hogy a „rajtakapott” Erika néhány hónap múlva eltűnik a városból, ahogy az osztályfőnöke (anyám kolléganője) mondta, „eltűnik a világból”, és senki nem talál rá. Még aratáskor sem. Az erődvárosok megmaradtak, de én később soha nem találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel együtt úttörősködtem. „Eltűnt” mindenki. Egy pesti antikváriumban találkoztam a „tragikusan fiatalon elhunyt” debreceni költő verseivel.

Akkor nem is értünk rá törődni ezzel. Egy szomorú baleset – nagyanyám a francia sarkú cipőjében elcsúszott a piacon, mégpedig nagyon „szerencsétlenül” – keresztülhúzta az ő nagyravágyó terveit.

Nem voltak sípályák, és mégis.

A firenzeiek nevettek. Elisa elgondolkodva odahajolt a kristálygömbhöz, szemét a lángocskára szegezte: – Most pedig szeretnénk megtudni, mi történt ezzel a Lacival.