„Egy másik én”

Jász Attila kötetében, ez képezi Acsai Roland versciklusának kiindulópontját, van egy rövid szöveg, amely az Árulkodó jegyzetek címet viseli. Ott írja Jász Attila: „Az alábbi személyek, ill. művek inspirálták e kézikönyv betétdarabjait, csempésztek be ételt, italt vagy éppen vasreszelőt, mikor mire volt szükségem. És persze a túlzottan egyértelmű bűntársakat nem fedhetem fel. Maradjon valami izgalom.” Csábító az analógia: megtalálni, kategorizálni az Acsai-szövegben, mi volna itt az étel, mi az ital és mi a vasreszelő. De talán mégsem ez a legfontosabb: hogy ennek a költészetnek a „forrásait” keressük, annál is inkább, mivel Acsai nagyon nyíltan belátást enged ezúttal lapjai közé – hogy tudniillik ezúttal Jász Attilának a könyvére ír. Főként pedig azért nem fontos, mert ezek a szövegek, bármennyire is kiindulnak valamiből, bármennyire is forrásuk van, egyértelműen Acsai Roland hangján szólalnak meg. A litera.hu portálon Keresztury Tibor azt emelte ki Acsai-portréjában, mennyire korán „késznek” mutatkozott ez a költészet, amely az Alagútnapok című 2005-ös kötettel jutott túl azon a kritikus tömegen, ahonnan már minimum mulasztás, figyelmetlenség és botfülűség nem észrevenni ezt a költői munkásságot. „Takarékos nyelv, matt fények, szűrt megvilágítások, a végletekig letisztított forma: az Acsai-versben nincs semmi fölösleges. Kiveti magából a töltelékeket. Elemi sűrűségű, drámai lényegére redukálja az élményt, tapasztalatot – mintha egy sokfelé indázó, telt költészet rezüméjét írná meg csupán. A túlbeszélt, s így szánalomra apelláló nagy fájdalmak vázát és vázlatát” – írja Keresztury.

Tükör, hiba, ég, angyal. Ha ebből a fogalomsorból kimaradna a hiba, akkor valahol Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes vagy akár Rainer Maria Rilke versvilágában mozognánk. A hiba viszont megkerülhetetlenül van ott. Mondja is a szöveg: „De neked épp e hiba hiányzik. / Zavar ez a túlzott tökéletesség.” Az ég képe nem a tisztaságában érdekes, a vers által megjelenített vágy a „kondenzcsíkokkal erezett” égre irányul. Másutt Isten arca megvakult tükör. Az ég ablaka, amely talán a saját arc végtelenségét tükrözhetné vissza a szemlélő számára, ugyancsak vakablak. Tehát épp a végtelenre vonatkoztathatóság hiányzik itt. A végtelen behelyettesítődik a semmivel.

Acsai kompozíciója szinonímiákat épít ki a fontosabb szöveghelyeken. A tükör, az ablak, a napszemüveg (ezek is tükörfélék), Isten arca, az ég. A szinonímia pedig azt eredményezi, hogy itt a sorból bármelyik megkarcolható. Akár Isten arca is. A vers utolsó sora pedig azt a „szükségletet” tartalmazza, amiért mindez fontossá válik és egymásba épül. A hibák itt hirtelen az énre vonatkoztatódnak. Elviselhetetlen valamiféle abszolút hibátlant elgondolni az én tökéletlenségének távlatában. Így kerül be tehát a címben is kiemelt én a fentebb is említett fogalomsorba. Jász Attila látszólag valami hasonlót mond [ii/7] című versében, lényegében ugyanazokat a kulcsszavakkal, amelyeket aztán Acsai is felhasznál: „A hibát keresed. Amitől / tökéletessé válhatsz végre, / és napszemüveg nélkül nézhetsz // fel a vihar előtti égre.” Ha figyelmesek vagyunk, akkor észrevehetjük, hogy a két megközelítés a látszat ellenére egyáltalán nem ugyanaz. Jász Attila enyhe iróniával ugyan, de felfelé értékel, felfelé stilizál. A hibát nevezi el tökéletesnek. Acsai a tökéletest közelíti a köznapihoz, mint valami angyaltollakat egy kabátujjhoz. Ugyanez az elmozdulás érhető tetten az „esőverte ablaküveg” szókapcsolat előfordulásainál is. Jász Attilánál a [iv/17] című versének végén felragyog az esőverte ablaküveg, mert kisüt a nap. Acsai versében az esőverte ablaküveg, Isten fáradt arca és az ügynöki teendők összeérnek. Erre is vonatkozhatna valószínűleg Keresztury Tibor megállapítása, hogy Acsai verseiben mattabbak a fények.

„Bárcsak, ne ez a bárcsak volna mindig” – hangzik az egyik legjellemzőbb „tézis” a verskompozícióban. Ha kiegészítjük a gondolatmenetet, akkor azt kapjuk, hogy itt alapvetően mégis a bárcsak van. Anélkül, hogy ez érzelgőssé, túlzottan sötétté, netán tragikussá válna a szövegben. Acsai Roland rezignációval fogadja a hibát, a világban létező hibát is. Költészete a szép szenvtelenségbe vezet.