Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. május–június / Örök(ölt) erőszak

Örök(ölt) erőszak

       

Jiří Drašnar regényének egyik női szereplőjéről, aki médiumként számos életen kalauzolja végig a szeánszok résztvevőit, azt olvassuk, hogy az ilyen alkalmakkor „semmi kellemesre nem emlékezett. Emlékei vagy látomásai mindig zordak és véresek voltak…” (202.)

Egy másik szereplő, a cseh származású német fantaszta és matematikai zseni, Heinrich Pohl látomásos-apokaliptikus értekezésében ezt írja: „…civilizációnk utolsó kétezer éve a tömegmészárlások, az isten nevében meggyilkolt véres áldozatok, a tudomány, a haladás és a technológiai paradicsom, az imbecilis ideológiák, álideológiák, izmusok és ellenizmusok története, amelyek több mint kétszázmillió emberéletet követeltek, több száz állatfaj kipusztulását eredményezték, és amelyekre minden jel szerint ez a bolygó is rá fog menni. Teljesülnie kell a perverz apokaliptikus víziónak, amelyért annyi ideje kiáltanak a pszichopata próféták, hogy csillapítsa a vak és destruktív emberi faj véres éhségét.” (227.)

Pohlról halála után életrajzírója olyan képet rajzol, mely nem más, mint egy egyoldalú esettanulmány az „agresszivitásról, a patológiáról, a sötétségről, a nekrofíliáról”, ami további pikáns és megszégyenítő részletekkel egészül ki (245.).

E három kiragadott idézet kivetíthető magára a regényre, olvasható annak poétikáját – világképét –, emberábrázolását és nyelvét reflektáló emblémaként. A Forradalmakról, titkos társaságokról és a genetikai kódról meghatározó motivikai és stílusbeli paraméterei közé tartozik a kifejezés drasztikussága és brutalitása. A könyvben felbukkanó történetek javarészt véresek és drasztikusak, variációk az emberi kegyetlenség, az elvakult és a számító brutalitás témájára. A nyelv stilisztikailag rétegezett, műfaji és modalitásbeli többszólamúság jellemzi, alapvetően azonban expresszív, olykor a vulgárisba hajló. A stíluskereszteződésnek, normaszegésnek és szólamváltásnak a téma szintjén a vérfertőzések, a különböző perverziók, az emberi és állati vonások kereszteződése (torzszülött), illetve a szent és a profán jegyek botrányos keveredése feleltethetők meg.

Alig van derűs pillanat a regényben, az esetleges ellenpontozás helyett az egyoldalú halmozás, a hiperbola elve érvényesül. A felidézett történelmi emlékek ritkán kellemesek, sokkal inkább „zordak és véresek”, melyek a „vak és destruktív emberi faj véres éhségét” demonstrálják; egyoldalúan és éppen ezért annál erőteljesebben és hátborzongatóbban. Drašnar regénye hasonlítható ahhoz a három fekete könyvhöz, amelyekre a kamaszodó Petr Kerschner bukkan rá véletlenül nagyszülei könyvespolcán, s amelyek az emberek egymás ellen elkövetett cselekedeteit dokumentálják naturalisztikus képek és hiteles szövegforrások segítségével: „Az ősi áldozati szertartások leírásai, a nyilvános kivégzéseket és az inkvizíció kínzásait megörökítő középkori metszetek, a bírósági iratok régies nyelvezete mind-mind a mesék és a fantázia pittoreszk illatát lehelték.” (250.) Ahogy azonban közeledik a huszadik századhoz, a meseszerű borzongást egyre inkább felváltja a „szorongás, a rettegés és az undor” érzése. Később jön rá, mennyire is hasonlítottak ezek az ábrázolások és a nyomukban születő kínzó rémálmok Hieronymus Bosch festményeihez.

A kegyetlenség a különböző háborúk és a forradalmak velejárójaként jelenik meg, ez az, ami kiforgatja az embereket önmagukból, gyilkosságra kényszerítve őket, vagy ez hozza ki belőlük az egyébként is a lelkük mélyén szunnyadó vadállatot. „…abban a korban, amelyet a háborúk, a forradalmak és az erőszak jellemeztek, a gyors döntések, a kíméletlenség és az állati ösztönök sokkal fontosabbnak bizonyultak, mint az összes többi tehetség együttvéve…” (117.) A regény időszerkezete és a szereplők viszonyrendszere az erőszak történelmi folytonosságát, konok és tartós jelenlétét sugallja. Mindegy, hogy középkori keresztes lovagokról, tizenhetedik századi inkvizítorokról, orosz partizánokról, német SS-tisztekről, különböző országok és korok kémeiről és vallató tisztjeiről van-e szó, mindenkor az emberi természet sötét oldalával szembesülünk. Ez a gondolat nemegyszer oly módon is kifejezésre jut, hogy az elbeszélő vagy maguk a szereplők egy-egy hírhedt és rettegett tömeggyilkost egy korábban élt, hasonló kegyetlenséggel kitűnő figura „reinkarnációjának” tekintik. Például: „…egyetlen személy létezett csupán, aki a romlottság és kegyetlenség olyan jeleit mutatta, hogy Dzsugasvili lehessen a reinkarnációja: Hasszán bin Szabbah, a hasisinok szektájának alapítója.” (72.)

Ez a fajta átöröklődés különböző vallási, okkultista, áltudományos tanokra vagy épp politikai-hatalmi ideológiákra épülő titkos társaságok kapcsolatára is érvényes: ezek között nyílt vagy rejtett, akár több száz évet is átfogó összefonódások figyelhetők meg. A templáriusok és a szabad kőművesek, a flagellánsok és a kasztráltak rendje, a rózsakeresztesek és a későbbi misztikusok között, nem beszélve a különböző kémszervezetek tevékenységéről. Vannak szereplők, akik ösztönösen vonzódnak az ilyenféle társaságok övezte titokzatosság atmoszférájához, a rejtőzködés, az álcázás, a szerepjátszás, az intrikálás, a manipuláció és az orvgyilkosság napi gyakorlatához. Megfigyelhető továbbá az is, hogy a gyerekek szintén a „titkos testvériség általános elvei alapján” szerveződnek „ravasz és kegyetlen bandákba” (109.). A gyerekek világának ugyanúgy része az agresszió, őket is hasonló ösztönök és vágyak mozgatják – legalábbis a szerző ilyen fiatalokat mutat be nekünk. „Anyósa egyszer látta a kis Jindřichet, ahogy nem gyermeki erővel a levegőbe emeli Petříčeket, a földhöz teremti, ráül és kíméletlenül péppé zúzza az arcát. Próbálta szétválasztani őket, de Jindřich a nagymamájára is rávetette magát. Megmarkolta a konyhakést és habzó szájjal kijelentette: – Megöllek nagyi. Megöllek.” (158.) Állatkínzásaik (252.) és a gyengébbek lelki és fizikai terrorizálása nem sokban különbözik az inkvizíció vagy a titkosrendőrség eljárásaitól.

Drašnar a családregény műfaji modellje szerint szervezi a cselekményt. Egy família kiválasztott tagjainak sorsán keresztül mutatja be a társadalmi felemelkedés és bukás történeteit, az egymást követő rezsimek személyiség- és sorsformáló, illetve deformáló hatását, a túlélési stratégiáknak az önkéntes behódolástól a megalkuváson és a közönyös belenyugváson át a szívós ellenállásig terjedő skáláját, a nemzetiségi, nyelvi és vallási keveredés konfliktusokat okozó vagy éppen azokat oldó előfeltételeit. Az időrend nem mindig követi a generációk egymásra következésének logikáját, gyakoriak a visszautalások és előrevetítések, ami azt eredményezi, hogy (akárcsak a Száz év magány esetében) olvasás közben nem mindig és nem rögtön tudjuk beazonosítani, hogy pontosan hányadik generációról és melyik ág leszármazottjáról van szó. A lendületes és sodró történetmondás hatására összemosódnak előttünk az időhatárok és bizonyos mértékig az egyes szereplők személyiségének határai is. Ez egyrészt rávilágít a genealógiai ágrajzok és az ezeket leképező családtörténeti narratívák kétarcúságára: ezek kijelölik az egyén helyét a történelemben, kiemelik őt az ismeretlenek és névtelenek nagy tömegéből, rögzítve életsorsának egyediségét – egyúttal azonban unifikálják is, mégpedig azzal, hogy a többi őshöz hasonló (nemegyszer egyező) névvel, személyiségjegyekkel és testi vonásokkal ruházzák fel őt; másrészt eligazításul szolgálhat a regény történelemszemléletének megértéséhez, mely nem a célirányos fejlődés, hanem a körkörös ismétlődés elgondolásához áll közelebb. Kifejezésre jut ez például abban, hogy a szereplők életsorsa az ősök, a család valamely felmenőjének életsorsát mintázza vagy utánozza: bizonyos élethelyzetek, magatartásformák és jellembeli tulajdonságok ismétlődése, átöröklődése (genetikai kód) figyelhető meg a regényben. A hasonlóság, az elődökkel való párhuzam felismerése általában különleges tudatállapotokhoz kötődik: reálisnak ható álomhoz, az emlékezet ismeretlen eredetű képeihez vagy a narkózisban megalkotott víziókhoz. A szereplőkben mintha korábbi, elfeledett életük egy-egy pillanata idéződne fel váratlan intenzitással, néhány perc erejéig másokká változnának át. Ezt a folyamatot nem tudják befolyásolni, s általában hallgatnak (mint Josefína Švestková is) az „idegen tudat villámairól, amik álnokul és váratlanul, a legalkalmatlanabb pillanatban, bármikor belehasíthattak elméjébe” (37.). Ez a szüzsé szintjén a legkülönbözőbb idősíkok és cselekményterek egymásba csúszását vonja maga után, ami bizonyos szövegrészletek ismétlésén alapuló variációs és kombinációs szerkesztésmódot eredményez, filozófiai síkon pedig a ciklikus időképzet érvényességét erősíti. Az időhorizontok tudatmódosulással összekötött cseréje és áthatása egyébként más kortárs cseh regényíró művének is meghatározó vonásaként említhető, pl. Daniela Hodrová (A kínok városa), Miloš Urban (Héttemplom) vagy Markéta Pilzová (A lélek stigmája).

A szereplők nemcsak a tudatuk felett nem gyakorolnak hatalmat, ugyanúgy kiszolgáltatottai testüknek is. Van, aki az illatok iránti fokozott érzékenységével tűnik ki (41–56. – számomra ez volt a regény legemlékezetesebb fejezete), más képes megérezni a közelében lévők betegségeit és azoknak megfelelő testi tüneteket produkál (192.), gyakran találkozunk olyan férfiakkal és nőkkel, akik szexuális vágyaiknak nem tudnak parancsolni, olyannyira, hogy azokat nemcsak a házasságtörés, hanem olykor a vérfertőzés árán is igyekeznek kielégíteni. Többször lehetünk tanúi annak, hogy a test a manipuláció eszközévé válik, vagy pedig a genetikai kísérletezés tárgyává degradálódik.

A regény befejezése rendhagyó, az utolsó fejezetet a nagyfokú nyitottság, bizonytalanság és a káosz jellemzi. Vizuális elrendezésében és nyelvi kifejezéseiben is egy még meg nem írt vagy valamilyen okból torzóban maradt szöveg benyomását kelti, melynek nem azonosítható a szerzője-elbeszélője. Egy önreflexív kiszólással kezdődik („Ez egyelőre üres. Itt oroszlánok és a döbbenet indulatszavai állnak majd”), ezt kipontozott sorok követik másfél oldalon keresztül, melyeket csak itt-ott szakítanak meg társtalan, a hiányzó kontextus miatt nehezen vagy sokféleképpen értelmezhető szavak-mondatszók: Ó!, Jaj!, Ah! Au, Ááááááá, Még!, Miért? Ezek egyaránt utalhatnak valamilyen fájdalomra, kifejezhetnek csodálkozást, döbbenetet, dühöt vagy akár gyönyört is. Az utolsó mondat („Élete végén, halála napján… stb.”), melynek jelöltje szintén ismeretlen, a halál motívumán keresztül a vég és a lezártság mozzanatát erősíti, ez azonban feszültségbe kerül a fejezetcím kezdetének bibliai utalásával („Gépek falta paradicsomi gyümölcs…”), amely a teremtés (a szöveg megírása) előtti állapotokat idéz meg. Érdemes azonban felhívni a figyelmet még egy összefüggésre, ami a mű időképzetével kapcsolatban elmondottak fényében külön jelentőséget nyerhet. A fejezetcím és a zárlat a regény nyitó mondatához és az azt követő két bekezdéshez utalnak vissza bennünket: „Élete végén, nagyjából akkor, amikor […] Josefína legelőször azt hitte, hogy már meghalt, hogy száll fel az égbe istenhez, a paradicsomba…” (7.) Talán nem teljesen indokolatlan ezek után ciklikus zárlatról beszélni, s a befejezést a felütéshez kapcsolni. Az említett szereplő ráadásul előrehaladott Alzheimer-kórban szenved, tudata már csak rövid pillanatokra ragyog fel, amiket a „szégyen, a sírás és a rémület rohamai” kísérnek. Ez némileg magyarázhatná az utolsó fejezet töredezettségét és az indulatszók dominanciáját.

Drašnar könyve az 1989 utáni cseh próza azon alkotásainak sorába tartozik, amelyek a távolabbi vagy a közelebbi múlt, kiemelten pedig a huszadik század – nemegyszer traumatikus – történelmi tapasztalatainak újszerű irodalmi feldolgozására tesznek kísérletet, vagy a napló, a vallomás és az emlékirat poétikai keretei között, mely a személyes élmények szűrőjén keresztül láttat és értékel, vagy pedig egy műfaji, stilisztikai sokszólamúság, a merész fantázia és apokrifszerűség jellemezte írásmód formájában. A Forradalmakról, titkos társaságokról és a genetikai kódról című regényben mindkét tendencia jegyeit felismerhetjük. Valós és/vagy fiktív krónikák, levelek, jegyzőkönyvek, irodalmi művek, legendák, mondák anyagából és különböző személyekre, eseményekre tett utalások sorából áll össze a regény történelmi referenciája, miközben a külső realitásoktól elrugaszkodó tapasztalatok (álomszerűség, apokaliptikus víziók, a tudatmódosulás vizuális narratívái) szintén szerepet kapnak a mű világképének alakításában. A hangsúly azonban nem a forrásokkal való misztifikációs játékon van, hanem azokon az egyéni élettörténeteken, amelyek az abszolút individualizmus és a közösségben való feloldódás vágyát, e két magatartás és életfilozófia konfliktusát, pénz és a hatalom, művészet és politika viszonyát, különböző nemzetiségek (mindenekelőtt a cseh és a német) és vallások együttélésének dilemmáit jelenítik meg.