Őszinte költemény; Születésnap; Esetlegesség
Mohácsi Árpád fordításai
Őszinte költemény
Poema em Linha Reta
Nem ismertem soha senkit, aki bármikor megalázott lett volna.
Nekem minden ismerősöm igazi hős.
Én bezzeg hányszor vagyok szánalmas, hányszor pondró, hányszor semmirekellő,
Én hányszor vagyok cáfolhatatlanul parazita,
Megbocsájthatatlanul mocskos.
Hányszor nincs türelmem megfürödni,
Hányszor vagyok nevetséges és abszurd,
Mennyire bele tud gabalyodni a lábam az illemszabályok futószőnyegébe a nyilvános szerepléseken,
Mennyire groteszk tudok lenni, jelentéktelen, szolgai és mégis arrogáns,
Mennyiszer megaláztak, és én csak hallgattam,
Ám ha nem hallgatok, sokkal nevetségesebb vagyok;
Én vagyok az, aki mögött összevihognak a szállodában a szobalányok,
Én vagyok az, aki úgy érzi, hogy rákacsintanak a londinerek,
Én vagyok, aki szégyenkezik a pénzügyei miatt, mert kölcsön kért, de nem tud fizetni,
Én vagyok, aki csetepaté közben bukkan fel, aztán lapít,
Hogy kívül maradjon a csetepatén.
Én vagyok az, aki szenvedek a nevetséges apróságok esendősége miatt,
Megállapítom, hogy ezen a világon páratlan vagyok a magam nemében.
Senki, akit ismerek, aki szokott beszélni velem,
Nem tett soha semmi nevetségeset, soha nem volt megalázott,
Soha nem volt senki, hacsak nem az élet császára, az ilyenek mind az élet császárai…
Bárcsak hallanék valami emberi hangot,
Amely bevallana valamit, ami nem bűn, hanem egyenesen becstelen,
Ha elmesélne valamit, ami nem agresszív, hanem gyávaság volt.
De nem, ők mind tökéletesek, ha hallgatom őket, és szólnak hozzám.
Hát a nagyvilágon senki nincs, aki bevallaná nekem, hogy ő bizony semmirekellő?
Ti császárok, véreim,
Az ördögbe is, torkig vagyok a félistenekkel!
Hol vannak az emberek a világon?
Hát csak én volnék semmirekellő és elhibázott ezen a földön?
Az lehet, hogy az asszonyok nem szerették őket viszont,
Lehet, hogy meg is csalták őket, de ők nem nevetségesek soha!
Én meg mindig nevetséges vagyok, anélkül, hogy cserbenhagytak volna,
De hogy tudok én akkor a feletteseimmel remegés nélkül beszélni?
Én, aki mindig semmirekellő vagyok, a szó szoros értelmében semmirekellő,
Semmirekellő a kicsinyesség és a semmirekellőség gyalázatos értelmében.
Születésnap
Aniversário
Akkoriban, amikor szokás volt megünnepelni a születésnapom,
Boldog voltam, és senki nem volt halott.
A régi házban, évszázados hagyomány volt még az is, hogy születésnapom van.
Az összes többiek öröme, és az enyém, bizonyos volt, mint valami vallás.
Akkoriban, amikor szokás volt megünnepelni a születésnapom,
Elég egészséges voltam ahhoz, hogy semmit ne értsek semmiből,
Hogy okosnak számítsak a családban,
Hogy ne tápláljak magamban olyan hiú reményeket, mint aminőket mások táplálnak irányomban.
Amikor elég nagy lettem, hogy a reménykedjek, már nem tudtam reménykedni.
Amikor elég nagy lettem, hogy megfigyeljem az életet, már elveszítette az élet az értelmét.
Igen, ami voltam, az csak saját magam kitalációja,
Ami voltam, az csak szív és rokonság,
Ami voltam, az csak hetedhét országra szóló dáridók,
Ami voltam, az csak a felém irányuló szeretet és kisfiú lét,
Ami voltam – istenem! csak ma tudom, hogy mi voltam,
Micsoda távolságban!
(Nem is hiszem el.)
Hogy volt idő, amikor szokás volt megünnepelni a születésnapom!
Hogy ma mi vagyok? olyasmi, mint a ház hátsó végén lévő folyosó nedvessége,
Zöldet csempészek a falakra.
Hogy ma mi vagyok? (Szeretteim háza megremeg a könnyeimtől),
Hogy ma mi vagyok? Az vagyok, hogy eladták a házat,
Az van, hogy mindannyian meghaltak,
Az van, hogy én vagyok az egyetlen túlélő saját magamban, mint kihűlt gyufaszál.
Akkoriban, amikor szokás volt megünnepelni a születésnapom…
Hogy én kedvesem, mint egy személy, azok az idők!
A lélek fizikai vágyat érez ott lenni újra,
Metafizikai és testi útra kelni,
Mintegy az én magam felé való megkettőzésével…
Megenni a múltat, mint vajas idő nélküli éhkenyeret a fogak között!
Újra mindent a maga szokásos vakító tisztaságában látok,
A terített asztalnál több a hely, a porcelánon jobbak a képek, több a pohár,
Roskadozik a tálaló – édességek, gyümölcsök, és még ezer dolog a rávetülő árnyék alatt,
Az öreg nagynénik, a különböző unokaöccsök, és mind miattam,
Akkoriban, amikor szokás volt megünnepelni a születésnapom.
Ne tovább, szívem!
Ne gondolkodj! Hagyd a gondolkodást a fejedre!
Istenem, istenem, istenem!
Manapság nem tartok születésnapot.
Vagyogatok.
Összegződnek a napjaim.
Öregebb leszek, mint valójában.
Aztán semmi.
Őrület, hogy az elrabolt múltat nem hoztam el a zsebemben!
Akkoriban, amikor szokás volt megünnepelni a születésnapom!
Esetlegesség
Acaso
Az utca esetlegességében a szőke lány esete.
De nem, mégsem az övé.
Más szőkeség volt másik utcán, másik városban, és más voltam én is.
Eltűnök hirtelen a közvetlen látomásban,
Megint egy másik városban vagyok, egy másik utcán
Egy másik szőkeség kel át.
Milyen előnyös a rendíthetetlen emlékezés!
Most sajnálhatom, hogy soha többé nem láttam a másik lányt,
És csak sajnálhatom, hogy végül is még csak meg sem néztem igazán.
Milyen rendkívül előnyös lehet a visszájára fordított lélek!
Legalább ír az ember verseket.
Verseket ír, előbb bolondnak hiszik, aztán zseninek, esetleg,
Ha úgy esik éppen, vagy ha nem úgy esik,
Ettől csoda a nagyok élete!
Hiszen én mondtam, hogy legalább ír az ember verseket…
Egy lányról talán,
Egy szőke lányról,
De melyikről?
Volt valaki, akit régen láttam egy másik városban,
Egy másfajta utcában;
És volt ő, akit régen láttam egy másik városban,
Egy másfajta utcában;
Miért ugyanaz az egy valójában minden emlék,
Minden, ami volt, ugyanaz a halál,
Tegnap, ma, és kit tudja, még holnap is?
Egy járókelő egyszer rám talál nézni egy különös véletlen folytán.
Csak nem én volnék az, aki verseket farag sokféle gesztussal és álarcosan?
Talán… A szőke lyány?
Végül is mindegy…
Végül is minden mindegy…
Egyedül csak én nem vagyok valahogy ugyanaz, de végül is ez is mindegy.