Ott; Mi is; Fiametta

Ott

látja magát a tűző napon Nár-

cisz a Romkertben, ’66 nyarán.

Névmása pedig ma itt sárgállik,

egy ládában, az ablakkeretben,

készen rá, hogy kivágódjék a mélybe.

Dehát az embert is folyvást a készsége

taszítja tova, tessékeli, mint testét

a lélek, rontson csak előre, ha tetszik

néki, míg ő maga abból kap erőre épp,

amiből kimarad. Zsebpénzért turkál egy fél

nyáron át királysírokban, hogy a másik

felét majd fedezni tudja saját

zsebéből, amiből még a nadrág

ára is lejön; mert az, amit ott a képen

visel, azaz viselni vélhet így utólag,

mivel mellképe csak, mely itt a kezében,

nadrágnak az már levitézlett. És akkor

hol a számlán a forró és lágy sajtos om-

lett, ha véletlen folytán a színház felé

fordulva betér a gyorsbüfébe; nyála

csordul a gondolatra. És a combjára

csöppen, és marja, ahogy mélyebbre nyúlna

a számvetésben, s vissza a múzeumba,

hol tüstént meghűl. Ott a szállása a lel-

tározandó torzók között, fogkeféje

és hálózsákja, melyben álmatlan forog,

akár egy fejsze. Nyelét most emitt fogod,

kezed mint elméd, köpsz rá, hogy kinek fogod

beszakítani boltos fejét. Nincs abban

semmi. Fogad közt fűszál, nála fűcsomó,

ha meggyújtod, füstje egy életen átszáll.

Kezdesz hát azért belejönni, jönne bár

belőled is némi sugár, s amit nem zár

izom, ernyesztve képed a rekkenő nyár,

mely úgy lát el kéjjel, ha emléke kínzó.

Mi is

a vers, tűnődik Nárcisz a MOM

parkot járva. Már az mi, hogy MOM,

aki olvassa, mit takarhat

annak, éjszaka, telihold alatt,

amint az utcát, mely odavisz, takarítják.

Árt-e a versnek, ha sikoltanak

vagy lélegzetfojtva hallgatóznak

benne. Szavadat mintha szájról olvasnák

le, sajátjukként a sajátjukéról. Nárcisz

a versben (mint parkban) így hagyja el magát,

el a szokásait, holmiját, valamint

emlékezetét, gyermekkoráig vissza-

menőleg. Ott áll magába merülve állig

a sárban, ajkát ösztönszerűleg össze-

harapva. Dacol a veszéllyel. A széllel,

mely fogát csiszolva fütyül egész éjjel.

És fel nem foghatja, ugyan mi értelme

kijárni magunknak mégis, amit éppen

kidobni készülne magából az elme.

Fiametta

Nárcisz tükrön ül. Fiamettáját

várni elunta, helyébe formát készül

adni a tarthatatlannak, heréjét

a helyére tuszkolja, és nekilát,

hogy a tervét keresztülvigye. Sokáig

mintha nem is ütköznék komoly ellen-

állásba. Nárcisz ha meggondolja,

viszonya Fiamettával sem fordult komolyra

soha, holott sírtak ők összehajolva

épp eleget. Egy ízben például rájuk

esteledett az utca, és sírásuknak

még mindig se vége, se hossza. Bosszantó

formát öltöttek a fél város szemében,

ahogy szemüket ürítve fúrták egymás

szemébe mohón a tekintetüket. Nár-

ciszt egyszerre mintha kicserélték volna,

elhárulván előle bármely akadály.

Eszében csupán, hogy a bánat még hátra.

Akár egy támfal, mely azóta mögötte.