Nagyon szanaszét?

Mára már cáfolhatatlannak tűnik az az összefüggés, amit az irodalomteoretikusok a teljességgel még meghatározatlan, körvonalaiban feltételezett, ám annál többet hivatkozott ún. posztmodern szubjektum és a kortárs líra szövegénjei között láttak meg. Szubjektum és szövegalany viszonya kapcsán a konkrét szövegeket elemző kritika többek között a lírai én önkibontása újszerű költői formáinak és működési stratégiáinak kutatását tűzte ki feladatául. Olyan interakciókkal kezdett foglalkozni, amelyek a „szöveg hangja” és a „szubjektum hangja” identifikációs összekapcsolását és diszfigurációját jelentik.[1] Éppen ezért a hazai jelenkori diskurzus egy figyelemre méltó különlegességére döbbenthet rá bennünket az a gyakorlat, hogy a szakirodalom az elméleti belátásokon és az utalásos szövegpéldákon túl ritkán bocsátkozik konkrét szövegek elemzésébe. Másképpen: az elmélet elszakadni látszik attól, amit eredetileg maga elé szabott: a szöveget a befogadás folyamatában megtapasztalt és akként rögzített szoros reflexiótól. Különösen markáns hiányérzetünk támadhat olyan költők esetében, akik máskülönben a szakmai párbeszéd homlokterében állnak. Parti Nagy Lajos költészete pedig most abból az apropóból is szót érdemel, minthogy még e folyóirat egy bizonyos összefoglalásként is elgondolható, az ötvenéves évforduló alkalmából megjelent, lírapoétikai summázatokkal kecsegtető Parti Nagy-száma sem enyhíti ezt a hiányérzetünket.

Mindezek után nem látszik fölöslegesnek, hogy közelebb hozzuk a konkrét szövegeket és kísérletet tegyünk a legújabb szubjektumelméletek és Parti Nagy költészetének ezúttal inkább induktív, mintsem átfogó összevetésére.

Az eddig megjelent lírai korpusz emblematikus, a versbeli én identitása szempontjából paradigmatikus írása – a Grafitnesz című legújabb kötetet is beleszámítva – leginkább a Na szép kezdetű lehetne, mely az addig megjelent versesköteteket átdolgozó gyűjtemény, az Esti kréta fülszövege is. A kötetben a Szódalovaglás darabjainak mottójaként és a Lamenthák között egyaránt szerepel egy-egy formai variánsa. Három különböző előfordulásával és fülszöveggé való „előléptetésével” az eminens nyersanyag látszatát kelti, mely a korpusz hasonló problémát felvető darabjaihoz várhatóan mint szövetminta viszonyul.

Az önmeghatározás szándékának gesztusával kezdődő költemény: „Az ember egyre jobban lemenne önmagába”, saját alanyát, Az embert hozza játékba, teszi különféle szelfeknek, versszubjektumoknak a hordozójává. Ez lehet egyik lehetséges előfeltevése az olvasásnak, mikor kialakítja az első – elsőként a három Na szép szövegalterego közötti – intertextuális viszonyokat.

Minthogy a szubjektum az olvasás temporalitása következtében folyamatosan létesülő, keletkező-formálódó entitás, kérdéseket hív elő önmagáról. Akárcsak a pszichoanalízis alanyának megidézett hangja. Ha feltesszük a „Ki beszél?” kérdést, világos, hogy többféle választ kell várnunk már csak a primer alany különböző paratextuális összefüggéseinek okán is. Ha például fülszövegként olvassuk: „Az ember”, akkor elvárásunk minden bizonnyal az lesz, hogy a kötet szubjektumszemléletéről kapjunk fogalmat. A versszöveg így a lírai költemények általános alanyának indexe lesz: a lírai darabokra bontott „arc” utólag összeállt, ugyanakkor megelőlegezett alakzata. Fülszöveg minőségében lehet egy (előttünk!) olvasó olvasatának lecsapódása, kirajzolódása, aki ezt a részletet jellemzőként emelte ki a kötetből.

A következő pozíciót már biztosan a szerzői szándék állítja be a vízszintes koordinátába (az egymás után sorjázó szövegek közé) főszövegként, versként, külön oldalon, címmel ellátva. A vers a kötet másfajta szövegeihez képest problémátlanul a lírai költemény hagyományos kategóriájába sorolható. Mint ilyen az ego pozícióját foglalja el. A vízszintes koordináta az automatizálódott, „vers követ verset” verseskötet-felépítés alapesete, amely az újabb szövegfajták hatására (lábjegyzet, nyomtatott kézírásos szövegmontázs) dezautomatizálódik, s ezáltal új kérdezőhorizontot hív elő. Egyben a lírahagyományt képviselve az első pozíciót szolgáltatja a nem magától értetődő poétikai fejleményekhez képest.

Az automatikusan olvasott jelek sorát a váratlan ismétlés billenti ki. Éppen váratlansága miatt értelmezéskizökkentő, s ennyiben ekvivalens ez az ismétlés: a Na szép című szöveg, de immár mottóként. Az ego (mint líraolvasási alakzat) itt hasad (Freudra és énre), és az ismétlésben újratételeződik. Az új kontextus a Szódalovaglás címet viselő ciklus. Ennek lesz mottója, s egyben olvasásunk kiindulása Az ember egyre jobban lemenne önmagába kezdetű próza formájú szöveg. A Szódalovaglás költeményeit tehát már e mottó felől fogjuk olvasni, mely mintegy a fölöttes énre irányuló elvárásként viselkedik. Ezt csak megerősíti a tartalomjegyzék, ahol a szöveg szóban forgó, cím nélküli változatát nem a kezdő-, hanem egy, a szövegben szereplő sorral jegyzi a szerző. A kiemelt sor egy hasonlat, mégpedig a soron következő költemények befogadásának hasonlata: „mintha pincébe szénért menne Freuddal”. Ezek szerint úgy fogjuk, vagy még inkább úgy „kell” nyomon követni a papírra vetett költeményeket, mintha a szövegén önelemzését, avagy a magunk pszichoanalízisét hajtanánk végre.

A lírai én mint identifikációs minta Parti Nagynál freudi infúziót kap. Az identifikáció, az önvizsgálat, önanalízis eseménye/tette feltételezi az okot, a kiváltó mozzanatot, a betegséget. Szövegünkben nem kínálkozik előbbi, korábbi ok, mint „Az ember”, a verskezdet, a vers alanya. A szöveg kiváltó oka tehát az a betegség, amit úgy nevezünk: „az ember” általában, s ebből az általánosból éppen az, amelyik beszél. „A belátás, amelyhez az analízis juttat el bennünket, valójában csak ennyi: a páciens énje felismeri magát betegsége által megjelenített másikjában, mint saját elidegenített önmagában (szelf), és azonosul azzal.”[2] A folyamatban a transzfer – itt az ember határozott névelős főnév alakjában működő és szerveződő alanyiság – segít. A konstituálódó én a szövegvariánsok alapján énként és fölöttes énként is hordozza a különböző jelentéseket. Az alanynak e transzfersége által ütközik ki, hogy az ember (páciens) és a versbeli „Az ember” mediális jel.

Az a recepciós folyamat, amely az intertextualitásra érzékennyé vált, ezt a szövegben benne lévő lehetőséget intranzitív móduszként kezeli: az alany megalkotásának vágya uralja, vagyis egy végtelen közelítés az elérhetetlen jelentéshez. Így az intertextuális játék ugyanazokat a narcisztikus vonásokat mutatja, amelyek a szubjektumot jellemzik: saját magának a tárgya marad azzal az ürüggyel, hogy őt ez az öndefiníciós játék hozza létre. Tehát az okozat hozza létre az okot. A két irányultság; az intertextualitásé (Jenny, Kristeva[3]) és a szubjektumé (de Man[4]) ugyanannak a paradigmának két oldala. Hiszen az alany mint szubjektum is az önmegalkotódásra vágyik. „A vágy éppen a jelölő [signifiant] szenvedélye, azaz a jelölő hatása a lényre [animal], amelyet megjelöl, s amelyből a nyelvhasználat egy szubjektumot teremt – nem egyszerűen decentrált szubjektumot, de olyan szubjektumot, amelynek sorsa az, hogy kizárólag egy önmagát ismétlő jelölőként, azaz megosztottként tartsa fenn magát.”[5]

Az általános alany mindhárom változatban színpadias fénybe helyezi a továbbiakat, a feltételes mód viszont már előrevetíti az én analizálhatatlanságát, amit később sem old fel a költemény. Nagy kinyilatkoztatásokat: „Az ember fáj a földnek”, „Az ember szíve kivásik”, „Az ember szívének rabságába esett” stb. idéz és egyben töröl sorról sorra. A szövegpozíciónak ez a transzformációja a költemény megszerkesztettségének, a formai tökélynek és a műnek mint kikezdhetetlen immanenciának hiedelmeit egyszerre bontja le. Egyidejűleg pedig hangsúlyossá teszi azt a hozzáállást, hogy a szöveg kontextusaival dialógusban él, és azok által megszólaltatható. Az „ember”-ről való bármely kinyilatkoztató gesztussal élő megállapítás egy posztmodern kötet részeként szükségszerűen hordozza vagy szükségszerűen előhívja az ironikus olvasatot, azaz bomlaszt, roncsol.

A kilencvenes évek magyar nyelvű lírairodalmáról szóló dialógus néhány képviselője azt veti a posztmodern költészet szemére, hogy szubjektumait hagyja szétesni.[6] Ezt a megközelítést csak olyan szempontból tarthatjuk relevánsnak, ha feltételezzük a szubjektumról, hogy mint ágens birtokolja a jelenidejűséget és szétesésével az „én” történetét fenyegeti. A mai költészet azonban, beleértve az itt tárgyalandó lírai költeményeket, olyan alkotásokat tud felmutatni, amelyek egy kvázi-múltidejűségben: a narrativitás látszatában is fenn tudják tartani a személyes jelenlétet, vagy, noha disszeminált szubjektumot kínálnak fel olvasásra, a „narratíva”, az identitás megalkotását az olvasóra bízzák. Konkrét műveket elemezve az a benyomásunk támadhat, hogy a líra az olvasás azon aspektusait erősíti, amelyek elliptikusságot igényelnek, és amelyek a polarizált szubjektum variánsait készenlétben tudják tartani a szöveg végéig.

Egy következő, a szövegközi kapcsolásokban kirajzolódó dezautomatizációs és szubjektumosztó mintázatként a versformát faggathatjuk önmagáról és a szövegénről. Az önálló Na szép szabályos ötsoros versszakokra tagolódik. A sor és mondatszerkezet szintén szabályosan felépített. A képi megjelenés például úgy segíti a befogadást, hogy a rímhelyzetben álló szavak többletinformációhoz juttatnak.

A Szódalovaglás mottója a sorszedés szerint, teljes szimmetrikus nyomdaképet ad. A központozás változatlan. Az új formaiság azonban felülírja a korábbit, versünk egy kötet olvasásideje alatt „kanonizálódik”, s mint szükségszerűen már ismert szöveg lesz eminens szöveggé: fölöttes szöveggé és egyben fölöttes szövegénné. A tipográfia a szöveg index voltát jelöli, azaz a szöveg magát mint tükröt választja. Úgy is, mint a múlt ego-vers (Na szép) utódja és képviselője (indexe) és úgy is, mint a következők értelmezési horizontja. Amennyiben a mottó egy tudatos válogatás „elöljárószövege”, annyiban a szerzői intenció jelzése is. Tehát itt a tipográfia transzferje az alanyt már nemcsak általános emberiként hordozza, hanem speciális alanyiságként is, legyen az a költő általában vagy a szerző vagy a szövegelrendező szubjektum. „Az ember” a Na szép című szöveg és a mottó között (is) hordozódik költeményről költeményre. Ebbéli cselekvésében a szubjektum ellenőrizhetetlen. A speciális „Az ember” és a generális „ember” egy emberként rajzol egy képet, arcot, amivel aztán azonosul. Hogy mégis mivé válik, az megragadhatatlan, mert ami rajzolódik, az illanó természetű. Ha mégis az egyes szövegek sorai közé ereszkedünk, hogy a termékeny bomlást, vagy, ha tetszik, a dekonstrukciót nyomon kövessük, szembenézzünk az id-del vagy odahallgassunk annak morajlására, akkor a variációk közül a Na szép című szöveget érdemes választanunk, amely éppen koherensként kínálja magát.

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,

na szép, ez igazán na szép,

ott belül egyre jobban Vajdajános,

nagyon hideg nyirokba lóg a lába,

s az arca nagyon szanaszét.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,

szárnyuk helyén üres lapát,

ha mehet is, csak úgy megy önmagához,

mint a pincébe szénért menne Freuddal,

s egymás kezét szorítanák.

Az ember, ez a sok szálból folyamatosan szövődő alany szemantikailag az önmeghatározást célozza. Mégis, már az első sorban ugyanebből a nyelvi nézőpontból bomlani kezd. Feltételesen cselekszik: lemenne. Ezzel szemben a harmadik sorban már ott belül terem. Van egy ágens, aki lemegy, és van egy alany, akibe lemegy/lemenne. „Egyre jobban lemenne önmagába.” A posztmodern személyiség önmaga határait hágja át, tágítja és változtatja. A tudattalanba való „leereszkedés”, a határtágítás egyik módja. Az embernek Parti Nagy versében a pince-hasonlattal asszociált tudattalanja sokarcúságot mutat – hiszen szanaszét csak az lehet, ami sok –, mely arcok között nincs logikai kapcsolat (szanaszét). Csupán az alany fogja össze a különböző arcokat. Éppen ezért itt Az ember az egyetlen fiktív támaszték, amelyhez képest egyáltalán „le lehet menni”, amelyhez képest a lenti arc nagyon szanaszét lehet. Az identitáskeresés szándéka a versszakvéghez érkező olvasatban megerősítést kap, egyszersmind mérlegre kerül. Egyfelől „Az ember” felütést a versszak a „szanaszét” lexémával zárja, másfelől a feltételes mód az érdemesség, hasznosság, értelmesség hiányának érzetéhez társul – visszamenőleg. Vagyis a bejelentett önanalízis: Az ember egyre jobban lemenne önmagába feltételessége a fiktív alany kétszeresen fiktív kalandja után: „ott belül […] Mint a pincébe szénért menne” visszaáll, és csupán szándékként értelmezhető. Ezen túl pedig kudarcként, mivel a szétesettség tapasztalatára vezeti a verskezdet szubjektumát.

A lemenne önmagába recepciós lehetőségének köre főleg a második szakasz felől kapja meg a pszichoanalitikus távlatot.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,

szárnyuk helyén üres lapát,

ha mehet is, csak úgy megy önmagához,

mint a pincébe szénért menne Freuddal,

s egymás kezét szorítanák.

A kiinduló helyzet így, a Freuddal való második szakaszbeli érintkezéstől nézve, utólag az önanalízis alaphelyzeteként nyer értelmet. A szövegben sorról sorra tematizálódó önanalízis végül is a tárgy hiányát fogja pótolni a vers végére. Hiszen az emberről nem derül ki több, mint hogy arca/arcai szanaszét, lapátja üres vagy kicsi ahhoz („gyereklapát”!), hogy azt a szenet fel lehessen hozni vele. Bár e kép a folyamat lassúságát, hiábavalóságát asszociálja, egy bizonyos eredménnyel – melynek nincs előjele – mégis szolgál: az alany egyre inkább hasonlít valakihez. Sőt, nem csak hasonlít, egyre jobban azzá válik. „Vajdajános” lesz. Az önanalizáló egyre inkább költővé válik, a szónak jó és kizárhatatlanul ironikus értelmében is.

A második versszak tehát már konkrétan a költészethez kapcsolja a freudi pszichoanalízist. Legalábbis erre vezet a jelentéstan. Az analizált alany egyre inkább „Vajdajános” – a hagyománnyal kapott és megidézett vagy megtagadott (?) költő, aki mint ilyen, a pszichoanalízis atyjával „szorít kezet” egy hasonlat pinceterében. „Az ember” alany tehát pincébe kerül, közben pedig közvetít pszichoanalízis és költészet között. Az embernek ezt a közvetítő szerepét már az „angyal” szó is támogatja, előrevetíti a szakasz első sorában. Az „angyal” felelő ríme a „Freuddal”, amely szó szintén megkapja a médiumszerep szemantikai besugárzását, s így Freud a közvetítő személy státusát is magáénak tudhatja. Közvetítése azonban retorikailag inkorrekt. A feltételesség a második versszak középső sorában visszatér: „Ha mehet is, csak úgy megy önmagához.” A „lemenés” ugyanis újra megkérdőjeleződik egyrészt a feltételes mód „ha” szócskájával elbizonytalanítva, másrészt a „csak” szócska által megszorítva, harmadrészt a hasonlat formájának minőségében. Következésképp az ember hasonlataiban találhat önmagában önmaga… (Hogy mire talál, erre alább keressük a választ.) Éppen ezért lehetséges, hogy a cím nélküli mottószövegből éppen a hasonlatot emelte ki a szerző az oldalszám megadásához.

A verskezdet tehát olyan feltételes szituációba lépteti az olvasót, mely a második szakaszban is megerősítést kap: „ott belül […] ha mehet is, csak úgy megy […] mint […] menne” – folytatja az első szakasz feltételességét a második. (Közben az első versszak harmadik sora nem következetes e feltételességben: párhuzamosan törli is azt – „Ott belül egyre jobban Vajdajános.”)

A pince-metafora további metaforákkal válik plasztikussá helyszín, illetve lélektér minőségében (hideg nyirok, ott bent, üres lapát, szén). Ha mint médiát/médiumot értjük és követjük a szövegben, akkor itt egyedül az angyal az a lény, amelyiket lapátszárnya alkalmassá tesz arra, hogy a hasonlatbeli szenet elszállítsa a hasonlatbeli pincéből. Az angyal a szöveg olyan helyén áll, ahol metafora és hasonlat fizikai határa húzódik: „ott belül roppant kicsikék az összes angyal.” Itt érzékelhető a Rilke-féle 1. Duinói elégia „szörnyű angyalá”-nak megidézése, amely pszichoanalitikus távlatba kerülve a monumentalitás visszavonásaként volna talán értelmezhető (hozzátehető, hogy ez a stratégia a rilkei kontextusokat tekintve nem tűnik megalapozhatónak egy hatástörténeti olvasat felől). Mert míg az angyal a versben metaforaként létezik, hiszen „ott (van!) belül”, addig a pince már csak hasonlata a szelf lelkivilágának, azaz még elvontabb hely, mint ahol eddig álltunk. Van tehát egy metaforadimenzió: „ott belül” és egy hasonlatdimenzió: „mint a pincébe […] menne.” Az a valaki, aki Freuddal megy a pincébe, retorikailag halványabb és távolibb alak, mint az „összes angyal”. Ha az angyal mediális és mediátori szerepére gondolunk, akkor hasonlaton innen, de versbeszéden túl-állása megfelel ennek a szerepnek. A lapátot (metaforastátus) és a szenet (hasonlatstátus) ennélfogva csak egy olyan kép segítségével tudjuk összekapcsolni, amely ugyan maga metafora, mégis mediátorként, transzferként funkcionál a két dimenzió között. Hiszen az összes angyal szintagma olyan jelölő, amelyik jelentésről jelentésre hordozódik, mivel problematikusnak tekinthető, hogy az énhez képest milyen pozíciót foglal el. „Ott belül” van ugyan, de nem tudni, mi a viszonya a lemenő énhez és a szanaszét szubjektumhoz.[7]

A különböző retorikai szintű (feltételes mód, metafora, hasonlat) differenciálás (én az ember; én, aki énbe lemegy; én Vajdajános, én, összes angyal, pincébe menő én) az egységes ÉN ellenében szervezi a szöveget. A szubjektum tehát nem áll össze egy egységes ÉN-né.

Kulcsár Szabó Ernő líraolvasásra vonatkozó tételét megfontolva, jelesül azt, hogy sajátként nem intonálható egy szöveg, ha az új önmegértés sikertelenségéről számol be[8], azt is mondhatnánk, hogy hiszen éppen az önmegértésnek ez a lehetetlensége kerül középpontba ebben a szövegben, mely így nem intonálható saját hangként. Az a tény viszont, hogy a szövegben a sikertelen önmegértés tematizálódik, az olvasó szubjektumot épp ennek a ténynek új, elsajátítható (sikeres) tapasztalatára vezeti. A szubjektum magát töredezettként ismeri fel egy jól szerkesztett versbeszéden keresztül.[9] Tematikusan erről a töredezettségről árulkodik az a jelentéses bonyodalom, amit a különböző retorikai alakzatok, az ezeket egymás ellen kijátszó grammatikai jelek logikai láncai hordoznak. Pontosan annak a tapasztalata fogja gazdagítani immár az olvasó ént, hogy az alany, Az ember kockázatnak kitett tényező a nyelv médiumában. Ebben a helyzetében pedig ironikusan észlelhető. A kockázat félelme megjelenik az „egymás kezét szorítanák” ironikus hasonlatban. A szorongás a kontrollvesztéstől való félelem elfojtásának tünete. Ugyancsak jellemző tünete ez a posztmodern szelfnek. A pszichoanalízis egy, a posztmodern társadalom által gerjesztett – és ilyenként felfogott – énképét könnyen beláthatjuk abból az előre nem látott jelentéskanyarból, amelyet a szöveg retorikája alakít ki.

Mintha a freudi indíttatású, az id felé törő felfedezőút üres markú kalandora a freudi paradigmát továbbgondoló és egyben meghaladó lacani alaphelyzetig jutna el retrospektív módon. Röviden: addig a gondolatkörig, amelyben bármilyen gondolkodási stratégia – itt a freudi pszichoanalízis – önnön felszámolására tör, miközben e cselekvő szándék által önmagát folyamatosan fenntartja. A szimbolikus önfelszámoló struktúrájának alaptéziseit Lacan a „tükörstádium”-ról szóló tanulmányában fektette le.[10] A szöveg vége felől olvasva „Az ember” valami absztrakt ideálnak tűnik, akivel már nem lehet visszamenőleg azonosulni, mert a szétesett szubjektumnak nincs eszköze, eredménye, amit az énbe való aláereszkedés felmutathatna. A tudatalatti nem kecsegtet kibányászható tartalommal. A gyereklapát-szövegvariáns pedig már nem is szénfelhordásra, hanem legfeljebb homokvárépítésre, csupán öncélú játékra alkalmas. Vagyis visszaérkeztünk a tartalmat az aktussal lefedő analízis/szöveg gondolatához.

A Szódalovaglás ciklus költeményei közt játékba hozható intertextuális kapcsolataik, valamint a tárgyalt mottóhoz való kapcsolódásuk révén kitűnnek és sejtéseinket igazolják azok az egy-két sorosak, melyek egy-egy oldalon önállóan szerepelnek, és melyek közös motívuma az arc.

„ez a mosoly az arcodon

debilitás vagy harcmodor?”

„rigó lép arcom mély talajában

hijában”

„hát tanganyikázz

ne szégyelld sósavas arcod”

„mögöttes te mögöttes én

az arcom szép töröttesén”

A lírai darabokra tördelt szelf a szőttes alkotásának-alkotódásának inverzére, töröttesére formálódik a korpusz befogadása során. Az identitás elérésének sikeressége a szálak összekapaszkodását, de ugyanakkor a szálak különbözésének, elkülönülésének tényét feltételezik, azaz a másik éntől (tetől) való elkülönbözést, és a másik hangjában való saját hang felismerését. E kísérlet nyomai pl. „élnem tőled se tudtam”; „csumázok csak egy szomorúságot” kezdetű lírai szövegek. A kísérlet az arc kitapintásában, kirajzolódásában áll: a szövés műveletében. A bejelentett töredékesség nem értékbeli hiányosság, hanem a bejelentés szerint is „szépség”. A „töröttesén” ugyanis a „szép” jelzőt kapja.[11]

Mottó és szövegek, versciklus és versciklus, szövegek és más ciklusbeli szövegek, szövegek és szövegek, szövegek és hagyományozott szövegek közti áthallások, jelentéstranszferálódások, szemantikai fúziók pályája koncentrikusan bővíthető. Bizonyos szálak lebontása – ha sikerült megmutatnunk – követhető is. Az itt és most kiemelt néhány mozzanat a posztmodern szubjektum szempontjából lehetett figyelemre méltó.

Jegyzetek

[1] A posztmodern identifikáció, a huszadik század szubjektuma több, de leginkább két markáns irányvonalat mutat: az egyik a posztstrukturalistáké, a másik egy pszichologikus, amely a dekonstrukcióra is nagy hatással volt. A kétféle szubjektumfelfogás összemosását elkerülendő Slavoj Žižek arra a különbségre hívja fel a figyelmet, hogy a posztstrukturalista recepció alapját – melynek leghatásosabb eredménye az a kijelentés, hogy nincs metanyelv – egy jól definiálható, tisztán leírható teoretikus álláspont képezi. Ezért a posztstrukturalisták (például Foucault) a szubjektumot is historikusan, mint az „ágens”, az „individuum pozíciója” állomásainak sorát képzelik el, vagyis egy nem szubjektív folyamat eredményeként. Ezzel szemben Lacan szubjektuma aktuálisan mindig megosztott: végső soron nem más, mint egy hiány a struktúrában. A dekonstrukció inkább a lacani szubjektum mintázata felől fogja föl az individualizációt, s a nyelv sajátos ismérveként tartja számon. A nyelv lacani metonimikus hangsúlyát a katakrézis alapegységéből vezeti le, mely de Man szerint a legelső nyelvi tételező aktus formája, ami aztán trópusok rendszerévé teljesedik ki. (De Man, Paul: Az irónia fogalma. In uő: Esztétikai ideológia. Bp. 2000.) Mivel ezek a teóriák másban találják magának a nyelvnek s így a vonatkoztatási minőségek mintázatának nyelvi alapjait, másként nyúlnak a líra fogalmához is. Paul De Man nyelvszemlélete értelmében fölösleges műnemekről társalogni ott, ahol a nyelv maga többféle olvasatot tesz lehetővé. Az „én vagyok” eleve oly módon strukturált, mint egy trópus: tulajdonságok cseréjén, helyettesítésén alapul. Ugyanakkor a nyelvi rendszer performatív is, mert a katakrézis alakjában megvalósuló tételezésen alapul. Vagyis de Man egy összetetten negatív narratívumot lát, annál inkább, mivel „az én sohasem képes eljutni önmaga ismeretére”. (De Man: im. 193.)

[2] Habermas, Jürgen: Knowledge and Human Interest. London 1972, Heinemann, 235–236. Idézi Žižek, Slavoj: Van-e oka a szubjektumnak? In szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Bp. 2002.

[3] Jenny, Laurent: A forma stratégiája. ford. Sepsi Enikő = Helikon 1996/1–2., 23–50. Kristeva, Julia: A rendszer és a beszélő szubjektum. In szerk. Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor, Odorics Ferenc: Testes könyv II. Szeged 1996., 255–266.

[4] De Man i.m.

[5] Lacan, Jacques: Rövid előadás a Francia Rádióban. = Thalassa 1993/2., 14.

[6] Lásd az Alföld 2000/2. tematikus számát a magyar líra állapotáról, főképpen Tornai József írását (Tornai József: Pusztuló csigaház (A jelentés a költészetben). = Alföld 2000/2., 79–83.

[7] Tovább bonyolítja a kérdést az, hogy a „ha mehet is csak úgy megy önmagához” mondat alanya hiányzik vagy legalábbis nem egyértelmű. A mondatkezdet alanya az „összes angyal”. Ez a szintagma egyszerre teszi lehetővé a többes számú és az egyes számú állítmányt. Ezért bizonytalan, hogy a „ha menne is” ide vonatkozik-e, vagy inkább a vers első mondatához kellene kapcsolnunk. E második esetben ugyanis a lineáris kohéziót a következőképp interpretáljuk: „az ember egyre jobban lemenne önmagába […] [de] ha mehet is csak úgy megy önmagához […]” Összevonva: „Az ember, ha mehet is, csak úgy megy önmagához…”. Amennyiben tehát „Az ember” az alanya a második mondatnak – ami egyben a második szakasz is –, úgy „az ember”, aki lemegy „ott belül” roppant kicsike angyal(okat) fog találni. A lapátszárny viszont a másik olvasatot erősíti, amelynek az angyalok az alanya. Ugyanis az angyal kapcsolja össze a lapát és a szén jelölőket, aminthogy a lapát az angyal (test)része. Föloldhatná ezt az értelmezésbeli zavart az, hogy az ember és a roppant kicsike összes angyal egyaránt az én részei, elkülönböző arcai, s így az egyes számú állítmány annak a jele volna, hogy itt újból a kísérletező (magába alászálló, még egységes) ÉN válik témává.

[8] Kulcsár Szabó Ernő: Költészet és dialógus. In uő: A megértés alakzatai. Debrecen 1998., 43.

[9] Természetesen nem az identitás lehetetlenségének megállapítása igazolja a posztmodern olvasatot. Ahogyan Eisemann György is megjegyzi: „…a posztmodern paradigmákra hivatkozó azonosságkritikák némelyike az én-identitás puszta kiküszöbölésével kívánja meggyőzni közönségét korszerűségéről.” (Eisemann György: Elsajátított idegenség és elidegenedett azonosság. A modern lírai alany önértelmezésének történetiségéhez. In szerk. Bednanics Gábor et al.: Identitás és kulturális idegenség. Bp. 2003., 61.). Az identifikáció meghiúsulása önmagában tehát nem siker. Parti Nagy szövegei is inkább abból a lacani nyelvtudatból nyerik különösségüket és „korszerűségüket”, amelyik megtartja a töredezettségében is megképződő identitást. Mégpedig egy olyan identitást, amelyik a másik által szerveződik, és amelyet a nyelv mozgása teremt újra és újra, legyen az akár grammatikai, retorikai és szemantikai kódok összeférhetetlenségének feszültségéből adódó mozgás, folyamatos teremtődés.

[10] Lacan, Jacques: A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra. In: szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Bp. 2002., 65–69.

[11] Visszakanyarodva alapszövegünkhöz, ugyanezzel a szubjektumképpel szembesülünk. „Na szép” – mondja a cím is, amely egyszerre köznyelvi fintor és széptevés: valami esztétikai felé kacsintó megnyilatkozás. Az alany feltételes cselekvése, legalább is annak szándéka „Az ember egyre jobban lemenne…”, a vers szelfje felől szintén ezt a minősítést kapja: „na szép, ez igazán na szép.” Ami figyelemre méltó itt, az a sorvég felelő ríme, a szanaszét, melyet mindössze egy zárhangcsere különböztet meg alaptagjától [-naszé(p-t)]. Ha szép az, ami szanaszét, és ha a versszakvégen az is kiderül, hogy Az ember arca az, ami „nagyon szanaszét”, akkor alighanem helytálló a következtetés: a na szép Az emberre is vonatkozik. Szépség és ember összekapcsolását, az esztétikai paradigma versszakbeli jelenlétét itt a „Vajdajános” asszociatív hívószó is indokolja. Egy másik közös motívum, a sokarcúság pedig nem csupán tematikailag, hanem a szubjektum szétbontásában és összecsomózásában válik ennek és valamennyi említett szövet-szövegnek alapmintájává.