Válasz egy szemrehányásra; Az ember mindig

Válasz egy szemrehányásra

Honnan tudod, hány arcot szőttem magamnak

a tépelődésekből, kínlódásokból, feszültségekből,

hány arcot szőttem a lelkifurdalásból,

ebből a durva kelméből, azóta is véres a kezem.

Hány arcot szőttem a hazugságból,

a haragból, a gyűlöletből, az undorból –

magamtól s a világtól,

mindenkitől, aki nem én vagyok.

Hány tükörbe néztem s hánytól fordultam el,

pedig lett volna arcom mindegyikhez,

s lett volna vásznam, tűm, ujjbegyem,

hogy új arcaimba belepillanthassak.

Mért gondolod, hogy úgy közlekedem

szépségek és boldogságok,

nők között, akik nekem fontosak,

mintha a Monostor és a Román Opera között közlekednék.

Mért gondolod, hogy könnyen bírom el,

hogy nem szakít szét, ami szétszakíthat,

ha összetart is valami kérlelhetetlen,

keserű, édes, nőboldog magány.

Én nem tudom, hogy meddig tart a szőttes,

és meddig sajog minden kegyetlenség,

és meddig fogad mindegyik megálló,

és meddig borulok le a szerelem előtt.

De azt tudom, hogy nincsen pillanat,

amikor belül ne lennék magammal,

és ne örülnék, hogy én én vagyok,

és ne fájna, hogy örülök neki.

Az ember mindig

Keserves napok, hónapok, évek után

az ember mindig elhatározza,

hogy legközelebb nem hagyja egyedül,

nem törődik mással,

nem szaladgál különféle ostobaságok miatt és után,

nem mondja magának, hogy „még nem halhat meg”,

nem hazudik magának többet,

nem.

Amikor eljön a legközelebb,

akkor mégis egyedül hagyja,

mással törődik,

különféle ostobaságok miatt és után szaladgál,

azt mondja magának, „még nem halhat meg”,

hazudik magának szüntelenül.

És ő is belehal,

ahogy belehalt akkor ő is,

meg ő is, még előbb.

És ismét kiderül,

hogy mi, emberek, földiek, halandók,

nem vagyunk valók a halálra.