A világ legkisebb mackója

A világ legkisebb mackója valóban él, illetve létezik. Most is megvan.

Miklós A mulasztás című írásából idézem: „Már az ajtóban álltak, mikor az asszony még egyszer körbenézett, és leemelt az éjjeliszekrényről egy apró állatot. Mint a két nagyujja körme, akkora volt, a világ legkisebb mackója.”

A világ legkisebb mackója akkora, „mint a két nagyujja körme”. Azt hiszem, nem az én két nagyujjam, hanem a saját körmére gondolt. Vagy mégis az enyémre? Lehet. Mindenesetre nagyon picike. Most is megvan. Egy dobozban. Ezüstszélű, kopott, kicsi, papundekli doboz. Nem tudom, eredetileg mi lehetett benne. Meg is kell néznem, hol van most. Hosszú ideig az íróasztalfiókom hátsó részében tartottam.

Nagyon ritkán, négy-ötévenként a kezembe kerül. Előveszem és megnézem. Samu varrta, készítette nekem valamilyen alkalomból. Csak Miklós születésnapját tartottuk meg, névnapom pedig nincsen. Talán egy karácsonyra adta?

Samu pedig nem férfi volt, hanem nő, Basch Lóránt albérlője. Azt mondta egyszer róla Lóránt bácsi, hogy „szürke szent”. Mikor Samut megkérdeztem, mekkora munka volt, nevetve mutatott egy méternyit: „Mintha ekkora mackót varrtam volna.”

Azt írja Miklós pár oldallal tovább:

„Jövendő első gyermekünk, a világ legkisebb Mackója. Úgy szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, s egy szép napon itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is – mondja az asszony.

A férfi megrázta a fejét.

– Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék mind ilyenek.

– Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkban elférnek.

– Például most?

– Például most.”

Döbbenten olvasom, és emlékezem. Igen, ezt mondtam, így volt. De a beszélgetésnek arra a részére, hogy alig várja, hogy „engem is te szülj meg” –, már nem emlékeztem. De tény, hogy Miklóst Mackónak szólítottam, sokáig, késő öregségében is. Ő volt Micimackó, én csak Mackónak hívtam, mert valóban Mackó volt, de hatalmas, nagy és zord Mackó. Inkább medve. Amúgy: „Édes uram.”

Most ugrik be, hogy írt egyszer egy mesét: A bánatos medve. Erről majd máskor, hosszasabban. A leporelló könyvecskéből ki akartam másolni ezt a pár sort: „Volt egyszer egy medve, sose volt jókedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme”, és oda akartam ragasztani a szobája ajtajára – húsz-harminc évvel ezelőtt. Mert Miklós valóban zord is volt. Ritkán volt jókedve.

Egyszer Párizsban sétáltunk, semmi nem tetszett neki. Mindent kifogásolt, kritizált. Megharagudtam. „Jó! Te vagy az Úristen! Mondd el, milyen világot teremtenél?” Hallgatott.

Én annak idején valóban nagyon játékos voltam, ezt a játékos énemet írja meg Miklós egy-két sorral előbb:

„Azt mondja az asszony, láttam egy macskát, mikor mentem a gyárba.

– Ma nem félek – súgta az asszony.

A férfi gyanakodva állt meg.

– Mitől?

– Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér volt, az orra meg fekete.

– S mit láttál még?

– Két tolató mozdonyt. Egymással szemben álltak, s felváltva ezt mondták: Psss, psiii.... – psss, üüü...

– És most?

– Psiii, psüüü... Aztán mind a kettő gőzfelhőt fújt, s elbújtak a gőzben.”

Döbbenten tűnődöm. Itt a műhelymunka szempontjából az az érdekes, hogy Miklós pontosan idézi a beszélgetéseinket (amiket én már rég elfelejtettem). Ezekből építkezik (részben). Valóban láttam ezt a macskafejet, s valóban ilyen volt. Most, hogy olvasom, újból látom.

A megdöbbentő számomra, hogy nemcsak ezt a játékos lényemet eleveníti meg Miklós, hanem hogy a történetben az asszony a bátrabb, a kezdeményezőbb. Mert hiszen, amikor csengetnek, ő húzza ki gyorsan a rekamié fiókját és mondja a férfinek, „Feküdj be!” Az befekszik, engedelmeskedik. Igaz, tudják, hogy csak a férfi után jöhetnek. Félelmes. Az állandó félelem az elhurcolástól, a kiszolgáltatottság, a légkör, ami körülveszi őket (ahogy ábrázolni tudja).

Ezt így írja le pontosan:

„Tántorog két fiatal egybefonódva, és meghallották a lépéseket. Az asszony először belemarkolt a férfi ingébe, majd szó nélkül kirángatta az anyja alatt a heverő fiókját, ahová az ágyneműt szokták berakni, és odatuszkolta a férjét.

– Gyere, térdelj le... – nevetett –, feküdj be ide gyorsan...

A férfi kelletlen arcot vágott.

– Szorítani fog – morogta, de azért engedelmeskedett, s mint a skarabeus, ellapult a szűk helyen. Mikor sikerült visszalökdösni a fiókot a csöngetésre...

– Igen! Igen! – kiáltott vissza, s egy pillanatra nekitámaszkodott az előszobai tükörnek, s közelről belenézett a saját szemébe.”

Ilyen volt akkor a magatartásom, a kettőnk kapcsolata. Ma már tudom, mert pontosan ez vezette be aztán a későbbieket.

Folytatva a szöveget, aztán:

„Megvárta, míg lenn becsukódik a kapu, s csak akkor futott vissza a szobába. Látszott a mozdulatain, hogy kész terve van, s már döntött. Újra kirángatta a heverő fiókját, és leporolta a férjét…”

Itt az akkori énem: a határozottságom, a játékosság, a szerelem; és a férfi elfogadja. Hiszen meg is írja, amit az előbb is idéztem: „Persze, csak a mackók se bánják néha, ha a markunkban elférnek. – Például most? – Például most.”

Világos, hogy ettől neki szabadulnia kellett.

De a háttérnél maradva: A házat, amit gerendákkal támasztottak alá, hosszú ideig üresen állt, csak aztán költözött be egy fiatal pár – valóban láttuk. A mellvédet fenn szintén láttuk. Mindig ilyen pontosan építkezett a valóságból Miklós, ezzel tudta megragadni a mélyebb összefüggéseket. Ez így felületes magyarázatnak tűnhet. De nem tudom jobban megfogalmazni, számomra ez élmény.

A valóság elemeinek fölhasználásához tartozik az is, hogy valóban kaptunk egyszer egy papírt: „Lakótárs, fölhívjuk figyelmét, és egyben utasítjuk, hogy a lakáshoz tartozó kert karbantartó munkálatait…” Benne van a falevelek összegereblyézése és gondos elhamvasztása. Dátum nem tudom, hogy volt-e vagy nem, „legkésőbb március 15-ig”. Elképedve olvastuk. Akkor már a Basch-házban laktunk, de hogy a kertben nekünk kell a fákat tisztogatni? Nem is sejtettük. Basch tartotta rendben a kertet. Az államosítás után kicsit elvadult. A kert története is érdekes. A kort, a történelmet tükrözi végig. Ötvenhat éve élem, követem.

Az államosítás után jön a házmesteruralom. Aztán, ahogy öregszik a házmester, rájönnek, hogy nem érdemes itt konyhakertet tartani, krumplit termelni a kiirtott virágok helyén: agyagos a föld. A gyümölcsfák még teremnek. Aztán letépik a ház faláról az ampeloxiszt, mert nehéz volt, unta összegyűjteni a házmesterné a sok levelet ősszel. Ott maradnak a kopasz, elhalt indák, azokat nehéz volt leszedni, s az omló vakolat miatt a csupasz téglák meredeznek. (Ezen másztak föl annak idején az egerek, amit leír a Jelentés öt egérről című írásában.)

De most maradjunk ennél az írásnál. „A gyümölcsmúmiákat” nézzük húsz év múlva. A Kisoroszi kertben látjuk, értjük meg őket. És nevetünk Miklóssal, miként tudjuk a három és fél méter magas birsalmafáról leszedni? A kicsikről még megy valahogy. (Ezek a fák már a mieink, és nem parancsol senki. De a múmiákat le kell szedni.)

Egy másik Samu, aki valóban férfi volt (Berta barátnőm bátyja), és Kidében a fákat kefélte télen, majd leszedte a gyümölcsmúmiákat – már nem él. Talán ma már senki se teszi ezt. Megöregedtek a fák is.

Tűnődöm az íráson. Az asszony néz szembe az ismeretlen, mosolygó férfi akasztásánál a hóhérral. „Pedig az asszony minden porcikájával érzi, hogy összeakadt a pillantásuk.”

*  

Egyszer azt mondta nekem Miklós: „Te sohase hazudsz. És, ha valamit kérdezek, biztos lehetek benne, hogy őszintén válaszolsz. De a hallgatásod. A hazugságot utol lehet érni. Megfogható, érthető. De a hallgatás. Honnan tudja az ember, hogy mit kérdezzen?”

Ekkor az asszony lázadni, tiltakozni, segíteni akar. Kirohan, érzi, hogy valamit tenni kéne.

„De a férfi befogja a száját, még idejében utolérte. Rányomta a kezét a szájára.

– Hallgass… hallgass… – mondta gépiesen, és vagy tízszer elismételte. – Úgysem értené meg… Ezt nem lehet megmagyarázni.”

Az akkori énünk. Akkor már megjártam a poklokat a háborúban, Miklós is megjárta. Ő azt élte meg, hogy védősáncot emeltek a meghalt bajtársaikból. Egy szál cigaretta miatt azonnali főbelövés. „Bajtársi lopás.” Az exhumálások. (Különös, hogy a ruha és a haj megmarad. A hús eltűnik a földben.) Mind a ketten a világháború után voltunk.

Számomra most az a lényeg, ami a háttérben és az életben folytatódik.

Miklós megírja a Teréz krónikáját, ami a megismerkedésünk és a betegségem története.

Majd megírja A bunkert. Nemes Nagy Ágnes fölfedezi, hogy a lány és a közlegény lényegileg én vagyok. A zsírosbödön történetét, amit a darabban keresnek, én meséltem el (valóban elrejtettünk annak idején egy bödönt a Vértesekben az oroszok elől). Úgy írja meg, ahogy jó lett volna – ha nem hurcolnak el a katonák, nem erőszakolnak meg... A drámában a lány megmenekül. Ágnes fölfedezése után Miklós átírja a darab végét: a lány és a közlegény rájönnek, hogy talán egymás testvérei. Különös az őrmester, ez a saját figurája. Miklós ilyen is tudott lenni. Komiszkodó, ugráltató, gúnyolódó – és mögötte meleg szív. Kisarkítja, kiteljesíti az egyes szereplőket. Nem kíméli önmagát sem. Éppen a polarizálással és annak váratlan átcsapásaival ragadja meg a tragédiát, az élet bonyolult kiszámíthatatlanságát.

Aztán Az ablakmosó című dráma. Az ablakmosó valóban létezett. Valóban belépett egy reggel a szobánkba, hogy ő megmossa az ablakunkat. Önként. Nem is kell fizetni, ha nincs pénzünk. Meghatotta, hogy az ajtó be sem volt zárva. Ebben a történetben is én vagyok, Anni: ahogy beszélek, ahogy gondolkozom, amit mondok. (Közeledik az életünk, mindenfajta élet válsága – hogy visszataláljunk, el kell távolodnunk egymástól. Erről szól a darab és aztán az életünk.)

Aztán a Pontos történetek útközben, világos, hogy az anyaga tőlem származik. Írja is az elején: „Hálával A-nak, hogy megőrizte bolyongásai történetét.” Valóban a kezébe adtam, ő kért rá, hogy amit mesélek az utazásaimról, azt mondjam magnóra, Márta barátnőm, az írók gépírónője legépelte, és Miklós abból dolgozott. Egyszer aztán – számomra riasztó haraggal és érthetetlenül – fölkiáltott: „Elég volt! Többet nem írlak meg! Elég volt mindenből!”

Sokszor jut eszembe, hogy pár nappal előtte valahova indultunk, s én a kicsi szobában öltözködtem. Szokás szerint percek alatt kész voltam. Megérkezett Varga Feri. Nem tudom, hogy történt, akkor esett ki a tükör a kezemből, vagy hamarább, de eltörött. Ott hevertek a földön a darabjai, és elszakadt a gyöngyöm lánca is. Gurultak szanaszét a gyöngyszemek. Feri belépett, nézte a tükör darabjait, a guruló gyöngyöket, és azt mondta: „Miklós igazán nagy író nem lehet addig, míg nem lép túl magán.”

Ennek meg kellett történnie.

*

Samu, aki nem fiú, hanem lány volt, Irma – aki a világ legkisebb mackóját készítette, és akivel hosszú ideig laktunk együtt itt a Basch-házban – eltűnt az életünkből. Állítólag alkoholista lett, és most valahol jegyszedő. Meg akartam keresni. De az élet fut, mellettem, velem.

Basch Lóránt rég meghalt. A ház és a kertje többször átalakult, most gyönyörű, de már túl a csúcson. Kertész gondozza. Senki sincs a régi lakók közül. Egyedül én. Ötvenhat éve lakom itt, ötvenhármat Miklóssal. Három éve egyedül ugyanabban a lakásban, ugyanazok között a bútorok között. Részben. Mert egy része lenn van már Szekszárdon, a Mészöly Múzeumban.

Valahogy ugyanúgy rendeztem be itt a lakást a maradék bútorokkal. Nem tudom, miért. Észre se vettem. Ez van bennem. Csak a kicsi szoba lett más, ahová Miklós az utolsó évben visszahúzódott, s ahová visszahúzódom én is télen. A zsúfolt, könyvekkel teli kisszobából puritán „cella” lett. Egyetlen kép van a falon, mikor belépek, szemben velem: Miklós utólag megtalált akvarell arcképe, kitűnő. A gondolkozó, a tűnődő s könyvbe vagy írásra néző Miklós arca. Továbbá egy kis nyírfa kereszt, amit két nyírfaágacskából kötözött össze. (És hasonló van Kisorosziban is.) Ez a pihenő- és meditációs szobám. Most már tudok egy órát is félig fölemelt, levegőbe tartott kezekkel térdelni. Így lehet jól koncentrálni. Kemény munka, de érdekes, hogy ez a testtartás segíti az összpontosított elmerülést.

Minden átalakul, de egy bizonyos fokig azonos marad. Csak a rálátás változik, a megértés lesz megértőbb.

Ahányszor olvasom Miklós könyveit, mindig újat jelentenek, és döbbenten fedezem föl benne a múltat. A múltnak azt a részét, amire már nem emlékeztem. Kiesett belőlem, hogy hajdan Miklós így látott, így érzett, így szeretett. Valahol mélyen persze tudtam, de most mégis meglepve olvasom. Elfedte, ráhalmozódtak a már egészében más, nehéz évek. Amiknek jönni kellett, hogy ő szabadabb legyen, gazdagodjon. Vagy csak jöttek, mert egyszerűen már kiírt?

Úgy tűnik, ezeket a részeket kiemelve még szembetűnőbb, hogy milyen játékos, ugyanakkor élet- és halálvállaló voltam. Elmebetegekkel, gyermekidegosztályon és haldoklókkal dolgoztam. Mindig az élet árnyékos oldalán jártam. Nekem a magány – neki a szerelmek.

De ez csak a felület. Miklós mindig mindenben mélyebbre ment. Nem ismerte a megbocsátást – elsősorban önmagának. Kegyetlen volt önmagával. Én megalkuvóbb, hajlékonyabb voltam. Ő nem ismerte a megalkuvást. Én féltem és ma is félek a kutyáktól, a villámlástól, az autóktól. Ő egyszerűen nem ismerte a félelmet. A gondolkodás világossága, a vakító, kemény szembenézés a barátkozó, teljes nyitottság mellett. Alig engedett magához közel embert. Talán Nádas Pétert.

*  

Nagyjából kész a végrendeletem. Mit kezdjek a világ legkisebb mackójával? Adjam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak? Ott a mélység pincéjébe kerül. Talán soha sem veszi senki a kezébe. Annyi kincsük van. Hagyjam a szekszárdi Mészöly-házra? Az a picike mackó elvész annyi minden között. Hagyjam ott a fiókban? Az nem lehet.

A világ legkisebb mackója egyrészt hozzám tartozik, másrészt Miklóshoz, harmadrészt nem tudom pontosan megfogalmazni: van. Saját külön létezése van. Olyan furcsa, hogy létezik is, konkrétan, világosan – hiszen ott van a dobozban; él az írásokban, az emlékekben, és van – mindettől elszakadva. Ugyanakkor mindezeknek a hordozója. Mint magában az emberben is elfedve, eltakarva ott él a múlt. Az összefüggések bonyodalmát nehéz felismerni. Az értelmét? Ki tudja az értelmét? Számomra ez, amit leírtam. Valójában egy a sok közül. Az enyém. Most. És holnap?

Minden megváltozott. Én is. Néha még pontosan tudom, tudtam, hogy mit akarok, mit kell tenni. Mint A mulasztásban az a fiatal nő.

Ötvenhatban, a forradalom leverése után, mikor nyitva volt a határ, jöttek Ágnes, Miklós és Balázs, hogy hajnalban itt a teherautó, csomagoljunk, menjünk ki nyugatra. Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz, ott maradunk vagy visszajövünk. Én gondolkozás nélkül válaszoltam: „Ti menjetek, én itt maradok és őrzöm a lakásokat.” Több szó nem esett. Miklós nem indult, nem csomagolt.

Húsz év múlva, mikor valaki mást szeretett, azt mondta: „Ezt nem lehet testközelben elviselni.” „Igazad van” – válaszoltam. Csomagoltam és egy óra múlva elhagytam a lakást.

Úgy tűnik, valami maradt bennem a régi, fiatal nőből. Néha még megnyilvánult. De már egy más férfivel nézett szembe. Azzal, akiről írnak a gyászbeszédekben is. Minduntalan elhangzik: olyan autonóm személyiség, aki megvesztegethetetlen, befolyásolhatatlan. Így volt. Pontosan. Hozzá viszonyítva én voltam a gyáva, a megalkuvó, az alkalmazkodó. Majdnem mindig egzisztenciális és halálfélelemben kellett, lehetett csak mellette élnem. Nélküle, mellette. A politikai nyilatkozatai, a lehallgatott telefonok – amivel mit se törődött, részvétele a forradalomban, a besúgók jelenléte, a félelmes autóvezetése, betegségei alatt az életveszély kihívása.

Nem baj. Így lettem az, aki vagyok.

A halála előtti években sokszor elutasító, sőt goromba is volt velem. De az utolsó hónapokban Kisorosziban, ha elmentem valahova, Krisztina látta, hogy áll az ablakban és órákig nézi az ösvényt, ahol jönnöm kellett. Mire beléptem, leült és elfordította a fejét. Krisztina szerint féltékeny volt mindenre, arra is, hogy tovább élek. Judit, életem tanúja szerint nem tudta megbocsátani, hogy minden látszat ellenére sohase tudott egészen elszakadni, függetlenedni tőlem.

És én? Sohase kívántam függetlenedni, eltávolodni tőle. Egész életemben az életemmel akartam szolgálni. Szolgáltam is. De teljesen föladni, átadni magamat nem tudtam. Valamiféle szellemi függetlenséget megtartottam. Csak azt. Miklós tökéletesen függetlennek látszott. Ez az érzelmi kötöttség bántotta? Vagy a saját hűtlensége? Az én hűségemet nem tudta megbocsátani? Nem tudom. Megbocsátás nincs – erről szól a Megbocsátás című könyve. Tőle tudom. És Az árnyék? A férfi felakasztja magát, mert nem hitte el az asszonynak, hogy a szigeten ott az árnyék, amit az lát. Miklós magának sem tudott megbocsátani.

A Ballada az úrfiról és a mosónő lányárólban Baracs megöli a feleségét. Engem öl meg. Onnan tudom, hogy a nyomozók a földön széttépve megtalálják az asszony nyakláncát, ami kis makkfejekből készült. Miklós szedte össze a Mátrában, és Jaki, Jakovits József fűzte fel nekem. Hova lett a lánc? Meg kéne lennie, mint a világ legkisebb mackójának. De nincs. Széttaposta? Nem lehet, az érzelmes volna tőle. Ennél sokkal keményebb volt. Vagy csak hiszem?

Meg onnan is tudom, hogy miután megnéztük a Dillinger halott című filmet – a filmben Dillinger megöli a feleségét, csak úgy –, hazafelé, a villamosmegállóban azt mondta Miklós (én nyomott, rosszkedvű voltam): „Ne félj! Én soha nem öllek meg.”

Csak most fedeztem fel, hogy a mosónő lánya, Sára – akivel az utazás alatt kialakul a szerelem – játékos, gyermekekkel foglalkozik, hívő és a halált könnyen elfogadja, mosolyogva beszél róla. Mint én. És még egy különös utalás. A lelőtt szarvas agancsa alatti hónap és nap az én születésnapom. Miklós nem ismerte a dátumokat. De itt pontosan írja: „október 7.” És az évszám: 1936. Mikor én tizennégy éves voltam – amennyi idős Sára akkor, mikor a történetben a falra szögezett agancs alatt elmegy.

Ki volt független? Ki volt autonóm? Ki ölt, és ki szeretett? Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt, ami benne volt, másban keressem?