Eltemetett titkok fogságában

„A Márvány faunhoz írott előszavában Henry James Amerikáról beszélt, arról, hogy »milyen nehéz regényt írni olyan országról, ahol nincsenek árnyak, nincsenek régiségek, nincs titok, nincs semmi vonzó, mint ahogy taszítóan hazug sincs, egyáltalában, nincs semmi sem… csak a nap vakít, mégis olyan mindennapi a sugárzása; és pontosan így áll a helyzet az én imádott hazámmal is«. És úgy tetszett, pontosan ez a helyzet az én imádott hazámmal is. Azzal, ahol születtem. Az árnyak és a titkok egy másik világhoz tartoztak, amely a nemlétbe süllyedt. De valami furcsa módon ezek a titkok és árnyak – lehet, hogy az árnyak árnya, a titkok sejtetése – lelkem vegyületének összetevőjévé váltak. […] Az orosz élet tíz-húsz-harminc éves rétege lebegett a felett a hétszáz évvel korábbi alapítás felett, amiről semmit sem tudtam. És akkor gyermekfejjel képzelegni kezdtem, összeszedtem a letűnt élet cserepeit, amelyek a képzelet által képpé formálódtak. Nem volt ez más, mint mítoszteremtés” – írja Jurij Bujda a Porosz menyasszony Előszó helyett című fejezetében a szülőhelyéről és a kora gyermekkora óta folyamatosan átélt és az íróvá válását is meghatározó folyamatról.

Bujda Porosz menyasszonya – amely Oroszországban 1998-ban jelent meg – nem tekinthető sem elbeszélésgyűjteménynek, sem rövid sztorikra épülő regénynek, hanem olyan több részből álló történetnek, amelyben a szövegeket a cselekvés sajátos helyszíne és különleges ideje egyesíti. A történetek egymásba játszanak, bennük a szereplők újra meg újra felbukkannak, azonban mindig akad egy-két „megfoghatatlan” alak, akinek a szerző még nem adott hangot és teret. A szöveg ezáltal olyan területre hasonlít, amelyben mindig akad hely egy-egy további hős történetének kibontására, amelynek a határai lezáratlanok, hasonlóan annak a területnek a határaihoz, ahol a történetek játszódnak. A cselekvés helyszíne ugyanis csak első látásra tűnik földrajzilag pontosan behatárolhatónak: két folyó, a Lava és a Pregolja osztja három részre, közülük a pityeri és a szemjorkai rész lakói állandó „harcot” vívnak egymással. A mű olvasása közben azon a kalinyingrádi területen, Znamjonszk – eredetileg Welau – városában járunk, amely fennállásának hétszázötven éves történetéből mindössze ötven éves orosz múltra tekinthet vissza, mert az azt megelőző hétszáz évben német fennhatóság alatt állt. A német és orosz történelem között pedig, amely ilyen formában ezen a kis területen összefonódik, 1945 jelenti a választóvonalat: a II. világháborút lezáró potsdami konferencia az addig német fennhatóság alatt álló Königsberg területét a győztes Szovjetuniónak ítélte, ennek következtében 1946. július 6-án a terület nevét is Kalinyingrádra változtatták. A német lakosságot kitelepítették, a helyükre települő oroszok pedig, otthagyván addigi hazájukat, szüleiket, rokonaikat és ismerőseiket, egy számukra ismeretlen, a német múlt titokzatosságával beárnyékolt, lakatlan, a földrajzi határait illetően is képlékeny és bizonytalan „seholszigetre”, „mítoszok és legendák fogságába kerültek”. Feladatul az orosz ipar meghonosítását bízták rájuk, nekik azonban elsősorban saját magukat, saját életüket kellett ezen a titokzatos szigeten meg-, illetve újrateremteniük.

Olyan helyen, ahol az idő megrongált időként létezik: kimarta a háború. Ezen a területen a háború pusztítását nemcsak a szegénységben és a tömeges halálozásban lehet érzékelni, hanem úgy is, mint a kontinuitás metafizikai elferdítését. A kontinuitás hiánya a Bujda elbeszéléseiben szereplő hősök időhöz való viszonyára, időkezelésére is nagymértékben rányomja a bélyegét. A „seholszigetre” települők sajátos idő szerint élnek: itt a hét nyolc napból áll, minden rossz dolog pénteken történik, de megtörténtét csak hétfőn ismerik el, és az is rendjén való, ha csütörtök után szombat, szombat után pedig hétfő következik. De a megrongált idő következményei azok a sajátos törvényszerűségek is, amelyeket íratlan szabályként minden itt élőnek be kell tartania: evidens, hogy Znamjonszk városában „a Nap keleten kél, a Prokurátor nem iszik, vasárnaponként futballmeccs van” (Név Szerint Lev), s ha ideig-óráig valamilyen váratlan fordulat ezt az íratlan szabályt megzavarja, az nem tarthat sokáig, ugyanis a kizökkent idő paradox módon ezeknek a szabályoknak a kizökkenését hosszú távon nem teszi lehetővé.

A törvényszerűségeken, íratlan szabályokon kívül azonban a kontinuitásától megfosztott idő a szigeten az élet és a halál, a múlt, a jelen és a jövő határait elmossa, a létet megfejthetetlen titkokkal szövi át. Az elbeszélésekben gyakran szerepel a mű egészét tekintve akár szimbólumként is értelmezhető temető, Olga Szlavnyikova kifejezésével élve az az „univerzális vidék”[1], amely a német múlt titkait rejti. A németek a föld alá kincseket rejtettek, és ezeknek a feltárása az orosz betelepülők számára folyamatos elfoglaltságot biztosít: „A betelepülők folklórjának ismerői – olvashatjuk a Kék ajkak című fejezetben –, akiket elkápráztattak a Berlinig húzódó föld alatti óriási alagútrendszerről szóló történetek, azt állították, hogy a sírokban és a családi kriptákban, amelyekben a gondnokunk meszet, vödröket és meszelőket tárolt, a németek a deportálás előtt mérhetetlen értékű kincseket rejtettek el: értékes meisseni porcelánt, aranyláncokat és érméket, varázskönyveket és az alagútrendszer térképét. Az olyan emberek, akik gyerekkoruktól kezdve vécékagylón végezték a dolgukat, lehetetlen, hogy ne lettek volna gazdagok. A jövevények, amikor a kertet kapálták, időnként rábukkantak egy tucat tányérra vagy villára, amelyet a németek ástak el a deportálásuk előtt, amikor a főtéren meredező régi Kirchentől nem messze buldózerekkel egyengetni kezdték a talajt, a felszínre került egy csomó alumínium és réz érme: valaha bank állt itt, amelyet a Bornholm felől érkező angol gépek bombáztak le. Mindezek az esetek csak megerősítették azt a meggyőződést, hogy valahol – csak jól utána kell kutatni – valódi kincsek vannak elásva, és ezeknek az előhírnökei ezek a mindenféle tányérok, villák és alumínium pénzérmék.”

Csakhogy a kincsek feltárásával volt tulajdonosaik élete még homályban marad, és a lakók úgy érzik, a megfejtetlen titkok továbbra is ott élnek velük. Élnek, hiába temették el őket. Ez ad alkalmat arra, hogy a szereplők a két legnépszerűbb csehóban, a Vörös, illetve a Fehér étkezdében mindenféle történeteket szőjenek az egykor itt élt németekről, hogy ezek a történetek végül pletykaként terjedjenek szét az egész városban. A megfejthetetlen, de tovább élő titkok pedig óhatatlanul olyan mesevilágot szőnek az alakok köré, ahol semmi sem lehetetlen: az, hogy valaki öt méterrel a föld fölött jár, vagy hogy beleszeret egy harminc centis kis emberkébe, pedig ő maga a városka asszonyai közül a legrobosztusabb (Vanda Banda), vagy az, hogy valaki egy játék babát vesz feleségül, mint Kisfejű Vita, teljesen természetes. Sőt az lenne természetellenes, ha nem így történne.

Az eltemetett, mégis élő titkok fogságában viszont a szereplők nagy többsége úgy érzi, nem is él igazán: „Én már a halálom előtt meghaltam, doktor úr” – nyilatkozza Sebersztov doktornak Név Szerint Lev, akinek valóban már életében kijelölték a helyét a temetőben, úgy, hogy sírkövén sem a születésének, sem a halálának nem jelezték az időpontját. Az eltemetett kincsek, a titkok elevensége, az élő személyek élőként is halott mivolta az elbeszélések szereplőinek milyenségét is meghatározza.

A hősök, amikor szülőföldjükről átköltöznek erre az új nevet kapott helyre, maguk is „átkeresztelődnek”: gúnynevet kapnak. A gúnynév azonban nemcsak névként, hanem egyben szerepként is funkcionál, és a szerep a személy sorsára is hatást gyakorol. Grammofonyiha, Andrej Fotográf, a Prokurátor, Vanda Banda, Rita Schmidt Akárki, Húskombinátos Zojka, Moroz Morozics mind-mind olyan szereplő, akinek ragadványneve – hozzátapadt szerepként – vagy a foglalkozásáról árulkodik, mint Prokurátor esetében, vagy a jelleméről, mint a pletykás Gramatyko néni esetében, aki pletykálkodása miatt lett Grammofonyiha; de például Rita Schmidt esetében a származása miatt ragasztották rá az Akárki gúnynevet: Rita se nem német, se nem orosz, és csak a jó ég tudja, milyen vér csörgedez az ereiben. A szerepként funkcionáló gúnynévhez azonban általában egy szerepbéli attribútum is hozzátartozik. Kolka Urbljud a zongorája, Moroz Morozics a vattaszerű szakálla és üstöke, Muhanov apó a telefonkagylója, Kisfejű Vita a babája, Szindbád, a hajós pedig az üvegei és a naplója nélkül elképzelhetetlen lenne. Mindezek következtében a gúnynevet viselő szereplők egy idő után sokkal inkább tárgyként, élettelen figuraként funkcionálnak, mint élőként, a hozzájuk tartozó tárgyak viszont mintha életre kelnének. A szereplők „személyisége” a történetek során nem változik, a hibáikból, esetleges bűneikből nem tanulnak, érzelmeik, ha vannak egyáltalán, mindvégig változatlanok, így sokkal inkább bábokra, mint élő személyekre hasonlítanak. Kisfejű Vita babája viszont, akit feleségül vesz, felöltöztetése, kisminkelése után valóban úgy néz ki, mint egy élő menyasszony. Szindbád, a hajós, miközben szerény nyugdíját kiegészítendő üres üvegek után kutat a városban, hogy azokat értékesítse, nemcsak az útvonalat, hanem azzal együtt saját magát is elveszíti. Helyette az üvegei kelnek életre, és határozzák meg „gazdájuk” aznapi útvonalát. Halála után pedig kiderül, hogy Szindbádhoz nemcsak az üvegei tartoztak hozzá, hanem a naplója is, amelyben egy Puskin-vers, a Szerettem Önt…című szerepel – tizennyolcezer kettőszázötvenkétszer, 1945. november 11-étől datálva. Ráadásul úgy, hogy a versek után Szindbád szinte minden alkalommal a valós szovjet történelem egy-egy jelentős eseményét is odabiggyesztette megjegyzésként, így például 1953. március 5-én Sztálin halálát, 1961. április 12-én Gagarin Holdra szállását, és azt is, hogy 1970. augusztus 29-én Petyenkának (ez az unokája volt) kislánya született. Ezekkel a valós eseményekkel és megjegyzésekkel a Puskin-verset rejtő papírlapok valóban élővé válnak, és velük együtt maga Puskin, illetve a XIX. századi klasszikus orosz irodalom is felelevenedik. És nemcsak a miatt, mert Szindbád éppen Puskin versét írja le ennyiszer központozás nélkül, hanem azért is, mert Puskin egyes műveire jellemző a személyek eltárgyiasulása, személytelenné válása, és az őket körülvevő tárgyak megelevenedése. Gondoljunk csak a Pikk dáma öreg grófnőjére, aki életében sokkal inkább egy merev bábura, mint élő személyre hasonlított, miközben a pikk dáma, a kisregény végzetes kártyalapja életre kel.

A Puskinra tett utalás mellett Bujda művében Gogol jelenléte is megfigyelhető, mégpedig az egyik legjelentősebb szereplővel, Bujanyihával kapcsolatban, akinek élete és halála között szintén nem lehet éles határvonalat húzni. Bujanyiha ugyanis élete során aktívan részt vesz a terület, valamint az ott lakók életének meg-, illetve újrateremtésében (ő találja ki például a gúnyneveket), ugyanakkor alakja mindvégig titokzatos, az érzelmeket minimálisra redukáló bábszerűséggel azonos. „Seholsziget” életéhez viszont olyannyira hozzátartozik, hogy halálának hírét senki sem akarja elhinni, ezért a temetését – halálának „szemmel látható” bizonyítékát – még Gogol egyik művének alakja, Vörös Panykó sem akarja kihagyni, és ezért ő is részt vesz a gyászszertartáson.

A Puskin-művek és alakok mellett így a sokszor fantasztikumba hajló elbeszéléseken keresztül Gogol művészete is megelevenedik, az egyes szereplők félig állati, félig emberi ábrázolása a Holt lelkek alakjainak XX. századi újraértelmezése. A XIX. századi klasszikus irodalom ilyen jellegű „becsempészése” a Porosz menyasszonyba nagyon is tudatos eljárásként értékelhető: a szerző maga jegyzi meg a Julija Rahajevának adott interjújában, hogy semmilyen más irodalmi áramlat nincs rá olyan nagy hatással, mint a XIX. századi orosz irodalom, egészen odáig, hogy amikor Gogol A revizorát olvassa, úgy érzi, „meg kell bolondulnia tőle”.[2] Bujdának ez az interjúja a mű értelmezése szempontjából azért is nagyon fontos, mert ebben egyúttal megcáfolja azt a minden kritikus által bizonyítani kívánt tényt is, mely szerint műve a Marquez-féle „mágikus realizmus” vonulatába tartozna. Bujda minden hősének története a leghétköznapibb cselekvéstől a leghihetetlenebb, csodába hajló eseményekig az önmítosz megteremtésének kísérlete, törekvés arra, hogy ebben az életet és halált, élőt és élettelent egybemosó világban az ember valahogy mégis emlékezetes tudjon maradni, birtokolni tudja a Teljességet.

A Porosz menyasszony Előszava ugyanis arra is felhívja a figyelmet, hogy „a XX. században az emberek újra felfogták a teljességre törekvés szükségességét, éppúgy, mint azt, hogy ez az út tragikus, viszályokon keresztül vezet, ami, paradox módon, a teljességre törekvés kiindulópontját is jelenti. Valószínűleg az egyetlen kiindulópontját”, és ezért ebben a mesevilágban az önteremtéshez, az Egész eléréséhez nemcsak a Szerelem tartozik hozzá, amely nagyon sok hős történetében szerepel, hanem a Szépség is. Az önteremtéssel, a világ meg-, illetve újrateremtésével, a Teljesség megragadásának vágyával küszködő élő-élettelen Bujda-hősök rengeteget foglalkoznak ezzel a klasszikus orosz irodalmi témával, a Szépség titkának feltárásával. Viszont ugyanúgy, ahogy a németek temetőbe temetett, mégis élő titkait, úgy ezt az orosz irodalomban soha el nem temethető titkot sem fejthetik meg sohasem.

A világ meg-, illetve újrateremtésének azonban van még egy, szintén klasszikus hagyományokat felelevenítő lehetséges útja, de ennek választása a „seholsziget” lakói körében egyáltalán nem népszerű. Ezért mindössze egyetlen hős, Galambocska gondol arra, hogy el kellene hagynia ezt a kényszerből kapott hazát, és vissza kellene térnie Moszkvába, abba a városba, amelybe Csehov Három nővérében is folyamatosan vágynak. Rajta kívül viszont egyik hős sem akar ettől a kapott hazától megfutamodni, tudja, hogy feladata van ebben a világban, ezért a Szerelemnek és a Szépségnek állandó keresésével megpróbálja kialakítani maga körül az elveszett és elvesztett Teljességet. Hasonlóan a szerzőhöz, aki hőseivel párhuzamosan, a XIX. századi orosz irodalmi hagyományokat felelevenítve maga is „világteremtéssel”, a szöveg megteremtésével próbálkozik.

A „nomen est omen” elvének működése miatt pedig nem is tehet mást: hiszen neve, a Bujda név – ahogyan azt az Utószó helyett című fejezetből megtudjuk – egyfelől hazugságot, fantáziát, mesét, kitalációt jelent, és ezzel egyidejűleg még „elbeszélőt, mesélőt, hazudozót, fantáziálót” is. És mindehhez a szerző azt is hozzáteszi, hogy „meg kell békélni azzal, hogy Gesang ist Dasein: a Bujda az bujda. Az elbeszélő – maga az elbeszélés, és ebben nincs semmi érdemem. Mint ahogy nincs az embernek érdeme abban, hogy van szíve, még ha éretlen is az. Vagyok, ami vagyok: nihil. Remélem, nem fognak rátartisággal, nagyképűséggel vádolni: nem én választottam a nevemet, hacsak nem a sorsomat. Viszont csak a név marad, bár jelentéssel csak a sors bír.”

Ezt a szerzői gondolatmenetet folytatva a Porosz menyasszony kapcsán végig azt érezhetjük, hogy a szerzőnek abban sincs érdeme, hogy szereplőinek végül is mennyire sikerül a világ- és az önteremtés. Mert ez a világ ugyanúgy, mint a gúnynevük, mástól kapott, mástól öröklött, és ezért kiszámíthatatlan, sorsszerű. A kérdés csak az, hogy ezek az alakok mennyire tudnak élni a kiszámíthatatlanságot, a sorsszerűséget is magában foglaló nevükkel. Hogy képesek-e világot teremteni a titkok világából, hogy meg tudják-e találni az olyannyira áhított Teljességet. A Porosz menyasszonyban viszont ezzel kapcsolatban nem az eredmény, hanem a kísérlet a lényeg. A szereplők kísérlete. A többit Bujda az olvasóra bízza.

Jegyzetek

[1] Olga Szlavnyikova: Obitajemüj osztrov, Jurij Bujda: Prusszkaja nyeveszta. In Novüj mir, 1999/9.

[2] Lásd: Julija Rahajeva: Jurij Bujda: Ja szosel sz uma ot Revizora, 50 let piszatyelju, kotorovo procsat laureati Nobelevszkom premii. http://www.Vmdaily.ru/main/viewarticle.php?id=2478.