József Attila, az óriáscsecsemő

Mindnyájan ismerjük Déry Tibor drámájának emberfölötti méretű Újszülöttjét, aki a maga naiv erőszakosságával, gyermeki önzésével viszonyul az őt körülvevő, bábszerű világhoz, és öntudatlanul hagyja magán eluralkodni alapvető életösztöneit. A csökkentett értékű embernek tartott, a felnőttek szemében az emberré válás alacsonyabb fokát képviselő csecsemő nemcsak hogy percek alatt belenő az emberi világba, hanem túl is nő azon, szűknek érezve a kereteit, az isteni szférába kerülve: nem elsősorban a gyermek Krisztus meglehetősen profanizált és ebben a kontextusban csak óvatosan említett alakjával hozható párhuzamba, inkább a már csecsemőként elhíresült, felnőttes ravaszságát és csínytevését gyermek mivoltával álcázni próbáló antik istennel: Hermésszel.

Milyen is ez a csecsemő Hermész? A homéroszi himnusz szerint már világra jöttekor is „ravasz, nyájasszavu, csalfa” (ford. Devecseri Gábor), sőt „nyájhajtó tolvaj, rabló, álmok vezetője” és „éjszaka is figyelő, kapukon beleső, ki csodákat volt hivatott hamarost cselekedni az égi lakók közt”. A csodagyerek (vagy csodaisten) hihetetlenül gyorsan fejlődik: hajnalban megszületik, délben már a saját készítésű lantot pengeti, este pedig bátyjának, Apollónak barmait hajtja el egy önfenntartó ösztöntől vezérelve: megkívánta ugyanis a húst. Az újszülött Hermész nem elégszik meg a passzív csecsemőszereppel: „Anyja örök két combja körül miután kiszökött már, / nem maradott szent bölcsőjében fekve sokáig, / fölpattant, hogy Apollón csordájára akadjon...”[1] Déry Tibor óriáscsecsemője sem marad a felnőttek által neki rendelt helyén: „Az Újszülött megszökött. Öt perccel ezelőtt még a bölcsőben feküdt, vidáman szopogatva ártatlan lábujjait. A szomszéd szobából, ahol a szegény boldogult naccsága fekszik, kiterítve halálos ágyán, hirtelen halk, sóhajtásszerű hang ütötte meg fülemet. A kisdedet gyorsan tisztába téve, a halottas szobába siettem. A szobában nem volt senki. Mire visszaértem, a bölcső üres volt. Az Újszülött megszökött.”[2]

Ennek az aktív és furfangos, a felnőtt világot is meglepő emberfeletti csecsemőnek a képe a József Attila-versekben is megjelenik, olykor krisztusi[3], olykor hermészi allűrökkel. Az átlényegült Hermésznek is megfeleltethető a (Mindig jó tanácsot sziszegnek...) kezdetű versben felbukkanó „szopós isten pelenka-lenben”[4]. A világot ravaszul a saját érdekei szerint formáló, magát befolyásolni nem hagyó gyerek erőszakos terveket forral. Nem a gyereket kell a felnőtt világba bevezetni, hanem fordítva, s mindkét közeg előre nem látott veszélyekkel fenyegeti a behatolót. Ahogy az ártatlan gyereket szokás óvni a felnőttek kiismerhetetlen, csalárd világától, úgy kell J. A. szerint a naiv felnőttnek is óvakodnia a furfangos, kiszolgáltatott helyzetét önmaga javára fordító gyerektől:

S ha száját tátja a gyerek

és fölnéz rád, vagy pityereg –

ne dőlj be néki, el ne hidd,

hogy elkábítják elveid!

           Nézz a furfangos csecsemőre:

           bömböl, hogy szánassa magát,

           de míg mosolyog az emlőre,

           növeszti körmét és fogát.

(Világosítsd föl, 440.)

A Világosítsd föl egyik olvasatban[5] a szülői tehetetlenség verse; a bábfelnőtt irányító szerepét az óriáscsecsemő radikális, ám álcázott magabiztossága teszi látszólagossá. A hermészi allűrökkel rendelkező újszülött nem igényli a mentort és tanárt, ideológiailag nem befolyásolható, észérvek nem fognak rajta: az ő világában a hiábavalóság pozitív fogalom, hiszen minden olyan dolgot jelöl, ami nem meghatározott célzatú, nem kikényszerített, nem megtervezett. Ami a felnőttnek hiábavaló, annak a gyermeki szókincsben szinonimája a spontán is örömöt okozó, az önmagáért való; a szó tehát önmaga fogalmi ellentétébe fordul. A csecsemő számára a rend addig tart, amíg azt teheti, ami jólesik; a gyermeki rendetlenség felszámolása az önállóság elvesztésével, az ösztönök elfojtásával, szigorú szabadságkorlátozással jár:

mivelhogy rend kell a világba,

a rend pedig arra való,

hogy ne legyen a gyerek hiába

s ne legyen szabad, a mi jó.

A titokban fegyverkező, vagyis a fogát és körmét növesztő csecsemő persze társadalmi fenyegetettség is[6]; ehhez a veleszületett és az ember alkotta, a természetes és a mesterséges, a spontán és a kikényszerített örök ellentéte szolgál keretül. A csecsemő felnézése csak a tekintet irányulását jelöli, nem a behódolást; egyedül a legkiszolgáltatottabbnak tűnő újszülött őrizheti meg az elvek erőszakosságával szembeni szuverenitását. A narrátor felnőttes érvelése nem feledteti a mögötte rejlő gyermekit; a köztes pozíciót az apja fölé nőtt, de újszülöttségét le nem vetkőző óriáscsecsemő léte magyarázza. A narrátor igazsága viszont nem csupán ezen a ponton veszíti el jelentőségét: az „igaz” szó értelme a meséével összemosódik, a különbség csak a két egymásba olvadt, tehát kiüresedett fogalom állandó hangoztatásának igényében, vigaszjellegében van.

Az újszülött első felnőttekkel folytatott, nem verbális kommunikációja a táplálkozás, az éhség és szomjúság körül forog. Az őt körülvevő tárgyak és személyek potenciális éhségcsillapítók az újszülött szemében. Déry Tibor óriáscsecsemője már születése napján verbálisan is kinyilvánítja ez irányú igényét, számon kérő jelleggel. „Éhes vagyok” – hangoztatja többször is az 1. felvonásban, a tárgyak felé fordulva: „Éhes vagyok. Megeszem ezt az asztalt. Az asztal felé nyúl, az elsiklik előle. Megeszem a széket. A szék elsiklik előle. A levegőben virágok röpködnek. Megiszom egy egeret. Belepisilek a kályhába.”[7] Ugyanez az elvárása az emberekkel kapcsolatban is: „Egyedül vagyok a földön, mindenkit meg fogok ölni, vagy mindenkit boldoggá fogok tenni. Most ellenben éhes vagyok. Jöjjön ide, hadd egyem meg. 10. BÁBU. Sajnálom, fából vagyok. ÚJSZÜLÖTT. Az nem baj, akkor meg fogom inni. 10. BÁBU. Szomorú kötelességemnek tartom közölni önnel, hogy tisztelt édesanyja szülés közben kiszenvedett. ÚJSZÜLÖTT. Jöjjön ide, hadd igyam meg!”[8]

A csillapíthatatlan csecsemőéhség, ugyanakkor a hermészi gyermekfurfang kegyetlensége a fő témája József Attila Iszonyat című narratív költeményének. A csecsemő ezúttal nem emberfölötti, már csak a köré rajzolt környezet, a szobakonyha és a rongy pólya miatt sem válhat azzá. Csak a megélt szenvedés mértéke rokonítja az antik istenekkel: „Csak mikor istenek születtek, / szülőkben kélt ily iszonyat.” (404.) A csecsemő önállótlanságát, tehetetlenségét a hétéves kislány aktivitása ellensúlyozza. Az alvó gyerek egy tárgy („Rezeg, rándul, mint őszi szélben / tócsa a rideg köveken”, 402.), a hozzá kötődő hangeffektusok, érzelmi megnyilvánulások viszont emberiek („fölnyög néha”, „fölsír”, „köhög fuldokolva”, „nyel, vonít és utánakap”, „harag rázza”, „üvölt és hápog”), hatásukban mégsem múlják felül a tárgyakét („mint bot, ha törik, úgy kiált”, 403.). A cselt ezúttal a nagyobb gyerek, a hétéves lány alkalmazza, nem is a felnőttekkel, hanem a nála is kiszolgáltatottabb testvérével szemben. A csecsemő valamennyi életmegnyilvánulása a táplálkozási ösztön kifejeződése. Ezúttal nem a táplálék előkerítése ütközik akadályokba, hiszen az igény (sírás formájában történő) bejelentése után a lányka nyomban „csendben / megmelegíti a tejet”. Az etetés folyamata változik látszólag ártalmatlan lususszá. A játékban rejlő halálos fenyegetettséget nemcsak a folyamat állandó ismétlődése jelzi („így játszik egy félóra hosszat”, „hetek óta így van ez”, „s minden előlről kezdődik megint”), hanem a játék egyoldalúsága is: a csecsemő ugyanis nem játszótárs, hanem szenvedő alany.

Mint tenger, ráng az apró termet;

a cucli csöpög, mint a csap;

a lány elveszi és a gyermek

nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,

mert már csak tátog és feszül

s mire az szopva megnyugodna,

kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,

vagy sírjon véghetetlenül;

haragja rázza. A tej feljön

kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,

oly vörös; fején az erek,

mint pondrók, másznak vonagolva;

lába nagyujja megmered.

A harmadik szereplő az este a munkából fáradtan hazaérkező anya, aki a távollétében folyó játékról mit sem tud. Beney Zsuzsa szerint ez J. A. egyik legfontosabb anyaverse[9]; az anya hiánya valóban a lusus egyik legfeltűnőbb eleme, ahogy (jellemzően) Déry Tibor óriáscsecsemője is anyai irányítás nélkül kezdi meg életét. Az Iszonyat táplálék nélkül maradt csecsemőjében az élet és a halál félelmetes közelségbe kerül: a csecsemővel játszó „leány hideg, mint a gyilkos”, maga a gyerek „kékülő arcú”, s hazaérkező anyja ölébe bújva „mint roskadt öregember, reszketve húnyja le szemét”.

Kétarcú tehát a gyermek[10], mint az ókori kapuőrző Hermész-szobrok: elölről sima és szőrtelen, hátulról meglett, szakállas férfiarc tekint ránk. Szenvedése kozmikus, a csillagok, egek és évszakok siratják („Éjjel a csillagok nem égnek, / évszakok sírnak és egek”), s némi (nem teljesen zavartalan) nyugalmat csak Hermész kedvenc napszaka, az éjszaka ad. Nappal Hermész, a logiosz, a cseles beszédű inkább a hétéves kislányt segíti, akit gyilkossá tesz ez a túl korai dajkafunkció:

A kislány hétéves. Kiszökne

s itt benn ugrálni sem lehet.

A mama lelkére kötötte

ezt a dögöt, a gyermeket.

A kieszelt játék kegyetlenségének tudatában a legfőbb eszköz, amivel a csecsemővel szemben fölényben van, s ami révén hatékonyan leplezheti magát: a nyelv.

Így játszik egy félóra hosszat,

némán és mosolytalanul.

Mikor egy szomszéd nő kopogtat,

megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:

„Tán most kap szegényke fogat!”

A felnőtteknek tetsző retorika segíti abban is, hogy az anyját félrevezesse:

Az anya nem tudja mi lelte,

(kendőjét ekkor veti le).

A kislánynak perg a nyelve:

„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”

Már frissen, vidoran nyafog.

És másnap reggel:

A kisleány is felkel

s míg ruhát ölt, fogadkozik.

A legfőbb iszonyat tehát a nyelvben rejlik, a retorika iszonyata, mely fátylat von a valóság elé, s Hermész adománya, az ékes beszéd hiányában a legvédtelenebb az ember: csecsemőként. Hacsak nem születik óriáscsecsemőnek.

Jegyzetek

[1]Görög költők antológiája, Bp., Európa, 1982, 31–32.

[2] Déry Tibor Munkái. Színház, Bp., Szépirodalmi, 1976, 18.

[3] Pl. József Attila A világ megteremtése című versében: „Isten volt-e az egészen férfi, / egészen gyermek...”

[4] József Attila összes versei, szerk. STOLL Béla, Bp., Osiris, 2002, 246. A továbbiakban a szövegben zárójelbe tett oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.

[5] Tverdota Görgy olvasatában a versből „az emberi lét tökéletesen kiábrándult szemlélete” tükröződik. = Uő, József Attila, Bp., Korona, 1999, 18.

[6] Beney Zsuzsa írja a verssel kapcsolatban: „Nem vitatható el a politikai tartalom ettől a bűnösség-képtől sem, bármilyen közel is áll a freudi gyermekség-képhez: Nézz a furfangos csecsemőre…” = Uő, A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről, Bp., Argumentum, 1999, 83.

[7] Déry Tibor, i. m. 19.

[8] Uo. 19.

[9] Beney Zsuzsa, i. m. 89.

[10] A gyermek motívuma a gyermek–felnőtt azonosítás révén lesz József Attilánál egyszerre pozitív és negatív értékű, vö.: „Hasonlóan több, időben közelebbi vagy távolabbi egyedi verskontextus sorában szembesíthető még az én mint gyermek és az én mint felnőtt fogalmi képletébe foglalható ellentétes állítás, mely a gyermek motívum pozitív és negatív értékű egyidejűségeként jelentkezik.” = Bécsy Ágnes, A felnőtt és a gyermek. Egy értékmotívum kialakulásának hátteréhez, In: „A mindenséggel mérd magad!” Tanulmányok József Attiláról, Bp., Akadémiai. 1983, 107–112., az idézet helye: 108.