Kallirhoé

I. könyv

XI. Vízre bocsátották a hajót, s fürgén siklottak a tengeren. Nem küzdöttek sem hullámokkal, sem szelekkel, mert igazából nem is volt úti céljuk. Úgy tűnt, minden fuvallat nekik kedvez, s szüntelen hátszélben hajózhatnak előre. Thérón ezalatt vigasztalta, színes gondolatokkal áltatta Kallirhoét. Látta azonban a lány, mi történik körülötte, s tudta jól, mi végre mentették meg. Mindenesetre úgy tett, mintha semmiről se lenne tudomása, s bízna rablóiban, mert bizony félt: életével fizet, ha neheztelni merészel rájuk. Azt állította, nem bírja a tengert, s arcát lefátyolozva így sopánkodott:

– Apám, egykor ezen a tengeren arattál győzelmet az athéniek háromszáz hajója felett, ma mégse nyújthatsz menedéket lányodnak, ki kalózhajó foglya lett! Idegen földre hurcolnak és nemes sarjként szolgálni vagyok kénytelen. Az is megeshet, hogy athéni úr vásárolja meg a bajnok hadvezér lányát. Jobb volna, ha holtan hevernék a sírban, ahová egy napon mellém temetnék Khaireászt! Így azonban életünkben s halálunkban is el vagyunk szakítva egymástól.

Míg így kesergett magában, a rablók kis szigetek és városok mellett hajóztak el. Nem mindennapi portékájuk volt, emiatt különleges vevőt kerestek. Végül Attikával szemben egy földnyelv rejtekében horgonyoztak le, ahol aranyos réten bővizű, tiszta forrás csordogált. Ide kísérték Kallirhoét, s mert óvni akarták szépségét, megengedték, hogy megfürödjön, s pihenjen egy keveset a tengeri út után. Amikor egyedül maradtak, tanácskozni kezdtek, merre folytassák útjukat…

Azzal feltöltötték vízkészleteiket, a közelben horgonyzó teherhajókról élelmet szereztek, s egyenesen Milétosz felé vették útjukat. Harmadnap a várostól nyolcvanstadionnyi távolságra kötöttek ki egy öbölben, mely természetes adottságai révén alkalmas volt hajók fogadására.

XII. Thérón nyomban megparancsolta embereinek: az evezőket tegyék a partra, Kallirhoénak készítsenek pihenőhelyet, s mindenben szolgálják a kényelmét. Nem emberségből, hanem nyereségvágyból, inkább jó kereskedőként s nem rablóként rendelkezett így. Ő maga pedig két társával a városba sietett. Nem akart ország-világ előtt vevőt keresgélni, vagy mindenütt elhíresztelni jövetele célját, így aztán titokban és kéz alatt próbálta lebonyolítani a vásárt. Csakhogy az üzletet alig lehetett nyélbe ütni. A kincset nem akárkinek, nem egy jöttmentnek, hanem tehetős embereknek, fejedelmeknek szánták, akiket viszont nem mert megközelíteni a kalózvezér. Telt-múlt az idő, s nem bírta tovább a késlekedést. Amikor beesteledett, már álom sem jött a szemére, így tépelődött magában:

– Elment az eszed, Thérón! Hány napja már, hogy azon a kietlen helyen hagytad az aranyat s ezüstöt? Mintha te lennél az egyetlen rabló! Mintha nem tudnád, hogy más kalózok is hajóznak a tengeren! Attól is félek, hogy cserbenhagynak az embereim, s egy óvatlan pillanatban odébb állnak. Kétségkívül nem a legderekabbakat toboroztad, akik éppen neked tartják meg adott szavukat, hanem a leghitványabbakat, akiket csak ismertél a környéken.

Így folytatta:

– Jobb, ha most alszol. Amint fölkel a nap, siess rögtön az öbölbe, s hajítsd a tengerbe a nőt, aki napról napra egyre nyomasztóbb teher. S többé ne szállíts olyan rakományt, melyen alig lehet túladni!

Amikor elszenderedett, álmában zárt kapukat látott. Másnap úgy gondolta, vár még a kellő pillanatra. Összekuszált gondolatokkal, nyugtalanul járt-kelt, míg egy műhely előtt le nem telepedett. Egyszer csak szabadok és szolgálók hada jelent meg, akik közt fekete ruhában, szomorúan vonult egy javakorabeli férfi. Fölugrott Thérón (kíváncsi természetű az ember), s azon nyomban így szólította meg egyik kísérőjét:

– Ki ő?

A megszólított ekképpen felelt:

– Idegen vagy, úgy látom, vagy távoli vidékről érkeztél, ha nem ismered Dionüszioszt, a Nagy Király barátját, ki gazdagságban, származásban és műveltségben minden ión fölött áll.

– S miért van feketébe öltözve?

– A minap halt meg szeretett felesége.

Thérón, hogy végre talált egy dúsgazdag férfit, aki a nőket is kedveli, igyekezett fenntartani a társalgást. Nem tágított, hanem szünet nélkül faggatta:

– Milyen rangban vagy nála?

Erre ezt a feleletet kapta:

– A birtok felügyelője vagyok, s nevelem a lányát, még kicsiny gyermek, korán elveszítve nehéz sorsú anyját, árván maradt szegény.

Thérón így puhatolózott tovább:

– Mi a neved?

– Leónasz – felelte.

– A legjobbkor találkoztunk, Leónasz! Kereskedő vagyok, s a napokban érkeztem Itáliából, ezért nem ismerek senkit sem Ióniában. Szübarisz városának gazdag úrnője féltékenységből vételre kínálta csodaszép szolgálólányát, én pedig megvásároltam őt. Nyerhetnél vele! Akár dajkának veszed föl a gyermek mellé (ugyanis elég művelt), akár méltónak tartod arra, hogy urad kedvében járjon. Előnyösebb is, ha pénzen vett szolgát tart urad, így nem kell nevelted mellé mostoha.

Leónasz örömmel hallgatta szavait, és ekképpen lelkendezett:

– Minden bizonnyal valamely isten küldött hozzám jótevőmnek. Álmaimat valóságként tárod elém. Gyere el házamba, légy a barátom s vendégem! A nőről pedig döntsön a látvány: az úrhoz méltó kincs vagy csak a magunkfajtáknak való.

XIII. Rövidesen megérkeztek Dionüsziosz villájához, melynek nagysága és pompája egészen ámulatba ejtette Thérónt (tudniillik a perzsa királyok fogadására volt berendezve). Leónasz meghagyta, várakozzék, amíg ura szolgálatait teljesíti. Aztán kézen fogta, s otthonába vezette, ami valósággal olyan volt, mint a szabad embereké. Leónasz mindjárt parancsot is adott, hogy tálaljanak. Thérón ravasz ember lévén ügyesen alkalmazkodott mindenféle helyzethez, így hozzáfogott az evéshez, s hogy bizalmat ébresszen, de legfőképpen a nagyobb haszon reményében, pohárköszöntőt is mondott Leónasz egészségére. Vacsora közben sok szót váltottak a nőről. Thérón inkább a jellemét dicsérte, mint szépségét, tudván, a látvány önmagáért beszél, s a láthatatlan szorul védelemre. Leónasz fölbuzdulva így szólt:

– Menjünk, mutasd meg a nőt!

– Nincs itt – felelte a bandita. A vámszedők miatt a városon kívül maradtunk, s hajónkat nyolcvanstadionnyira horgonyoztuk le.

Alighogy elmagyarázta rejtekhelyük fekvését, Leónasz fölkiáltott:

– Hisz éppen a birtokunkon szálltatok partra! S ez fölöttébb biztató: úgy tűnik, Tükhé az, ki Dionüszioszhoz vezet titeket. Látogassunk ki a birtokra, az ottani ház is csodásan van fölszerelve, s a hajóút után ott összeszedhetitek magatokat.

Thérón egyre jobban örvendezett, úgy vélte, sokkal szerencsésebb, ha az üzletet nem a piactéren kötik, hanem egy félreeső helyen, s ezt javasolta gyorsan:

– Induljunk hajnalban, te a birtokra, én a hajóhoz, s onnan eléd vezetem a nőt.

Ebben egyeztek meg, kezet fogtak, s ki-ki elindult a maga útján. Az éjszaka mindkettőjüknek hosszúnak tűnt, az egyik a vételt, a másik az eladást sürgette. Következő nap Leónasz a part mentén kihajózott a birtokra, pénzt is vitt magával, hogy megnyerje a kereskedőt. Időközben Thérón visszatért a rejtett öbölbe, ahol nagyon várták már a cimborák. Elmesélte nekik az eseményeket, s azután így próbált Kallirhoé lelkére beszélni:

– Lányom, először magam is vissza akartalak adni a tiéidnek, de ellenszél kerekedett, s így a tenger utamat állja. Tudod, mennyire gondodat viseltem! S ami a legnagyobb: tisztán megőriztelek. Khaireász sértetlenül kap vissza, hiszen a sírból úgy mentettünk meg, ahogy elhagytad otthonod. Hamarosan Lükiába kell mennünk, de te a súlyos tengeri betegségtől fölöslegesen ne gyötrődj tovább. Míg távol leszek, igaz barátokra bízlak, s visszatérve gondos előkészületeket teszek, hogy hazakísérjelek Szürakuszába. A kincseidből válassz bármit, ami csak tetszik. A maradékot félretesszük neked.

Bármennyire is búslakodott Kallirhoé, ezen csak mosolygott magában: teljesen zavarodottnak tartotta Thérónt. Tudta jól, eladják, de szabadulni akart rablóitól, s jelen gyötrelmes sorsánál még a szolgaságot is ígéretesebbnek találta. Ennek folytán így adta vissza a szót Thérónnak:

– Apám, hálás vagyok törődésedért! Az istenek fizessék meg méltóképpen tetteitek. Ám azt hiszem, a halotti adomány nem hoz szerencsét. Őrizzetek meg mindent szép rendben! Nekem elég ez a kis gyűrű, amit már a sírban is viseltem.

Azzal eltakarta fejét, s így szólott:

– Thérón, vezess oda, ahová akarsz! Már mindenütt jobb nekem, mint a sírban vagy a hullámok közt a tengeren.

XIV. Ahogy Thérón közelebb ért a tengerparti villához, így intézkedett: fölfedte Kallirhoé arcát, leengedte haját, kinyitotta előtte a kaput, s kérte, lépjen be elsőnek. Leónasz, s aki csak odabent állt, egyszeriben elnémult, úgy érezték: istennőt látnak. Terjedt is a hír, hogy Aphrodité jelent meg lenn a partokon. Az álmélkodás közepette Thérón a lány mögött lépdelt, egyenesen Leónasz felé tartott, és így utasította:

– Íme a nő, akit meg akarsz vásárolni! Jöjj, s állj készen fogadására!

Mindenki ujjongott, ámultak-bámultak az emberek. Kallirhoét a legszebb szobában helyezték el, és hagyták, hogy zavartalanul pihenjen. A bánat, a fáradtság és a félelem miatt nem vágyott másra, csak nyugalomra. Thérón pedig megfogta Leónasz jobbját, s így szólt:

– Teljesítettem a feltételeket. Tiéd a nő (mert barátom vagy). Most menj a városba, hozd a szerződést, s olyan árat szabhatsz, amilyen neked tetszik.

Leónasz ekképpen igyekezett viszonozni nagyvonalú ajánlatát:

– Természetesen mielőtt megkötjük a szerződést, átadom a vételárat.

Leónasz félt, talán Thérón meggondolja magát, mert sokan voltak a városban, akik szívesen megvettek volna egy ilyen gyönyörű szolgálót. Semmiképpen sem akarta elszalasztani az üzletet, emiatt hamarjában előhúzott egy ezüst talentumot és már-már kényszerítette a kalózt, hogy elvegye. Thérón eleinte színlelt, ímmel-ámmal vette el a díjat, úgy tett, mintha nem is kívánná elfogadni. Leónasz marasztalta még ebédre (azonban már későre járt), s Thérón így búcsúzott:

– Ma este a városba hajózok, de holnap találkozunk a kikötőben!

Mihelyt elköszöntek egymástól, Thérón máris az öböl felé vette útját, parancsba adta, szedjék fel a horgonyt, s mielőtt fölismernék őket, szaporán evezzenek a nyílt tenger felé. Hanyatt-homlok menekültek a haramiák arra, amerre épp a szél sodorta őket. Kallirhoé egyedül maradt, s magában így siratta sorsát:

– Íme, újabb sír, melybe Thérón zárt be, s hol magányosabb vagyok, mint Szürakuszában. Ott meglátogatna apám, anyám, s könnyezve engesztelne Khaireász, amit holtan is éreznék. Errefelé kit hívhatok barátnak? Gonosz Tükhé, szárazon és vízen üldöztél, s nem teltél be sorscsapásaimmal! Először szerelmemet, Khaireászt tetted gyilkosommá! Ki azelőtt egy szolgára sem emelt kezet soha, halálosan belerúgott kedvesébe! Azután sírrablók kezébe adtál, a sírból tengerre vetettél, és a hullámoknál is félelmetesebb latrokra bíztál. Hát ezért adtad világraszóló szépségemet, hogy a csaló Thérón meggazdagodjék? Ráadásul nem is a városban adtak el, ahol a rabszolgavásárt tartják, hanem kinn a pusztaságban. Féltél, Tükhé, ha valaki megpillant, bizonnyal észreveszi előkelő voltomat! Mint egy ládát, úgy rakosgatnak ide-oda! Még azt sem tudom, kiknek adtak tovább, görögöknek, barbároknak vagy újból kalózoknak?

Míg bánatában kezével mellét verdeste, gyűrűjére pillantott, s Khaireászra esett a tekintete. Gyöngéden megcsókolta, s így zokogott tovább:

– E pillanatban veszítettél el, Khaireász! Hatalmas tenger választ el tetőled immár örökre! Mialatt az üres sírnál siratsz, gyászolsz, s halálom után is őrzöd tisztaságom, ma szolgasorba jutottam én, hitvesed, Hermokratész lánya!

Így sírdogált, míg szépen, lassan elnyomta az álom.

II. könyv

I. Leónasz lelkére kötötte Phókásznak, az intézőnek, óvja a nőt, mint szeme fényét. Aztán még aznap este Milétoszba ment, hogy mihamarabb átadja a jó hírt urának. Remélte, a csodaszép szolgáló vigaszt hoz fájdalmára. Amikor megérkezett, szobájában hevert Dionüsziosz, kinek annyira kedvét szegte a bánat, hogy, bár hiányolta a város, alig járt el otthonról, mintha még mellette volna felesége, lakosztályába zárkózva múlatta napjait. Ahogy meglátta Leónaszt, így sóhajtott:

– Szegény hitvesem halála óta ez az első éj, amikor jól aludtam. Álmomban ő jelent meg előttem, fenségesebb s gyönyörűbb volt, mint valaha. Úgy éreztem, valóban velem van. Menyegzőnk napjának tetszett, midőn tengerparti birtokomról hoztam haza menyasszonyom, s közben te nászdalt énekeltél.

Leónasz félbeszakítván urát fölkiáltott:

– Ráhibáztál, uram! Valóra válik álmod. Mit az éjjel láttál, tőlem azt hallhatod!

Azzal így kezdte mondandóját:

– A minap egy kereskedő jött oda hozzám, s meseszép nőt kínált megvételre. A vámőrök miatt távol a várostól, épp birtokod közelében horgonyozta le hajóját. Megegyeztem vele, kimentem a birtokra, hol megállapodtunk, adtam neki egy ezüstöt, s azzal meg is kötöttük az üzletet. Már csak törvényes jegyzékbe kell venni az új szolgálót.

Dionüsziosz örömmel fogadta a hírt a szépséges nőről (ugyanis roppant mód kedvelte a nőket), de azt már kelletlenül hallgatta, hogy rabszolga. Fejedelmi ember volt, aki szerte Ióniában kiemelkedett rangban s műveltségben, ezért méltatlannak tartotta, hogy nászágyát szolgálóval ossza meg. Mindegyre csak így kétkedett:

– Leónasz, ez lehetetlen! Minden szép test szabadnak született. Nem hallottad a költőktől, a szép emberek az istenek gyermekei, s még inkább nemes ősök leszármazottai? Megtetszett neked a pusztaságban, mert hát a helybeli asszonyokkal vetetted egybe. De ha már megvásároltad, menj az agorára! Keresd Adrasztoszt! Igen tapasztalt ügyvéd, ő majd elrendezi a bejegyzést.

Örvendett Leónasz, hogy kételkedik ura, tudniillik azt tervezte, váratlanul lepi meg. Azzal elindult, s bejárta Milétosz összes kikötőjét. Széltében-hosszában bebolyongta a várost, a pénzváltóknál is megfordult, de Thérónt sehol sem találta. Faggatta a kereskedőket, a hajósokat, azonban Thérónnak nyoma veszett, senki sem hallott felőle. Kétségbeesésében csónakba szállt, s a part mentén az öböl felé hajózott, onnan pedig a birtokra. De nem találhatta azt, ki már messzi tengereken vitorlázott a távolban! Csüggedten, s nagy sokára tért vissza urához. Dionüsziosz látván szomorú pillantását, megkérdezte, mi lelte. Ekképpen felelt:

– Elveszítettem, uram, egy talentumodat.

Dionüsziosz így válaszolt:

– Ez az eset óvatosabbá tesz ezentúl. De mondd, mi történt? Csak nem megszökött az új szolgáló?

– Nem ő – felelte –, hanem a kereskedő.

– Hát akkor olyan rabszolga-kereskedő volt, ki más szolgálóján adott túl, ezért kellett félreeső helyen megkötni az üzletet. Mit is mondott, honnan való a nő?

– Itáliából, Szübariszból. Úrnője féltékenységből adta el rabszolgának.

– Nézz utána, vannak-e szübariszi vendégek a városban! Ám a nőt hagyd a birtokon!

Leónasz búsan elsomfordált. Úgy látszott, balul sült el az ügy. Mindenesetre várt még a kellő pillanatra, amikor ráveheti urát, látogasson ki a birtokára. Ezek után már csak a nő szépsége maradt egyetlen reménye.

II. A környékbeli asszonyok eközben fölkeresték Kallirhoét, s mintha úrnőjük lenne, nyomban kedveskedni kezdtek neki. Plangón, az intéző felesége életrevaló teremtés volt, hamarjában így szólította meg a lányt:

– Gyermekem, folyton-folyvást a tieidet keresed, de az ittenieket is családodnak tekintheted! Dionüsziosz urunk jóakaratú, derék ember. Szerencsére az istenek kiváló házhoz vezettek, hol úgy érezheted magad, mintha otthon lennél. Szolgálókat is kapsz, s a hosszú tengeri út után lemoshatsz magadról minden port s iszapot.

Sehogyan sem akarta ezt Kallirhoé, de Plangón végül nagy üggyel-bajjal mégis a fürdőszobába vezette. Belépett a lány, bekenték olajjal, s gondosan le is törölték. Felöltözve az arcát találták gyönyörűnek, úgy tetszett, isteni arcot látnak, de levetkezve még csodálatraméltóbbnak mutatkozott. Bőre fehéren fénylett, már-már szikrázón tündökölt, s teste oly puha volt, attól féltek, ujjaik érintése is súlyos sebet ejthet rajta. Halkan így sustorogtak egymás közt:

– Úrnőnk híres volt szépségéről, de ennek a lánynak csupán a szolgálója lehetne!

Bántotta a dicséret Kallirhoét, már előre sejtette, mi vár rá. Miután megfürdették, s a haját is megfésülték, tiszta ruhát hoztak neki. Erre ő kijelentette, nem illik ez rabszolgához, majd így szólt:

– Szolgai khitónt adjatok nekem, hisz felettem álltok mindannyian!

Ekképpen dísztelen ruhába öltözött, ám ez is jól állt neki: káprázatos szépségében a kopott ruha is ékesnek tűnt. Miután megebédeltek, Plangón így biztatta:

–Jöjj Aphrodité szentélyébe, s könyörögj sorsodért! Errefelé meg szokott jelenni az istennő, s nemcsak a környékbeliek, hanem a városból érkezők is áldoznak neki. Különösképp Dionüszioszt hallgatja meg, ki sohasem mulasztja el, hogy betérjen templomába.

Azután az asszonyok mesélni kezdtek az istennő feltűnéséről, s így szólt egyikük:

– Asszonyom, amikor Aphroditére emeled tekinteted, azt gondolhatod, képmásodat látod.

Ennek hallatán könnyekkel telt meg Kallirhoé szeme, s ezt mondogatta magában:

– Micsoda balszerencse! Ezen a vidéken is Aphrodité parancsol, ki oly sok veszedelembe kergetett. Ámde elmegyek, hogy elé tárjam tengernyi panaszom.

A szentély az országút mentén, a birtok közelében feküdt. Kallirhoé letérdelt Aphrodité előtt, és lábát megérintve, így szólt:

– Te mutattad meg nekem először Khaireászt. Szép párt fontál egybe, de nem őrizted meg, hiába tiszteltünk téged! Ez volt az akaratod. De most csupán azért esedezem előtted, Khaireász után ne tetszem meg senkinek!

Ám Aphrodité ezt a kérést is megtagadta, mert Erósz anyja ő, s már új nász terveit szövögette, melyet szintén nem kívánt oltalmazni. Kallirhoé megszabadulván a kalózoktól s a tengertől, visszanyerte eredeti üdeségét. Csodálták is a helybeliek, ahogy napról-napra egyre szépült.

III. Időközben Leónasz végre kedvező alkalomra talált, s ily szavakat intézett Dionüszioszhoz:

– Uram, régen voltál tengerparti birtokodon. Az ottani ügyek is igénylik jelenléted. Meg kellene nézned a nyájakat, a termést, és a betakarítás ideje is közeleg. Gyönyörködhetnél a pompás villában, mit parancsodra építettünk. A gyászt is könnyebben viselnéd ott, hisz a birtok örömei, gondjai elterelnék figyelmedet. S ha netalán egyik csordásod vagy juhászod óhajtod megjutalmazni, neki ajándékozhatod az új rabszolganőt.

Ez kedvére való volt Dionüsziosznak, aki már előre kitűzte az indulás napját. Parancsára a kocsihajtók előkészítették a szekereket, a lovászok a lovakat, a hajósok a hajókat. Meghívta barátait, hogy együtt utazzanak, s felszabadított rabszolgáinak sokasága követte őt. Dionüsziosz bizony természet szerint nagyvonalú, pompakedvelő ember volt. Amikor minden útra készen állott, elrendelte, hogy a málhát és a szolgákat tengeren szállítsák, a kocsik pedig akkor induljanak, amikor ő már előrement, gyászoló férfihez ugyanis nem illik nagy kíséret. Hajnalban, mielőtt észrevehették volna, ötödmagával lóra szállt, Leónasz is ott volt a kísérői közt. Dionüsziosz tehát így lovagolt ki a birtokára.

Azon az éjjelen Kallirhoé álmában Aphroditét látta, s másnap elment, hogy újra könyörögjön az istennőhöz. Épp állt és imádkozott, amikor Dionüsziosz leugrott lováról és belépett a szentélybe. Kallirhoé fölfigyelt léptei neszére, s felé fordult. Amint Dionüsziosz megpillantotta, fölkiáltott:

– Aphrodité, légy kegyes hozzám! S jelenésed legyen javamra!

Dionüsziosz már-már térdre borult, amikor Leónasz visszatartotta, és így intette:

– Uram, csak az új szolgáló. Ne zavartasd magad! Te, asszony, lépj urad elé!

Kallirhoé az úr szó hallatán lehajtotta fejét, s nyomban előtörtek könnyei. Dionüsziosz megbökte Leónaszt, és ekképpen dorgálta:

– Te istentelen, szentségtörő, hogy merészelsz úgy beszélni az istenekkel, mint az emberekkel? S honnan van bátorságod pénzen vett szolgálónak nevezni őt? Nem csoda, hogy köddé vált a kereskedő, aki eladta neked. Nem hallottad még, hogy tanít bennünket Homérosz? „Mert hisz az istenek is… sokféle alakban messze vidékről jött vándorként… vizsgálják, kik a dölyfösek és kik a jóraigyekvők.”[2]

Ám ekképpen szállt vele harcba Kallirhoé:

– Ne gúnyolódj! S ne nevezz engem istennőnek, ki oly vigasztalan halandó vagyok.

Így szólott, s Dionüsziosznak úgy tetszett, istennő hangját hallja. Szavai daloltak, s lágyan pendültek, akár a lant húrjai. Dionüsziosz beleremegett. Zavarában torkán akadt a szó, s máris szerelemre gyúlva vágtatott a birtokára.

Kisvártatva kísérete is megérkezett a városból, s szélsebesen terjedt a történtek híre. Mindenki Aphrodité szentélyébe igyekezett, hogy láthassák a csodás nőt, de úgy tettek, mintha az istennőnek mutatnának be áldozatot. Kallirhoé szégyellte magát a sokaság előtt, s nem tudta, mitévő legyen. Idegen volt minden. A jól ismert Plangónt sem látta sehol, ki éppen ura fogadásánál tüsténkedett. Telt az idő, és senki nem tért vissza a birtokra: mindannyian elbűvölve álltak a lány körül. Végre Leónasz rájött, hogy mi történt, azonnal a szentélybe sietett, s hazavezette Kallirhoét. Abban a pillanatban világossá vált, királynőnek születni kell: mint a méhkirálynőt, mindenki önként követte Kallirhoét, akit a szépsége emelt királynővé.

IV. Kallirhoé visszavonult szobájába. Dionüsziosz szívét azonban mélyen megsebezte a találkozás. Igyekezett elrejteni a sérülést, minthogy művelt ember volt, és kiváltképpen törekedett a bűntelen életre. Nem akarta, hogy szolgái megvessék, vagy barátai éretlennek találják, ezért egész álló este tartotta magát. Úgy vélte, senki sem gyanít semmit, de hallgatása csak még jobban elárulta. Vett a lakomából egy szeletet, s így szólt:

– Vigyétek az új szolgálónak! De ne azt mondjátok, hogy „az úr” küldi, hanem „Dionüsziosz!”

A borozgatást oly hosszúra nyújtotta, amilyenre csak tudta, mert bizony érezte, nem tud majd elaludni, inkább a barátaival kívánt virrasztani. Igen későre járt, amikor föloszlatta a szimpóziumot, de így sem jött álom a szemére. Gondolatai vissza-visszatértek Aphrodité templomába, s fölidézett magában mindent: az arcát, a haját, amiképpen megfordult, ahogy ránézett, a hangját, az alakját, a szavait. Könnyei is perzselték szerelmes szívét.

Egyszerre tanúi lehettünk annak, ahogy az értelem és a szenvedély harcol egymással. Bár hatalmába kerítette a vágy, nemes férfiként ellenállt, s mintha hullámokból emelkedne, hirtelen így szólt magában:

– Nem szégyelled magad, Dionüsziosz, méltóságban és hírnévben Iónia legkiválóbb embere, kit királyok, kormányzók és városok csodálnak, ifjúként szenvedsz? Egyszer láttad őt, és máris beleszerettél. Miközben gyászolsz, s még le sem csöndesítetted szegény feleséged halotti árnyait. Hát ezért jöttél a birtokra, hogy gyászruhában új nászt ünnepelj egy rabszolganővel, aki talán másnak a szolgálója? Még törvényes jegyzéked sincs róla!

Ám Erósz versenyre kelt azzal, ki fontolgatta érzelmeit, és sértésnek vette mértékletességét. Ennélfogva még hevesebb vágyat gyújtott annak lelkében, ki bölcs akart lenni a szerelemben. Nem bírta tovább a magányos tusát, hívatta Leónaszt, aki gyanította, mi a hívás oka, de úgy tett, mintha mit sem sejtene, s ijedten kérdezte:

– Miért vagy ébren, uram? Talán újra elfogott a bánat elhunyt hitvesed miatt?

Dionüsziosz így:

– Nagy bánat gyötör egy nő miatt, de nem a halott miatt. Jóindulatod és hűséged révén nincs titkom előtted: elpusztulok, Leónasz. Tőled ered a baj! Tüzet hoztál a házamba vagy inkább a lelkembe! Rettentően zavar e nő rejtélyessége. Szép mesét találtál ki egy kereskedőről, kit nem is ismersz, nem tudod honnan jött, s azt sem, hová ment. Ki az, akinek királyok kincseivel felérő szépség volt birtokában, s a pusztaságban egy talentumért eladta? Mely daimón vezetett félre? Jöjj! Idézd emlékezetedbe, mi történt! Kit láttál? Kivel beszéltél? Az igazat mondd! Ugye nem láttál semmiféle hajót?

– Nem láttam, uram, csak hallottam róla.

– Gondoltam, hogy így volt. Nümpha vagy Néreisz bukkant föl a tengerből. Néhanapján az isteneket is megragadja a végzet hatalma, s arra kényszeríti őket, hogy emberekkel lépjenek kapcsolatba. Ekképpen szokták mesélni a költők s az írók.

Dionüsziosz örömmel merült el efféle gondolatokban, és könnyen az emberek társaságánál fennköltebb körökbe emelte a nőt. Leónasz ura kedvében akart járni, és ily tanácsot adott:

– Ne fürkésszük, uram, ki ő! Ha óhajtod, eléd vezetem. Ne búslakodj tovább, s ne emészd magad azzal, hogy zátonyra futottál a szerelemben.

Dionüsziosz így válaszolt:

– Nem tehetem, míg nem tudom, ki ő, és honnan való. Reggel megtudakoljuk tőle az igazságot. Nem ide hívom, nehogy gyanút keltsünk benne, hanem oda, hol először pillantottam meg: legyen Aphrodité szentélyében találkozásunk.

V. Így döntött, és másnap fölkerekedett a templomba barátaival, felszabadított rabszolgáival s legmegbízhatóbb embereivel, kiket tanúkként vitt magával. Gondosan öltözött fel, szokatlanul fölékesítette magát, mivel a nővel készült találkozni, kit szeretett. Természet szerint magas, szép termetű férfi volt, kinek megjelenése méltóságteljesnek mondható. Leónasz maga mellé vette Plangónt s Kallirhoé néhány szolgálóját, majd elé lépett, és ekképpen szólt:

– Dionüsziosz igen törvénytisztelő, becsületes ember. Asszony, jöjj a templomba, és tárd föl az igazságot magadról, ki vagy valójában. Minden törvényes segítségre számíthatsz, de igazat szólj, semmit se tarts titokban! Az őszinteség csak jóindulatot ébreszthet irántad.

Nehéz szívvel indult el Kallirhoé, egyedül az a tény töltötte el bizalommal, hogy találkozásuk a szentélyben lesz. Amikor megjelent, mindenki ámult-bámult. Dionüsziosz megbabonázva hallgatott, hosszú ideig maradt csendben, s alig-alig tudta szóra nyitni ajkát:

– Asszonyom, te mindent tudsz rólam. Dionüsziosz vagyok, Milétosz és csaknem egész Iónia első embere, istenfélelmemről és emberszeretetemről ismernek. Úgy helyénvaló, hogy te is fölfedd kiléted. Akik pénzzé tettek, azt állították, Szübariszból származol, és féltékenységből úrnőd rabszolgának adott el.

Kallirhoé elpirult, fejét lehajtotta, s szelíden ily választ adott:

– Engem most adtak el először. Szübariszt nem láttam soha.

Dionüsziosz Leónaszra nézve így suttogta:

– Mondtam neked, hogy nem szolga. S úgy vélem, nemes család leánya.

– Asszonyom, árulj el mindent magadról, először is a nevedet!

– Kallirhoé – mondta.

(Már a név is elbűvölte Dionüszioszt.) Ezután azonban elhallgatott. Dionüsziosz kitartóan kérdezgette tovább, s végül Kallirhoé így felelt:

– Ó uram, kérlek, hadd hallgassak sorsomról, mely kezdetben álom és mese volt. De mi lett belőlem? Szolga, idegen.

Így könyörgött, próbálta elrejteni fájdalmát, de arcán csak folytak könnyei. Sírásra fakasztotta Dionüszioszt is, s mindenkit, ki körülötte állt. Úgy tűnt, még Aphrodité is elszomorodott. Dionüsziosz egyre kíváncsibban kérdezősködött tovább.

– Egyetlen szívességet kérek tőled, Kallirhoé, szólj magadról! Nem idegennel beszélsz, hisz jellembeli rokonság is létezik. Semmiképp se félj, akkor se, ha szörnyű bűnt követtél el.

Fölháborodott ezen Kallirhoé, és így tiltakozott:

– Ne sértegess! Tudom, gonosztett nem szárad lelkemen. Múltam tiszteletreméltóbb jelen sorsomnál, de nem kívánok dicsekvőnek látszani, s idegeneknek hazugnak tetsző történeteket mesélni. Pillanatnyi helyzetem nem tanúsítja korábbi életem.

Elcsodálkozott Dionüsziosz a nő büszke szellemén, és ekképpen felelt:

– Megértem azt is, ha nem beszélsz, de kérlek, szólj mégis! Annyira nagyszerűt nem mondhatsz magadról, mint ami a szemünk előtt van. Nincs történet, mely oly ragyogó, mint te magad!

Erre nagy nehezen magáról kezdett beszélni:

– Hermokratésznek, a szürakuszabeli hadvezérnek vagyok a lánya. Miután hirtelen esés következtében elvesztettem eszméletem, apám s anyám fényűzően eltemettek. Sírrablók fölnyitották a kriptát, hol élve találtak, idehoztak, s Thérón egy elhagyatott helyen átadott Leónasznak.

Mindent elmondott, csupán Khaireászról hallgatott:

– Kérlek téged, Dionüsziosz, ki művelt, görög férfi vagy és emberségéről híres városból származol, ne légy a sírrablókhoz hasonló, ne fossz meg hazámtól és családomtól! Csekélység neked, gazdag embernek elengedni egy szolgálót. Nem veszíted el pénzedet, ha visszaadsz apámnak. Hermokratész nem hálátlan. Mindannyian szeretjük és csodáljuk Alkinooszt[3], amiért az oltalomkérőt hazájába visszajuttatta. Én előtted esedezem oltalomért. Ments meg engem, ki árva és fogoly vagyok. Ám ha nem élhetek nemes születésem szerint, akkor inkább szabad emberként halok meg.

Ahogy Dionüsziosz ezt meghallotta, könnybe lábadt a szeme, látszólag Kallirhoé miatt, valójában saját maga miatt. Úgy érezte, romba dőltek álmai. Mindenesetre ekképpen felelt:

– Bízzál, Kallirhoé, s légy bátor lélekkel! Aphroditét hívom tanúul. Nem csalatkozol abban, mit kértél. Addig is inkább úrnőhöz, mint szolgálóhoz illő gondoskodásban lesz részed.

VI. Kallirhoé elsietett, s meg volt győződve arról, semmit sem kell akarata ellenére elszenvednie. Dionüsziosz viszont lesújtva indult haza. Egyedül Leónaszt hívatta, s így panaszkodott:

– Mindenben balszerencsés vagyok. Erósz gyűlöl engem. Eltemettem hitvesem, az új szolgálólány menekül előlem, kiről azt reméltem, Aphrodité ajándéka, s magamban úgy képzeltem, Menelaosznál is boldogabb leszek. Nem hiszem, hogy a spártai Helené gyönyörűbb volt, mint Kallirhoé. Mily igézőek szavai! Végem van! Azon a napon, melyen Kallirhoé Milétoszból távozik, én az életből távozom!

Erre Leónasz fölkiáltott:

– Ne, uram, ne átkozódj magad ellen! Hisz úr vagy, s hatalmad van fölötte, hogy akarva, nem akarva azt tegye, amit parancsolsz. Elvégre egy talentumért megvettem őt.

– Megvetted, te nyomorult, a nemes születésűt? Nem hallottál még Hermokratészről, Szicília legnagyobb hadvezéréről, kit a perzsa király csodál, tisztel, minden évben ajándékokkal kedveskedik neki, miután tengeri ütközetben legyőzte az athénieket, a perzsák hírhedt ellenségeit? Uralkodjam egy szabad ember fölött? Én, Dionüsziosz, aki önuralmamról vagyok híres, akarata ellenére önkényeskedjem egy nővel, kivel a rabló Thérón sem viselkedett arcátlanul?

Ekképpen igazította helyre Leónaszt, de nem mondott le arról, hogy megnyerje Kallirhoét. Erósz ugyanis bizakodó természetű, s Dionüsziosz is remélte, gondoskodás útján eléri vágyát. Azzal hívatta Plangónt, és így szólt:

– Számtalanszor tanúsítottad már hűségedet. Ez alkalommal legnagyobb és legértékesebb kincsemet, az új szolgálólányt bízom rád. Semmiben se szenvedjen hiányt, hanem fényűzően s bőségesen kapjon meg mindent. Tekintsd úrnődnek, gondoskodj róla, tiszteld és kedveltess meg vele engem! Gyakran dicsérj! Tudod, mit kell ilyenkor mondani. S vigyázz, úrnak ne nevezz előtte!

Plangón értette az utasítást, hiszen természet szerint leleményes volt. Titokban már a feladatra irányította figyelmét, és gyorsan hozzá is látott. Lépten-nyomon Kallirhoéval töltötte idejét, de nem árulta el, hogy parancsra teszi ezt, jóindulatot mutatott felé, s tanácsadójaként igyekezett elnyerni bizalmát.

VII. Különös eset történt egy nap. Dionüsziosz mind tovább időzött vidéki birtokán, egyszer ilyen, máskor olyan ürüggyel maradt még. Valójában nem tudta hátrahagyni Kallirhoét, de magával vinni sem merészelte. Ha meglátnák – gondolta –, azon nyomban világgá kürtölnék szépségét, s mindenütt meghódítaná Ióniát, híre még a Nagy Királyhoz is eljutna. Dionüsziosz ottléte alatt sokat fáradozott a birtok irányításán, és egy ízben két-három szavas szemrehányást tett intézőjének, Phókásznak. Plangón azonban rögtön élt a kínálkozó lehetőséggel: haját tépve, ijedten rohant Kallirhoéhoz, s térdét átölelve így esedezett hozzá:

– Kérlek, úrnőm, ments meg minket! Dionüsziosz megharagudott uramra. Tudod, amennyire emberszerető, oly mogorva természetű is. Senki más nem menthet meg minket, csak te! Meglátod, Dionüsziosz szívesen teljesíti legelső kérésed.

Kallirhoé vonakodott, csakhogy Plangón oly kitartóan kérlelte, nem tudott ellentmondani. Korábbi jótettei miatt lekötelezve érezte magát, s hogy ne tűnjön hálátlannak, ekképpen felelt:

– Én is csupán szolga vagyok, nem szólhatok. De ha úgy gondolod, hogy segítségetekre lehetek, kész vagyok veletek együtt könyörögni. Járjunk hát szerencsével!

Amikor megérkeztek, Plangón fölszólította a kapuknál őrködő szolgákat, jelentsék uruknak: itt van Kallirhoé. Dionüsziosz bánattól gyötörten feküdt, s már-már teste is sorvadozott. Amint meghallotta, hogy Kallirhoé ott van, elnémult. A váratlan hír hallatán szemére köd borult. Keservesen szedte össze magát, s így szólt:

– Jöjjön be!

Kallirhoé lehajtott fejjel lépett be, mélyen elpirult, és nagy nehezen így szólalt föl:

– Hálával tartozom Plangónnak, mert úgy szeret, mintha lánya volnék. Uram, kérlek, ne neheztelj férjére, hanem bocsáss meg neki!

Még szólni kívánt, de hangja elcsuklott. Dionüsziosz azonban átlátott Plangón tervén, és a következőképpen válaszolt:

– Haragszom, és senki sem tartóztathatna vissza attól, hogy szörnyű tetteik miatt elpusztítsam Plangónt és Phókászt. De kérésedre örömmel bocsátok meg nekik. Ne feledjétek: Kallirhoé mentett meg bennetek!

Plangón térdre borult ura előtt, ellenben Dionüsziosz így figyelmeztette:

– Kallirhoé előtt térdeljetek le, hiszen ő mentett meg titeket.

Amikor Plangón látta, mennyire örvend Kallirhoé Dionüsziosz bocsánatának, így szólt:

– Hálánkat te fejezd ki Dionüsziosz előtt!

Azzal hirtelen kissé előre lökte a lányt, Kallirhoé pedig véletlenül megbotlott, s épp Dionüsziosz jobbjára esett, aki, mintha méltatlannak tartaná, hogy csak a kezét nyújtsa, magához ölelte, s gyöngéden megcsókolta. Azután nyomban el is engedte, nehogy gyanakodni kezdjen.

VIII. A nők hamarosan távoztak, de a csók méregként járta át Dionüsziosz lelkét. Nem látott, nem hallott, mindenfelől ostromolta Erósz. Sehogy sem talált gyógyírt a szerelemre. Tudta, Kallirhoét ajándékokkal nem lehet meghódítani, mert büszke természetű. Fenyegetőzéssel és erőszakkal sem ér célba, a lány inkább a halált választaná, minthogy elszenvedje a gyalázatot. Plangónt tekintette egyetlen segítségének, hívatta is őt, és így szólt:

– Jól irányítottad az első hadműveletet, hálás vagyok a csókért, ami vagy elpusztít, vagy megment. Találd ki, miképpen győzhetnéd meg Kallirhoét, mint nő a nőt, velem, szövetségeseddel. Tudd meg, szabadságod lesz jutalmad! Ám bizonyos vagyok afelől, Dionüsziosz élete tulajdon szabadságodnál is becsesebb tenéked.

Ily parancsot adott Plangónnak, ki minden tapasztalatát és ügyességét bevetette, de Kallirhoé legyőzhetetlennek bizonyult: testestül-lelkestül hű maradt Khaireászhoz. Tükhé azonban cselvetéssel tiporta le, hisz ő az egyetlen istennő, aki ellen emberi gondolkodás hatástalan, azonfelül győzelemre vágyó istenség, kinek semmi sem lehetetlen. Így váratlan és szinte hihetetlen irányba fordította az eseményeket. Érdemes meghallgatni, mi történt.

Tükhé a lány hűsége ellen mesterkedett. A menyegző után Khaireász és Kallirhoé egymás iránti kölcsönös vágya gyümölcsözővé tette első szerelmes együttlétüket. Kallirhoé kevéssel az esés előtt áldott állapotba került. A veszélyek és a nyomorúságos hányattatások miatt azonban nem vette észre, hogy gyermeket vár. A harmadik hónap kezdődött, s már a hasa is kezdett domborodni. Plangón ­­– tapasztalt lévén női dolgokban – fürdéskor rögtön észrevette, de az ott lévő szolgák miatt hallgatott. Estefelé, mikor minden elcsendesedett, leült mellé, és így szólott:

– Tudod, gyermekem, áldott állapotban vagy.

Kallirhoé zokogásban tört ki, s haját tépve jajveszékelt:

– Tükhé, még tovább tetézed balsorsom, szolgagyermeket hozzak világra?

Hasát ütögetve így folytatta:

– Szerencsétlen gyermek, mielőtt megszülettél, már voltál sírveremben s rablók fogságában. Milyen élet vár terád? Milyen remények közt foglak ölemben hordani, te árva, hontalan s szolga? Születésed előtt a halált is megtapasztaltad már!

Plangón tartotta kezét vissza, s fölajánlotta, másnapra kigondol valamilyen egyszerűbb megoldást.