Por és izzadtság

A kultúrtörténet egyik legmakacsabb allegóriájaként tűnik újra meg újra elénk a hegymászás művészi motívuma. Petrarca egyik levelében hosszan értekezik arról, mit érzett, amikor a kontempláció isteni magasába emelkedve rányílott a szeme az emberi létszféra gyönyörűségeire egy hétköznapinak induló hegymászás során, s nem egy szellemtörténész, köztük Szerb Antal, épp ezért helyezi a reneszánsz, illetve a modernizmus születését a Mont Ventoux csúcsára. „Az első ember volt – mondja a nagy reneszánsz költőről Szerb Antal –, aki hegyet mászott a kilátás kedvéért, de a csúcson elővette Szent Ágoston Vallomásait...” Ez az az alaphelyzet, mely Mestyán Szövet című versét áthatni látszik: amikor felértünk a hegyre, s bekövetkezik a „fotogén diadal”, történik valami egészen váratlan, valami petrarcai, valami olyasmi, amit Szerb idézett mondatában a de kötőszó sejtet. Mestyán ezt a hirtelen fölismerést, ezt a ráébredés-pillanatot „a hegymászás szertartásai esendő ünnepek” sorral kezdi szétírni, s e pillanat érzékeltetett idővé válásából szövődik meg a vers további része. Amit a hegymászó kezd a sikerrel, az a siker pillanatában dől el, és nem a felkészüléskor. Amint a szavak fonalai szövetté szerveződnek, egyre világosabbnak tetszik, mit hoztak létre, és mit adtak fel. A „délibáb térképészete” is hasonló: míg az utat tesszük meg, saját lényünk hegyhez való viszonya érdekel, ám ha felérünk, már a hegy csak tengerszintfeletti, térképészeti magassággá válik, alattunk van, rajta állunk, letiportok, uraljuk, s ha hosszan időzünk ebben a királyi tudatban, előbb-utóbb ismét le kell szállnunk a völgybe, hogy láthassuk, mi az, amit elértünk. A térkép meg a fotó beemelése a versbe épp ezért ragyogó: mindkét elem az emlékezés mechanizmusaira irányítja a figyelmet. A térkép rideg precizitása bárki számára újraidézheti a megtett utat, átélhetővé teszi a magasságot, a méreteket, az egzakt módon lerajzolható domborzati viszonyokat, hiszen épp a térkép szigora és bizonyossága, személytelensége vezérelte az utat is. A fotó már a szubjektív emlékezet eleme, nem általános, senki másnak nem mond túl sokat, felidéző ereje még ha a térképénél teljesebb és intenzívebb is, mégis szűkebb és személyesebb, ott van az albumban, láttat és idéz, a vállalkozásra nyíló emberi szemet pótolja. A térkép és a fotó is az elmozdulás helyei: jelzik, hogy birtokosuk nem akar a sziklacsúcson maradni, ám elképzeli ennek lehetőségét a „megérkezés ajándéka” fordulat erre is utalhat. A megérkezésnek szaga van: „apraja-nagyja már félúton izzad a csúcs felé”, a leszállást viszonyt fény kíséri: „Mire leérsz a hegyről, fényleni fog az arcod.” Ebből kitetszik, hogy a Mestyán-vers alapvető költői feszültségét olvasatomban az adja, hogy megkérdőjelezi azt a rituális gesztusokban gyökerező allegóriát, mely a hegy megmászásának toposzából eredeztethető. Mestyán átstrukturálja azt az utat, melyet allegorikusan az ég felé kívánkozó lélek tesz meg, vagy a hírnév magasába törekvő ráció, esetleg a lelki dimenziók nélküli kalandvágy a küldetés felismeréséig, a ráébredésig. Nem épít ki dantei gyűrűket és köröket, nem a topográfiát rendezi át (mindent a térkép irányít), hanem az emberi mozgás irányát változtatja meg, s velük együtt átpolarizálódnak a történeti kötődések is. A vers szövegéből világos, csoportos élményről van szó, közösségi extázisról (lényegében modern zarándoklatról), mely profán módon nyilvánul meg (pl. fotózás a hegycsúcson), de mégis egyéni szakrális tereket sejtet. A közösség jelenlétében a vers beszélője mégis az egyénre fókuszál, mintegy anticipálva azt, ami történni fog. Meglehetősen komoly és erőteljes ez a hang, mégis alapvetően sugalló jellegű: az izzadságtól a fényig tart ez a misztikus út, a felemelt tekintettől a letekintésig, a feljutás lehetőségétől a fennmaradás lehetetlenségéig.

Hugo de Sancto Victore három korszakra osztotta fel a világ történetét: a természet törvényeinek időszakára, az írott törvények korára és a kegyelem kisugárzásának korára. E három fázist természetesen nem pusztán egy út szakaszaiként kell elképzelnünk, hanem a magasság dimenziójával együtt. Hugo de Sancto Victore útjának nemcsak kollektív idejét, hanem annak tengerszint feletti magasságát is észlelnünk kell az általa rajzolt, emberi történelmet ábrázoló térképen: az út tehát felfelé tart, az ég felé, a hegy magasába. Ha a vers elemeit nézzük, világossá válik, hogy a vers zarándoka, noha az írott törvény korában kénytelen élni, a narrátor jelzése szerint már a kegyelem korába kerül: „Mire leérsz a hegyről, fényleni fog az arcod, / hát a hamis szavakkal se terheled magad.” A feszültséget viszont az adja, hogy a narrátor hangjának hitele kérdőjeleződik meg: valóban helyes fordítva megtenni az utat, s lenn, a völgyben, a tapasztalás bűnös világában lakozik a kegyelem és nem a bőség idejét kínáló bűntelenségben? És meddig kell lejutni, hogy kiragyogjon az arc, és elenyésszenek a hamis szavak?

A vers másik allegorikus szépsége a szövet motívumában rejlik: a szövet szó mintha csak a szöveg szó elírása lenne: a vers önmaga szövődését is dokumentálja. A testmetaforák irányából szemlélve létrehozza saját testét, melynek egy szövete az itt olvasható darab. Az izzadság helyébe a por lép: a fent helyébe a lent. A test is több értelmet kap, s Jézus nevének említése révén e versben a passiótörténeti motívumok is erőteljesebben kopírozódnak rá az üdvtörténetre.

A Por című szöveg szintén egy azonos verstest szövete, a hegyről való megváltó, kegyelmi alászállás prófétája (az a hang, mely a Szövet című versből szólt ki) itt eltűnik, helyébe infernális viszonyok leírása kerül, a térkép precíz emlékezetét a tudósító dokumentarizmus veszi át: „Bayonne-ban kezdődött a gázsprével és a savval, / amit a benzinkutas a részeg punkokra locsolt.” Az utazás folytatódik, csak immár lefelé, egyre mélyebbre, s a petrarcai felismerés magasából visszatérünk a dantei poklok modern bugyraiba, oda, ahol már Ezra Pound is járt szövegileg, s ahonnan van menekvés, legalábbis a „kitisztult idő” és a „felszálló köd” erre utal. Ismét a profán és szakrális ütközőterében vagyunk, a kegyelem sóvárgásának állapotában, hangok közt, melyek ezt-azt közölnek, és képtelenné bénítják a döntést és a bizonyosságot. A test és a lélek igényei között vergődve halad előre a leírás, a szöveg egy pontján dadogni kezd, és a tudósításjelleg olyannyira személyessé válik, hogy a bűntény, a gyilkosság bizarr mártíriummá alakul át, s a közösségi élmény számára is meghatározó elemévé válik, hiszen a záró képekben kozmikus dimenziót nyer a magasság igenlése által. A gyaloglás (azaz a vezeklő zarándoklat, mely a versben fel-felbukkanó jelek alapján alighanem a nevezetes Szent Jakab-zarándoklat) révén leálló memória már előre utal arra a vers végén nyilvánvalóvá váló tényre, hogy az idő többé nem puszta tartam (mint az infernális emberi létezésben), hanem belső erő és mérhetetlen bőség, mely örökké teszi az emlékezést, ami természetszerűleg a memória megszűnéséhez vezet, hiszen a folytonossá tett örök időben az emlékezés is limitálhatatlan kontinuummá válva enyészik el. Ugyanígy lesz örök a por is, melyből sarjad a lét, és amelybe később visszatér. Így válik az út önmagába futó, hosszú és átláthatatlan szerpentinné.