Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / Üszökszag

Üszökszag

     

– Megszöktetlek – mondta a főminiszter fia. – A sáncban vár a lovam, fölnyergeltem.

– Ne tegezz – mondta a királykisasszony –, én a Sárkány jegyese vagyok.

– A Sárkány martaléka vagy – mondta a főminiszter fia –, de ha így jobban tetszik: fenséged a Sárkány martaléka. Engedje meg fenséged, hogy elszöktessem, mielőtt…

– Kedves tőled – mondta a királykisasszony. – Bármi történjen velem, nem fogom elfelejteni, hogy együtt játszottunk. Pedig fiatalabb vagy nálam egy évvel.

– Csak néhány hónappal – mondta a főminiszter fia.

– Gyerek vagy – mondta a királykisasszony. – Nem illik hozzád a lányszöktetés. Örülj, hogy egymagad meg bírsz maradni a lovad hátán.

– De én…

– De mit tennél velem, miután elszöktettél, a rejtekhelyen, az erdő mélyén, a vadászházban mit csinálnál velem? Meghúznád a hajam? Jó volt játszani, amíg lehetett. Értsd meg, rám más feladat vár, más örömök elébe indulok.

Nyugodtan beszélhettek, nem kellett suttogniuk. A király elvonult a fegyveresházába. Ott szokott sírni. Az őrség behúzódott a szolgálati helyiségekbe. Nehogy vérontásra kerüljön sor, ha valami mindenre elszánt egyén vagy csoport meg akarná szöktetni a Sárkány jegyesét.

– Rád fog mászni – suttogta a főminiszter fia.

– A lányokra rámásznak – mosolygott a királykisasszony. – Nem tudtad? Egyszer valakire rámászhatsz majd te is.

– Megharap – suttogta a főminiszter fia.

– Egyszer valakit megharaphatsz te is – mosolygott a királykisasszony.

Akkor abba kellett hagyniuk, mert belépett az udvari ékszerész. Hozta a kéz- és lábbilincseket. Vele volt az udvari lakatos is.

– Az az igazság, hogy csak a bilincseket szoktuk nemesfémből készíteni – nevetett az ékszerész –, a lánc bizony már nem ezüst, hanem közönséges fekete vas.

– Egyszerű fekete vas, én inkább úgy mondanám – nevetett vele a lakatos –, egyszerű, de elég erős. Nincs olyan hajadon, aki szétszakíthatná, de férfiember sincs. Ahhoz erősebb lény kell.

Azelőtt tanító volt a lakatos, de fölhagyott vele. Talán mert kiugrott már a szeme a nebulók zsivajától, talán mert így évente négyszer szűzlányokra verhetett láncot.

A katonák tisztelettudón meghajoltak. Igaz, csak lépteik kopogása adta hírül érkezésüket, nem várták, hogy betessékeljék őket a kamrába. Egyikükre emlékezett a királykisasszony, szottyadt szilvával dobálta meg tavaly nyáron. Csorgott a szilvalé a sisakon, mellvérten, tisztára, mint a vér. Arra a katonára most igyekezett különösen kedvesen pillantani. De a bársonyköpenyt nem terítették rá, hiába kérte, pedig lemenőben volt a nap, és egyre hűvösödött. A kis komorna se mutatkozott, pedig megbeszélték, hogy a haját még egyszer átfésüli és ezüstcsattal összefogja. Amikor ráemelték a szekérre, akkor se nagyon vigyáztak. Mind a négyen hozzáértek. Valamelyik erősen megszorította a combját. Lehet, hogy a szilvás, lehet, hogy más.

Szólt a lélekharang, végig, amíg átszekereztek a városon. Mindig szerette ezt a hangot. Mikor a városkapu bezárult mögöttük, a harang is elhallgatott. Sajnálta a királykisasszony, elhallgatta volna még, legalább amíg az erdőig elérnek. De nem haragudott: a harangozót várta otthon a családja.

Bámulták a katonák, és bámulhatták is, mert telihold világított, a királykisasszony ruhája pedig könnyű selyemből volt, és mert nem ülőhelyen utazott, hanem a szekér közepére állított rúdhoz kötözve, és mert a kocsis igyekezett gyorsan hajtani, s a mellecskék remegtek.

Bámulhattok, gondolta a királykisasszony; amikor a kocsis fordult vissza, hogy ő is jól megnézze magának, rámosolygott, ez teljesen méltányos, jár nektek.

Baglyok huhogtak, denevérek ciceregtek, mind őt biztatták és csúfolták, de mire a Hold-tó közelébe értek, nem hallatszott már más hang, csak a paták dobogása meg a kerékagyak nyikorgása. A sziklák fehéren világítottak, csak a réges-rég levert cölöp volt fekete, és a számtalan szakadt lánc. Olyan szagot érzett, mint amikor ökörsütés után eső éri a tűz helyét. Savanyú, tiszta szag.

Gondolta, itt még egyszer, utoljára beszélgetnek vele kicsit a katonák, megkérdezik, mi jár a fejében, az ő okos királykisasszonyfejében, hódolnak neki vagy kigúnyolják, esetleg csókot lopnak védtelen szájáról, de már sietősre vették a dolgot, igyekeztek túllenni a feladaton.

– Mindig szerettem a gyíkokat. És ők is szerettek engem. Ha én fogtam meg őket, nem hullajtották el a farkukat – mondta, amikor a szekér nyikorgása elenyészett az erdőségben.

Az apja tudja, hogy most itt áll a savanyú szagú cölöphöz rögzítve, és közeledik a Sárkány. A főminiszter fia is tudja. A katonák is tudják, azért nem énekelnek a távolodó szekéren. Mit mondanak majd otthon a feleségüknek? Mondanak valamit egyáltalán, vagy csak beléjük markolnak? Enni kérnek, sörért kiabálnak?

Érezte a leheletét. Nehéz szaga volt. Kár, hogy erre senki se gondolt. A teste még mindig illatos, rengeteg rózsavizet hintett a kádba, mielőtt utoljára megfürdött, de kellett volna frissítő ital, amiből kortyolgathat várakozás közben. Jó, majd nem lihegek az orrába szegény Sárkánynak, határozta el a királykisasszony.

– Most már végképp nem királykisasszony – rebegte, és kihúzta magát, tarkóját nekifeszítve a cölöpnek, rebegett, ahogy a rebegést mindig is elképzelte –, hanem a te jegyesed. Adsz majd innom egy kortyot? Legalább a tó vizéből, mielőtt…

Egy korhadt ág nem messze a cölöptől a saját súlyától letörött. A Sárkány jegyese bepisilt.

És mert a Sárkány még mindig nem jelent meg, jegyesének combján hűlni kezdett a patak.

– Megvárakoztatsz. De hát illik ez hozzád. Fázom, de majd te megmelegítesz. Ha valaki alaposan megmelegíti az ilyen didergő kis nőcskét, az te vagy.

Fekete láncok csörögtek a talpai alatt, ha mozdult. Keveset mozdult.

Az apja most már biztosan úgy gondolja, hogy túl van rajta, nincsen már a cölöpnél, elvitte a Sárkány a föld alatti palotájába. Kisírta magát, leült vacsorázni. Szombat este… Hideg fácánsült babbal és vörösbor.

Túl van rajta, a főminiszter fia is úgy gondolja, és talán álomba merült már. Alszanak a katonák is.

Amikor már vizelete nem hűtötte a combjait, de egyre inkább nehezére esett egyenesen, a Sárkány jegyeséhez illőn állni, akkor látta meg a tó túlpartján a tarajokat.

Itt is, ott is felbukkantak a tóból a tarajok, csillogtak a habok.

– Ekkora vagy, jegyesem? Ily hosszú és hatalmas? Mit tudsz kezdeni velem, kicsi vergődő húsommal?

Azt hitte, a könnytől van, meg hogy napok óta nem alszik, káprázik a szeme, a hold fényétől van, hogy nem egy sárkányt lát a partra gázolni, hanem hármat vagy négyet.

Több kicsi, ide-oda mozgó meg egy lomha nagy.

Egyelőre hallgatni kell.

Persze lehetne sikoltani. A zsigereiben már rég készülődött egy sikítás – most?

Ennek gyerekei vannak, ezek sárkánygyerekek, meg a nősténye.

Ebben a helyzetben sikítani se lehet.

Miért ne lenne nősténye, végül is? Egy ilyen öreg sárkánynak? Épp nősténye ne lenne, gyerekei ne lennének?

Egy-egy kart, combot miért ne cincálhatnának?

Most már látta a Sárkányt is, odaát. Éppen ereszkedett a vízbe.

Talán ő nem így akarta. Talán ideér, mielőtt leszaggatják a cölöpről. Ezek befalják az ezüstöt, bilincs se marad. A rossz leheletet nem érzik. Pisis combok? Só a húson.

Láng rózsája nyílt a víz fölött, sistergés hallatszott.

Lehet, hogy felszáll? Úgy gyorsabban odaérne. Micsoda szirmokat bont a rózsája!

– Ússz! Ha kíváncsi vagy az ajándékodra, legalább ússz! Ha tudni akarod, ki vagyok, ha még a vérembe legalább bele akarsz nyalni, én jegyesem, ússz…