Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / Utazás a tizenhatos mélyére

Utazás a tizenhatos mélyére

         

A szász reggel már hajnalban elkezdődik, városi ember számára alig hihetően: kakaskukorékolásra. Ez leírva kedvesen, bukolikus kedélyességgel hangzik, a kakas hangja leginkább azonban a hiéna üvöltésére emlékeztet, és nem a fülbe, azonnal az agyba hatol. Ez természetes módon emlékeztet a keresztény gyökerekre: nincs ember, aki a harmadik kukorékolásra ne árulna el akárkit (embert, Istent, Istenembert). Egy rosszkedvű reggeli pincérnő még a kakasnál is reménytelenebb. Tükörtojást kérek, kisvártatva hozza is: egy darabot. Még soha nem láttam 1 darab tükörtojást így külön, egyedül, árván. Igaz, passzolt a pincérnőhöz. Prágában, ha nem szól a vendég, akkor azonnal hozzák az ún. következő sört, ott akarni kell a nemet, mondani. Itt az igent kell akarni, nem jön magától. Az otthonosság kellemes hányingere tölt el.

Mindezekkel mintegy ellentétben az ablaknál vidám társaság, hangosak, nevetgélnek, azonnal rám köszönnek. Hallgatózom, egy szót sem értek, főleg s-eket hallok. A szász nyelvjárást nem nekem teremtették, állapítom meg. A Baedekkerem azt írja, hogy az itt beszélt dialektus közel volna a Hochdeutschhoz, még sincs jó híre. És hogy az NSZK-s filmeken tényleg mindig szászul beszéltették a gonosz NDK-s határőrt vagy az udvariatlan, amúgy rostocki pincért. Szakmámból fakadó hatalmas emberismeretemmel kiderítettem, hogy három párról van szó, a fiatalok és a szüleik, anyósok, apósok, valamint hogy a fiatal nő portugál, így portugálul („a virágok nyelvén”) beszélnek, innét a sok „s”, amit én annyira jellegzetesen NDK-snak hallottam. (Így van ez, ha az ember egész álló nap a nyelvvel foglalkozik, kifinomul a hallása.) Honecker mint Lusitánia királya. – A sportriporterek, amikor a szóismétléstől való oktalan, buta félelmükben a „labda” helyett mindenféle bornírt szinonimákat kezdenek használni (a bőr, a pettyes, a játékszer), akkor szoktak áttérni a portugálról, föltéve persze, hogy a portugálok játszanak, a lusitánokra; a lusitán középpályások birtokolják többet a pettyest!

A csenevész tükörtojás nem köti le egész lényem, figyelem a lusitán–szász kulturális és gazdasági kapcsolatok fejlődését. Amely most megtorpanni látszik, valami feszültség támadt. A férj fiatal felesége szavait fordítja anyjának, ennek a sokat próbált szász matrónának, amikor a felesége, a heves vérű lusitán asszonyka azt sziszegi az arcába, ezt pontosan hallom: Nevetséges vagy! Istenem, mennyire nevetséges és szánalmas! A férfi kényszeredetten az anyjára mosolyog, mire a fiatal nő felugrik, lecsapja a szalvétáját, és kirohan. (Titokban egy cédulát ejt az asztalomra. Péter! Könyörgök, mentsen meg! – Hát erről majd egy másik könyvben. Ahogy a husumi edző emberileg utánanyúl a portugálkának…) Az asztalnál egyszer csak mindenki a férj mosolyával mosolyog. Attól tartok, én is. Aztán hirtelen szinte kiürül a terem, rajtam kívül két férfi marad, korombéliek. Jól láthatóan porszívóügynökök. Szerintük meg nyilván én. És noha ugyanavval a nevetségesen álfölényes kedveskedéssel szólnak a másik, fiatalabb pincérlányhoz, tanulóhoz, mint én, én odáig nem süllyedek, hogy azt mondjam, mint egyikőjük: Tükörtojást kérek, de előbb magácska nézzen abba a tükörbe…

 

Olvasom a Döbelner Zeitungban (vagy az Anzeigerben?), hogy szombat délelőtt a lányoknak van meccsük a másik pályán, a Wiesenstraßén. Én vagyok az egyetlen rendes, valódi, hogy úgy mondjam, az egyetlen reálisan létező néző, mindenki más rokon, apa, anya, cserejátékos. Már az apák s anyák is fiatalabbak! Annyira hihetetlen, hogy rögzíteném: itt állok Szászország közepében, sőt szívében, 1000 kilométerre az otthonomtól, szeretteimtől, hű nejemtől és engemet titkon tisztelő gyermekeimtől, szitáló esőben (még szerencse, hogy velem hű esernyőm!), egy futballpálya partvonala mellett, és odaadó figyelemmel kísérem a BC Hartha – Sachsen Leipzig II. leánymérkőzést, Nachwuchsfußball, Bezirksliga B, Juniorinnen. Illetve egyszerre két meccs van, a másik a fiúké, még juniorabbak, a Hausdorfer SC ellen. A mieink sárga-kékben játszanak. A családom színei – míg voltak a családomnak színei. A lányok szép lassan, észrevétlen elvesztik a meccset, nem rosszabbak, de a lipcseieknek van egy jó kis rámenős csatárjuk (csatárnőjük). A pálya környékén mindenki nagyon konstruktív: „Sikerülni fog!” (Ez azt jelenti, hogy gólt kaptak.) „Gyerekek.” „Hajtsatok.” „Középpálya! Középpálya!” (Ezt egy anya kiáltja, kétségbeesését nem is tudom mihez hasonlítani.) „Mindent bele.” „Szent ég.” (Megint kaptak egy gólt.)

 

Délutánra beborult. Jeges szél vágtat Szászország szívében. Még szerencse, hogy hű etc. Óvatosan közelítek a pálya felé. Most jó, hogy se Heidi, se Ramona nincs velem, amivel nem azt akarom állítani, hogy egyszerűbb az életem fikciók nélkül, mindenesetre – bizonyos értelemben – zavartalanul nézelődhetek. A büfé előtt, sárga műanyagtető alatt gyülekeznek „a beavatottak”. Látszik rajtuk, hogy futballisták (voltak). Abból, ahogy állnak, ahogy megmoccan a csípőjük, látszik a megmaradt farizmokból vagy a soha el nem múló karikalábakról. Egyáltalán a tartásból. Én is kicsit ilyen vagyok. Ott állok a csoport szélén, már az esőben. Most szeretnék hozzájuk tartozni, csupán ott állni együtt, szidni az új generációt és egyszersmind lelkesedni is érte; nagyképűsködni, a múltat megszépíteni, és noha tudni, senki nem figyel, hosszan beszámolni egy csípőoperáció igazán lényegtelen részleteiről, otthon lenni, mert ugyanannak a játéknak voltunk szolgálói, lekötelezettjei.

De aztán a munkámra gondolok. De hogyan fogjak hozzá? Melyiküket szólítsam meg? És mivel? Erre nem elég jó a németem. Hisz még magyarul is ellensúlyozni kell a „szemüvegességem”. Petert nem látom. Ekkor valaki elmegy előttem, és magyarul, szinte nem is nekem, azt mondja: Hajrá magyarok! Hajrá, vigyorgok, és majdnem hagyom továbbmenni. A megafonból közben az összeállítás hallatszik. Aztán hogy ki ül a kispadon. Auf dem Ersatzbank sitzen folgende Sportfreunde… Ez a Sportfreunde kis honeckeres tájszólásban nekem a tiszta, a megtestesült NDK.

Henrik S. is egyike volt azoknak, akik annak idején, 1970-ben azt a túrát szervezték. Henrik S. is egyike volt azoknak, akiket annak idején (ez egy másik idő volt, jó 20 évvel korábbi) német nemzetiségűként, faji alapon tehát, kitelepítettek Magyarországról. Az 1941-es összeírás szerint 400 000 voltak, ennek a felét deportálták. (Jellemző módon 1949-ben a 200 000-ből kb. 22 000-en vallották, merték magukat németnek vallani.) Rögtön a háború után, 1946-ban 150 000 ungarndeutsch került az amerikai megszállási övezetbe; akik megúszták, rosszabbul jártak, mert kicsit később az orosz zónába zsuppolták őket. Szászországba és Szász-Anhaltba. (Állítólag az utolsó vonat 1952. július 27-én szállított ki még egy „kontingenst” Bischofswerdába.)

Ungváry Krisztián történésznek van a német kitelepítések rasszista gyökereiről egy érdekes dolgozata. Melyben többek közt arról beszél, hogy a magyarországi antifasiszták jelentős része nem demokrataként, hanem rasszistaként volt antifasiszta; az 1920 után eluralkodó rasszista közbeszédnek nemcsak zsidó származásúak voltak az áldozatai, 1945 után az új áldozatok a németek lettek. Amúgy is mindenért a németek lettek felelősek. A szovjetek „málenkij robot”-ja („közvetlen hátországi munkára való mozgósítás”) is kitüntetetten érintette őket, Magyarországról kb. 60 000-et vittek el a Szovjetunióba, melyből 15 000 nem tért vissza. Aki visszatért, azok közül jó néhányan éppen csak leültek megpihenni, már vagonírozták is be őket Németországba. 100 kg csomagot vihettek magukkal, az életük itt maradt, és itt a földjeik, a házaik.

Ahová azután például a Szlovákiából kirúgott magyarok kerültek. Embertelenség fedett embertelenséget.

Így került ki Henrik (Heinrich) S. is, Szászországba lettünk osztva. Ebben a „lettünk osztvá”-ban, az általános alanyban még mindig hallatszik a kiszolgáltatottság, tán még a beletörődés is. A meccset nézzük, ezért nem nézünk egymásra, úgy beszélünk. Ettől olyan a beszélgetés, mintha unnánk. Vagy mintha mindennap beszélhetnénk, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mi most itt állunk (főleg, hogy én), és dumálunk. Hogy akkoriban sok magyar dolgozott itt, az elektrogyárban meg a cipőgyárban. Ott laktatok, mutat a pályán túli lakótelepre. Kicsoda? A magyarok, ti.

Ott szemben nem egy hosszú faház volt?, jut hirtelen az eszembe. Bátorítóan bólint, most az a gimnázium. Ott volt a bankett a meccs után, feslik föl a múlt szövete. Szeretném, ha ő is bekapcsolódna az emlékezés munkájába, de inkább csak jókedvűen hunyorog. Sok sört megittunk, mondom még. Emlékszem, volt egy üvegcsizma, egy egyesületi üvegcsizma, azt kellett kiinni. Hja (németül: tja), az élet kemény, bólint; láthatóan mély tudása van a sörről mint olyanról. A Szalay Karcsi, a Karoli volt itt a leghíresebb magyar, mondja aztán. Őt ismerem, ott futballozott nálunk, aztán kijött ide, ő szervezte a meccset. Meg a Jimmy, mondja. De ő már meghalt, a máj. Hirtelen nem volt miről beszélnünk. A meccsről teszünk tudálékos megjegyzéseket, a cseh vendégmunkás gyerek tényleg jó, firnyákos pali, mondja. Magyarországon mindenki firnyákos, valószínűleg azért ilyen vacak a magyar futball. Elköszön, arrébb áll néhány méterrel, úgy nézi tovább a játékot. Komoly ember, ő is tudja, hogy meccset egyedül kell nézni. Mégis, kicsit vereségnek érzem, hogy nem tudtam „megtartani”. A szünetben teszek egy kört, hátha összefutok Peterrel. Nem futok össze. Egyébként is mit kezdenék vele, biztatom magam. Azon a lipcsei estén már minden megtörtént, ami megtörténhetett. Amikor boldogan átöleltem, mintha tényleg ismernénk egymást, mintha két élet újra találkozott volna a hosszú kitérő után.

Újra fölveszem a beszélgetés fonalát, kifejezetten kizsákmányolási szempontból. Kemény az újságíróélet! Mért van az, dugom az ujjam a nyitott sebbe, hogy immár nincs keleti klub a Bundesligában? Hallgat. Lehetséges, hogy ez még a diktatúra bosszúja? Lehet, hogy a keleti csapatok ugyanazért rosszak, mint a magyarok? Csak nálunk nincs külön ost meg west. Utoljára 1986-ban voltunk vb-n. Mellesleg jegyzem meg, az öcsém játszott abban a csapatban. Több jó erről nem is mondható. Amíg beszélek, végig ingatja a fejét. A Köln otthon kikap a Triertől, az Erfurttól meg doppingolás ürügyén levonnak három pontot, mert a lengyel játékosuk megmutatta a bronchitiszes gyerekének, hogyan kell inhalálni… És micsoda 11-eseket adtak a Rostock ellen! Fölülről el van ez intézve.

Mint egy csalódott szerelmes, legyint: Ezek nem akarnak minket! Nem is tudom, miért, fölkiáltok: De azért csak jobb, mint a Honecker alatt! Józanul válaszol, hát persze, hogy jobb. Jó a nyugdíj, biztos, jó nyugdíj van. Hallgatunk. Most már semmi nívótlanságtól, közhelytől nem riadok vissza. Van-e wesszi–osszi ellentét? Van. Tudhattam volna, ostoba kérdésre nincsen válasz. Kicsit megsajnál, és kifejti. Az unokám már nem lesz osszi. A fiatalok amúgy is nyugatra mennek dolgozni. És hogy nagy a munkanélküliség. A cipőgyárban akkor 800-an dolgoztak, most 25-en. És egy török a főnök! Először megvette egy odaátról, átvitte Lengyelbe, ami nem vált be, vagy ki tudja, aztán eladta a töröknek. A firnyákos is ott dolgozik. Chemnitz pedig egy szellemváros, szinte kiürült.

Míg Chemnitz ürült, a meccset drámai körülmények között megnyertük. A hidegben boldogan vacogva söröztünk. Hátha ismer még itt valaki téged, mondja Henrik váratlanul. Bizonytalanul bólintok. Odaszól a „régiekhez”, gyere csak, Kajla, egy magas, kissé hajlott tartású „kolléga” mozdul, ismered? Hogy hívnak? Péter, mondom óvatosan. Henrik segít, hogy magyar vagyok, és itt játszottam. Most esik csak le, hogy végig félreértésben voltunk, ő azt hitte, hogy én is itt dolgoztam és játszottam, mint a Szalay Karcsi, nem csak egyszer, akkor. Kérdik is rögtön: Karoli, te vagy az? Ez nem a Karoli. A Karoli jó spíler volt. Meg a Hertelendi, az is játszott. Igen, az magyar név, mondom szárazon, mint egy frusztrált gimnáziumi irodalomtanár. Henrik bemondja a nevem, hátha az jelent valamit. Semmit, illetve valamit, mert nevetni kezdenek. Talán Osterhasénak hallották, mint rendesen (lásd Sowa–Dische–Enzensberger nyulas könyve). Olyan a jelenet, mint egy új játékosnak az első edzésen. Szakítópróba, mit tud, mit bír. A felek méregetik egymást. Sorsom még nem dőlt el.

Olyan gyorsan köszönünk el egymástól, mintha soha nem találkoztunk volna. „Otthon”, a hotelban végre rászánom magam, hogy fölhívjam (az ismert vagy ismeretlen) Peter B.-t. Szinte félek, állapítom meg meglepődve. Nem akarom. Mint egy gyerek, úgy viselkedem, nevetséges. Időhúzásból próbálom kitalálni a lehetséges eseteket. Jó napot kívánok, ez és ez vagyok. Mensch! Öregem, ez fantasztikus, és így tovább, meghív vacsorára, szépen, lassan, módszeresen berúgunk. Vagy ellenkezőleg, sajnálkozva elhárít, épp most indul az anyósához Zwickauba, aki anyós a Trabantok egyik főkonstruktőre volt, még a P70-esekkel kezdte hajdanán. Vagy azt se tudja, ki vagyok, ezért aztán hebegni kezdek, deutschlandreise, 1970, cseppben a tenger. A kicsoda a hol? Érzem, a németem is elhagy, kinyögöm, mégis nem-e lehetne-e találkozni. Vasárnap? Bármikor, ahogy önnek megfelel. Mint két öreg futballista, mondom érzelmesen. Üljünk be a törzskocsmájába. Ekkor zokogásba tör ki, nincs törzshelyem, nincs senkim, nincs semmim, egyedül vagyok. Csönd. 15 éve nem jártam futballmeccsen! Mért nem?, vágok közbe brutálisan, mint egy gyerek. Hogy a felesége, a Trabant-konstruktőrnő lánya, nagyon népszerű a városban, és a népszerűsége akkor is töretlen maradt, amikor kiderült, hogy a Stasinak írt jelentéseket, ez iránt mindenki megértést tanúsított, még a fiatalok is, hisz a Trabant az mindenkinek a hasznára volt… A trabantos, az nem az anyósa?… meg se hallja, szipogva árad belőle tovább, a jelentéseiben rólam is ír, a tulajdon férjéről!, és akkor én ellene fordultam, hát az mégsem lehet, hogy mindent lehet, hogy mindent meg lehet magyarázni, valahol határt kell szabni, eddig és ne tovább, ezt mondtam a kocsmában, az utcán, és ezt mondtam a pályán, és mindenütt hallgattak, amikor ezt mondtam, és a feleségem is hallgatott, de aztán azt mondta, hogy elég és hogy most már fogjam be a pofám. Csönd. És mintha a csönd kérdezne valamit, de én nem vagyok képes válaszolni. Szóval maga se hisz nekem? Mi a fasznak jött ide Magyarországról, ha ugyanúgy hallgat, mint itt mindenki? Ezt már halkan mondja: szóval maga is azt hiszi, hogy a valódi történet éppen fordítva van, és én írtam a jelentéseket…

Tárcsázni kezdek, kicsöng, gyorsan leteszem. Röhej, szedd össze magad. Újra, most hosszan kicsöng, nincsenek otthon. Föllélegzem, mintha elmaradt volna a kémiadolgozat. Már megint a Flaubert-effektus – hogy még mindig az volt a legjobb, ami nem történt meg.