(vissza)galopp

17.

a szerkesztőség olyan volt mint egy kis sziget a hagyományos szakma még

a csúcson billegett s nem ártott senkinek de már a hajszálrepedések mentén

a kényesebb szellemi ügyekhez is odanyúlt noha mértékletesen teljes hazát

inszisztált egyre karcosabban kérdezve mi a múlt az ablakon kezdtek benyúlni

a posztmodernség bizonytalan csápjai a kisreálban edzett bölények hüledeztek

a fiatalabbja csápolt senki nem kívánt mamutcsontvázzá válni ám óvatosan

hátrálgatott a vattázott világból nagyokat tanácskozva némi tanácstalanság

rezgett át a fontos asztalokon a pöcsösök már az előszobában vigyorogtak

bekiáltozva – a kor az nem hatalom s én a grémiumban egykori géniusz loci

a hangos ízlésvitákban szétszakadva gyakran a bölcsességekre is szavazva

borzongva bár az újabb néptől a kora zöld szenvedélytől jobb híján feléjük

kúsztam nem tagadtam meg soha a múltam de abban azért óvatos avantgárd

pelyhedzett nagy gúnyos elégiákban húztam át a rendet magányosan minden

óradíj nélkül s ha a lumpen hangot nem is vettem el feleségül elszédelegtem

ahová hívtak a lakitelki homokon hiába született monokon nagy kossuth

címereket rajzoltunk az égre ötvenhatos esténken a félelem és a feszültség

szenvedélye szinte apró történelmet írt láttam én ott síró európait megtört

parasztot fényes elméjű izgulókat s mivel nem tudtuk mit hoz az érdes holnap

akár a partizánok másnap idegen ágyakon aludtunk a mai politikai kánonok

messze még alattunk nekem nevezetesebb az a vasárnap mikor átmeneti

dolgozószobámban marci fiam szétmajszolta a relikviákat melyeket mézbe

sütve ott szereztem majd összeroppantva nagy keresztem mohó szemekkel

mondta: kérek még groteszk politikai hangoltságaimból talán ennyi is elég

a közélet langyában még nem engedtem el a szakmát a rogyadozó kritikai

zeniten mind sűrűbben figyelgettem mit mondott kassák s a nyugat elegáns

mesterei építgettem a tegnapi gátat melyeket erről alakulgató fundamentális

zsigerek aláztak másfelől a rikító tudományosság leple alatt fenyegetően

közeledett egy csapat melyet akkor én még egybe láttam hol sionkodtak

hol dekonoztak nagy légvárakat építgettek a hermeneutikának jobban szólva

még csak kezdték ám ettől nem lettek nyugtalanabbak az esték sőt valami

bizonytalanul lebegő életváltással hősünk mintha hazaszorulna a kocsmák

lórugásai már fájnak karikásodó szemekben a terek üresednek egy idő után

már legyintünk a füleseknek – ki merre és miért inkább hanyatt eddig alig

élvezett komolyzene a házban más dimenziókba keveredve újabb értelmet

kap a mindig is pislákoló gyerekimádat az egyik kezd jobban tanulni erről

a kopott utcán még utánam is szólnak a másik nem hiába lány merev fotói

szemérmes jól nevelten dicsőségtablókon lógnak aztán ott a kicsi vörhenyes

fejecskéje mentén lopakodik valami szakadt ritmus a késett utódlásból mégis

kilóg a létezés mámora e különös zsongásban időnként még az asszonnyal

is összenézünk tekintetünkben a valahol kisiklott kapcsolatra érzünk körben

bizonytalan a világ de mi azért talán mi azért talán – ügyes kis presszók

errefelé is vannak s kezdek nem háttal ülni az ablaknak nincsenek takargatni

valóim szemeimből enerváltan lóg a kín lassan visszaköszön a kamaszkori

értelmetlenség egyetemes szinten az utca hullámzása kemény habbá veri

megannyi nincsem rémülten az első csukódó kapuk nyikorgását fülelem

már nem tudom mi a szerelem csak a lassú fájás konzerválja mint sódart

a füst a kedvem s mikor a jeges tavaszi szélben fáradt lábaim hazamennek

a barna ajtóban erőltetett mosollyal vár a negyven minek ragozzam tovább

a lélekben rögtön ráüt a négy bamba x-re hogy lift nélkül kell járnom

a negyedikre sosem lesz kopott kis autóm s előbb-utóbb ezek állva úgyis

megműtenek közönyös idegen kezekben lötyögnek majd az elsorvadt belek

a törlő persze bennem marad gennyesedni fog a varrat és nemigen néz rám

majd senki ha az ágytálat ki kell venni avé közeledő öregkor s mivel a sima

csüggedésnek kórmentesen is veszélyes vidám agysejteket sorvasztó hatása

kezdtem kicsit rászokni a tudálékos politikára ki tudja mért az még mint egy

porhanyósan elkapott sistergő csülök pékné módra a felszínen tartott azóta

hogy megindultak sutyorogva keresztbe-kasul az emberek némelyikük már

a köszönéskor elélvezve mivel a pártosoknak odaszólni vakkangatva is lehet

de még az indulás üde lendületével nézhettél az edzőpályán széjjel a maradék

hatalom ingerében mikor motoszkál a becsület a sunyiság a kiváltságot féltő

arrogancia a kavargásban felmutatott arc mikor szenvedő s mikor mázolja

valaki kupecként szenvedésre kinek fontos a kiserkentett vér s kinek a béke

ki gondol végre úgy egész remegő lelkével a szegényre szóval akkor még

nem pártokba és összetapicskolt szövetségekbe mártva egy-egy rozoga autón

elindultunk hol izgatott katonasátrak alá hol billegő hajókon a dunára magam

csak finom ösztöneimre hagyatkozva éreztem jó partok felé sodor hétköznapi

történelmem gondja s bár többnyire csak szemlélődtem legfeljebb néhány

versemben ha visszalőttem kicsit sajnáltam azt is mi az urambátyámos vörös

posztó alatt porladozni kezd ám bizsergetett ez a vihar előtti csend a család

közben külön életét élte én akár csak egykor a nővérrel és a báttyal nagyokat

kalandoztam a város körül marcikával lerakva kiábrándult lelkem mélyére

az összetartozás utolsó szép befőttjeit előérzeteim hosszú döbbent telet jeleztek

benne a megmaradt arcok bizonytalan sziluettjei a literatura bő kíváncsisága

pedig régen nem érdemi lassan csak a rutin igazgatja különben is kezd túl

hangossá lenni a szakma kezd árfolyamok sorává válni mint a tőzsde szerény

tehetségét mindegyik löködi előre a kor egyre visszább – hol vannak a tiszták