A lepke; Ginfizz a Plázában

A lepke

Rettenetesen irtózom, hogy a meztelen testemhez verődik ez az éjjeli lepke. A gondolatra, hogy fekete, hímporos szárnya bőrömhöz ér, kiráz a hideg, és hullámokban fut végig testemen az undor. Késő este van, felkapcsoltam a kislámpát, és ez itt kering, cikázik, bolondul verdes a lámpa fénykörében. Micsoda agybaj, hát, végül is csak egy lepke. Nem olyan nagy ügy, majd elül. Megnyugszik ő is, betelepedik a függöny ráncaiba, elleszünk. De nem. Rángatózva, görcsösen vergődik, én meg itt szorongatom a rovarirtó fémdobozát, és igyekszem pontosan eltalálni. Nem mindig sikerül. Nagyon meg van zavarodva. Én viszont, nem figyelek oda, fordítva sütöm el ezt a szart. Most vajon merre néz a szórófej? Az ujjaimmal próbálom kitapogatni, hogy éppen hol a lyuk, de közben a szemem nem veszem le a fekete lepkéről. Mégis mindig eltűnik. Mintha tudná, milyen könnyű beleolvadni a szőnyeg mintáiba. Fölé repül, és máris elveszítem. Ha nem figyelek, szembefújom magam a sprayjel.

Ha megyek az utcán, érzem, hogy néznek. Ettől izgatott leszek, és odafigyelek a járásomra. Emiatt viszont azon görcsölök, hogy meglátszik a járásomon, hogy görcsös. A közeli ismerőseimet meg szoktam néha kérdezni, nincs-e valami furcsa a járásomban. Néha azt gondolom, undorodnak tőlem az emberek. Nem látsz valami furcsát a járásomban? Ezek az ismerőseim mosolyogni szoktak. Van, aki ingatja kicsit a fejét, és azt mondja, már megint túl komolyan veszem a dolgokat. De hát ők csinálják ezt velem! Képtelenség velük meglenni, mindig összezavarodok tőlük. Nem lehetne azt mondani rájuk, hogy nem szeretem őket, de most tényleg, komolyan viszolygok, ha csak erre gondolok.

Amikor behúzódok ide, a lakásba, a férjem és a bútoraim közé, itt jó. Csak ne kéne folyton a gyerekre gondolni. Évek óta szeretnénk gyereket, de nem maradok terhes, akárhogy csináljuk. Nem tudom, mi lehet, biztos, én vagyok a hibás. Úgy élni közöttük minden álló nap, hogy nem maradok terhes. Nem, az istenit neki, hát miért nem. Ezek meg terelgetik maguk előtt sorra a díszporontyaikat, és elvárják, hogy még bájologjak is nekik. Legszívesebben ki se mozdulnék innen. De mindig ki kell, és ebbe fogok én belebolondulni. Azt érzem, nincs közöttük egy jó mozdulatom.

Ha felemelem a kezem, az valahogy patetikusan hat. Viszont ha leeresztem, olyan megadó. Képtelen vagyok eltalálni, mit akarnak. Nincs valami a mozdulataimban?, szoktam kérdezgetni kizárólag csak a nagyon közeli ismerőseimtől. De akkor meg haragszom, amiért elárulom magam, hogy esetleg lehetne. És amit a legjobban gyűlölök, ha azt mondják, hogy hát, tényleg van valami. Na, attól napokig nem tudok szabadulni. Újra és újra csak arra kell gondolnom, hogy ezek látják, tényleg látják rajtam, mennyire nem megy. Valaki azt mondta, van valami izgatott kapkodás a gesztusaimban, mintha épp készülne a csuklóm letörni. Már nem tudom, ki mondta. Arra se, hogy férfi-e vagy nő. Ha férfi, az jobb lenne, mert arra megharagudhatok, ha viszont nő, akkor nem tudom.

Szerintem irigyek rám a nők. És én az irigységgel nem tudok mit kezdeni. Én mindig mindenkinek igyekszem a kedvére tenni, de azt hiszem, nekem ez már túl sok. Mindennek van határa. A nők folyton rajtam élezik a nyelvüket, és hiába igyekszem, tudom, hogy a hátam mögött kibeszélnek. Néha elég, ha csak belépek az ajtón, és érzem, hogy ezek rólam beszéltek. Mikor én mindig mindenkinek meg akarok felelni. Hát, nem tudom, néha egyszerűen úgy érzem, rám szakad az ég. El se tudom képzelni, hogy bír a férjem elviselni. Nélküle már rég megbolondultam volna. Ő viszont mindig olyan megértő. Pedig időnként annyira kiborulok. Legszívesebben csak rávetném magam az ágyra, és sírnék, sírnék, míg ki nem szárad a szemem, és már nem látom többet, nem kell már észrevennem, mennyire ügyefogyott vagyok. Ő akkor mindig megsimogat. Hagyd abba, nyuszifül, tönkreteszed magad. És igaza van, belátom én is, egyszerűen tönkreteszem magam. Nem nekem való, nem bírom én ezt tovább elviselni. Csak az a kis micsoda tapadna már fel. De nem tapad, mindig lelökődik, és napokon keresztül jön ki belőlem a bogos, fekete vér.

A múltkor azon akadtam ki, hogy a szomszédasszony, pedig igazán, olyan csendesen szoktam mindig feljönni a lépcsőházban, az ajtócsapódást is halkra veszem, és akkor kilép a szomszédasszony, hogy nem tudom-e ki a soros a takarításban. És tudtam, hogy engem vádol, láttam már a szeméből, ahogy rám villant, hogy ez most itt engem gyanúsít, hogy én nem takarítok rendesen. Pedig én minden harmadik héten lelkiismeretesen felnyalom a követ, a lépcsőfordulótól a feljáróig. Sikálom, dörzsölöm, nem csak úgy, dirnix-mirnix, ahogy ő szokta, mert láttam ám, direkt kifigyeltem egyszer, csak úgy húzogatta nagy unottan a felmosófejet, felbarmolta inkább, mert az takarításnak nemigen volt nevezhető. És hiába jön nekem ezek után a jaj, dehogyis, aranyoskám, hát tudom én, hogy maga mindig, épp azért is kérdezem, hogy esetleg. Még a szemeit is forgatta hozzá a ronda dögje. De nekem itt ne esetlegezzen, mert éreztem én már a hangsúlyából.

Jaj, gyűlölöm ezeket a nőket. Bemegyek az egyetemre, ott is, tiszta egy pokoljárás. Heti öt óra, konferenciák, kerekasztalok, magasfeszültség felsőfokon. Nem úgy, mint a másik, aki heti háromért veszi fel a pénzt, és akkor még nem is említettem, hogy hányszor van torokgyulladása, hányszor hamukál a diákoknak, hogy így szakmai elfoglaltság, úgy személyes okok, de elmarad az óra. Én meg bemegyek, nem beszélve arról, hogy már az is kész kínszenvedés, de azért én bemegyek, és leadom az anyagot. És szervezem az ilyen-olyan diákköri meg nem tudom én micsoda konzultációkat. Mert sokszor azt se tudom, mit vegyek már fel, hogy azok az átkozott kölykök ne bámuljanak úgy rám.

Kiállok eléjük, ezek meg le nem veszik rólam a szemüket, és tudom, a mozdulataikból ki tudom következtetni, hogy rólam pusmognak. Nekem már a fejtartásuk árulkodó. Titokban próbálom megigazítani a melltartóm pántját, talán lecsúszott, azon nevetgélnek, de mikor Kafkáról kérdezem őket, csak vonogatják a vállukat, az istenért, hát ennyit már csak megkérdez az ember, hogy olvasta-e. De ezek csak kommentálnak, azt tudnak, kommentálni azt tudnak, de ha kicsit az ember odafordul, máris csak a pofákat vágják. És ahogy a lányok kiteszik a mellüket, na, azt végképp nehezen állom meg szó nélkül, de ezeknek nem mondhat már semmit az ember, mert rögtön az ügyvédükkel hozakodnak elő. És ott is a lányok, nekem ne mondja senki, mert a fiúk azok legfeljebb néznek, azok nem húzkodják a szemöldöküket, de ha egy lányra rá merek kérdezni, hát rögtön domborít ott nekem, amit én aztán végképp nem állhatok. És még ezeknek tartani aztán ilyen konzultációt, olyan fogadóórát.

Ha most nekem csapódik, én bizony isten megőrülök. Egyszerűen nem bírnám elviselni. A férjem alszik, csend van, ez a lepke meg egyre vadabban köröz a lámpa éles fénykörében. A hangjától is rosszul vagyok. Hangosan koppan a teste, ahogy nekiverődik a bútoroknak, a falaknak. Magamban visítok, hosszan és élesen visítok, de nem akarom, hogy felébredjen a férjem, mindig olyan fáradt szegény, ennyit már csak meg tudok oldani, egy büdös lepke, hát, csak abbahagyja már egyszer.

Egyik éjjel, valami fordításon kellett dolgozni, későn keveredtem ágyba, mikor lekapcsolom a villanyt, érzem, hogy a paplan alatt valami csiklandozza a lábam. Van úgy, hogy ezt érzem, nem szoktam mindig komolyan venni. A férjem is szokta mondogatni, jaj, édesem, hát, ne szívd mellre, nem kell minden rezdülésen ijedezni, de én azért csak félek, még ha neki nem is mondom állandóan. Forgolódok kicsit, rugdosom a paplant, biztos, az ágyneműhuzat csiklandozza a bőröm, de valami csak mocorgott. Aztán már végképp nem hagyhattam annyiban, és felkapcsoltam a villanyt. A paplan alól egy fehérre öregült lepke rebbent elő. A rovarirtótól fehérek voltak már a szárnyai, elmondhatatlan, milyen undorító volt. És akkor én kiugrottam, és belül megint fejhangon visítva kiüldöztem a nyitott ablakon. Mondom mindig a férjemnek, tegyünk, szívecském, egy szúnyoghálót, de ő azt mondja, az elfogja a fényt, meg akkor nem lehet kikönyökölni az ablakpárkányra, és mivel ő állandóan itthon van, itt dolgozik, igazán nem vehetem el tőle ezt a kis örömöt.

Szóval, én azt mondom, sose tudhatja az ember. Még az is lehet, éjszaka álmomban pókok járkálnak az arcomon. Kicsit nehezen alszom el, és sokszor érzem a sötétben, milyen kiszolgáltatott a testem, mennyire nem lehet tudni. És ha belemászik nekem a fülembe? Ha betokosodik egy pók a fülkagylómba? Van nekem amúgy is elég bajom, sokszor napokig képtelen vagyok szabadulni egy-egy rosszmájú megjegyzéstől. Itt rág belül, emésztem magam, és azon töröm a fejem, hogy lehetne a legközelebbi alkalommal visszavágni. Mert azért nem vagyok én senki lába kapcája, hogy engem csak úgy félre lehessen rúgni, és igenis felveszem én azt a feszülős szoknyát is, nehogy már azt mondják, nem öltözöm a legújabb divat szerint. Igenis öltözöm. És azért is kilóg a melltartóm pántja, és ha valakinek nem tetszik, hát mondja a szemembe, ne csak úgy, a hátam mögött, hogy az embernek égeti az arcát a tekintetük, ha hirtelen belép az irodába. Mert látom, hogy néznek. Ott ülnek, kávézgatnak, fecserésznek, nekem meg fogadóórám van. Nem kellene ugyan bemennem, de én csak azért is belépek, hogy lássam, lemérjem rajtuk, mennyire aljasak. Nem sok kell már hozzá, és szóvá is fogom tenni, hogy nekem ebből elegem van, mások itt lógatják a lábukat, én meg csak ölöm magam, és akkor még ők villantanak.

Most megint eltűnt ez a dög. Itt fogok állni egész éjszaka, mikor holnap korán kell kelnem, mert megígértem, hogy átolvasok valami hülye tervet, hogy azt is minek kellett bevállalni, mert én mindig mindenkinek a kedvére akarok tenni. Hát, egy fenét, reggel betelefonálok, és lemondom az egészet, úgyis csak az a kis törtető, az sózta rám a tervét, Dunát lehetne ezekkel rekeszteni, annyian vannak. Aztán egyszer csak látja az ember, hogy a saját mondatait olvassa, ellopnák ezek még a fejformámat is, ha lehetne. És én még felajánlom. Ebbe fogok én beleroppanni. Vagy nem is, megkérem, mondja le helyettem a titkárnő. Végül is azért van ott, meg ő a telefont is ingyen használja. Már nehogy itthonról hívjam fel, mikor úgyis annyit költöttem már rájuk, na, nem, ebből legyen elég, mostantól majd másképpen lesz.

Most hol van, jaj, leragadnak a szemeim, de tudom, úgyse bírnék elaludni, ha nem marad abba ez a rettenetes verdesés. Jó, na, most, igen, most megvan. Eltaláltam. Végre. Hogy pörög a parkettán, egészen megbénult. Gyorsan előkerítem a strandpapucsom, mindig így szoktam, óvatosan a kettő közé fogni a döglött lepkét, és mehet a vécébe. Szárnyaszegetten lóg a lepke az összeszorított papucstalpak között. Pfúj, de undorító! Imbolyogva eltapogatózom a mosdóig, beledobom, majd lehúzom a vécét. Akkor már pisilek is egyet, a vacsorára evett dinnye megtette a hatását. Uh, de álmos vagyok. Csak nehogy feltámadjon. Uramisten. Hirtelen szárnyra kap a vécékagylóban a döglött lepke, és már ott verdes a lábaim között. Egyre szívósabban csapdos a megtört, hímporos szárnyaival. Vergődik, nyomakodik, egyszerre csak belém mászik, és testemben néma tüntetéssel bebábozódik.

Ginfizz a Plázában

– Te, figyu, hogy is mondjam csak…

– Na, ne nyafogj, lökjed, milyen volt.

– Hát, nemtom, de valahogy olyan nagy volt a farka.

– ???

– Baromi nagy. Olyan, hogy nem is érted.

– Tényleg?

– Aha. Sose láttam még olyat.

– És?

– Hát, nem tudom, állott esőszaga volt, és könyvei. Mindenhol csupa Kunt. Nem, Kant. És nagyon felállt neki.

– Hogyhogy?

– Hát, még a pizza előtt. De tulajdonképpen, már ahogy megérkeztem. Az egész pasi egy hatalmas nagy álló izé volt.

– Ne már, szívatsz?

– Nem, tényleg. Leszedett a vonatról, és elkezdett tapogatni. Lenyomta a nyelvét a torkomon, és taperolt. Próbáltam vele beszélni, tudod, és te miket csinálsz, min pörögsz, mi a pálya, meg ilyenek.

– Gondoltad, hátha befigyel estére valami jó kis buli, aztán ha nem jön be a csávó, elmész valakivel, mi?

– Á, nem. Azt láttam, hogy ezzel otthon fogunk aszalódni a tévé előtt, legfeljebb egy pizza. Valami olcsó helyen. Elég tré volt.

– Mi, a pasi?

– Nem, a pizza.

– Tényleg elvitt pizzázni?

– Aha, mondom. Megérkeztem, nagy tipi-tapi, smárolás, aztán idegesen elkezdett magyarázni, hogy pénzt kell levennie, menjünk a Mammut felé.

– Ne már, nem volt nála pénz?

– Nem hát. Úgy várt, hogy nem volt nála egy fillér se.

– De gáz.

– Aztán rohannom kellett utána, nehogy elvesszek a tömegben. Tisztára be volt sózva, azt hittem, biztosan éhes. De ez már akkor akarta volna.

– Mit?

– Mit, mit, hát, amit mondok. Azt.

– Ja, hogy egyből?

– Jaj, hát kinek beszélek, figyelsz te egyáltalán?

– Jól van, na.

– Aztán ahogy rohanunk, odaköszön egy hapsi, hogy mi van, öcsifüst, ég a ház? Ez meg vöröslő fülekkel megáll, hadarni kezd neki valamit, én meg bámulok ott mellette, mint egy félredobott hátizsák. Irtó szar volt, be se mutatott. Semmi, érted, annyi se, hogy né’ má, apafej, rokon, vidékről. Az unokahúgom. Vagy mit tudom én. Előtte meg, hallottad volna, csak jöjjek, neki van lakása, ott majd elleszünk, alig várja, hogy beszélgessünk, majd nagyokat csavargunk, megmutat ezt-azt, irtó klassz lesz.

– A seggfej.

– Ja, és láttad volna, mikor kifizette a pizzát. Mintha a fogát húznák. Már majdnem én csaptam le a zsetont az asztalra, hogy ne szarakodjunk annyit. Ha ezen múlik. Na, én már ott éreztem, hogy valami nem stimmel. Hogy itt valami kurvára bűzlik. Az esőszagú ingjén kívül is.

– ???

– Te, én nem tudom, de mindene olyan volt, mintha belerohadt volna a törülköződbe a víz. A szobája is. A szőnyegek, a polcokon a könyvek. És nem volt például kávéja. Mert ő nem kávézik. És tudod mit evett reggel? Izét, ni, büdös sajtot. Mert hogy az jó. Az a kedvence.

– Jesszuskám, büdös sajtot?

– Aha, kenyér nélkül.

– Pfúj.

– Keksszel, aranyom.

– Jézusatyaisten, a pasi nem kispályás.

– Hát, nem. Ahogy hazaértünk, mert én még csavarogtam volna, mit tudom én, romantikus andalgás, tudod, valahol egy bor, egy kis lazító, de nem, mennünk kell haza.

– Na, és aztán?

– Hát, aztán jött az a Kunt. Vagy mi. Kant. Hogy az mi egy hervasztó csávó lehet. Magyarázott nekem ott mindenfélét, hogy ami szép, az mindenkinek legyen szép, mert attól szép, hogy mindenkinek, mit tudom én. Meg hogy esztétikailag ő hogy percipiálja a…

– Micsodálja?

– Mindegy, na. Nyomta az értelmiségi műrizsát.

– Nem hiszem el, és te?

– Én? Hát, próbáltam lassítani.

– Hogyhogy?

– Hát, mert amúgy negyedórán belül levetkőztetett.

– Micsoda?

– Igen, Kunt így, Kant úgy, és máris azon kaptam magam, hogy…

– Na, és ő?

– Hát, ő is.

– Hogyhogy ő is?

– Ledobált magáról mindent.

– És?

– Hát, ott állt a nagy farkával előttem.

– Úh.

– És nekem tapsolni kellett volna. Tudod, mint a cirkuszban, ha nem ült bele a bohóc a habostortába. Feszített ott előttem, még kicsit úgy széttette a karjait, hogy na, mit szólsz, bébi?

– És te?

– Hát, mit. Néztem.

– Nézted?

– Aha, mi csináltam volna. Akkora volt, sose láttam még olyan hatalmasat. Néztem. Hasra nem estem tőle, de kicsit azért úgy belassultam tőle.

– Miért, bántott?

– Nem, csak hogy most mit? Allelujázzak, vagy mi? Vagy törjek ki örömkönnyekben, és koszorúzzam meg?? Írjak haza az anyukámnak, hogy te, anya, ezt sose mondtad. Szóval, nem volt száz a hapsi, az egyszer tuti.

– És mit csinált?

– Hát, belém jött.

– Hogyhogy? Csak úgy?

– Nem csak úgy. Először kicsit tett-vett, és aztán.

– És jó volt?

– Jónak éppen nem mondanám, de… érdekes…

– Te hülye vagy, mit baromkodsz, mondd már!

– Hát, tulajdonképpen…

– Ne csináld már, most mit húzol?

– …elkezdtem röhögni.

– ???

– Nem tudom, egyszerűen elkapott a röhögés.

– Hogyhogy?

– Mit tudom én, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ez itt nyomakodik, izgul, liheg meg minden, én meg nekilátok röhögni.

– ???

– De annyira röhögtem, hogy alig bírtam magammal. Rám tört a röhögőgörcs ettől a paprikajancsitól, ahogy itt dolgozik, épít, gyúr, gyömöszöl, oszt sehol semmi. Kifordultam alóla, és elkezdtem a szoba közepén röhögni.

– Na, aztán. Te sem vagy valami tiszta, hallod.

– De ez még semmi, aztán elkezdett utánam szaladni. Pucéron, álló fasszal kergetett a lakásban. Én meg csak röhögtem, hahotáztam, csuklottam, vinnyogtam, alig bírtam a lábamon megállni. Aztán felvett egy télikabátot. Mert fázott.

– Hát, ezt a sztorit eladjuk a Fókusznak, és jövőre ebből partizunk egy évig. Éljen a goa!

– Aztán kicsit kezdtem megsajnálni. Úgy állt ott, azzal az égővörös, meredt farkával, mint aki mindjárt elsírja magát.

– És mit csináltál?

– Semmit. Csak néztem és röhögtem.

– Jézusisten. Egyszer mész el nélkülem valahova, és tessék. Tiszta gagyi vagy, ne is haragudjál.

– Na, de várj, mi jött aztán.

– Miért, volt még valami?

– Aha. Képzeld, egyszer csak elkezdte hangosan kiabálni, hogy elégítsem ki.

– Hogy micsodát csináljál te vele?

– Hogy elégítsem ki. És közben kényeztetve simogatta a nagy farkát.

– Pfúj, az beteg. Na, és mit mondd erre az a Kunt?

– Akkor már semmit. Nem volt ott már semmi azon a hatalmas, lüktető izéjén kívül. Ott rinyált ez a nagy rakás szerencsétlenség, nyüszített nekem, hogy elégítsem ki. Hát majd tudod ki fog téged kielégíteni?!

– Jó, hogy. Oldja meg maga, ha olyan nagyon odavan.

– Egen, már én is attól tartottam.

– És?

– Elaludt.

– Na, hálistennek.

– Ja.

– És te?

– Én meg bevackoltam magam az ágy túlsó sarkába, és próbáltam magamra húzni a takaróját.

– Ne már, nem adott takarót?

– Hát, az az egy volt neki.

– De undorító. És aztán?

– Aztán reggel ette a szemem láttára a büdös sajtot.

– Az azért már elég ciki lehetett.

– Aha, az volt. De én azért reggelizni is szerettem volna.

– Persze, turmixot ne adjon? Vagy cocktailt, te is már.

– Hát de most nem? Visszacsinálni. Mit tudom én. Ellenni. Hogy aludtál? Kösz, és te? Kérsz egy kávét.

– És nem volt kávéja.

– Ja, ráadásul.

– Hát akkor meg?

– Semmi. Kivitettem magam az első vonathoz. Meg se várta, hogy elinduljon.

– Jó, hogy.

– Mi az, hogy jó, hogy? Álljon ott és integessen.

– Ja, dobáljon konfettit, mi?

– Ja, verje a seggét a földhöz, mit tudom én.

– Hülye vagy te, kiscsillag. S aztán?

– Mi aztán?

– Hát van-e még valami?

– Ottfelejtettem az ablakpárkányon a kedvenc fülcsimet, baker.