Aki túlélte a hallhatatlanságot: Konsztandinosz Kavafisz

Talán a magány nemcsak más-más fokozatokban támad, de különböző módokon is; a kávéház szegletében ülő sovány, bajszos, polgári kinézetű alak különösen gazdag és rezonáns magánytól szenvedhet. Melankolikus alkat, és mint oly sok melankolikus ember, önvéde­lemből roppant ironikus is egyben. Képzeljük el, hogy ez a figura Konsztandinosz Kavafisz, aki szerette a kávéházakat, imádta Alexandriát – származását tekintve görög, lakóhelyét illetően egyiptomi, szelleme a szó legnemesebb értelmében vett európai, s aki anyanyelvét, a görögöt is idegen akcentussal beszélte. Megjárta Angliát, Franciaországot, Görögországot és Konstantinápolyt, élete javát mégis az örök szépség, a tudás városában, Alexandriában töltötte; ezen túl, büszkén, sőt gőggel hirdette, hogy ő diaszpóra-görög, s ezt a diaszpóraságot vetítette vissza hellenizáló költészetébe, ami egyben az ókori görög tradíció újrafeldolgozása, annak a jelenbe való átemelése. Edmund Keeley számos, a költőnél látogatást tett személyt idéz, akik szerint Kavafisz nem csak vendégszeretetéről volt híres, hanem arról is, hogy olyan kifi­nomult módon tudott a távoli múlt alakjairól a jelenben beszélni, mintha hallgatói az ókorba röpültek volna vissza az ókori pletykákat hallgatván.[1] Hermeneutikai terminussal élve, Kavafisz a múlt és a jelen horizontjait közelítette egymáshoz, ráadásul mindezt az elképzelt múlttal és az elképzelt jelennel gazdagítva.

Kavafisz versei magyarul az Európai Kiadónál jelentek meg 1968-ban Somlyó György és Vas István fordításában, amit aztán 1975-ben újra kiadtak. Ez a kötet nem volt teljes, csupán a Kavafisz-korpusz legjelentősebbnek tartott verseit tartalmazta. A Kalligram Kiadó jóvoltából az idén új kiadásban olvashatjuk költeményeit, immár egy majdnem teljes kiadást tarthat kezében az olvasó. Az 1968-as kiadású versek fordítását a könyv szerkesztő-fordítója, Déri Balázs változatlanul hagyta, és ő fordította le – három kivételével, amelyek Papp Árpád fordításai – mind a Somlyó és Vas által kihagyott tizenkilenc verset, mind a korai, kiadatlan, megtagadott és befejezetlen verseket. Krupp József felteszi a kérdést, miszerint „megváltoztatja-e Kavafisz-képünket a magyarul olvasható szövegtest növekedé­se”.[2] Krupp József tanulmányában azzal érvel, hogy „az »új« versek nem okoznak nagy meglepe­tést”, viszont a kötet a régebbi kiadásokhoz képest nagyobb ívet kapott.

Adódik olyan nézet, amely szerint a fordítás ferdítés; régóta köztudott, hogy csaknem a lehetetlent kísérti az, aki verset próbál egyik nyelvről a másikra átültetni, hiszen a tartalmi, értelmezésbeli dolgokon túl a szöveg megannyi nehézségével, többek között a poétikai- és stilisztikai eszközök visszaadásával is meg kell birkózni. Kavafisz költői nyelvezete nagyon becsapós; egyszerű, már túlságosan is egyszerűnek tűnő nyelve sok buktatót rejt magában. Ha Kavafisz nyelve egyszerű, szinte soha nem fordul elő nála metafora, sem hasonlat, sem szimbólum, akkor mi is okoz a fordítónak annyi fejtörést? Bár néha száraznak tűnnek a sorok, ugyanakkor nagyon sokrétűek a versei, amelyeket a költő hosszan csiszolt, és mindemellett igen tömör is tudott lenni. Az angol költő, W. H. Auden, aki nagy csodálója volt Kavafisznak, azt mondta, Kavafisz költészetének „legjellegzetesebb elemei” nem a versforma, metrum, rím, hasonlat, hanem „a nyelv színezete, a személyes hangnem”.[3] Auden nem tudott görögül, s csakúgy, mint a magyar olvasók döntő többsége, csupán fordításban olvashatta Kavafisz költeményeit. „Abból, amit cselekedtem, és amit mondtam / ne próbálják meg firtatni, hogy ki voltam!” – mondja Kavafisz a „Titkos dolgok” című versében, majd így folytatja: „Valami utamba állt, és átváltoztatta / tetteimet és életmódomat.”[4] Ez a gondolat egy másik nagy amerikai-angol költő és irodalomteoretikus, T. S. Eliot elvére hajaz. Eliot volt az, aki az Új Kritikától befolyásolva először tett különbséget a költő, mint szenvedő ember, és annak teremtő elméje között; ebben a felfogásban az olvasónak nem szabad az olvasott műben a szerző életrajzát keresnie, illetve az életrajzból értelmezni a művet. Hivatkozásaimat azért korabeli angol költőktől vettem, mert egyrészt Kavafisz is ismerte néhányukat, a műveiket, és minden bizonnyal hatottak is rá, másrészt Kavafisz recepciója először nem is hazájában, sőt még csak nem is az anyaországban, Görögországban történt, hanem Angliában. A költő verseit először angol fordításban ismerhette meg az olvasóközönség, és Angliából indult a világhírnév felé. Kavafisz magyarországi recepciója ennél sokkal később jött, de erről most nem szólnék, mert ezt Déri Balázs a Kavafisz-kötet utószavában már megtette.

A magyar kiadási gyakorlattal ellentétben Déri Balázs a kötet végén nemcsak Kavafisz életrajzát ismerteti, hanem igen bő jegyzetapparátust is mellékelt a versekhez. Ez a jegyzetanyag igen alapos és hasznos, azonban kissé nehezen kezelhető, mert az oldalszámra nem utalnak a jegyzetek, csak a vers címére. Ezt az apróságot feledteti viszont az, ami ugyancsak örömére szolgál a görögül olvasók, illetve a görög nyelvű Kavafisz-kötetet birtok­lók számára, hogy a verscímek eredeti nyelven, görögül is fel vannak tüntetve – igaz, a tarta­lomjegyzékben nem. Ezáltal könnyen kikereshető a versek eredetije, és összehasonlítható a különböző fordításokkal. A Kavafisz-életrajzon túlmenően az utószóban Déri Balázs részletes információkat ad a költő magyarországi recepciójáról, a Kavafisz fordításokról, kiadásokról, a fordítás nyelvi problematikájáról, valamint saját műfordítói módszeréről.

Nincs könnyű dolga a kritikusnak, aki Déri Balázs műfordítói módszerével akar vitába szállni. Az elmúlt évek során több irodalmi lapban olvashattuk már Déri Balázs saját verseit, valamint Kavafisz-fordításait, és fordítói módszere nem minden esetben nyerte el tetszésemet. Csehy Zoltán rámutat arra, hogy Déri Balázs költészete nagyban hasonlít Kavafiszéhoz, mivel mindketten az úgynevezett „kurziváló antikvizálás” technikáját használják antikvistásértelme­zési és verskomponálási stratégiaként, talán ezért is áll olyan közel Kavafisz és Déri Balázs költészete egymáshoz.[5] A hasonlóságok mellett különbségek is akadnak bőven, s talán ezért is éreztem azt, hogy Kavafisz fordítása során Déri Balázs mintha saját költői módszereit alkalmazná. Azért is nehéz negatív előjellel bírálni Déri Balázs Kavafisz-fordításait, mert a kötet utószavában olyan ügyesen indokolja meg fordítói technikáját, mintha az esetleges jövőbeni bírálat érveit már előre megválaszolná, a támadhatóság lehetőségét csökkentené. Nem megvalósítható ennek a recenziónak a keretein belül a Déri Balázs által fordított versek eredetijének és fordításainak mélyreható elemzése – egyrészt terjedelmi okokból, másrészt ez azt igényelné, hogy pontos fordításértékelési kritériumrendszert állítsunk fel, azután pedig analitikus összehasonlítást végezzünk el minden egyes költemény eredetije, és magyar fordí­tása között, ami egyben előfeltételezné e sorok olvasójának újgörög tudását.

Kavafisz minden fordítójának szembe kell néznie bizonyos nehézségekkel, amelyek indikátorai lehetnek annak, hogy mennyire volt sikeres a fordítás. Talán az egyik legnehezebb probléma, ami magyarul teljesen visszaadhatatlan, a katharevusza és a dimitoki nyelv kevere­dése, mind a költő szóhasználatban, mind szintaxisában.[6] Ezt a boszorkányos játékot, a nyelv szándékosan archaizált és mai változatát tudatosan keverő technikát magyarul nem lehet visszaadni, ezért ezt nem is lehet a magyar fordítókon számon kérni.[7] A másik legnagyobb probléma Kavafisz speciális rímhasználata, ami nagyon gyakran nem mutatkozik meg a for­dításokon – nemcsak a magyarra, de más nyelvekre történő átültetések során sem. Kavafisz perfekcionista volt, aki állandóan csiszolta, mindig tovább finomította minden egyes verssorát. Déri Balázs kitűnőnek látszó indokokat hoz fel arra vonatkozólag, hogy miért nem használ rímet ott, ahol lehetne; a rímelés helyett inkább a szavak elrendezését tartotta fontosabbnak. Kavafisz stilisztikai eszköztárához tartozik ugyanis az enjambement, azaz a sorátkötés kifi­nomult használata, ami sajátos ismétlődéseket és egyben gondolati ritmust hoz létre. A sorok elrendezése, sokszor megtörése, az idioszinkratikus központozás, kulcsszavak állandó ismét­lése és hullámzása az időnkénti rímelés mellett szintén Kavafisz mesterfogásai közé tartozik. Déri Balázs ez utóbbi szempontoknak adott prioritást a rímek visszaadása helyett. Nem azt mondom, hogy melléfogás, hiszen sok, a magyartól eltérő nyelvre történő fordítás során ezt alkalmazzák, viszont azon kevés szöveghelyeket, ahol Kavafisznál rím fordul elő, rímesen is vissza lehetett volna adni, mint ahogy néhány kivételtől eltekintve Somlyó György és Vas István tette. Kavafisz érett költészetére jellemző a laza jambikus forma, időnként rímmel; úgy gondolom, ott, ahol az eredetiben rím van, nem véletlenül van ott egy ennyire tudatos költőnél, és azt a fordításban is érzékeltetni kellene. Gyakorlatból tudom, hogy bármiféle műfordítás során a fordító kompromisszumokat kénytelen kötni, mert mindent az eredetinek megfelelően visszaadni lehetetlenség. Déri Balázs is a lehetetlent kísértette, és az eredménytől kettős érzésem támadt: egyrészt pontosan, szépen adja vissza a versek gondolatiságát, a gondolatok ritmikus hullámzását, másrészt viszont ahogy teszi, az számomra túl száraznak tűnik, mintha Kavafisz költői nyelvének rovására menne. Tetszett viszont az, hogy a kötet költőjének elő­nevét pontosan, a helyes újgörög ejtés szerint, „Konsztandinosznak” írták, a megszokott, ám helytelen „Konsztantinosz” transzliterálás helyett.[8] Tetszett az is, hogy a mai görögországi gyakorlattal ellentétben a magyarban az erasmusi ejtéssel meghonosodott neveket Déri Balázs eszerint írta át, nem pedig az újgörög ejtés szerint, mert ezek a nevek a mi kultúránkban így váltak ismertté.[9]

A kötettel a legnagyobb problémám az utószó; a fordításbeli nehézségek, a műfordítói technika ismertetésén túl mondottakat egy modern filológiával foglalkozó irodalomtörténész­nek kellett volna megírnia. Úgy vélem, egy-két kivételesnek számító tanulmánytól eltekintve Magyarországon még nem történt meg a klasszika-filológia hermeneutikai fordulata; lehet, hogy ezért is csodálkozik rá a klasszika-filológus Déri Balázs arra, hogy Kavafisz verseiből sem a költő életútja, sem rokoni és egyéb személyes kapcsolatai sem olvashatók ki (p. 268). Amennyiben ezt csak érdekességként említi meg, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy az ókortól a huszadik századig ez valóban érdekességnek számított, hiszen addig fel sem merült kérdésként az, hogy a művet ne a költő életrajzából próbálják meg értelmezni. A huszadik század legjelentősebb irodalomelméleti iskolái, kezdve az orosz formalizmustól az angol-amerikai Új Kritikán át a posztmodern legkülönbözőbb elméleteiig kifejezetten életrajzellenesek a mű olvasatának tekintetében. Természetesen az alkotói életrajz fontos eleme a filológiai vizs­gálódásoknak, csakúgy, mint ahogy az olvasók érdeklődésének természetes kielégítője. Ennek a befogadói kíváncsiságnak nagyszerűen eleget tett Déri Balázs a költő életrajza és versei közötti kapocs hiányának ismertetésével. Az is tetszett, ahogy Déri Balázs kifejti, hogy Alexandria nincs többé – abban az értelemben nincs, ahogyan iskolai tanulmányainkból emlékszünk Alexandriára; mindannyian hallottunk Kleopátráról, a nagy könyvtárról, annak leégéséről, tudunk a nagy világítótoronyról, a Pharoszról, mely a hét világcsoda egyike volt – vagyis a mitikus Alexandria nem létezik már, mint ahogy Kavafisz idejében sem „úgy” létezett. Mégis, mint a kötet címe – egyben a benne szereplő legutolsó vers első sora – mondja: Alexandria örök; nem a mai egyiptomi Al-Iszkanddaríja nevű városról van szó, hanem, mint Déri Balázs kifejti, arról a kulturális konstrukcióról, ami Kavafisz verseiben (is) örökké tovább fog élni.

Ami az utószóban korrekcióra szorul, az Déri Balázs elképzelése Kavafisz szexuális orientációjáról, illetve a verseiben megjelenő szexualitáskonstrukciókról. Érdemes Déri Balázs szavait szó szerint idézni, és azután alaposabban szemügyre venni. A 271. és 272. oldalon a következőket olvashatjuk: „A költői én – aki nem föltétlenül azonos a költővel – a »görög szerelemre« való hivatkozás ellenére leginkább itt azonos a korával. (Az ókori görög nevelés rendszerébe sajátosan illeszkedő paiderotikának semmi köze az ezeknek a verseknek élményanyagául szolgáló modernkori jelenséghez és annak művészi szublimációjához.)” Több oldalról is baj van ezzel a kijelentéssel – vegyük sorra őket! Először is, Déri Balázs nem konzekvens; korábban azt hangsúlyozta, hogy a versekben nem tükröződik a költő életrajza. Ez valóban így van – viszont akkor miért védelmezi Kavafiszt a homoszexualitás gyanújának árnyékától? Az az érdekes, hogy Déri Balázs még le sem írja a „homoszexualitás” szót, helyette – rejtjelezve – „paiderotikáról” beszél, görögösen, nehogy véletlenül az olvasónak felderengjen a „pederasztia” szó. Máig létezik az ókortudományban egy olyan, az antik világ homoszexualitását elkendőző vagy megszépítő nézet, miszerint a görög homoszexualitás nem is az volt, ami. Erről a kérdéskörről bővebben tájékozódhatunk Kenneth James Dover Görög homoszexualitás című művéből,[10] illetve az arról írt recenziómból.[11] Ezután Déri Balázs azt állítja, hogy az ókori paiderotika gyakorlatának semmi köze a modernkori jelenséghez – nevezetesen a homoszexualitáshoz. Michel Foucault óta tudjuk, hogy a „homoszexualitás” címke valóban modern kori jelenség, s kialakulásának folyamatáról írta meg Foucault a Szexualitás története[12] című háromkötetes munkáját, ahol tulajdonképpen a szexualitás diskurzusának a történetét írja meg, tehát metatörténetét. Az viszont világos, hogy a modernitás kora előtt is létezet az egyneműek szexuális vonzalma és kapcsolata, még ha nem is a „homoszexualitás” címkéjével illették. Ha Kavafisznál az antikvitás toposza hangsúlyosan, a jelen horizontjába emelve, mint konstrukció jelenik meg, akkor nincs értelme a költő „szexuális orientációját” védelmezni, s közben kihangsúlyozni, hogy a lírai én nem azonos Kavafisz énjével. Arról most bővebben nem kívánok szólni, hogyan jelennek meg Kavafisz költészetében a különféle szexualitáskonstrukciók, sem arról, milyen irodalomtörténeti források léteznek a verseken kívül a költő szexuális orientációját illetően, mert az majd egy másik tanulmány témája lesz. Déri Balázs nem fejti ki, de sugallja a magas irodalom mentsvárjellegét a homoszexuális költő számára, és elnagyoltan „szublimációt” emleget (p. 272). Abba már bele sem mer kezdeni, hogy ennek az elképzelésnek a logikája éppen az a kritizálható alapelv, amely szerint a meg nem élhetőt a költészet régióiba szublimálja Kavafisz. A szublimáció a pszichológiában Sigmund Freud óta egy olyan tudattalan folyamat pszichoanalitikus elnevezése, amelyben egy szexuális impulzus vagy annak energiája úgy változtatja meg irányát, hogy egy társadalmilag elfogadott, nem szexuális jellegű cselekvéshez vezet. Az 1990-es években kibontakozó queer irodalomkritika[13], illetve annak képviselői, Eve Kosofsky Sedgwick[14] és Alan Sinfield[15] egyáltalán nem a homoerotikus vágy irodalomba történő szublimációjáról beszélnek, hanem arra mutatnak rá, hogy ez a szublimáció a homoszociális vágy kialakulásához vezet. Ez a vágy, ami valóban más, mint az ókori paiderasztia, szintén alapvető, viszont konstitutív eleme Kavafisz költészetének.

A legfőbb okai annak, hogy egy már lefordított kanonikus mű vagy verseskötet új fordításban lásson napvilágot abban keresendő, hogy vagy a befogadó nyelv ment keresztül nagyobb változásokon, vagy az olvasói, befogadói attitűd változik meg. Az is megesik, hogy egy újabb fordító nem elégedett a korábbi fordítások megoldásaival, és úgy gondolja, az eredetihez közelebbit, azt hűebben visszaadót tud készíteni; ezek az indokok hívhatják létre egy újabb fordítás szükségességét. Úgy tűnik, a mostani Kavafisz-kötet létrejöttének nem ezek az okai; a régi kiadások elfogytak, már beszerezhetetlenek, és a régi kiadás változatlan utánnyomása helyett a szerkesztő az előzőekhez képest egy teljesebb verseskötetet szeretettett volna az olvasók kezébe adni. A kötet szerkesztője a régi Somlyó György és Vas István fordításokhoz nem nyúlt hozzá, viszont ha meghagyta a régi fordításokat, akkor nagyon jó lett volna, ha az »új« verseket is az ő szellemükben fordította volna le. Az nem baj, ha a fordító nem ért egyet Somlyó György és Vas István fordítói módszereivel – ebben az esetben viszont miért nem fordította újra a teljes Kavafisz-korpuszt? Így talán – akár az első, akár a második megoldást választva – egységesebb Kavafisz-képet kaphatott volna az olvasó.

Déri Balázs a kötet utószavában a különböző fordítói módszerekről szólva ellentmond önmagának: egyszer azt írja, hogy maximális tisztelete és nagyrabecsülése jeléül egyetlen Vas- vagy Somlyó-fordítást sem gondolt újjal helyettesíthetőnek (pp. 276–277.). Ezt megelő­zően közli: „E kötet fordításaival tudatosan, más úton járok, mint a valóban nagybecsű magyar műfordítás-hagyomány…” – majd azt követeli: „Itt lenne az ideje leszámolni a »magyar nyelv és a magyar fordító mindenre képes« egyre üresebb dogmájával.” (p. 272.) Úgy érzem, ez az ellentmondásos fordítói attitűd erősen érződik az új Kavafisz-köteten; Krupp Józseffel ellentétben úgy vélem, az új kötet Déri Balázs fordításaival az előző kiadásokhoz képest nem kapott nagyobb ívet, sőt, inkább megtört annak egységes stílusú vonalvezetése.

Jegyzetek

[1] „C. P. Cavafy’s Biography.” In: C. P. Cavafy: Collected Poems translated by Edmund Keeley and Philip Sherrard, edited by George Savidis. Princeton: Princeton University Press, 1992.

[2] Krupp József: „Második Odüsszeia.” In Élet és Irodalom. L. évfolyam, 2006. június 23., 25. szám

[3] Wystan Hugh Auden: „Introduction to Cavafy’s Poems.” The Complete Poems of Cavafy. New York: Harcourt, 1961.

[4] Konsztandinosz Kavafisz: „Titkos dolgok.” Déri Balázs fordítása. In uő: Alexandria örök. Pozsony: Kalligram, 2006. p. 204.

[5] Csehy Zoltán: „Antikvitás mint intertextus a kortárs költészetben (Tipológiai vázlat)” In Új Forrás, 37. évfolyam 2005/2, pp. 67–74.

[6] „Katharevusza” görögül annyit jelent, mint „megtisztított” – az újgörög nyelv megtisztítása a népi elemektől. Nem más, mint az ógörög nyelvjárásoknak a hellénizmus korából származó nyelvváltozata, az ún. koiné görög mesterséges felelevenítése, és egységes irodalmi normává való emelése, szemben a beszélt népnyelvvel, a lenézett és alantasnak tartott dimotikivel. A görög értelmiség sokáig nem fogadta el a dimotikit, a népiesnek tartott nyelvet, ami a görög nyelv természetes fejlődésének eredménye volt. Így alakult ki a diglosszia, azaz kétnyelvűség, mivel a nem magasan művelt emberek nem értették a hivatalos nyelvet, a katharevuszát. A huszadik század második felében vált a dimotiki Görögország hivatalos nyelvévé, habár még ma is számtalan katharevusza feliratot lehet látni a mindennapi életben. Kavafisz újgörög, dimotiki nyelven írta verseit, de még tele van a szerintem tudatosan archaizáló katharevusza elemekkel.

[7] A katharevusza és a dimotiki visszaadása olyan nyelveken lehetséges, ahol a mai napig is jelentős különbségek vannak a klasszikus irodalmi és a mai beszélt nyelv között, mint például az arab nyelv esetében.

[8] A Magyarországon élő görög kisebbség évek óta hiába próbálja elérni a magyar hatóságoknál, hogy a tényleges újgörög ejtés szerint írják le latin betűkkel a nevüket, pl. „Andigoni”-t írjanak az „Antigoné” helyett. Lehet, hogy ez a Kavafisz-kötet egy lépés az ez irányú törekvés felé?

[9] Például az erasmusi kiejtés szerinti „Hermész” szó újgörögül „Ermisz,” vagy „Phoibosz” mai ejtéssel „Fivosz”-nak hangzik.

[10] Kenneth James Dover: Görög homoszexualitás. Budapest: Osiris Könyvkiadó, 2001.

[11] Csapó Csaba: „Görög homoszexualitás – demitologizálva.” In Kalligram, 2003/12. (december): „Antikvitás az ezredfordulón”

[12] Michel Foucault: A szexualitás története I–III. Budapest: Osiris, 1999–2000.

[13] A queer-elméletről magyarul lásd: Annamarie Jagose: Bevezetés a queer-elméletbe. Budapest: Új Mandátum, 2003. A queer-elmélet esztétikai és irodalomelméleti vonatkozásairól magyarul lásd: Judith Butler: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Budapest: Új Mandátum, 2005., valamint a Kalligram 2004. július–augusztusi számát.

[14] Eve Kosofsky Sedgwick. Epistemology of the Closet. Los Angeles: University of California Press, 1990.

[15] Alan Sinfield. Cultural Politics – Queer Reading. Philadelphia: University of Pennsylvania Press, and London: Routledge, 1994.