Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / HORATIUS / Az öreg csontnak rossz napja van*

Az öreg csontnak rossz napja van*

       

Amikor nemrég egyetemistáknál Horatius iránt érdeklődtem, brutálisan egyszerű volt a bennük élő kép, amivel szembesítettek. Gyakorlatilag Augustus udvari költőjének tartották, aki a beérkezettek nyugalmával dicsérte kenyéradóit és a számára éppenséggel nem kényelmetlen status quót. Ha magunkévá tennénk ezt az értelmezést – távol álljon tőlünk – akkor semmi értelme sem volna itt Horatiust és Petri Györgyöt, illetve Várady Szabolcsot együtt emlegetni. (Hogy rögtön fel is lebbentsem a fátylat e kissé túlontúl talányosra sikerült, alighanem alcímigényes címről.) Hiszen a két magyar költőtől az udvari vátesz magatartásánál nyilvánvalóan semmi sem áll távolabb. Persze ez a váteszség vagy udvari költőség azért Horatiusról sem mond el túl sokat: őt az augustusi birodalom hivatalos szerzőjének tekinteni körülbelül olyan árnyalt dolog, mint Márait a polgárság vagy Lázár Ervint a Négyszögletű Kerekerdő költőjének nevezni.

Horatius, Petri és Várady Szabolcs költészetében vagy pontosabban költőségében mégis számos hasonló mozzanat van, például mindjárt a hagyományhoz való viszony, az, amit Petri így fogalmazott meg egy tanulmány igényű interjújában: „ki vagyok én a magam tényleges tapasztalataiban? S erre azt kell felelnem, nem látnok vagyok, nem vátesz, nem próféta, nem Isten küldöttje, hanem a hatvanas években felnőtt, író foglalkozású budapesti lakos. A következő kérdés: kinek a nevében beszélek? […] mi az a lehetséges közösség, kikből áll az a kör, akiknek a problémáit megfogalmazom, és akikhez jó eséllyel úgy tudok szólni, hogy megértik, amit mondok. […] A harmadik nagyon fontos kérdés a »hogyan beszélek?«, »mi módon beszélek?«, »hogyan lehetséges mondatot, egy egyszerű versmondatot alkotni?« – tehát az eszköznek, a nyelvnek a felülvizsgálata. […] Tehát a nyelv többé nem a költő hagyományos lantja, amit megszállottan penget, hanem egy igen problematikus instrumentum, amit működés közben folyton felül kell vizsgálnia, s ilyen módon témává lesz ez a felülvizsgálat is.”[2]

Az első kérdésre, a „ki vagyok én?”-re Horatius válasza távolról sem olyan egyértelmű, mint gondolnánk. Az ember fülében nagy visszhangokkal zeng az „Exegi monumentum” emlékművének szózata, illetve maga a vates szó, bár éppen Petri mondja a versről, hogy szerinte „Horatius a maga »ércnél maradandóbb« ambíciójával tulajdonképpen mesteremberi öntudatot fejez ki, nem a modern értelemben vett »teremtői« magatartást”[3]. És ami a biztos jövőbe vetett hitet illeti, könyvét – igaz, nem az ódákat, „csak” az episztolák első tekercsét – ilyen karrierrel kecsegteti a költő: drága leszel Rómának, míg csak meg nem öregszel. / Hogyha azonban a nép piszkos keze összeken, akkor / már csak a lusta molyoknak táplálod seregét, vagy / futsz Uticába, s számkivetésbe Ilerda fogad be. / […] S attól sem menekülsz, hogy az ábécére tanítsd majd vénségedre a falvak rendetlen nebulóit.”

Ami pedig magát a költő személyét illeti, az sem éppen fennkölt köntösben jelenik meg az Ars poetica végén: „Mint a rühesnek, s annak, akit ver a sárga betegség, / templomi téboly vagy holdkór, a Minerva haragja: / hogyha a költő őrjöng, félve kitér neki minden / normális ember, csak az utcagyerek fut utána.” Mert különben: „Mint egy medve, amely széttépte a börtöne rácsát, / úgy nekibúsul, s megfutamít bölcset, tanulatlant, / és a halálba szavalja, kit elkap, s mint a pióca, / addig csüng bőrén, míg vér van az áldozatában.”

A „kinek beszélek?” kérdésre adott horatiusi válasz hasonlóan kevéssé egyértelmű. Igaz ugyan, hogy felkérésre írt reprezentatív költeményeiben Róma hivatalos vátesze szólal meg, de például a bezupáló Icciushoz, Agrippa szicíliai jószágigazgatójához cseppet sem a birodalom építéséből részét kivevő derék rómait illető elismeréssel szól, inkább az iránt érdeklődik, hogy vajon mely barbár szűz lesz – jegyese lemészárlása után – a szolgálója ennek az eddig „pollicitus meliora”-ként, jobbféle ígéretként számon tartott fiatalembernek. De a „kinek beszélek?” kérdésére konkrét válasz is adható. Maecenasnak, Tibullusnak, Vergilusnak: azaz a barátainak beszél Horatius, mint például az ódák első könyvének 27. versében, amely szinte nem más, mint „játék ürügyén való elbíbelődés a klasszikus formával”, „szórakozásképp” írt vers „a szűk baráti körnek”.

Ami a harmadik kérdést illeti: „hogyan beszélek?”, „mi módon beszélek?”, „hogyan lehetséges mondatot, egy egyszerű versmondatot alkotni?” – szintén Horatius kérdése is. Nem mintha a versben való beszéd olyan problematikus lett volna számára is, mint manapság, de „naiv” költőnek, a szó „őstehetség” jelentésében semmiképp se lehetne nevezni. Horatiusnál beérném azzal a definícóval, hogy reflektáltság az, amikor látszik a technika.

Úgyhogy el is hagynám az Ars poeticára való kézenfekvő utalásokat, legfeljebb a költészettörténeti összefoglalót és a mesterember-hasonlatokat említem: „Váza helyett a korongról mért kis csésze kerül le?” Illetve a Petri Anziksz című versét idéző Margócsy Istvánt idézném: „Petri nagyon sokszor oly tekervényesre fogalmazza hosszú mondatait, olyannyira nem határolja el a ritmikai verssorhatárokkal egymástól a mondatokat, hogy a grammatikai vonzatok hova irányulása gyakran tökéletesen bizonytalanná válik, s csak utólag, a mondat egészének végén értelmeződik teljessé”[4]:

 

…úszkálunk a hináros

beltengerben, kortyoljuk a világos

sörkülönlegességeket, szokunk hozzá

megszokott kedveseink napszagú

bőrétől boldog

érzékkel bolyongani a rózsatúltengésben

szenvedő parkban este…

 

„Kedvelem a szemérmes technikát” – mondja Petri (Kedvelem…), és mondhatná Várady Szabolcs, illetve mondhatta volna Horatius is, utalva az olyan tökéletesre komponált versmondatokra, mint például a Pyrrha-óda eleje: „Quis multa gracilis te puer in rosa / perfusus liquidis urget odoribus” – ahol is a „gracilis fiú” szintaktikailag is a „sok rózsa” közt (vagy rózsákkal koszorúzva?) a rokokó felütéshez képest kevéssé elegáns dolgot művel: „urget”, azaz Várady Szabolcs telitalálatával „gyömködi” a Horatiushoz hűtlenné vált nőt. Vagy a Taliarchus-óda vége: „Ilyenkor édes a kacagás, amely / megmondja merre bújt el a kedvesed, s a zálogul rabolt gyürű, mit / a keze véd, de a szíve enged” (Szabó Lőrinc fordítása), amelynek első két sora latinul így hangzik: „nunc et latentis proditor intumo / gratus puellae risus ab angulo” – ahol az első sor három melléknevére (illetve a középső főnév) ugyanazon a helyen felel a második sorban a három főnév: igencsak átlátszóvá téve a kacér leányka bújócskáját. De haud ignota loquor – erről talán ennyi is elég.

Horatius, Petri és Várady Szabolcs tehát – ha szabad visszaélnem ezzel a kissé elhasznált szóval – egyaránt poeta doctusok. Nemcsak benne vannak a költészet hagyományának folyamatában – ami természetes –, de erre gyakran reflektálnak is. Petrinél például a százat közelíti azoknak a verseknek a száma, ahol már a cím is utalást tartalmaz korábbi irodalmi (olykor egyéb művészeti) alkotásokra: Hölderlin, Vörösmarty, Mallarmé, Sándor (tudniilik Petőfi), Baudelaire, Beckett, Catullus, Horatius név szerint van megidézve, Molière, a krimiíró John le Carré, József Attila vagy Shakespeare egy-egy idézettel vagy valamelyik híres alakjuk nevével. Azonkívül számos versének műfajmegjelölés a címe, mint pl. Improvizáció, Három dal, Invokáció, Song, Rapszódia, Bagatelle, Dalszöveg, Sírvers, Ballada, Elégia, Levéltöredék, Epitáfium, Toccata, Októberi capriccio, Rímek, Sanzon.

Várady Szabolcstól itt csak két verset említenék: a Villanella címűt, és a Vécétartály-villanellát. Ezek egyik ihletője egyébként – mint tudjuk – éppen az az információ volt, hogy magyarul nem született még vers ebben a formában. E villanellákban a metrikai forma a versek prózában összefoglalható közléseinek egyenrangú partnere, talán túlzás nélkül állítható, hogy szinte önálló életet él. Ha szabad egy pillanatra elővenni a sutból a forma és tartalom (vagy Petrivel szólva: a „torma és fartalom”) fogalmait, azt is mondhatnánk, hogy itt a forma kimondottan tartalmi kérdéssé lesz: puszta létével a költői hagyományhoz való viszony tudatosíttatik. Arról nem is beszélve, hogy a „Felébredek úgy negyed négy körül. / Meghúzva nincs, de mégis jön belőle: / a vécétartály magától ürül” kezdetű Vécétartály-villanella banális témája és technikailag igen nehezen kezelhető versformája milyen feszültségben van egymással. Arról viszont beszélve, hogy a nehéz forma súlyaival a költő úgy dobálózik, mintha szappanbuborékot fújna. Ez különben mintha azzal az attitűddel lenne rokon, amellyel Horatius mutat be ódái első könyvének elején kilenc különböző versformát, köztük olyan versekkel, mint a Maecenas atavis, a Scriberis Vario vagy a Vides, ut alta.

Tandori Dezsővel kapcsolatban írta Várady Szabolcs, hogy „vannak […] fiatal költők, akiknél az indulás, illetve a saját hang megtalálása ahhoz a felismeréshez kapcsolódik, hogy nem tudják folytatni az előzményeket”[5]. Van olyan költő – azt hiszem, ilyen Tandori és például Oravecz Imre is –, aki ilyenkor mindent elölről kezd, visszabontja a struktúrákat az alapokig, és az új, megtisztított tárgyakból építi fel a maga költészetét. Tandori első kötetében a Változatok a homokórára című vers mottója például így hangzik: „A leg, a legbb – nincs! / de a leg, a legbb sincs.” Itt ugyebár már szavak sincsenek, csak viszonyok. Ahogy Margócsy István mondja: „Itt, e szövegtartományban nincs szubsztanciával rendelkező szó vagy fogalom […], nem a szó, hanem a formáns, azaz a nyelvi kapcsolat jele önállósul – nem a jelentés titka, hanem a jelenés tulajdonításának mechanizmusa lesz imitálva.”[6] Vagy ahogy Szilágyi János György fogalmaz – más összefüggésben –: „van, hogy az elvont tisztaságvágy minden hagyományos élet- és kifejezésmód elvetésére kényszeríti azt, aki végig merte járni ezt a tűzhely hamujától a puha avarhoz vezető útját a kitaszítottságnak, s képletesen vagy akár valóságosan elszakít minden szálat a maga körüli élettel, hogy elölről kezdje a régi harmóniákat levetett hangokból, a régi összefüggéseiktől megtisztított színekből, formákból és vonalakból, a régi jelentésük rájuk súlyosodó terhétől megkönnyített szavakból az új világ felépítését”[7].

Szilágyi János György szerint a másik paradigma az, amikor „a legéteribb zenék, a legvarázsosabb színharmóniák, a legcsodálatosabban kivirágzó rímek és ritmusok szület[…]nek […] az olyan művészben, aki csak a harmónia vágyát érzi ki a zűrzavarból”[8]. De azt hiszem, talán van egy markáns harmadik lehetőség is, amely technikailag talán nehezebben is kivitelezhető az előzőeknél. Az ide tartozó művészek nem nyúlnak vissza egyetlen nagyszabású mozdulattal a hagyomány elé, és nem is tobzódnak önfeledten a technikai lehetőségekben, hanem szisztematikus munkával fejtik vissza a tradíció fonalát, és lépésről lépésre döntik el, hol vethetik meg a lábukat, például költőként József Attila közvetlen hatásának kiküszöbölésével Petri. Vagy megtalálva azokat a kapcsolódási pontokat a korábbi hagyományban – témában, versformában vagy magatartásban – amely különböző átalakításokkal kiküszöböli azt, amit Várady Szabolcs említ: „E kinőtt ruhákban vézna madárijesztők / volnánk, amilyet rángat a szél, / de madár ugyan egy se retteg.”

Ezzel a technikával csak lépésről lépésre lehet haladni, mint egy lápvidéken, aknamezőn vagy valami kacskaringós, beláthatatlan légtornászkötélen, ezért magában rejthet valamiféle inkonzisztenciát is. Gyönyörű példája ennek Várady Szabolcs Lator Lászlótól méltatott szép verse, a Te megjelensz-e? Az előbb idézett sorok a Verses levelezőlapok című versből valók, amely így kezdődik: „Melpomenétől mit se várhatunk. / Nem jó szándék, sem igyekezet hiánya bár, / hogy a márvány formákban soha többé, / soha a kristály szépsége szerint.” Ennek a versnek a fényében még jobban csillog a Te megjelensz-e, amelynek csak első, illetve utolsó két versszakát idézem:

 

Milyen kristályos tiszta reggel!

Minden olyan, mint amit egy

lángész ihlete rendezett el,

átlényegítő égi kegy.

 

A rács, a rozsdarágta, benne

megváltatik, rátűz a nap,

s mintha egy dallam része lenne,

fölzeng  a hámló vakolat.[9]

 

[…]

 

Mióta, hogy bennem rekedtél,

tétova, tiltott szerelem;

hogy egymás ellen össze-eszmél

egyik felem, másik felem.

 

De most a nap süt. Mint a régi

versekben, visszaintene:

kristályos, tiszta reggel – égi

kegy – és te megjelensz, ugye?

 

Az ilyen, a hagyományban nemcsak benne álló, de azzal folyamatosan számot vető költőt bizonyára fenyegetik veszélyek is: mi van, ha nem tudja megvetni a lábát a következő lépéssel sehol, vagy ha egyenes olyan messzire vannak a szilárd pontok, hogy az egy személy által már nem járható be. De a jó költő – az előző hasonlatot folytatva – nem háromdimenziós térben mozog, és a tehetsége olyan utakat is mutathat, amelynek útságát a kritika vagy az irodalomtörténet csak lassan képes egyáltalán felismerni is.

De vissza Horatiushoz, a rosszkedvhez, a spleenhez. Aki kicsit is ismeri Várady Szabolcs és Petri György költészetét, annak nem kell hosszan magyarázni, hogy ez a rosszkedv és a vele szoros összefüggésben álló irónia, epikai attitűd és magyarázatosság milyen biztos fűtő- (vagy ha úgy tetszik: hűtő-) anyaga költészetüknek. Ha – legalább csírában, mint lehetőség – van Berzsenyi utáni Horatius-kép, annak alapvető vonása ez a spleen, amelyet meglehetősen elhomályosított a Berzsenyi-féle patriarchális és az ő esetében is csak vágyott jógazda-idill.

Berzsenyi szinte tökéletes elszigeteltségben alkotta meg a maga Horatiusát, aki éppoly magányosan élt, mint ő maga, csak éppen ő – Berzsenyi Horatiusa – ezt élvezte. Horatius-költészet azonban nem képzelhető el a közönség visszhangja nélkül: versei éppoly kevésbé vallomásosak, mint amilyen közvetlenek (ezt a vonást egyébként lépten nyomon kiemelik Petrivel és Várady Szabolccsal kapcsolatban is). Az arany középút szenvedélymentessége azonban nem érzelemmentességet jelent: Horatius ugyanolyan személyességgel és iróniával beszél a szerelemről, mint a saját rosszkedvéről, amely – mint minden művészi magatartás – alkatának és körülményeinek közös gyümölcse. A kor néhány fontos vonása alighanem hasonló volt, mint Petrié és Várady Szabolcsé: életművűk nagyobbik részét olyan korszakban alkották, amikor a művész egyéni lehetőségeit markáns társadalmi – hogy ne mondjam: politikai – elvárások bástyázták körül. Egy történelmi kataklizma utáni sajátos konszolidáció térfogatában („forradalmiatlan korban élünk” – mondja Petri) a gondolkodó ember számára, különösen, ha alkatilag is hajlamos rá, élhető magatartás a rezignáció, az irónia. Aki Horatiusban – Petrivel és Várady Szabolccsal ellentétben – nem látja meg a spleenes, ironikus civilt, csak az udvari költőt, az – hát legalábbis nagy élményektől fosztja meg magát.

Ami mármost az alkati kérdést illeti, Domokos Mátyás – „kis térfogatúnak, de nagy fajsúlyúnak” minősítve Várady Szabolcs költészetét – Vas Istvánnal beszélgetve a „lustaság” fogalmát is megemlíti.[10] A fiatal Karinthy Gábort idézhetnénk itt ellenvetésül: „Az ég oly mély és enyhekék, / fáradt szemem lebágyad. / Ti úgy hívjátok, renyheség. / Én úgy hívom, hogy bánat.” Illetve természetesen Horatiust, aki számtalan helyen utal a maga spleenjére. Kell-e felidézni a nagyokos Damasippus szemrehányásait:

 

Annyira ritkán írsz: évente ha négy lap, az is sok,

annyit sem rendelsz, csak a piszkozaton korrigálgatsz,

s arra panaszkodsz, álom meg bor régi barátja:

szóra sem érdemes az, mit dallasz. Hogy? Hiszen itt is

éppen az ünnep elől bujkálsz, színjózanul! Így hát

mondj, te nagy ígéret, valamit! Tessék! Ugye hallgatsz?!

Tollad tördeled, és a falat püfölöd, amit éppen

istenek – és költők! – bosszantására emeltek.

Szatírák, II. könyv, 3. vers, 1–8. sor

 

A Maeecenas atavis óda kellős közepén – nyilván saját életfelfogásáról szólva – ezt írja:

 

van, ki nem veti meg Massicus óborát,

s szép napját szívesen lopja meg: elterül

a bokrok viruló lombja alatt vagy ott,

hol forrás vize nyújt nyájasan enyhülést.

Ódák, I. könyv, 1. vers, 19–22. sor

 

Feltehetőleg itt sem a mediterrán vidékek mindennapos sziesztáját énekli meg, hanem azt a pillanatot, amikor a lovas mögött végre nem ül ott a „fekete gond”. Vagy itt van a Florus-levél eleje:

 

Mondjuk a szolgáját – Tiburból vagy Gabiiból –

így próbálja eladni a gazda: „A bőre fehér, és

íme, tetőtől talpig szép, s a tiéd lehet, és lesz

nem több, nyolcszor ezer sestertiusért: ez az ára.

Házamnál született, ha csak intesz is, ott terem, és tud

görögül is valamicskét, jó lesz bármire, hidd el,

mint az agyag, képlékeny, sőt még énekel is – jó,

nem kottából, mégis kellemesen –, ha boroznál.

Ennyi elég is, mert hinnél-e, ha többet igérnék,

s túloznék, csak hogy pénzemhez jussak akárhogy?

Mert nem sürgős ám a dolog: van, amennyi nekem kell.

Máshol nem kapod ezt meg, s vaktában nem is adnám

másnak, akárkinek én se. Csak egyszer volt (van ilyen), hogy

elkódorgott, majd elbújt, mert félt a veréstől.”

Szólt a szökésről. Nem bánod? Hát add meg, amit kér,

s isten hírével menjen, hisz nincs oka félni,

tudtad: az áru hibás – így hát törvényes az alku,

nincs helye felszólamlásnak, kár perbe citálni.

Levelek, II. könyv, 2. vers, 1–18. sor

 

És mire megy ki ez az egész?

 

Én is megmondtam, hogy nincs kedvem levelezni,

megmondtam, hogy megbénít az ilyen kötelesség

(csak hogy a végén föl ne jelents majd, hogya nem írok).

19–21. sor

 

Aztán ugyanebben a versben az a már-már agorafóbia-számba menő irtózás a várostól:

 

És hogy még azt hiszed, hogy tudnék verseket írni

Rómában! Ahol annyi a gyötrelem, annyi a gond, baj!

Ez kezesének hív, ez verset mondana (nincs más

dolgom!), ezek fekvőbetegek – az Aventinuson meg

fent a Quirinuson –, és elvárnak látogatóba!

Nem mondom, kényelmes távolság! – „De az utcák

tiszták: sétálhatsz bátran, versekbe merülve.”

Hordárokkal s öszvért hajtva tolakszik a pallér,

hol deszkákat, hol köveket himbálnak a gépek,

gyászmenetek próbálnak küzdeni nagy szekerekkel,

erre veszett kutya fut, máshol disznó dagonyázik –

tessék, menj, dalolássz, zengő versekbe merülj te!

65–76. sor

 

Ne feledjük, ugyanerről Rómában az első könyv hatodik szatírájában még így beszélt:

 

Quacumque libido est,

incedo solus, percontor quanti holus ac far,

fallacem circum vespertinumque pererro

saepe forum, adsisto divinis, inde domum me

ad porri et ciceris refero laganique catinum.

Szatírák, I. könyv, 6. vers, 111–115. sor

 

Azaz: „ahova csak tetszik, oda megyek, teljesen egyedül, szolga nélkül, kérdezősködöm, hogy mennyibe kerül a zöldség meg a liszt, sokszor mászkálok estefelé a kétes fórum körül, odaállok a jósok mellé, aztán hazamegyek a minestronémhez.” Vagy amit szolgája vet a szemére, élve a Saturnalia szólásszabadságával:

 

Egy órát sem bírsz egyedül, nem tudsz az idővel

bánni, magadtól futsz, menekülsz, szökevény te, csavargó!

Alvással, borral cselezed ki a gondjaidat, de

hasztalanul, szökevény, mert ott a sötét árnyék a nyomodban

hasztalanul, szökevény, mert ott a nyomodban az árnyék

Szatírák, II. könyv, 7. vers, 115–119. sor

 

Horatiusnál a rosszkedv tehát meglepően gyakran érhető tetten, de egyes verseit néha talán mégis a kelleténél is rosszkedvűbbnek látjuk. Ennek olykor az említett, Horatiusnál jóval elborultabb kedélyű Berzsenyi is az oka lehet, aki költőelődjének, pontosabban a magyar hagyományban élő Horatiusnak úgy ül a háta mögött, mint az említett atra cura. Egyik leghíresebb ódájában, a Leuconoéhoz írt Tu ne quaesieris kezdetű versben olvasható az a fordulat –  „dum loquimur, fugerit invida / aetas” –, amelyet Horác című versében „míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl” formában magyarított a rezignált Berzsenyi. Ez a rezignáció visszafelé, a címadó Horácra, azaz Horatiusra is hat, és a Leuconoé-verset az elmúlásnak kitett emberpár éppen bizonytalanságában közös emberi sorsának ódájává teszi. Horatius azonban mindössze két verssel később utal – az elérhetetlen iránti sóhajjal, tőle szokatlan vallomásossággal – a tartós boldog szerelemben élőkre: „Felices ter et amplius / quos inrupta tenet copula, nec malis / divolsus querimoniis / suprema citius solvet amor die.” (Azaz: „Háromszor s még többször boldogok, akiket romlatlan kötelék tart össze, és nem kellemetlen szemrehányásokkal szétszakított szerelem választ el, a haláluk napjánál sokkal gyorsabban.”)

A sóhaj jogos, Horatius ismerte önmagát, ahogy Várady Szabolcs fordítja: „Mi csak mulatozást énekelünk, csatát / csak tompára lenyírt körmü szilaj szüzek / s ifjak közt, de szivünk láztalan, és ha nem: / módjával lobog akkor is.” Erre a „módjával való lobogásra” is kiváló példánk van, egy korai versben, a Neaerához írt, viszonylag keveset idézett epódoszban, amikor is Horatius a következő dörgedelmet intézi az esküszegő, szerelmét hűtlenül megcsaló nőhöz: „o dolitura mea multum virtute Neaera: / nam siquid in Flacco viri est, / non feret adsiduas potiori te dare noctes / et quaeret iratus parem.” („Ó, Neaera, majd megszenveded te még az én férfiasságomat! Mert ha van valami a férfiból Flaccusban, akkor nem fogja elviselni, hogy te állandóan mást részesíts előnyben éjszakáidon, és [aligha ezt várnánk egy lobbanékony apuliai férfitól: – K. I.] keres magának egy hasonlót.”)

Mindezek után talán nem nagy merészség feltételezni, hogy a Leuconoéhoz szóló ódában is attól zárkózik el a költő, hogy a nő kettőjük közös sorsát tudakolja a jósoktól, különböző babonákat igénybe véve: „Tu ne quaesireis, scire nefas, quem mihi, quem tibi [nem pedig quem nobis] / finem di dederint, Leuconoe, nec Babylonios / temptaris numeros. Ut melius, qicquid erit, pati!” (Azaz: „Te ne kérdezd, isten ellen való vétek tudni, hogy milyen sorsot szántak neked, és milyet nekem [nem pedig: nekünk] az istenek, Leuconoe, és a babilóni horoszkópokat se kémlelgesd. Mennyivel jobb elviselni, bármi jön!”) A vers alighanem az „örökké szeretni fogsz?” örök kérdésével nyaggatott férfi kitérő válaszaként is olvasható. És ebben az esetben más, az uralkodó értelmezésnél pikánsabb, türelmetlenebb értelmet nyer a „dum loquimur, fugerit invida / aetas: carpe diem” kifejezés is: tudniillik „amíg itt beszélgetünk, az irigy idő elrepül: használjuk ki a napot”!

A szálak elkötése helyett és a „dulce est desipere in loco” – „olykor helyénvaló a hülyéskedés” – horatiusi elvének jegyében most ismét adjuk át a szót Várady Szabolcsnak:

 

A lovamat ha megülöm,

a gond nem tágít mögülem.

Ott a pác,

abba látsz.

Megdalolta mán Horác!

 

 

 

 

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

 

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –

Tartsanak el, és hízelegjenek,

de ugyanakkor hagyjanak békén,

küldjenek pénzt postán.

Azt is unom, hogy hízelegjenek.

Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,

amit én majd véletlenül megtalálok.

Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,

hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam

valakitől, aki nem is tudja hogy rólam beszél.

Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

 

 

Várady Szabolcs: Horác

 

Jó bizony, jó az, ha meleg szobád van,

most, hogy az idő ilyen őszbe fordult.

Csak egy kattintás, s duruzsol vidáman

a gázkonvektor.

 

Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá?

Most a most van csak, az üveg kitart még.

Isten éltessen, ez a vodka nem rossz,

Flaccus, öreg csont!

 

 

Petri György: Horatiusi

 

Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,

tyúkok és emsék között eszméletlen meghúzódnék.

Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék

újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.

 

Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,

kit bizgatnak a kukacok és a haló

pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.

Eleget éltem, s láttam. Kurta időm

a csikkes, összeköpködött váróteremben

eltöltöm a horpadt bőröndön

nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.

Újság, dohány, dühítőital nélkül is.

 

Zsebemben van még görbe cigaretta,

lesz ragacsos likőr elhányt üvegben.

Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom

rossz álmaim a hatalomról, erőszakról.

Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek.

 

Merő értelemmé omolva baj nem érhet.

Csak a megsavanyodott Tejút

üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.

Míg az ember a styxi révbe jut.

   

   

   Jegyzetek

* Elhangzott a VI. Magyar Ókortudományi Konferencián, Budapesten, 2004. május 29-én.

[2] Domokos Mátyás – Petri György: A lírai hős leszerel. In Domokos Mátyás: A pályatárs szemével. Bp. 1982, 388 sk.

[3] I. m. 392.

[4] Margócsy István: „névszón ige” (Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról). In uő: „Nagyon Komoly játékok”. Bp. 1996., 278.

[5] Várady Szabolcs: Két költő. Töredék Tandori Dezsőről. Magyarázatok Petri Györgyhöz. In uő: A rejtett kijárat. Bp. 2004, 296.

[6] I. m. 270.

[7] Szilágyi János György: Az „Átváltozások” költője. In uő: Paradigmák, Bp. 1982, 45.

[8] Uo.

[9] Ha már a hagyományról volt szó, nem – egyébként eléggé érdektelen – hatástörténeti szempontból, de érdemes talán megemlíteni néhány korábbi nagy verset, csak azt szemléltetve, hogy melyek azok a mutandum vonások, amelyek a hagyomány későbbi pontján mutatumokká válhatnak. Pl. Tóth Árpádtól a Körúti hajnalt: „Egyszerre két tűzfal között kigyúlt / a keleti ég váratlan zsarátja”, illetve: „egy kirakatban lila dalra kelt / egy nyakkendő.” Aztán mintha Pilinszky ragyogásait, felzengéseit, megváltását is látni, hallani, érezni lehetne ebben a nyitányban, vagy – végképp minden hatástörténeti tanulság nélkül – Stefan George képét: „Le s fel járunk a bükkök közt a fényben / káprázatos  teljes ragyogás itt. /  S a rácson túl, a fényben, nézd, a réten: /  a mandula most másodszor virágzik”,  amit – nem éppen mellesleg – Lator László fordított.

[10] Domokos Mátyás – Vas István: Két költői út – egy nemzedékből. In uő: Igen is, nem is. Bp, 1987, 368.