Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / HORATIUS / Egy ellentmondásos részlet; A Hagia Sophia kapujában; Betűk; Egy fin de siècle fotográfiára

Egy ellentmondásos részlet; A Hagia Sophia kapujában; Betűk; Egy fin de siècle fotográfiára

 

Egy ellentmondásos részlet

 

Egy késő IV. századi mitográfus munkáját

vette elő Epignómidés, a könyvtáros. Utána

akart nézni egy ellentmondásos részletnek

Apollón történetében, mellyel jó ideje

nem boldogult ifjú tanítványa, Nikodémos.

 

Hogy vétkezett-e vagy sem, lévén az ölés

szükségszerű volt, de mégis az élet ellen,

kétséges, tehát döntés előtt és hogy

a jósláshoz megkapja a tudást, a kettős

létezés alapját, elment a völgybe szolgálni

Apollón, a betöretlen a Betöretlenhez,

a féktelen a Féktelenhez, a hajthatatlan

a Hajthatatlanhoz. S az Erős Nő udvarába.

 

Hogy ki Apollón és hogy ki Admétosz,

és ki a történetben az Erős Nő, valóban

nem könnyű eldönteni – morfondírozott

Epignómidés, a könyvtáros; és hogy ki

töri be ezt a fiút, ezt a Nikodémost.

 

 

A Hagia Sophia kapujában

 

Történetíróink bár sok mindent összehordtak

– igazat és leginkább hamisat vagy túlzást –

a keleti „rómaiak”  összetett jellemű,  úgy is

mondhatnánk: mindenben féktelen uralkodójáról,

még inkább kétes erkölcsű, pontosabban

kétségkívül erkölcstelen hitveséről,

a „legkegyesebb Augustáról”,  az egyik író

éppen a történet egyedisége miatt

hitelesnek látszó epizódot is megemlít.

Azt írja, hogy a császár, hintójából kiszállva,

szemben az udvari etikettel,

palást és kard nélkül és mezítláb vonult

a Császári Kapu elé. Reszketett, lábának

inai megereszkedtek, s a földre borult.

Forró homlokát a márvány hűtötte.

A körülötte állók, így a „legkegyesebb

Augusta” összefüggéstelen szavakat

véltek hallani: „építettem…, Salamon…,

a Felségesnek”. Sokára, és egyedül tápászkodott föl.

A szertartás alatt mindenki az el nem hihető

kupolák magasába tekintgetett, míg ő,

a féktelen, vagy legalábbis összetett jellemű

uralkodó végig maga elé meredt.

 

Az udvari krónikás szerint ez történt

Bizáncban, 537. december 27-én.

 

Isztambul, Aya Sofya, 2005. január 18.

 

 

Betűk

 

Az elemek már megvannak, szólt amaz,

egy hitelesnek tetsző szeretkezés után.

Testrészekre gondolt, mozgásformákra.

Szájzug, nyelvhát, foghús, nyálmirigyek,

szájpadlás, fogak recéje. És az ajkak.

És formájuk, állaguk. És ahogy összeérnek,

és a lassú harapások. A szemek, mindenek-

előtt, lehúnyva kéjtől, lehúnyva rettenettől.

Az ábécét már tudják. Most a másik,

ahogy visszaidézi a mondatot, sok évre rá,

nem is azt… – a föl nem ismert hangsúlyt,

(hogy nem hallotta akkor a lemondást!,

s hogy hallhatott bele fejlődést, jövőt!)…

az egyszeri rebe tanácsa jut az eszébe:

mondd csak a betűket, majd a Név

összerakja a szavakat belőlük. De ő

mennyire szánalmas, milyen nyomorult,

hogy még a betűket sem tudja végig.

Még azt sem, hiszen ott maradt a folytatás

az el-em-en-től végig, azokon az ajkakon.

Sok évvel azelőtt, azokon az ajkakon.

 

Egy fin de siècle fotográfiára

 

Nem nyitja ki a szemét. Talán a város zajai.

Nem nyitja ki a szemét. Mégiscsak valami

szokatlan: két rövid, fémes cirpelés. Talán

valamit nyitva hagyott. Vagy az óra, ébredés

előtt. Még sose figyelte meg.

Balról egy vissza-

tartott lélegzet. Hát persze. Hogy is felejthette el:

biztosan megnézte a karóráját és most őt figyeli.

Balkarját lustán mozdítja a lélegzet felé.

Magánya burkán két rövid, fémes cirpelés,

és egy visszatartott lélegzet. Au réveil

chez le jeune garçon.