Egy ellentmondásos részlet; A Hagia Sophia kapujában; Betűk; Egy fin de siècle fotográfiára
Egy ellentmondásos részlet
Egy késő IV. századi mitográfus munkáját
vette elő Epignómidés, a könyvtáros. Utána
akart nézni egy ellentmondásos részletnek
Apollón történetében, mellyel jó ideje
nem boldogult ifjú tanítványa, Nikodémos.
Hogy vétkezett-e vagy sem, lévén az ölés
szükségszerű volt, de mégis az élet ellen,
kétséges, tehát döntés előtt és hogy
a jósláshoz megkapja a tudást, a kettős
létezés alapját, elment a völgybe szolgálni
Apollón, a betöretlen a Betöretlenhez,
a féktelen a Féktelenhez, a hajthatatlan
a Hajthatatlanhoz. S az Erős Nő udvarába.
Hogy ki Apollón és hogy ki Admétosz,
és ki a történetben az Erős Nő, valóban
nem könnyű eldönteni – morfondírozott
Epignómidés, a könyvtáros; és hogy ki
töri be ezt a fiút, ezt a Nikodémost.
A Hagia Sophia kapujában
Történetíróink bár sok mindent összehordtak
– igazat és leginkább hamisat vagy túlzást –
a keleti „rómaiak” összetett jellemű, úgy is
mondhatnánk: mindenben féktelen uralkodójáról,
még inkább kétes erkölcsű, pontosabban
kétségkívül erkölcstelen hitveséről,
a „legkegyesebb Augustáról”, az egyik író
éppen a történet egyedisége miatt
hitelesnek látszó epizódot is megemlít.
Azt írja, hogy a császár, hintójából kiszállva,
szemben az udvari etikettel,
palást és kard nélkül és mezítláb vonult
a Császári Kapu elé. Reszketett, lábának
inai megereszkedtek, s a földre borult.
Forró homlokát a márvány hűtötte.
A körülötte állók, így a „legkegyesebb
Augusta” összefüggéstelen szavakat
véltek hallani: „építettem…, Salamon…,
a Felségesnek”. Sokára, és egyedül tápászkodott föl.
A szertartás alatt mindenki az el nem hihető
kupolák magasába tekintgetett, míg ő,
a féktelen, vagy legalábbis összetett jellemű
uralkodó végig maga elé meredt.
Az udvari krónikás szerint ez történt
Bizáncban, 537. december 27-én.
Isztambul, Aya Sofya, 2005. január 18.
Betűk
Az elemek már megvannak, szólt amaz,
egy hitelesnek tetsző szeretkezés után.
Testrészekre gondolt, mozgásformákra.
Szájzug, nyelvhát, foghús, nyálmirigyek,
szájpadlás, fogak recéje. És az ajkak.
És formájuk, állaguk. És ahogy összeérnek,
és a lassú harapások. A szemek, mindenek-
előtt, lehúnyva kéjtől, lehúnyva rettenettől.
Az ábécét már tudják. Most a másik,
ahogy visszaidézi a mondatot, sok évre rá,
nem is azt… – a föl nem ismert hangsúlyt,
(hogy nem hallotta akkor a lemondást!,
s hogy hallhatott bele fejlődést, jövőt!)…
az egyszeri rebe tanácsa jut az eszébe:
mondd csak a betűket, majd a Név
összerakja a szavakat belőlük. De ő
mennyire szánalmas, milyen nyomorult,
hogy még a betűket sem tudja végig.
Még azt sem, hiszen ott maradt a folytatás
az el-em-en-től végig, azokon az ajkakon.
Sok évvel azelőtt, azokon az ajkakon.
Egy fin de siècle fotográfiára
Nem nyitja ki a szemét. Talán a város zajai.
Nem nyitja ki a szemét. Mégiscsak valami
szokatlan: két rövid, fémes cirpelés. Talán
valamit nyitva hagyott. Vagy az óra, ébredés
előtt. Még sose figyelte meg.
Balról egy vissza-
tartott lélegzet. Hát persze. Hogy is felejthette el:
biztosan megnézte a karóráját és most őt figyeli.
Balkarját lustán mozdítja a lélegzet felé.
Magánya burkán két rövid, fémes cirpelés,
és egy visszatartott lélegzet. Au réveil
chez le jeune garçon.