Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / Három szonettgép

Három szonettgép

     

A Három utolsó dal mindegyike utalásoktól terhelt. De ez mégsem nehezíti el őket. Már a címeik is távoli világokat, a mindennapok fölötti lebegést, valamiféle költői távolságtartást sugallnak. De ez is vágyakozást szül, és nem idegenkedést. Nehéz és mégis könnyed tud lenni. Komoly, ám nem komolykodó. Lanczkor Gábor első kötete az utóbbi idők egyik legkiegyensúlyozottabb első kötetét eredményezte. Meglepő módon a most induló, huszonéves nemzedék költőinél a karakteres kötetek nem ritkák. Lanczkor Gábor ennek a kiemelkedően szuverén, huszonéves pályakezdőknek is az egyik öntörvényű, saját útját járó tagja.

 

A költőiség az első és immár majdnem kész második kötet verseiben (ennek a kötet szövegszerű testére visszautaló záró ciklusa a Három utolsó dal) a beszéd természetes velejárója. Finom, visszafogott eszközökkel éri el a mindennapi nyelvhez képest versnyelvének költőiségét, noha a pátosz hiányzik. Ehhez talán leginkább a kulturális utalások járulnak hozzá. De ezek sem a műveltség fitogtatását hivatottak szolgálni, nem is a szöveg utalásokkal való megterhelését, szándékolt rétegzettségét hajszolják. Ahogy az idézés eszközének alkalmazása is éppen csak jelzésszerű, a ’mintha már olvastam volna ezt valahol’ érzését keltik fel. De már suhanhat is tovább a szem, majd helyére kerülnek a dolgok. Ebben lehet bízni, a megnyugtató vezető majd csak helyére teszi a vers alvajáró beszélőjének elejtett utalásait, megjegyzéseit. Ekként van ez már az első darabbal kapcsolatban: az E súly elől két tiszta jambusában. Olvassuk tovább. Jár a szonettgép. Háttérben a magyar szonett nyelve, hangulata. Költők jönnek-mennek, ismeretlen ismerősök. Néhol csikordul a rím, ráfordul a munkadarab a szállítószalagra, viszi a szonettgép a szavakat, halljuk közben a megszokott, jól ismert ritmust, a ritmikus kattogást. Nem ússzuk meg, hogy szembe kelljen nézni a szonettséggel magával, ami a lét, a lélek és a formák kérdése, már Tandorin átszűrve. A Tandori által tovább dolgozott Pilinszky. Pilinszky, aki még a Szálkákban is hozta József Attila, Babits, Kosztolányi nyelvét. Megnyugtató módon érezzük, hogy komoly mindez, de már nem patetikusan tragikus vagy tragikusan patetikus. Bár a helyzet komoly, de nem reménytelen. Vagyis reménytelen, de mégsem elég komoly.

 

A három szonett szorosan kapcsolódik. Az önmaga létére kérdező szerelmes, ahogy a halál és a feltámadás misztériumán keresztül nyer új felismeréseket. És ezt haladéktalanul meg is osztja a líraolvasókkal, ahogy az már a költészetben lenni szokott. A halál és a feltámadás ilyen szoros összekapcsolása valójában pogány misztérium. Bár ezt a keresztény olvasók bizonyára könnyen lehet, enyhe megdöbbenéssel olvashatják itt. A három szonett erről az archaikus titokra is rámutat, a szerelemnek az elemi megrendülése a létezés abszurditása fölött, amely összetöri a kérdezőt, aki önmagára kérdez. Összezúzza a nyelvet, amelyen a kérdést feltenni képes. Helyette kattog tovább a szonettgép, és darálja be a szavakat az előre legyáratott sablonba. A szerelem kétértelmű szó, a régi magyar nyelv szellemében elgondolandó, ahol egyszerre jelentette a mély szeretet is. A misztériumok folyója idéződik meg a Jól hangolt csembalóra címűben. Ez az a határ, ahol elvész az emberből az, ami emberi. A szeretet paradoxona. Aztán már csak a mormolás marad, a víz szüntelen, vége nincs csobogása. A könnyek, a név elmosódása, a nyelv kitörlődése. A „neve-nincs”. És a pogány misztérium krisztianizált felbukkanása a Feltámadás utáni negyedik vasárnapra látszólagos fellélegzése némi József Attila-reminiszcenciákkal. Ez a cím belehelyezi és mégis kimozdítja a liturgikus év rendjéből az utolsó szonettet, hisz az a húsvét utáni vasárnapokat számlálja. De nem csak itt okoz zavart, hanem kimozdítja a József Attila-hagyományt is.

 

Lanczkor Gábor második, még kéziratos kötetének utolsó versei megerősítik azt, amit az egész könyv sugall. A szerző szuverén módon kezeli a magyar költői hagyományt. Mást gondol, más kérdések mozgatják, más irányt keres, mint amely kiszámítható volna. Átlépi a láthatatlan határokat. De mit jelent a határátlépés egy körvonalazódó költői világban? Másként fogalmazva úgy is feltehetnénk a kérdést, hogy hol van ennek az új világnak a határa? Vagyis meddig követhető a már ismert költői nyelvek felől, és hol veszítjük szemünk elől. Mert amikor már nincsenek hozzá fogódzóink, attól kezdve ismeretlen erdőben járunk. Figyelnünk kell minden lépésünkre, és olvasni kell a nyomokat, megismerni ennek a világnak a flóráját, faunáját. Mert immár az ismerős ismeretlenben járunk.