Három utolsó dal: E súly elől; Jól hangolt csembalóra; Feltámadás utáni negyedik vasárnapra

E súly elől

Magamra hagytál, rám szakadt a testem,

és hogy belészakadtam, mint egy lékbe,

menedékem oly görcsösen kerestem

e súly elől, testembe épp beférve,

mint amazok, kiket nyílt terepen

lepett meg a vulkán lezuhogó,

kirobbant égő törmeléke lenn

a házak közt. Bennem rekedt a szó.

Úgy éllek most, mint csillagot a vak,

aki a Nap nagy hőjét tudja csak,

tűhegy-fényt nem: kit a sötét vakít.

Szeretkezzünk! húzz szűk kört négy tenyértől,

felejtsem el, rángass el a kenyértől,

mely a mást-éhezőnek osztatik.

Jól hangolt csembalóra

Hol vagy? ki-be jársz az elvermelt szívben,

tüdőmből méred a leheleted;

s testedre bármint vágyom, nem lehet

mélyebbre fordulni ilyen nagy ívben –

fölriadok a sötétben ilyenkor.

Fekszem, a szívem most megint olyan,

mint egy friss articsóka, ahogyan

körülborítja a kemény pikkelysor.  

Sáskák, olaj, kávé, és szén, lovak,

megvillantja hordalékát a Styx –

mint amikor sikoltozik a szfinx,

olyan magas most, oly sötét sodrása –

míg hirtelen az ágyamig lohad,

a mélyre fojtott, neve-nincs sírásba.

Feltámadás utáni negyedik vasárnapra

Hogy öt pár kereke közé befogva

a tiszta vércsatornát a lokomotív

tőröm pengéjén megindul kattogva,

kitartott jobbom mint egy tört diadalív

és megremeg a markolat kezemben,

amíg befogva öt pár kereke közé

a vércsatornát a felhőkkel szemben

megindul a mozdony a pengén fölfelé

feltámadás utáni negyedik, szeles

vasárnapon, Apollón ajka összetört,

előtted mindhárom, az utolsó dalok,

a szürke fellegekbe belesápadok,

Erósz beszél, szeress, és én szeresselek,

és közben jobbomból elejtem ezt a tőrt.