Isten ha lót

Három dologról gondolkodom, amikor Tatár Sándor verseit az elszánt olvasó szíves figyelmébe ajánlom: a szentről, a rosszról és a játékról. Vagy, ha úgy tetszik, a létről, az életről és a lehetségről. Ami nem egészen ugyanaz. Vagy mégis. Mit tudom én.

Ha címszavakban szeretném összefoglalni, hogy mi jellemzi Tatár Sándor verseit, elsősorban a létkérdésekkel való foglalkozás, a szövegek önironikus hangoltsága, és a nyelvi játékok néha mulatságos, néha idegesítő, de mindig szellemes burjánzása jut eszembe. Nem tudok egyértelmű receptet mondani arra, hogy hogyan készül a Tatár-vers, mert Tatár többféle mintát preferál, és költészetét elsősorban a versformák és a formálásmódok sokfélesége jellemzi. Ugyanakkor a bölcseleti és költői előképek a legkülönbözőbb versalakzatokban is felbukkannak. Három filozófust hallok kvaterkázni a textusok mögött – Schopenhauert, Nietzschét és (a többszöri említés dacára nem Heideggert:) Jasperst –, és három költő – József Attila, Rilke, Kosztolányi – gondolataira ismerek rá viszonylag gyakran. Ami persze nem azt jelenti, hogy ennyivel leírtuk volna ezt a költészetet, hiszen például a Johann Wolfgang Piromane című korábbi versben Heine hangján ironizál Goethével, miközben megidézi a lángba repülő pillangó évezredes toposzát, persze travesztált formában, és napjaink reklámjait és akciófilmjeit is játékba hozza, például az „Adrenalin hajt és foszfor” sorban.

Tehát többféle hangvételű, változatos tematikájú és formagazdag költészet ez, melyben Kabdebó Lóránt, amikor A szénszüretre eljött a nyár című kötetéről írt (ÉS, 2000. április 7.), a kortárs költészet irányváltását vélte felismerni: „Itt a kétely éppen a lehetne felé nyit utat. A vannak ad létjogosultságot.” Hogy igaza van-e vagy sem, nem tudom, én az elbizonytalanító, leleplező, distinkcióteremtő elemeket ismerem fel gyakrabban. De itt és most nem is az a dolgom, hogy végső ítéletet mondjak, hiszen elsősorban három vers elé készül ez a kis eszmefuttatás.

Az Ex-isten-z, a Pernyetánc (tele)objektív(b)en és a Tett & érés érdekes keresztmetszetét adja Tatár mostanában követett költői gyakorlatának.

Az Ex-isten-z a néhány éve meghalt, kitűnő és szinte teljesen ismeretlen költőt, Párniczky Mihályt juttatja eszembe. Ezt a végső kérdéseket filozofikus gondolatisággal és nonszensz blődségekkel, maró öniróniával és a bökversek poétikájával átlényegítő attitűdöt kettejükön kívül senkinél sem láttam még. Maga a cím is jó példa a Tatár-féle nyelvi játékokra: összeolvasva az existenz, azaz egzisztencia, létezés szó német írásmód szerinti alakját kapjuk, míg a tagolt változat az ex-istent, Nietzsche egykori, halott istenségét jelöli, és a szóvégi z (vagy talán Z?) persze kézenfekvően utal az isten halálát hirdető Nietzsche-alakra, Zarathustrára. A lét, létezés kérdése is innen közelíthető meg: „»Az igazság akarása«: ennek hívjátok, bölcsek bölcsei azt, a mi titeket hajt és ösztönöz? / »Minden létező elgondolhatásának akarása«: im-ígyen hívom én a ti akaratotokat!” (Im-igyen szóla Zarathustra, Második rész, A maga-legyőzésről; Wildner Ödön ford.) Aztán persze mehetnénk Husserlen keresztül Heideggerig és tovább. A vers problémája azonban nem a filozófiáé, hanem a filozófusé, vagy még inkább a filozofáló költőé. Ha így nézzük, a vers klasszikus háromosztatú állításrendet követ: az első szakasz exponálja az alapkérdést (élet és létezés paradoxonát), a második a kérdés megközelíthetetlenségét és megválaszolásának reménytelenségét fejti ki, a harmadik pedig mindezt filozófiatörténeti horizontba állítja, és voltaképpen azt mondja, amit Gadamer így foglal össze az Igazság és módszernek a kérdés hermeneutikai elsőbbségéről szóló fejezetében: „A híres szókratészi »docta ignorantia« az, amely az apória teljes negativitásában mutatja meg a kérdezés valódi elsőbbségét.”

Két poétikai eszközre kell odafigyelnünk, ha ezt a bölcseleti toposz- (és, valljuk be, közhely-) -sort költészetként szeretnénk megérteni: az önironikus pozícióra, és a második szakaszban foglalt rejtett idézetre. Az irónia kimutatására talán nincs szükség, mert a vers egészéből evidensen kitetszik. Más kérdés, hogy az ironizálás pontos irányát nehéz, vagy inkább nem lehet meghatározni: nem lehet, mert két irányba mutat egyszerre. Tudjuk, hogy az irónia a retorikában a bizonyítás közvetett eszköze: a szónok úgy érvel az általa képviselt ügy ellen, hogy éppen az érvek tarthatatlanságát, a látszólag támadott álláspont helyességét bizonyítja. Tatár egyfelől Szókratésszel egyetértésben érvel amellett, hogy a kérdezés révén juthat egyre közelebb a tudós tudatlansághoz. Ugyanakkor az így elérhető bölcsességet vészesnek minősíti, nyilván a görög halálának körülményeire célozva. A „lecsúsztam erről valahogy” ugyanezt a gondolati utat a létfeledtség állapotában helyezi el, míg a második szakasz a lét-kérdés szüntelen kérdvén-kérdését láttatja reménytelennek és unalmasnak. Vagyis sokszorosan összetett ironizálásról van itt szó. Nyilván ezt az ironizálást folytatja az ajánlás is, ami bizonyos Heidinek szól, egybe játszva a pogány, hitetlen (és még sok más) jelentésű Heide szót Heidegger nevének bizalmaskodó becézésével. (Nem lehet nem gondolni Tandorira, aki Wittgensteint emlegeti Wittiként.) Mindezt a bölcseleti tipródást helyezi költészettörténeti kontextusba az említett idézet: a „Nékem hímetlen és kisült a rét, mező” sor, amely Csokonai A reményhezéből költ át két sort: „Nékem már a rét hímetlen, / A mező kisűlt”, gonoszul alexandrinba kormányozva a táncosabb mértékben írt dal sorait, hogy nehezebb legyen azonosítani (és persze hogy illeszkedjék a vers ritmusához). A szerelmi csalódás emblematikus költeményének idecitálása másfajta: költőibb és könnyedebben szomorkás-játékos hangulati közegbe helyezi a súlyos filozófiai kérdések taglalását.

Nem hiszem, hogy szükséges lenne a másik két vers hasonlóan részletes boncolgatása. Talán véletlen, hogy Csokonainak, a magyar anakreontika legnagyobb alakjának az olvasók elé idézése után egy olyan versre mutat a következő verscím – Pernyetánc (tele)objektív(b)en –, amelynek idézettje, a Pernyetáncra azon igen kevés József Attila-versek közül való, melyeket a költő negyedfeles jambusban, tehát anakreóni hetesben írt. (És mellesleg Tóth Árpád-témát variál, akit nem nehéz érzelgős költőnek minősíteni – szemben a Tatár-vers indításában foglalt deklarációval.) Az azonban fontos körülmény, hogy Tatár versei sok és sokirányú szabad vegyértékkel rendelkeznek, és szinte bárhol kapcsolódni tudnak a költészet hagyománytörténéséhez. És az sem elhanyagolható, hogy talán kopottnak tűnő jelképeket, mint a láng és az élet azonosítását, és a költői képnek olyan elhasználtnak gondolt fajtáit, mint az allegória, hajlandó újjáéleszteni, ha éppen arra támad kedve.

A Tett & érés versformáját tekintve hasonlóan kötetlen, rímtelen és változó hosszúságú sorokból álló darab. Érdekes módon Tatár előszeretettel dolgozik jambikus vagy ütemhangsúlyos, szigorúan kötött versformákkal, ugyanakkor a szabad vers sem idegen terep számára. Talán azt lehetne mondani, hogy a kötött formájú versek játékosabbak és ironikusabbak, míg a kötetlen szövegekben megesik, hogy vallomásnak is beillő önéletrajzi megjegyzéseket tesz. De ez sem jelent feltétlenül minőségi különbséget, vagy talán csak annyiban, hogy a szigorúan vett allúziók, utalások, idézetek és palimpszeszt-elvű részletek inkább a kötött formájú szövegekben mutatkoznak. A Tett & érés nem tartozik ezek közé, mégis egy Süskind-történet egyes mozzanatait mondja újra. (Bevallom, nem ismerem az eredetit.) Amennyire a versből kivehető (mert azért Tatár feltételezi, hogy olvasói ismerik a hivatkozott olvasmányokat, tehát nem mindig mélyed el a részletek előadásában), egy barlang magányába hét évre visszavonuló sorozatgyilkosról van szó, aki szűzlányok legyilkolása közben valami sosemvolt parfüm előállításán buzgólkodik. Zsírozott gyolcskendőkbe gyűjti illatukat. A vers mégsem erről szól, hanem a történet újramondásában rejtőző poéta leleplezésére törekszik. Önironikusan, persze, mégis nagyobb szabású képekben fogalmazva, mint amit ízlése szerint még tűrhetőnek tart. Kinek-kinek ízlésére bízom, hogy ezt a józan önmérséklet vagy az „utókori ember” kollektív frusztrációja jeleként igyekszik-e megfejteni.