Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / KÖLTÉSZET ÉS RETORIKA / Az elhallgatás alakzatai

Az elhallgatás alakzatai

Megjegyzések titok és elbeszélés kapcsolatához

     

„Hogyan lehet szavakkal hallgatni?” – vetette fel a kérdést Camus Idegenjét elemezve Sartre[1], s ezzel, anélkül, hogy tudta volna, nagy szolgálatot tett nekem. Keresve sem találhatni ugyanis az övénél jobb nyitó mondatot, mely ennyire frappánsan kifejezné előadásom témáját.

 

Tudjuk: hallgatni arany. És beszélni? Az attól függ, hogy miről. És kinek. Például a hallgatásról. A hallgatásról fogok beszélni – már ez a megfogalmazás is furán hangzik, s kimeríti az oximoron esetét (s ezzel le is tudtam az első, kötelező retorikai hivatkozást), rávilágít viszont a hallgatás irodalmi vetületének egyik paradoxonára. Én is hasonló helyzetben találom magam, mint az a szerző (mondjuk egy regényíró), aki egy párbeszéd megíráshoz készülődik. Neki nemcsak az elhangzott szavakról kell számot adnia, hanem arról is, ami nem hangzott el, amit a dialógus résztvevői valamilyen okból elhallgattak. Sőt, magát a hallgatás tényét is jeleznie kell. Míg a mindennapi nyelvi érintkezés során a hallgatást egyszerűen megéljük, tudomásul vesszük, s az adott beszédszituációban, az adott megnyilatkozás kontextusában értelmezzük (általában magunkban), addig az irodalmi alkotásokban előforduló hallgatások csak úgy jeleníthetők meg, ha beszélnek, azaz írnak róluk. Mondhatnánk úgy is, hogy az élőnyelvi kommunikációban a hallgatást csend övezi, az irodalmi kommunikációban ellenben körbe van beszélve. A beszélő ugyanis normális esetben nem hívja fel a beszédpartnere figyelmét arra, hogy most hallgatni fog, s hogy ezt hogyan és miért is teszi, a szerző viszont kénytelen beszélni a hallgatásról vagy legalábbis közvetetten jelezni azt, s a történetmondás „poétikai programja” nemegyszer azt is megköveteli, hogy reflektáljon a hallgatás lehetséges okaira és hatására. Így válhatnak az irodalmilag ábrázolt párbeszédek hallgatásai beszédessé. Azaz: szóhoz kell juttatni a hallgatást.

Szememre lehetne vetni, hogy fölöslegesen húzom az időt, csak játszok itt a szavakkal, hímezek-hámozok, ahelyett, hogy rátérnék tulajdonképpeni mondandómra. Erre én azt felelném, hogy mi más is a retorika, mint a nyelvvel, a szavakkal való játék, hímezés-hámozás? S ez itt egy retorikai szimpózium, nemdebár? De nem felelek, sem így, sem másképp, nem érzem viszont úgy, hogy felvezetésem a retardáció szerepét töltötte volna be, véleményem szerint sokkal inkább az in medias res esete áll fenn. Engem ugyanis elsősorban az érdekel, milyen stilisztikai, retorikai és narratológiai kifejezőeszközök segítségével viszi színre vagy jeleníti meg egy elbeszélői szöveg a hallgatást mint sajátos beszédtettet. Hogyan használja a szavakat s általában a nyelvet a szerző, az elbeszélő és a szereplő a (nevezzük így) „hallgatás-effektus” létrehozására.

Ez a jelenség a titok és az elbeszélés kapcsolatának tágabb problémaköréhez kapcsolódik. A titokzatosságot stíluseffektusként vagy esztétikai hatásmozzanatként értelmezem, melyet a szöveg különböző szintjein érvényesített eljárások hoznak létre, képeznek meg a befogadóban. Ezen eljárásoknak csupán egyik csoportját jelentik a hallgatás és elhallgatás írói stratégiái. Ezúttal ezekre koncentrálnék, s a konferencia témájának megfelelően a retorika, a szemiotika és a narratológia hagyománya felől venném szemügyre őket. E vizsgálódás fényt vet majd a három tudományterület érintkezési vagy átfedési pontjaira, illetve arra is, hogy a kapott eredmények miként is alkalmazhatók a titokregények és a titoknovellák interpretációja terén. Ahhoz, hogy ide, az elhallgatás narratológiai összefüggéseinek vizsgálatához eljussak, a nyelvelméleti start után egy retorikai és egy szemiotikai kitérőt kell tennem.

 

Csend és hallgatás

 

Egy cseh közmondás szerint: Beszélni ezüst, hallgatni arany (Mluviti stříbro, mlčeti zlato). Mit is jelent ez? Első pillantásra annyit, hogy olykor többet ér az, ha hallgatunk, mint az, ha megszólalunk. A beszéd és általában az emberi kommunikáció művészete abban is áll, hogy megtanuljuk vagy inkább talán kiérezzük, hogy mikor van itt a beszéd, és mikor az elhallgatás ideje. De gondolhatunk arra is, hogy a másikkal való együtt-hallgatás olykor többet mond és „mélyebb”, „igazabb” megértést tesz lehetővé, mint a nyílt eszmecsere. Ilyenkor a beszéd teljesítménye elmarad a hallgatás mögött. S nem zárható ki az a magyarázat sem, hogy a közmondás a tabu és a nyelv kapcsolatára utal, arra, hogy bizonyos dolgokról jobb hallgatni, mert többet használunk vele, mint azzal, ha szóvá tennénk. Mindhárom értelmezés alapja az, hogy a hallgatás a beszédhez viszonyítva határozódik meg, e két kommunikációs művelet egymásra van utalva. Sőt, tovább mehetünk, és azt mondhatjuk, hogy a hallgatás a beszéd részét képezi. A hallgatás nem más, írja Eugenio Coseriu, mint a „nem-beszélés” vagy a „még-nem-beszélés” állapota, a „beszélés szándékos abbahagyása”[2]. Hasonlóan vélekedik Sartre is: „a hallgatás korántsem azt jelenti, hogy néma valaki, hanem hogy nem hajlandó beszélni, tehát mégiscsak beszél.”[3] Az idézett mondat vége már arra is utal, hogy a hallgatás különböző jelentéseket közvetítő kifejezőeszközzé is válhat (erre a jelenségre később még visszatérek). Megállapítható tehát, hogy a hallgatás mindig feltételezi a beszédet és a beszélőt. Ebben tér el a csendtől, aminek nincs vagy nem feltétlenül van kapcsolata a nyelvvel. Mihail Bahtyin így fogalmazta meg a kettő közti különbséget: „A csend az, amikor semmi nem hangzik (vagy valami nem hangzik) – a hallgatás az, amikor senki nem beszél (vagy valaki – személy – nem beszél). Hallgatás csak az emberi világban (és csak ember számára) lehetséges.” [4] Rögtön hozzá is teszi azonban, hogy mindig viszonylagos, mit tekintünk csendnek, és mit hallgatásnak. Ezek a felismerések állnak Esterházy Péternek a Harmonia caelestisben[5] olvasható mondatai mögött is: „…apám s anyám nem-beszéde közt mutatkozott különbség, előbbi csöndben volt, utóbbi hallgatott.” (489.) Vagy: „Általában beszéd helyett hallgattam, amire apám hallgatással válaszolt, amit én indulatos csönddel vettem tudomásul.” (568.)

A továbbiakban a hallgatás/elhallgatás irodalmi vetületével foglalkozom. Mivel a hallgatás nyelvileg létrehozott jelenség, érdemes elsőként a legrégebbi metanyelvi diszciplínát segítségül hívni – a retorikát.

 

Az elhallgatás alakzatai (retorikai kitérő)

 

Induljunk ki Kibédi Varga Áron egyik gondolatából, melyet a Celan és a költészet című tanulmányában fogalmazott meg[6]. Itt arról értekezik, hogy a retorikai alakzatok gazdag és változatos skáláját két olyan szélsőséges alakzat jelöli ki – keretezi, melyek már voltaképpen nem is valódi alakzatok, vagy legalábbis határesetnek számítanak. Az egyik a hipotipózis, a másik a szignifikáció. A hipotipózis a festői hatásra törekvő plasztikus leírás műveletét takarja. Az irodalmi mű szerzője ilyenkor mintegy versenyre kel a festővel. A szavak segítségével próbál meg a festmények (mindenekelőtt a történelmi festmények) keltette vizuális benyomáshoz adekvát élményt kiváltani. A szignifikáció (vagy angolul intimation), melyet ritkábban emlegetnek a retorikai vagy a stilisztikai szakkönyvek, az előbbi ellentétje. Míg a hipotipózis a hosszadalmas kifejtés („ecsetelés”) elvén alapul, addig a szignifikáció esetében az elrejtés, az elhallgatás elve a mérvadó. A szignifikáció megannyi utalás, rejtett vagy mögöttes jelentés – konnotáció forrása a szövegben. Az emberi beszéd, vonja le a konklúziót a szerző, e két alakzat dialektikáján alapul: „A hipotipózis elbűvöl és eláraszt, csak csodálni lehet, fölösleges és nevetséges lenne minden szó, amit hozzáfűznénk, amivel kommentálni akarnánk. A szignifikáció viszont megindítja a képzelőerőt, aktiválja az olvasót; amit olvas, az túl kevés, ahhoz hozzá kell hogy adjon valamit.”[7] A kifejezés maximuma az egyik, s a kifejezés minimuma pedig a másik oldalon. František Miko stilisztikájából kiindulva e két retorikai alakzat által keltett stílushatást a kifejezés explicit, illetve implicit jellegének feleltethetnénk meg. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi elhallgatás műveletei a szignifikáció, azaz az implicit kifejezésmód pólusához állnak majd közelebb. Ezt megerősíti Kibédi Vargának egy angol szerző mondatát kommentáló kijelentése is, mely szerint a szignifikáció „túltesz a beszéden azzal, hogy hallgat. Nem túllép, hanem túltesz: a hallgatás mint tett, mint reakciót elváró, megkövetelő cselekvés.”[8]

Érdemes ezek után röviden áttekinteni a két véglet közt elhelyezkedő azon alakzatok körét, melyek az irodalmi elhallgatás kifejezőeszközeiként tarthatók számon, s mint ilyenek, titokképző erővel is bírnak. Ide sorolhatók mindenekelőtt a detractio vagy eliminatio szó- és mondatalakzatai. Már Quintilianus említést tett az alakzatok egy csoportjáról, amelyek valamely elem elhagyásának eredményeként jönnek létre (9. könyv, 3. fejezet, 58–65)[9]. Szerinte ez általában a tömörségre és az eredetiségre való törekvés folyománya. Elsőként a szinekdochéból származó alakzatokat említi, amelyek valamely szó elhagyásán (ellipsis) alapulnak. Ebben az esetben a szövegkörnyezet világítja meg az adott szöveghely értelmét: nem nehéz a szomszédos szavak alapján kikövetkeztetni a hiányzó jelentéselemet. Külön tárgyalja Quintilianus az aposiopésist, melyet olyan elhallgatásnak tart, amelyben az elhallgatott dolog bizonytalan vagy legalábbis korántsem olyan egyértelmű mint az előbbi esetben, s ezért további kifejtést igényel. Az elhallgatás itt egy mondat váratlan berekesztését vonja maga után, ami gyakran erős érzelmi felindulásból következik be. A harmadik alakzat a zeugma, ami olyan tagmondatok egymás mellé rendelését jelenti, melyek állítmánya (igei eleme) közös. Az ige állhat az (általában összetett) mondat elején, végén vagy akár a közepén is. Noha Quintilianus az idézett helyen nem említi, ide tartozik még az asyndeton (kötőszóelhagyás) is, melynek használata a mondatok vagy a mondatrészek közötti viszonyok (s ezáltal az értelmi összefüggések) elbizonytalanítását vonja maga után. Továbbá az allúzió, melynek alapja a közvetett, áttételes módon megvalósuló jelentésképzés, sikeres dekódolása valamilyen közös tudás, kulturális vagy retorikai kompetencia függvénye. Külön csoportot képeznek az ún. kriptografikus alakzatok (akrostichon, anagramma, palindrom), melyek valamilyen mögöttes vagy szokatlan módon kódolt jelentés elrejtésében érdekeltek. Hozzátehetjük, hogy ez a funkció jut érvényre olyan trópusok esetében is, mint az allegória vagy az irónia.

Az első, retorikai kitérő után immár van némi áttekintésünk arról, hogy milyen nyelvi eszközök is állnak a rendelkezésére a szerzőnek ahhoz, hogy bizonyos dolgokat elhagyjon vagy elhallgasson. Látjuk tehát a vizsgált jelenség technológiai oldalát. A következő kérdés, amit fel kell tenni minden konkrét előfordulás esetén az, hogy: Mi van az elhallgatás mögött? Mit jelent egy szó, egy félmondat vagy akár egy narratív szekvencia elhagyása? Minek a jele? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk, át kell lépnünk a retorikából a szemiotikába.

 

A hallgatás mint jel (szemiotikai kitérő)

 

A hallgatás alapvetően többértelmű jel – állapítja meg Izydora Dąmbská A hallgatás szemiotikai funkciói című tanulmányában[10]. A legkülönfélébb jelentések hordozójává, kifejezőjévé válhat, amelyeket mindig az adott kommunikációs helyzet határoz meg: „A hallgatás olyan nem önálló, alkalmi (okkazionális) jel, amely csak más kifejezésekkel összefüggésben, egy adott szituáció és egy konkrét ’nyelvjáték’ részeként fejez ki vagy közöl valami egyértelműt.”[11] Tanulmányában megemlíti például, hogy a hallgatás lehet a titkolózás, a tudatlanság, a mérlegelés, a megvetés, a tiltakozás vagy a félelem jele, kifejezhet továbbá bezárkózást, elmélyülést, kegyeletadást, de lehet a depresszió vagy a skizofrénia egyik tünete is. E felsorolásból is kitetszik, hogy a hallgatást együttesen határozzák meg lélektani, társadalmi, etikai és vallási tényezők, s ebben is keresendő többértelműségének oka. Dąmbská különbséget tesz kétféle hallgatás között. Az egyik az a fajta hallgatás, amit a hangos, külső beszéd hiánya hoz létre; a csend egyik formája ez, mely az emberi lét természetes részét képezi. Ebben az értelemben hallgat a magányos őrszem a toronyban, az álomba merült ember vagy az, aki süketnéma. A másik fajta hallgatás a beszédtől való tudatos tartózkodásként írható le; ebben az esetben valaki szándékosan, a külső körülmények hatására vagy valamilyen belső indíttatásra tartja vissza vagy folytja magába mondandóját.[12] Az ilyen hallgatásoknak általában megvan a maga sajátos kommunikációs funkciója. Minden ilyen esetben a beszéd olyan megszakításáról van szó, aminek nem kellett volna okvetlenül bekövetkeznie, azaz jelentéssel bír, hogy mégis bekövetkezett. Jelentésteli szünetek – beszédes hallgatások ezek, különböznek viszont a beszédet tagoló s ezáltal értelmező szünetektől, amelyek nélkül minden megnyilatkozás csupán összefüggéstelen halandzsa lenne. A hallgatás egyaránt lehet szimptóma és szignál is, írja Dąmbská, azaz valamilyen természetes, spontán módon megnyilvánuló állapot tünete (pl. a vizsgálatot végző orvos vagy pszichológus számára) vagy célirányos tevékenység eredményeként létrejövő jelzés, melynek jelentése hol valamilyen előzetes konvenció (pl. a vallási liturgia rendje), hol pedig a beszélő egyéni szándékainak függvénye. Tanulmánya befejezésében Dąmbská megjegyzi, hogy a hallgatás a művészetekben esztétikai minőséggé válhat. Mindenekelőtt az irodalom és a színházművészet aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket.[13]

Nem véletlen, hogy a hallgatással főként nyelvészeti alapon foglalkozó tanulmányok szerzői gyakran nyúlnak irodalmi szövegekhez a jelenség minél sokoldalúbb bemutatása végett. Ilyen írás Jindra Konopková A hallgatás kifejezésmódjai a művészi szövegben című tanulmánya[14] is. Konopková egy huszadik századi cseh prózaíró, Vladimír Körner Údolí včel (A méhek völgye, 1978) című regényét veszi górcső alá, azért, hogy feltárja a csend és a hallgatás szerepét a műben. Megkülönböztet explicit, azaz tematizált hallgatást, amikor is a szöveg a hallgatás tényét rögzítő, sőt magát a konkrét hallgatást kommentáló mondatokat tartalmaz. Ezek egyaránt előfordulhatnak az elbeszélő és a szereplő szólamában. Illetve implicit, azaz közvetett módon megjelenő hallgatást, ami inkább csak kikövetkeztethető a szövegből – a beszédszituáció jellegéből és a szereplők viselkedéséből. Mondhatjuk azt, hogy az első esetben – a pierce-i értelemben vett – ikonikus, míg a második esetben inkább indexikus jelről van szó.

 

Az elbeszélt titok alakzatai és jelei

 

Az irodalmi elhallgatás vizsgálatakor a narratológia felhasználhatja – s nem egy tanulmány bizonyítja, hogy produktívan fel is használja – a retorika és a szemiotika megállapításait. Az elbeszélői művekben megjelenő hallgatás két szempontból érdemel figyelmet. Egyrészt az ábrázolás, másrészt az irodalmi kommunikáció szempontjából. Az első esetben arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi került be a mű világába, s mi maradt ki belőle, mi vált a szerző által létrehozott fiktív univerzum alkotórészévé, s mi rekesztődött ki onnan. A fiktív lehetséges világok mindig szelekciós – korlátozó és kirekesztő műveletek eredményeként jönnek létre, az el- vagy kihagyás legáltalánosabb értelemben tehát minden fikcionáló aktus természetes velejárója. Ez biztosít bizonyos fokú szemantikai és narratív koherenciát a történetnek. De ez az ugyanakkor, ami teret ad a befogadó újrateremtő-kiegészítő munkájának is, mivel minden fiktív lehetséges világ hiányos, s ezért kiegészítésre szorul. Nemcsak explicit, hanem implicit információk alapján építjük fel őket magunkban.[15] Az elhallgatás vizsgálatának másik szintjét a narrátor(ok) és a szereplő(k) szólamában felfedezhető kihagyások jelentik, amik alapvetően befolyásolják az elbeszélő és a mintaolvasó, illetve a szereplő és szereplő közötti kommunikációt. Itt a fő kérdés az, hogy milyen kihatással van a cselekmény s tágabban az egész mű értelmezésére nézve az, ha az elbeszélő vagy egy szereplő elhallgat valamit – előlünk vagy egy másik szereplő elől. Ez a kérdés olyan prózapoétikai formálóelveket érint, mint a tömörítés, a sűrítés és az ütemezés. Vannak műfajok, amelyek esetében ez különös jelentőséggel bír. Ilyen a rövidtörténet vagy a napló[16], illetve – s ez az, ami most engem kiemelten érdekel – a titokregény és a detektívtörténet. Ezt szem előtt tartva tekinteném át röviden az elhagyás néhány narratopoétikai összetevőjét.

Elsőként Gérard Genette-re hivatkoznék, aki tanulmányaiban az elhagyást elsősorban a cselekmény időszerkezetének összefüggésében vizsgálta (temporális ellipszis). A hosszabb vagy rövidebb időintervallumok kihagyásának elbeszélői eljárásaira összpontosított. Megkülönböztetett explicit (az elbeszélő által jelzett), implicit (reflektálatlan, csupán kikövetkeztethető) és hipotetikus ellipszist, mely szinte lokalizálhatatlan, s csak utólagosan, többszöri olvasás után válik valamennyire láthatóvá más eljárások összjátékának köszönhetően.[17] Az elhagyás sajátos narratív eljárásának fogható fel az előrevetítés vagy anticipáció is, melyet Genette a semlegesebb prolepszis fogalmával jelöl. Ilyenkor a szerző az allúzió sejtető-sugallmazó jelentésképzésében rejlő lehetőségeket aknázza ki. Olyan mondatok ezek, amelyek jövőbeli eseményekre, azaz a cselekmény későbbi kimenetelére, a szereplők sorsára vagy a narrátor állapotára utalnak. Fontos elvárás- és feszültségképző szerepük van, de nem feledkezhetünk meg koherenciateremtő erejükről sem.

A magyar szakirodalomban Zsadányi Edit foglalkozott érdemben az elhallgatás narratológiai vonatkozásaival, mégpedig a kihagyásalakzatokról írott könyvében, melynek konferenciánk szempontjából már a címe is beszédes: A csend retorikája.[18] A második fejezetben az „elhallgatás alakzatainak” lehetséges tipológiáját állítja fel. Az elhallgatást jelezheti az irodalmi szövegben a három pont, a szóelhagyás, a reflektált szereplői és narrátori elhallgatás, illetve származhat a határozatlan vagy általános névmás használatából és nézőpontváltásból is.[19] A könyvben olvasható műelemzésekből derül ki igazán, hogy a felsorolt kihagyásalakzatok különböző narratív funkciót tölthetnek be. Szolgálhatják valaminek az elkerülését, az elbeszélő általuk késleltetheti bizonyos események bekövetkezését vagy jelentésük tisztázását, jelezhetnek megtorpanást, de ugyanúgy válhatnak az elbizonytalanodás, elbizonytalanítás vagy a sejtetés eszközévé is. Zsadányi Edit meglátásai és következtetései a titok és elbeszélés viszonyát tekintve is figyelmet érdemelnek. Úgy vélem, hogy minden olyan regény vagy elbeszélés interpretációjában kamatoztathatók, amelyek cselekménye valamilyen titok vagy rejtély köré fókuszálódik, ahol a homályban tartott, illetve mértékkel és átgondoltan adagolt információk éltetik és ütemezik a narrációt. Központi jelentőséggel bír ez a detektívtörténet esetében, ami egy sajátos kommunikációs játékon alapul, amit leginkább „jó szándékú manipuláció”-ként jellemezhetnénk. Ennek lényegére világított rá a jeles cseh Shakespeare-kutató, fordító, szótár- és detektívregény-író, Břetislav Hodek kismonográfia terjedelmű esszéjében[20]. Szerinte a detektívtörténet szerzője egyszerre két malomban őröl: informál és elhallgat, tisztáz és megtéveszt. Magas fokon műveli a megmutatás és elleplezés játékát: „Valamit elárulni az olvasónak és már a következő mondatban egyúttal valami fontosat el is rejteni… Az egyidejű magyarázás és ködösítés, az olvasó figyelmének ez a paradox manipulációja, stilisztikai és formális kérdés is, a félrevezető kommentár és a nyomok jelentését vagy jelentőségét célzó elhallgatás problémája.”[21] Ez a feltáró-megvonó beszédforma nemcsak a szerzői stratégia része: ugyanezt gyakorolja nem egy, a bűntényben vagy általánosabb értelemben valamely rejtélyes ügyben érdekelt és érintett szereplő is (beleértve a tettest) – tudatosan vagy öntudatlanul. Aki valamilyen titok birtokában van, annak megváltozik nemcsak a viselkedése, hanem a nyelvhasználata is. A túlzott hallgatás legalább annyira gyanús jelnek bizonyulhat, mint a bőbeszédűség. Hercule Poirot mondja egy helyütt: „A beszélgetés nagyon fontos. Ha valaki el akar titkolni valamit, előbb utóbb túl sokat fog beszélni (…) Amit titkol az ember, arról nem beszél. De más dolgokról talán többet is mond a kelleténél.”[22]

 

Mielőtt elragadna a hév (ami a detektívtörténetekről szólva gyakran megtörténik velem), berekesztem mondandómat. Nem feledve az olasz közmondás intését: Chi non sa tacere non sa parlare – Aki nem tud hallgatni, nem tud beszélni sem.

 

 

 

Jegyzetek

[1] Sartre, Jean Paul: Az Idegen magyarázata. In uő: Mi az irodalom? Budapest, Gondolat 1969, 184. Fordította: Vígh Árpád.

[2] Coseriu, Eugenio: Az ember és a nyelv. Szép Literatúrai Ajándék 1998/2–3, 25. Fordította: Lőrincz Csongor.

[3] Sartre, Jean Paul: Mi az irodalom? 44.

[4] Bahtyin, Mihail: Beszédelméleti jegyzetek. In uő: A beszéd és a valóság. Bratislava, Madách 1986, 519. Fordította: Orosz István.

[5] Esterházy Péter: Harmonia caelestis (Hatodik, változatlan utánnyomás). Budapest, Magvető 2001. A megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.

[6] Kibédi Varga Áron: Celan és a költészet. In uő: A jelen. Pozsony, Kalligram 2003, 173–192.

[7] Kibédi Varga Áron: Celan és a költészet. 177–178.

[8] Kibédi Varga Áron: Celan és a költészet. 177.

[9] Quintilianus, Marcus Fabius: Základy rétoriky. Praha, Odeon 1985, 427–428.

[10] Dąmbská, Izydora: O sémiotických funkcích mlčení. In Trávníček, Jiří (szerk.): Od poetiky k diskurzu. Výbor z polské literární teorie 70.–90. let XX. Století. Brno, Host 2002, 13–28. A tanulmány először 1975-ben jelent meg.

[11] Dąmbská, Izydora: O sémiotických funkcích mlčení. 22. Coseriu idézett tanulmányában a fregei fogalmak segítségével igyekszik meghatározni a hallgatás szemiotikai státusát: „Ténylegesen megvan pl. a hallgatásnak a maga értelme [Sinn] – pontosabban, más nyelvi jellegű jelentésekkel együtt hozzájárulhat a beszéd értelméhez – azonban mégsem tekinthető nyelvnek, mivel a hallgatásnak nincs tulajdonképpeni jelentése/jelölete [Bedeutung].” Az ember és a nyelv. 25.

[12] Dąmbská, Izydora: O sémiotických funkcích mlčení. 13–14.

[13] A témával kapcsolatban mindenképpen meg kell még említeni Irena Vaňková könyvét, mely részletesebben foglalkozik a hallgatásnak a nyelvben, a kommunikációban, a vallásban, a modern (cseh) költészetben és általában a kultúrában betöltött szerepével: Mlčení a řeč v komunikaci, jazyce a kultuře. Praha, ISV nakladatelství 1996.

[14] Konopková, Jindra: Způsoby vyjádření mlčení v uměleckém textu. Slovo a slovesnost 2003/1, 21–30.

[15] Erről lásd: Doležel, Lubomír: Literární text, jeho svět a styl. In uő: Identita literárního díla. Praha, Ústav pro českou literaturu AV ČR 2004, 13–14.

[16] Czetter Ibolya: A hiány többlete (Az elhagyás alakzattípusainak értelmezése a naplók alapján). In Lőrincz Huba – Czetter Ibolya (szerk.): „Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor. Szombathely, BÁR könyvek 2000, 233–253.

[17] Genette, Gérard: Az elbeszélő diskurzus. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Pécs, Jelenkor–JPTE 1996, 93–95. Fordította: Sepeghy Boldizsár.

[18] Zsadányi Edit: A csend retorikája. Kihagyásalakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben. Pozsony, Kalligram 2002. Zsadányi meglátásaiból indult ki Görözdi Judit is Hangyasírás, csillagmorajlás című könyvében (Kalligram, Pozsony 2006), ahol is Mészöly Miklós írásművészetében vizsgálta az elhagyásalakzatok szerepét.

[19] Zsadányi Edit: A csend retorikája. 23–51.

[20] Hodek, Břetislav: Vraždy na dobrou noc. Praha, Československý spisovatel 1989.

[21] Hodek, Břetislav: Vraždy na dobrou noc. 66.

[22] Christie, Agatha: Macska a galambok között. Budapest, Európa Kiadó 1989, 186. Fordította: Kosáryné Réz Lola. Eredeti cím és megjelenés: Cat Among the Pigeons (1959).