„Lelki haszonért, nem fül-gyönyörködtetésért írtam”[1]

Pázmány Péter, a magyar barokk irodalom egyik jelentős képviselője, mintegy száz prédikációját élete vége felé,  A’ római Anyaszentegyház szokásából… prédikációk címmel 1636-ban adta ki Pozsonyban. Miért volt szükség szentbeszédeinek kiadására? Főként azért, mert nagyon kevés volt a katolikus pap. Ne feledjük, a reformáció időszakában vagyunk: sokan tértek át protestáns hitre a katolikus papok közül is. Így aztán sok helyen nem lévén felszentelt pap, licentiátusok (egyetemi végzettségű személyek) voltak megbízva a szentbeszéd felolvasásával. Gyakran viszont a felszentelt lelkészek sem rendelkeztek megfelelő képzettséggel az egyházi szónoklás, tanítás terén. A legnagyobb hírű katolikus szónok e hiányosságot igyekezett pótolni.  Amit írt, „lelki haszonért, nem fül-gyönyörködtetésért” írta –, s erre ő maga is felhívja a figyelmet a kötetben a prédikációk elé helyezett mindkét levelében, melynek egyikét a keresztény prédikátorokhoz, a másikat az olvasókhoz írta. Ezek jelentősége azért óriási, mert tulajdonképpen itt kezdődik a magyar retorika elméleti megalapozása. Pázmány az egyházi szónoklattant a kor legnagyobbjainak műveiből tanulhatta a színvonalas oktatást nyújtó jezsuita szemináriumban. Különösen a rendalapító Loyolai Szent Ignác, Soarius tankönyve, illetve az akkori rendfőnök, Claudio Aquaviva prédikálásra vonatkozó nézetei befolyásolták művészetét, melynek legfőbb célja az erkölcs jobbítása, a lelki haszon szerzése volt (ahogyan azt mesterei is tanították); s e célnak rendelt alá minden más szabályt, eszközt, mert ha nem is akart öndicsőítő tömeghatást elérni, azért arról sem mondott le, hogy a magasabb igényeket is kielégítse.

Lássuk hát, mire inti a prédikátorokat!  Mindenekelőtt a prédikálásra való alapos felkészülést követeli meg tőlük: nem saját dicsőségük, hanem a hívek lelki épülése végett. Hangsúlyozza, hogy amit szóval tanítanak, példamutatással is erősítsék meg. Ha viszont dorgálnak, a bűnt marasztalják el, ne a konkrét bűnös embert (az érintettek úgyis magukra ismernek). Mindenekelőtt azonban kérjék Isten kegyelmét munkájukhoz.  Ezek a szabályok A keresztény olvasókhoz írt levélben további tanácsokkal egészülnek ki: A prédikátor tanítását hitelesítik a Szentírásból, egyházatyáktól, illetve antik bölcsektől vett idézetek. (Pázmány „ars poétikája” ebben rejlik: írásaiban a latin idézetek után vetette azok magyar[ított] fordításait.) A hallgatóknak sokszor el kell ismételni a hasznos tanításokat, hiszen feledékenyek. Szónoklattanához tartoznak még a le nem írt, de szónoklataiban felismerhető retorikai eszközök, mint pl. a párbeszédes forma, a megszólítások, a hétköznapi példák alkalmazása – melyek segítségével közvetlen kapcsolatot alakít ki a hallgatókkal. A megértést szolgálja a beszéd logikus felépítése, melyet mindig előre tudat hallgatóival.

A prédikáció szerkezete

Ezt a logikus felépítést A fiaknak istenes neveléséről című prédikáció szerkezeti lebontásán mutatom be. Elemzésem során elsősorban magam is Soarius munkáját használtam, mivel feltehetőleg Pázmány is erre támaszkodott. Soarius az egyházi beszéd hat részét különbözteti meg, melyek a következők:[2] exordium (bevezetés), narratio (magyarázat), propositio (a téma megjelölése), confirmatio (a tétel megerősítése), confutatio (érvelés és cáfolás), conclusio (érzelemkeltés).  A fiaknak istenes neveléséről című prédikáció szerkezeti tagolódása[3] a következő:

Evangélium: A tizenkét éves Jézus a templomban (Lk 2, 41-52)

I. Exordium (bevezetés): A látott dolgok nagyobb hatással vannak ránk, mint a csupán hallottak. (Jézus is először példával, aztán szóval tanított.)

II. Narratio (magyarázat): A példa kedvéért Krisztust is nevelték.

III. Propositio (a téma megjelölése): A szülőknek kötelessége a gyermeknevelés, amelyhez a négy legszükségesebb dolgot Pázmány a prédikációban fejti ki.

IV. Confirmatio (a tétel megerősítése) – Confutatio (érvelés és cáfolás):

1. A gyermekeket már kicsiny koruktól kell nevelni, hisz ez az Isten tisztelete utáni második parancsolat,

Érvelés: s aki ezt nem teszi, az gyermekének testét-lelkét megöli.

2. A négy legszükségesebb dolog (Szent Lukács alapján):

a) Állítás: a szülők példája,

   Ellenérv: de éppen tőlük tanulják el a gyermekek a rosszat,

   Cáfolat: pedig még a pogányok is odafigyeltek magaviseletükre

                                                  gyermekeik előtt.                                                        

                                b) Állítás: az isteni szolgálatra való nevelés, a jó megismerése,

   Ellenérv: ám gyakran csak a testiekre figyelnek.

   Cáfolat: A gyermek maga tesz szemrehányást a másvilágon szülőjének.

c) Állítás: a gyermekek oktatását erkölcsös tanítókra kell bízni.

   Ellenérv: Sajnos a szülők elnézik, hogy gyermekeik

                                                   szemérmetlen olvasmányt olvasnak,

   Cáfolat: pedig a zsidóknál még a Szentírás bizonyos    

                                                  részei is tiltva voltak.

d) Állítás: a fenyítés

   Ellenérv: a szülők szórakozásból maguk biztatják szitkozódásra  

                   gyermeküket.

   Cáfolat: úgy járhatnak, mint Hannibál Carthágóval.

V. Conclusio (érzelemkeltés): A szülők elnyerik jutalmukat vagy megkapják büntetésüket: ezt tartsák szem előtt a nevelésben!

Mint láthatjuk, a pedagógiai álláspontot, vagyis az állítást követi annak negálása (ellenérv) a korabeli szokások vázolásával – azonban az ellenérv cáfolatával (mely általában valamilyen példával történik) Pázmány mégis saját igazát, vagyis állítását támasztja alá.

A körmondatok szerkezete

Ez az ellentétezés viszi előre a gondolatmenetet a prédikáció egészében, de a mondatok szintjén is. Hosszú, barokk körmondatokról van szó – mégsem veszítjük el a fonalat, míg a végére érünk. Pázmány mind a prédikáció egészét, mind az egyes a szakaszokat és az egyes körmondatokat is szigorú szabályok szerint szerkeszti meg.

Az egymással szembe mutató nyilak jelzik az ellentéteket, melyek egymásnak feszülése viszi előre a gondolatmenetet a tanulság (tételmondat) kibomlásáig – ezt a sötéten szedett nyilak mutatják. A nyelvtanilag, jelentésbelileg, illetve logikailag egymásnak megfelelő szerkezetek  pontosan egymás alatt vannak feltüntetve. A mellérendelő mondatok kötőszavait (és utalószavait) dőlt betűkkel, az alárendelő mondatokét sötéten szedve írtam. Amint látjuk, a tételmondatok – mint hátravetett csattanók (az etikai tanulságot rejtő barokk concettók) – gyakorlatilag ugyanarra hívják fel a figyelmet: minden a gyermek nevelésén múlik. Mondhatni: „nincs a mondatnak egyetlen olyan építőköve sem, amelynek a tartalom szempontjából funkciója ne lenne.”[5]

Ebben a szakaszban van többszörösen összetett mondatkonstrukció (C) is, és paralelizmusokat egy mondatba zsúfoló mondatok is (B, E). Ez utóbbiakban a sem és mind kötőszavak „monoton ismétlődése… szinte beleszuggerálja a hallgatóságba a hasonlóság tényét, az egytípusú tagmondatok halmozódása pedig mind autentikusabbá teszi a gondolatot, fokozatosan lefegyverzi az ellenkezést s meggyőződést alakít ki”.[6]  

Szóképek és alakzatok

A meggyőzést szolgálják a gyönyörködtető elemek, a beszéd „ékkövei” is. Mint fentebb említettem, Pázmány (többek között) Soarius gyűjteményéből tanulta a szónoklás tudományát, ezért tisztában volt a szókép és alakzat fogalmával. Bár, mint tudjuk, nem gyönyörködtetésre törekedett, de a magasabb szónoki igényeket is figyelembe vette, s maga is gyakran alkalmazta e díszítő elemeket. Ezeket megvizsgálva az idézett prédikációban[7] megállapítottam, hogy több az alakzat, mint a szókép.

Alakzatok

Halmozás, részletezés, felsorolás (distributio): „Halljuk, hogy a böcsületet, értéket, nemességet, szépséget, gazdagságot, tisztet, friss öltözetet, jó lakást csudálják, magasztalják szüléink…”

Vagy: „Mert sem az eláradott gonoszságnak kiirtására, sem a jó erkölcsök béoltására, sem a bölcsességek és tudományok gyökerezésére, sem a több belső csendes állapotok virágozására foganatosb eszköz nem találtatik a gyermekek oktatásánál.”

Raghalmozás (polyptoton): „nevel”, „fi”, „példa” tövű szavakban.

Rokon értelmű szavak (synonimia): „vásott, feslett erkölcsök”,

„…szerettekben addig fogdossák, forgatják, nyalják, faggatják…”

Fokozó ismétlés (gradatio): „tisztességtelen, utálatos, barom emberek…”

Ellentét (antithezis): „hamar és foganatos – hosszú és nehéz”; „tündöklik vagy romlik”.

Felkiáltás (exclamatio): „Nem így anyák, nem így!”; „Mennyin vannak, kik leányokat táncolásra és nyájasságra izgatják!”

Segélykérés (apostrophe) – egyszer: „Kérem Istenemet, hogy ily hasznos tanúságnak foganatja légyen a szülékben.”

A tagmondat változatlan megismétlése (repetitio) – egyszer: „…de azért nem akará szomorítani fiát, …mert igen szereti vala. Nem akará szomorítani fiát, de Isten valóban megszomorítá őtet…”

Szóképek

Jelentésátvitel (metaphora): „árnyék, álom, semmi a  földi uraság”.

Körülírás (periphrazis): „…jobb dologban foglalnák elméjek élességét”.

Synecdoché: „magzat” („gyermek” értelemben).

Névhelyettesítés (antonomasia): „a bölcs” (filozófus, egyházatya értelemben)

Allegória: „…nem fogott volna semmi rozsda az aranyon…”

Névátvitel (metonymia – ok áll az okozat helyén): „…élő nyelvének oktatásával tanított minket az Úr Krisztus” (azaz „szóval”).

Eltérő szóhasználat (catachresis): „fülünkbe rágja”

Hangutánzó szóalkotás (onomatopoeia) – egyetlen: „csepegtet”.

Az alakzatokban saját jelentésével érvényesül a szó, ezek közül a prédikációban leggyakoribb a raghalmozás (polyptoton) és a halmozás, felsorolás (distributio), mely a beszéd minden szakaszában fellelhető. Ezzel azonos funkciójú a rokon értelmű szavak, vagyis synonimiák halmozása és a fokozó ismétlés (gradatio). Viszont a tagmondat változatlan megismétlése (repetitio) csak egyszer fordul elő, mint a segélykérés (apostrophe) is; az ellentét (antithezis) és felkiáltás (exclamatio) valamivel többször. Az átvitt értelmű szóképekből mennyiségben vezet a metaphora (egyszavas) és a periphrasis (többszavas, körülírás), illetve a synecdoché és antonomasia (helyettesítés). Egyszer alkalmazott onomatopoeiát (hangutánzás) és catachresist (eltérő szóhasználat). Gyakrabban fordul elő metonymia és allegória.

Zenei ritmus

Tanulmányom végére, csemegeként hagytam még egy érdekességet. Az ókori retorikának van egy követelménye, ami a barokk körmondatok esetében nagyon is áldásosnak mondható, mivel a megértést szolgálja: ez pedig a prózaritmus. Pázmány is alkalmazza, hogy gondolatmenetét gördülékenyebbé tegye. De esetleg odáig merészkedik, hogy prózájából verset hámozhatunk ki?  Egyik körmondata „verstani” lebontásban így fest:

A prédikáció e ritmusosabb körmondatát megvizsgálva a petrarcai szonett egy változatát[9] véltem benne felfedezni, természetesen nem szigorúan kötött formában.  A sorok száma s a rímképlet nagyjából megegyezik, leszámítva az 5. sor ráütő rímét; illetve a petrarcai szonettforma utolsó strófáját esetünkben két rímnélküli sor „helyettesíti”. A sorfajták közül pedig Balassi-strófával[10] (ezek szabadabb kombinációjával) találkozhatunk annyiban, hogy a harmadik, hatodik, majd a tizedik sor azonos (nyolc-nyolc), illetve a köztes sorok is (többnyire) megegyező szótagszámúak.  

Van itt még egy elgondolkoztató momentum: verslábakkal is számolhatunk:

és jobb egy isten-félő magzat

–   –   |  ν  –  |  –  – |  –  –  | –

ezer gonosz fiúnál.

ν  – | ν   –  | ν – | –

Az idézett részben jambikus sorokra bukkanunk, ami viszont nem annyira meglepő, ha meggondoljuk, hogy a jambus, mivel a köznyelv lejtésével egyezik, a többi metrumnál is jóval használatosabb a mindennapi nyelvben.

Mivelhogy Pázmány sem törekedett magyar nyelvű versbetétekkel bővíteni szónoklatait, úgy természetesen nekünk sem kell erővel bármilyen versformát rábizonyítanunk körmondatainak szerkezetére. Mindenesetre a korabeli líra hatása érezhető, körmondatai valóban muzsikálnak, s a nyelvművész tehetségét ily módon is dicsérik.

Jegyzetek

[1]Pázmány Péter összes munkái. Prédikációk. VI. kötet, I. rész, szerk.: Kanyurszky György. M. Kir. Tud. – Egyetem, Hittudományi Kar, Bp., 1903.

[2] Bitskey István: Humanista erudíció és barokk világkép: Pázmány Péter prédikációi. Bp., Akadémiai, 1979, 43.

[3] Bitskey i. m. 139. Bitskey egy másik prédikáció szerkezeti lebontását adja, ennek alapján dolgoztam.

[4]Pázmány Péter prédikációi. szerk.: Tarnóc Márton. Bp., Szépirodalmi, 1987 (A fiaknak istenes neveléséről, 76–97), 77–78.

[5] Bitskey i. m. 148.

[6] Bitskey i. m. 149.

[7] Az alakzatok fajtáit a következő szakirodalomban tanulmányoztam: Retorikák a barokk korból. szerk.: Bitskey István. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003, 296. A prédikáció alakzatait és szóképeit az 1987-es kiadású kötetben vizsgáltam: Pázmány 1987 i. m. 76–97.

[8] Pázmány 1987 i. m. 81.

[9] Petrarcai 14 soros, variáns változat: abab, abab, cdc, dcd (quartinák és tercinák).

[10] „Balassi-strófa (3 sor; 6, 6, 7 szótag; aab, ccb, ddb rímképlet) – arányos, hárompillérű kompozíció (1., 5. és 9. versszakok alkotják a pilléreket), akár egy reneszánsz épület.” In http://irisz.sulinet.hu/irod/sarok/puska/puska1.html