Lapszéli jegyzetek III.

2005. november tizenegyedikén József Attila emlékkonferenciát rendeztek Londonban. Mennyire ismert József Attila költészete angol nyelvterületen? – tette fel nekem a kérdést a konferencia egyik szünetében a Duna televízió riportere. Hosszan lehetne értekezni erről a témáról, hiszen egyedül 1999-ben három válogatás jelent meg a költőtől angolul, közülük egy Amerikában. Most a budapesti Maecenas Kiadó kihozott egy kétnyelvű újabb válogatást Zollman Péter fordításában. De a budapesti idegen nyelvű könyvekről általában nem jelenik meg recenzió angol vagy amerikai lapokban, s ha meg is veszik a könyveket külföldön élő magyarok, azok nem kerülnek be igazán az angol-amerikai irodalmi tudatba. József Attilát ma még a műveltebb angolok közül is kevesen ismerik, még nem tudták elhelyezni európai szintű líráját értékskálájukon. Radnótinak, Pilinszkynek és (igen!) Petrinek is egyelőre több olvasója és híve van itt, mint a Nagyon fáj költőjének. De „áttörésről” csak balga magyar kritikusok álmodnak, ami pedig az általam is ösztönzött térnyerést illeti, az lassan történik. Amikor pedig megkérdezi a riporter, van-e már József Attila „összes” angolul, kacagnom kell. Ebben az országban még az idegen (francia, német) klasszikusok összes műveit sem szokás lefordítani, hogy képzeljük, hogy erre vállalkozna-e egy tehetséges angol költő? Arról nem is beszélve, hogy a Szépség koldusa kötet egyes darabjai inkább megkérdőjeleznék, mint bizonyítanák Attila nagyságát.

Magát a konferenciát a University College-School of Slavonic and East European Studies új, még korántsem elkészült épületében rendezték, aminek voltak előnyei, de hátrányai is. Én a hátrányok közé sorolnám azt, amikor egy előadás közben a fejünk fölött elkezdtek fúrni. Az előnyt a vetítővászonnal ellátott előadóterem jelentette, elég kényelmes székekkel. A program minősítése: mérsékelten volt érdekes. Nekem a legnagyobb élményt az immár 97 éves Fejtő Ferenc előadása jelentette. Fejtő jól ismerte és már életében is nagyra tartotta József Attilát, ráadásul még most is tud mesélni róla új dolgokat. Gondolom, aki olvasta Szabolcsi Miklós életrajzának vaskos köteteit, annak Fejtő nem mondott sok újat, de mivel én nem olvastam mindet, nekem igen. Például azt, hogy J. A. szerette, ha feladatokat adtak neki. Kevés költő kedveli a megrendelést – a mai ifjú költőzsenik különösen iszonyodnak tőle. Attila viszont örült, ha hasznosnak érezte magát, remek „alkalmi” verseket tudott írni. Fejtő szerint a Levegőt! is ezek közé tartozott. Egy szép napon berontott Hevesi András a Japán kávéházba, József Attila törzshelyére: „Attila, ments meg!” Kiderült, hogy vezércikket kellett volna írnia a 8 órai újságba a Gömbös-éra „eredményeiről”, vagyis az adott politikai helyzetről, de Hevesi nem volt képes megcsinálni: „írd ezt meg, Attila, versben!” Attila először megkérdezte, hogy mit fizet a lap, majd amikor Hevesi busás összeget nevezett meg, azt tudakolta, mikorra kell a vers. „Ma este nyolcra” – hangzott a válasz. Attila beült egy sarokba és estére kész volt a vers – szerintem és még sokak szerint – a háború előtti magyar líra egyik legjobb politikai verse, melyet még 1956-ban is lehetett idézni, az akkori „helyzetre” alkalmazni: „Az én vezérem bensőmből vezérel, / emberek, nem vadak: elmék vagyunk! / – Szivünk ha vágyat érlel, / nem kartoték-adat.” Egy csodálatos alkalmi költőt ünnepeltünk Londonban.

------------

Látom, nem vagyok képes elszakadni a politikától, pontosabban egy dátum tér vissza makacsul ezekben a Lapszéli jegyzetekben is (ez már a harmadik): 1956. Bár tudom, hogy a mai Magyarország többségének ez a dátum vagy a) újabb kori történelem, vagy b) nem mond semmit, számomra nemcsak hogy életem meghatározó éve, de még ma is nagyon sokat mond. Ezért kell mindig, néha eléggé erélyesen beleszólnom abba a diskurzusba, ami szüntelen folyik a rendszerváltás óta, méghozzá a napi politikai elvárások szintjén.

Nemrégiben egy nálam csak hét-nyolc évvel fiatalabb író, tehát olyan valaki, aki kamaszfejjel élte meg az eseményeket, belém kötött, mivelhogy azt találtam állítani, hogy a nem sztálinista magyar baloldalnak köze lett volna 56-hoz. A kérdés azért fontos, mert egy mai fiatal hajlamos lehet arra, hogy egybemossa Rákosit Kádárral és Nagy Imrével – „ezek mind komcsik voltak!” felkiáltással, ami aztán azt a benyomást kelthetné, hogy az akkori fiatalok mind Orbán Viktor vagy Kövér László harcos előképei lettek volna. Mert ugye a baloldal „mindig rárontott nemzetére”, amit a jobboldalnak kellett aztán tisztára mosni. Nem akarok most arról vitatkozni, hogy Horthy Miklós miniszterelnökei közül – a német megszállás előtt – hány állt hivatása magaslatán (erről egyébként még néhai Szabó Dezsőnek is volt pár keresetlen szava, noha ő nem volt kifejezetten baloldali), csak azt furcsállom kissé, hogy Csurka István szerint például Bárdossy László volt ez egyik legkiválóbb magyar államférfi (lásd Confessio, 2005/3). Az a Bárdossy, aki beléptetett bennünket a második világháborúba, s aki ezáltal végső soron a második magyar hadsereg pusztulásáért is felelős! (A Szálasi-rendszerért már nem, az szegény, korlátolt, ókonzervatív Horthy lelkén szárad, aki nem volt képes a magyar vezérkarból idejében kiszórni a német ügynököket… de ez már megint egy más téma.)

De térjünk vissza a baloldalhoz. Rákosi Mátyás országlásáról nagyjából azonos a véleményünk a most szájtépő, de hajdan csöndesen sunyító vagy kitűnően alkalmazkodó „demokratákkal”. Igaz is, ki szólította fel először nyilvánosan Rákosi Mátyást, hogy mondjon le? A jobboldal által gyűlölt Litván György, aki könyvet írt az ugyancsak „hírhedt” Jászi Oszkárról (nota bene, utóbbi amerikai egyetemi tanárként halt meg, és sokkal rangosabb egyetemen tanított, mint Wass Albert, a jobboldal új divatírója és üdvöskéje). Jó, hát ez nem számít. Kádár Jánosról már megoszlanak a vélemények. Szerintem nem volt jellemes ember, az 56 utáni tömeges megtorlás az újabb kori magyar történelem legszörnyűbb bűntettei közé tartozik. Ugyanakkor, a körülmények figyelembe vételével lehet, hogy az utókor ügyes politikusként fogja számon tartani. (Legalábbis a nyolcvanas évek elejéig). És mit kezdjünk azzal a Nagy Imrével, aki mindvégig kommunistának tartotta magát, noha „árulóként” végezték ki, úgy, hogy a kivégzéshez nem az oroszok ragaszkodtak, hanem Kádár! „Büdös kommunista” volt, csak egy kicsit jobb Rákosiéknál, vagy jellemes államférfi, végül nemzeti hős? Szerintem az utóbbi.

Érdekes, hogy Kádár az ún. konszolidációs korszakban (1956–63) legjobban nem a konzervatívoktól vagy a „nemzeti” jobboldaltól tartott, még csak nem is a népiektől (akik közül Németh László például sajnos elég hamar „különbékét” kötött Kádárékkal), hanem a volt kommunistáktól, illetve a független baloldaltól, pl. Kéthly Annától. Nagy Imre pedig nem csak életében, holtában is legnagyobb ellenfele volt és maradt Kádárnak. Hadd mondjak el, ezt bizonyítandó, egy kis történetet.

Már 1962-ben, de különösen 1963-ban, az „ötvenhatos” amnesztiával más szelek kezdtek fújdogálni Magyarországon. Megtörtént Rajk Lászlónak és társainak rehabilitációja, Rajkról utcát neveztek el Budapesten. Kádár János felkérte a közgazdászokat, hogy dolgozzák ki az ún. Új Gazdasági Mechanizmus programját, ami a tervgazdálkodásos rendszer legkirívóbb anomáliáit volt hivatva megszüntetni. Irodalmilag is „nyitás” történt, Lengyel József közölhette megrázó élményeit a szovjet Gulágból, Déry Tibor és sok más, korábban elhallgatott író újra publikálhatott. Megkezdődött a nyugati magyar íróemigráció „megdolgozása” is, bár ez egyelőre nagyon silány eredménnyel járt (Horváth Béla és Vámos Imre tértek csak vissza Magyarországra). Viszont egy-két küldönc azért érkezett Nyugatra, hogy a fiatal írók egyikét-másikát is rábírja a hazatérésre.

Ilyen küldönc volt P. K. újságíró, aki (ha jól emlékszem) 1963 tavaszán tűnt fel nálunk Oxfordban, de lehet, hogy már koranyár volt… Régről ismertem, hajdan iskolatársam volt, tehát nem volt okom arra, hogy elzárkózzak a vele való találkozás elől. Azt is tudtam, hogy a párton belül a „mérsékeltebb” szárnyhoz tartozik. P. ült a kis oxfordi kertben, kavargatta teáját és egyszer csak kirukkolt a „farbával”: mi a véleményem a hazai változásokról? Mondtam, hogy ahhoz képest, ami korábban volt, pozitív. Örömmel olvastam Déryt, Lengyelt és másokat, úgy látszik, mondtam, hogy az irodalomban is kezd helyreállni a valós értékrend, letűnnek a rendszer bosszújának tehetségtelen konjunktúralovagjai. P. bólogatott, majd hirtelen megkérdezte: „És nem gondoltál arra, hogy haza gyere? Most már 56 miatt nem csuknának le…”

Nem gondoltam, mondtam, különben is vannak még fenntartásaim, vagyis ez a rendszer azért még nekem nem szalonképes. Jó irányban haladnak a dolgok, de ez még nem elég. Például nincs igazi sajtószabadság, meg ott vannak a szovjet csapatok… P. türelmetlenül integetett, persze, a szovjet csapatok a világpolitikai helyzet miatt nem mehetnek ki az országból, és különben is: mit akarsz még? Mondtam, azt, hogy rehabilitálják a törvénytelenül kivégzett Nagy Imrét. Mire P. elkezdett üvölteni: „Azt? Azt várhatod! Jegyezd meg, hogy Nagy Imrét sohasem fogják rehabilitálni!”

Hát az a rendszer, amíg biztos volt a dolgában, nem is tette. 1989-ben persze már más volt a világpolitikai helyzet és Pozsgay Imre történetszemlélete is. P. K. ezután csalódottan visszament Magyarországra, én pedig átmentem egy évre Kaliforniába lengyelt és magyart tanítani.

Magyarországon még nem népszerűek a „zöldek”, vagyis a környezetvédők, bár egyes környezetkárosodó ügyekben neves közéleti személyiségek (pl. Sólyom László) is leadják a voksukat. Falvakban, városokban késhegyig menő viták folynak egy-egy hulladékégetőről vagy szeméttárolóról. Angliában most került újra napirendre az atomerőművek kérdése. Tony Blair próbál megoldást találni az északi-tengeri olajmezők várható kimerülésére, s e percben alighanem nem lát jobb megoldást, mint az atomerőművel előállított energiát. Nem tudni, az angolok követik-e a francia példát (Franciaország tele van atomerőművekkel, és eddig még, szerencsére, egy se robbant föl) vagy pedig valamilyen radikálisan új módját találják meg az energiaszolgáltatásnak.

Mindez összefügg azzal, amit nemrégen a Guardian egyik cikkében olvastam. Itt Madeleine Bunting arról értekezik, hogy a fogyasztói társadalom nem teszi boldoggá az embereket. Nem csak azért, mert az igények teljesebb kielégítése rengeteg energiát fogyaszt, így növeli a környezet szennyezését, hanem azért is, mert a cikkíró szerint létezik „érzelmi szennyezés”, sőt szerintem általános „hangszennyezés” is. New Yorkban vagy Londonban ötpercenként hallani egy rendőrautó vagy mentőkocsi szörnyű rikoltozását, az utcán dübörögnek a dízelmotorok, az ember ha bemegy egy londoni kávézóba, sőt újabban egy nagyáruházba (!), kötelező módon ott is harsogó popzenét hall, amit nem lehet kikapcsolni.

Az „érzelmi szennyezés” a televízió-műsorokon keresztül folyik: egy átlag amerikai vagy brit gyerek tízéves kor előtt már egy életre való gyilkosságot, kegyetlenséget, szabályos vérfürdőt láthat a képernyőn. A szociálpszichológusok egyelőre nem biztosak benne, hogyan hat ez a gyerekekre, bár már előfordult ún. „leutánzott” (copycat) gyilkosság vagy családirtás is. Ami a felnőtteket illeti, Bunting asszony úgy véli, a tévés hirdetések is felelősek a fogyasztói társadalom boldogtalanságáért: ha nem tudjuk megvenni a legjobb és legújabb termékeket, ez állandó frusztrációhoz vezet azoknál, akiknek becsvágya nagyobb, mint jövedelme vagy értelmi képességei. Régebben az egyes osztályokba való beleszületés többnyire meghatározta az egyén ambícióit, ma már „egyenlők vagyunk!” felkiáltással a piac úgy tesz, mintha valóban egyenlők lennénk, pedig ez nem csak országok vagy kontinensek viszonylatában nem áll fenn, még a legfejlettebb országokra nézve sem igaz. Lehet, hogy az egyenlőtlenség csak akkor nem vezet frusztrációhoz, ha egyfajta új (genetikailag manipulált) kasztrendszer jön létre, amelyen belül mindegyik rétegnek meglesznek a sajátos lehetőségei és ezen belül ésszerű és kielégíthető igényei.

De térjünk vissza a környezetszennyezéshez, amelynek ma már általánosan elfogadott része a „globális felmelegedés”. Ezt a Nyugat fogyasztói társadalmai képtelenek megakadályozni, sőt ez a folyamat még gyorsul is az által, hogy India és Kína tömegei is magasabb életszínvonalat akarnak, és rohamosan iparosítanak, az iparosítás meg rendkívüli módon szennyezi a környezetet. Kínában ma már a szennyezett folyók és a nagyvárosok túlszennyezett levegője szinte nagyobb problémát okoz, mint a sajtószabadság és más szabadságjogok korlátozása – de a java még hátravan. Bár a világ olajtermelése abszolút számokban növekszik, megvásárolható olajkészletei fogynak – Kína étvágya ebből a szempontból félelmetes. Ha a közeljövőben nagy katonai szövetségek jönnek létre, az egyik ezek közül Irán szövetsége lesz Kínával, illetve az amerikaiak kivonulása után a síiták által vezetett Irakkal – a Nyugatnak nem túl kedvező forgatókönyv, elismerem, de határozottan van rá lehetőség.

A jövőt persze senki sem képes teljesen előre látni. Mindig legalább három verzió létezik egy-egy problémát illetően. Én úgy gondolom, hosszútávon növekszenek az önkorlátozó társadalom s ezzel az állam szerepének esélyei. Most még nem arról van szó, hogy az állam belebeszéljen mindenbe (ahogy azt a huszadik század diktatúrái tették), hanem hogy hathatósan fékezze a gyors haszonra hajtó magáncégek, trösztök és konszernek tevékenységét. Amikor Bush azt mondja, azért „nem hisz” a globális felmelegedésben, mert az „rosszat tesz az amerikai gazdaságnak”, főleg a nagy olajvállalatokra, a repülőgépiparra és más nagy környezetszennyező intézményekre gondol. Amikor kezd másra is gondolni és fontolgatni, hogy belépjen-e a kiotói egyezménybe, már lehet, hogy késő lesz.

Függetlenül attól, mennyire lehet fékezni a nagy ázsiai tigris, Kína energiahajszolását, a jövő, úgy hiszem, egyre inkább az „öko-szocializmusé”, ami nem lesz sem „nemzeti”, sem „proletár”, hanem általános emberi érdekeket tart majd szem előtt. Például azt, hogy normálisan lehessen élni a földön. A szabad verseny csak addig tarthat, amíg van mit eladni – olcsóbban vagy drágábban, de áruba bocsátani. Az „öko-szocializmus” nagy pillanata az lesz, amikor kiderül, hogy a földgolyó víztartalékai végesek, illetve hogy földért már nem érdemes háborúzni, de édesvízért igen, és a szabad egyének vízhasználata államilag lesz csak szabályozható, sőt lehet, hogy nemzetközi szankciókat kell alkalmazni ez ügyben. Ha politikus lennék, futkosna a hideg a hátamon ettől a perspektívától.

London, 2005 decemberében