Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / Mi az, ami átváltozik, és mivé?

Mi az, ami átváltozik, és mivé?

Gály Katalin festőművész Transfigures című kiállítása

[Magyar Telekom Galéria, 2006. augusztus 29. – szeptember 29.]

   

Az 1953-as születésű, pozsonyi illetőségű Gály Katalin a Magyar Telekom Galériában megrendezett kiállításának meghívóján bár festőművésznek jelölteti magát, én szívesebben nevezném őt képzőművésznek, mert alkotói megnyilvánulásai intellektuális alapokon nyugszanak. Ennek viszont az a tárgyiasult következménye, hogy műveinek anyagai, technikái és műfajai mindig egyedi besorolást és elbírálást igényelnek. Mert Gály mindig mindent át-képez. A szó szoros értelmében átváltoztatja, átformálja, átalakítja, átszellemíti a fogalmakat, dolgokat, élményeket, talált képeket, helyzeteket, anyagokat, írásjeleket stb. Sőt annak is szükségét érzi, hogy megfelelő szavakban, mondatokban, hasonlatokban, történetekben és gondolatokban is végére járjon elképzeléseinek és ötleteinek. Tehát az elmélet és az önvizsgálat síkján is keresi alkotásainak indítékait, ok-okozati összefüggéseit és lehetséges magyarázatait. Ezért művei ezerszer inkább térben és időben működő kulturális metaforák, mint hagyományos értelemben vett narratív vagy önmagában való festmények és grafikák.

Harmonikás, Zsonglőr, Mágus, Labirintus (Fotó: Gály Katalin)

A kiállításhoz készült fogalmazványában, amelynek az angol transfigures – átváltozik – átszellemül címet adta, ezúttal is megkísérli összefoglalni inspirációs forrásait.

Gály három ilyen sugallatot, ihlető forrást, ösztönző belélegzést említ, amely jótékonyan animálta képzeletében azokat a bizonyos visszaáramló, megtermékenyítő lelki folyamatokat.

Elsőre elmeséli egy kiállítás-megnyitón begyűjtött varázslatos performansz-élményét, ahol és amikor egy Peter Machajdík nevű művész a trombitájából kifújt, kilehelt hangok segítségével mozgásba hozta s ez által a bennük elrejtett harangocskák által meg is szólaltatta a terem padlójára helyezett, hóemberszerű keljfeljancsi-figurákat (P. M. és Milan Adamčiak, Művészetek Háza, Pozsony, 1991). Másodjára megemlíti, hogy a közelmúltban, fia kórházi látogatásakor, aki egy súlyos gerincműtéten esett át, véletlenszerűen találkozott egy angol nyelvű könyvvel, amelynek találomra felnyitott lapjai között megpillantotta az úgynevezett wilmingtoni hosszú ember (Long Man of Wilmington) figurájának egy fekete-fehér fotóját (Christopher Knight and Robert Lomas: Uriel’s Machine). Ez a különös és rejtélyes, egy dél-angliai domboldalba vájt, hetven méter hosszú, a jobb és bal kezében egy-egy rudat tartó álló alak valószínűleg a mezolit vagy neolit korban készülhetett és mágikus célokat szolgált. Botjait asherahoknak nevezik, amelyek valószínűleg a termékenység istennőjéről, Asherahról kapták a nevüket. A művész képzeletében tehát fokozatosan összeolvadtak az említett zenei performansz és a megismert Asherah-mítosz elemei, és a varázslás, az átszellemítés, az átlelkesítés, az átváltoztatás értelmében megszülettek a wilmingtoni hosszú ember emblematikus transzfigurációi. Ebbe a kreatív folyamatba azonban egy harmadik mozzanat is beleszólt, történetesen Gály egy 1992-ben készült informel jellegű alapképe, a rendkívül érzékeny, alig-színeket és alig-jeleket használó Katagrammák című sorozatból, tudniillik a kiállításon is bemutatott foltszerű festményén három halvány, mégis határozott függőleges egyenes jelenti a szervezőerőt. S ezek a mű imaginárius terében botszerűen lebegő, enyhe pozitív-negatív plaszticitással rendelkező, tubusból festett s a festéktubus ólomszája által karcolt-rajzolt „varázspálcák” két hosszú ember figuráját képzettársították maguk közé, amelyeket a megismert Asherah-mítosz alapján elnevezett Dawnnak, azaz Virradatnak és Dusknak, azaz Alkonyatnak. Virradat és Alkonyat számítógépen modellált, majd nagyméretű szúnyoghálókra vastag alkoholos filccel átvitt rajzos figurái (Dawn & Dusk I–III.) azonban további alakváltozásokon mentek át, így születtek a kiállítás most már olajjal farostra festett újabb emblematikus szereplői, a Harmonikás, a Zsonglőr, a Mágus és a Labirintus, valamint a szintén szúnyoghálóra kontúrozott két tükörszimmetrikusan álló, ironikusabb hangvételű mobiltelefonáló hosszú ember festményrajzai is (Dawn & Dusk IV.). Sőt negyedik elemként azt is meg kell említenünk, hogy a kiállított, kisebb méretű merített papírokra vegyes technikával készített Déjà vu? (2004) ciklus közel-keleti élmények alapján született, egyedi színharmóniákat alkalmazó, kollázs elemeket is tartalmazó négy gyönyörű darabjának függőleges és vízszintes informel és geometrikus-absztrakt kompozíciós rendszerekkel kottaszerűen operáló, réteges „emlékszerkezetei” szintén asszociatív kötőanyagai a szubjektív módon összekapcsolt wilmingtoni hosszú ember és a kánaáni Asherah-mítosz építményének.

De mi is az, ami átváltozik vagy átszellemül ezeken a képeken, és mivé? Mi az, amit a művész átváltoztatni vagy átszellemíteni kíván a nézőben?

Mert ahhoz nem fér kétség, hogy ezek a művek ilyesmi szándékkal készültek. Sőt az invokatív, a fohász vagy felszólító jellegű figurák egyenesen involválják a nézőben, magától értetődővé teszik a látogatóban (gondoljunk csak bele, a Magyar Telekom óriási üvegcsarnokában, embert beszippantó hatalmas előszobájában, csővázbordázatú roppant tüdejében vagyunk, ahol a körbefutó épületsor többemeletnyi ablak-rasztere mintha egyetlen modern kolumbáriummá állna össze!), hogy itt nem valamiféle érzéki művészetről, hanem eligazító táblákról, képzetsorokat elindító, az alapvető alkotói szerepeket tömören összefoglaló közlekedési jelekről, térben és időben szabadon mozgó kulturális metaforákról van szó.

Mert ezek a képek elsősorban jelek és nem festmények! Ugyanolyan titokzatosan működő alanyi jelszituációk, szimbólumok és modern hiedelemábrák, mint azok a hatalmas közösségi rendeltetésű prehistorikus domborulatrajzok vagy ős land art munkák (pl. Cerne Abbas-i óriás, uffingtoni fehér ló, westburyi fehér ló), amelyek Anglia több helyszínén ma is fellelhetők. Leegyszerűsített indexei a rejtelmes hitnek és mágiának, emblematikus ikonjai a teremtő, kreatív emberisteneknek és bajelhárító szerepeknek, valamint tömörített szimbólumai a lelki-szellemi átminősülés-óhajoknak és -ingereknek, a látható és a láthatatlan határmezsgyéinek, a művészi cselekvés miértjeinek és irányultságainak.