Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / Szerelmeslevelek

Szerelmeslevelek

Polgár Anikó fordításai

     

1.

(Egy fiúhoz)

 

A rózsák sietve szállnak hozzád, mintha szárnyak lennének a szirmaik. Fogadd őket kegyesen, mint Adonisz emlékezetét, mint Aphrodité festékét, és mint a föld szemeit. Az atlétához az olajág illik, a nagy királyhoz az egyenesen álló tiara, a katonához a sisakforgótaréj, a szép fiúhoz pedig a rózsa: egyrészt azért, mert mindkettő egyformán jó illatú, másrészt mert színük is hasonló. Ne te vedd hát magadra a rózsakoszorút, hanem a rózsákhoz add díszül magadat!

 

2.

(Egy hölgyhöz)

 

Egy rózsakoszorút küldtem neked, nem azért, hogy téged megtiszteljelek vele (bár természetesen azért is), hanem hogy maguknak a rózsáknak a kedvükben járjak, hogy ne hervadjanak el.

 

3.

(Egy fiúhoz)

 

A lakedaimóniak bíbor mellvértet öltöttek magukra, egyrészt azért, hogy félelmetes külsejükkel elriasszák az ellenséget, másrészt azért, hogy ne vegyék észre a vért, hiszen az is hasonló színű. Nektek, szép fiúknak csak rózsákkal kell felfegyverkeznetek: ez a teljes fegyverzet, amit szeretőtöktől kapnotok kell. A jácint a világos bőrű fiúhoz illik, a nárcisz a sötét bőrűhöz, a rózsa viszont mindegyikhez: hiszen a rózsa is fiú volt egykor és virág is és gyógyszer is és illatos kenőcs. A rózsák győzték meg Ankhiszészt, a rózsák vetkőztették le Árészt, a rózsák figyelmeztették Adóniszt arra, hogy jönnie kell. A rózsák a tavasz hajszálai, a rózsák a föld villámai, a rózsák a szerelem fáklyalángjai.

 

4.

(Egy fiúhoz)

 

Vádolsz, hogy nem küldtem neked rózsákat. Nem hanyagságból tettem ezt, s nem is azért, mert érzéketlen vagyok, hanem azért, mert belegondoltam, hogy vörösesszőke vagy, és saját rózsáid ékesítenek, ezért idegen virágokra nincs szükséged. Homérosz sem díszítette koszorúval a vörösesszőke Meleagrosz fejét, hiszen ez tűz lett volna a tűzre és még egy üszkös fahasáb; Akhilleusz fejét sem koszorúzta meg, sem Menelaoszét, sem a műveiben szereplő többi hosszú hajú hősét. Borzasztóan irigy virág ez, korai halálra szánt, és gyorsan el is pusztul. Azt mondják, létrejöttének oka is egy nagyon fájdalmas eset volt: egy rózsatövis ugyanis, ahogy a ciprusiak és a föníciaiak mesélik, megszúrta az épp arra sétáló Aphroditét. Ne koszorúzzuk meg magunkat vérrel! Óvakodjunk a virágtól, mely még Aphroditét sem kímélte!

 

9.

(Egy fiúhoz)

 

Mi történt a rózsákkal? Mielőtt hozzád kerültek volna, szépek voltak, igazi rózsák – de hiszen el sem küldtem volna őket, ha nem lettek volna méltók arra, hogy a tieid legyenek! Ám amint odaértek, rögtön elfonnyadtak, és az illatukkal együtt lelküket is kilehelték. Hogy mi az igazi ok, nem tudom biztosan, hiszen nem akarták elárulni nekem, de azért nem olyan nehéz kitalálni. Nem viselték el, hogy valaki felülmúlja őket, és nem is tudtak versenyre kelni veled: alighogy hozzáértek az illatosabb bőrhöz, már végük is volt. A lámpás is kialszik, ha az erősebb láng legyőzi, és a csillagok is elhomályosulnak, hiszen nincs erejük a napba nézni.

 

10.

(Egy fiúhoz)

 

A madarakat a fészkek fogadják magukba, a halakat a sziklák üregei, a szép fiúkat pedig a szemek. A madarak és a halak költöznek és vándorolnak, hol ide, hol oda telepednek át, vonulásukat az évszakokhoz igazítják – ámha a szépség egyszer befészkeli magát a szembe, erről a szálláshelyről sosem távozik el. Így fogadtalak be én is, és szemem hálójában viszlek magammal mindenhová. Ha utazom, pásztorként látlak magam előtt: szépséged, ahogy ott ülsz, a köveket is megindítja. Ha a tengerre megyek, te emelkedsz ki a mélyből, mint egykor Aphrodité, ha a rétre, te tűnsz elém a virágok közül. Csakugyan nem nő ott semmi hozzád hasonló: még ha szépek is egyébként a virágok és bájosak, szépségük csupán egy napig tart. Ha a folyó mellett járok, a folyó, magam sem tudom, hogyan, eltűnik a szemem elől, s úgy látom, te folysz ott helyette, szép vagy és hatalmas, sokkal hatalmasabb, mint a tenger. Ha felnézek az égre, úgy tűnik nekem, hogy lebukott a nap, és valahol lent rója az útját, s helyette ő ragyog, akire annyira vágyom. Ha pedig eljön az éjszaka, csak két csillagot látok: Heszperoszt és téged.

 

19.

(Egy fiúprostituálthoz)

 

Eladod magad – de hát ezt teszik a zsoldos katonák is. Mindig ahhoz tartozol, aki megfizeti – de hát így vannak a kormányosok is. Úgy iszunk belőled, mint a folyókból, úgy tapintunk téged, mint a rózsát. Szeretőidnek tetszel, mert meztelenül is kiállsz, és átadod magad az ítéletüknek: ez csak a szépség kiváltsága, melyet a nyíltság boldoggá tesz. Ne szégyelld engedékenységedet, inkább légy büszke szolgálatkészségedre! Hiszen a vízből is jut mindenkinek, és a tűz sem csak egyeseké, a csillagokat is egyaránt magáénak tarthatja mindenki, a nap pedig mindannyiunk közös istensége. A házad a szépség fellegvára, azok, akik oda belépnek, papok, azok, akik koszorút viselnek fejükön, az ünnepi küldöttség tagjai, a pénz pedig adó. Uralkodj kegyesen alattvalóidon, fogadd őket, és tégy róla, hogy még jobban imádjanak!

20.

(Egy hölgyhöz)

 

Amikor Zeusz elaludt az Ída hegyén, virágokat fakasztott a föld: lótuszt, jácintot és sáfrányt; de rózsák nem voltak köztük. Vajon azért, mert a rózsa kizárólag Aphrodité tulajdona (még Hérának is úgy kellett tőle kölcsönkérnie, miképpen a varázsövet is kölcsönkérte egykor), vagy azért, mert a rózsák jelenlétében Zeusz nem tudott volna elaludni, nekik[1] viszont el kellet altatniuk őt? Amikor ugyanis a rózsák kiárasztják illatukat, az embereknek és az isteneknek is gyönyörrel eltelve kell virrasztaniuk, hiszen az erős illat minden nyugalmat elűz. De hagyjuk az efféle kérdéseket Homéroszra, legyen ez a költők szabadsága! Te azonban faragatlanul viselkedtél, amikor egyedül aludtál a rózsákon, és önuralmat tanúsítottál egy olyan környezetben, melytől távol van bármiféle szemérmesség. Ott kellett volna lennie veled a szeretőid közül az egyiknek: vagy nekem, vagy Zeusznak, hacsak nem kívántál, szépségem, a koszorút a melledre szorítva egy új csábítóval összefonódni.

 

21.

(Egy hölgyhöz)

 

Mért keresed a rózsákat, te vörös hajú? Hiszen a természeted ugyanolyan, mint az övék! Mért fogadsz el olyan virágot, mely rövid időn belül semmivé lesz? Mért koszorúzod tűzzel  a fejed? Azt hiszem, az a nyakék is, melyet a kolkhiszi nő Glaukénak küldött, mérgezett rózsákból készült, ezért égett el Glauké, mikor magára vette. A rózsák kellemesek: ne múlják hát felül kellemükkel a szép nőket! A rózsák illatosak: ne versengjenek hát az illatukkal! A rózsák korai halálra szántak: ne ijesszék hát őket! A lehulló rózsaszirmokat nem is tudnám máshoz hasonlítani, mint az emberekhez, akik holtan esnek össze. Sokan azok közül, akik nagyon szerelmesek, jobban tudnak bánkódni a lehullt szirmok miatt, mint örülni a még ép rózsakelyheknek, mert a jelenvaló gyönyört legyőzi az eljövendő félelem. A te fejed egy nagy, virágba borult rét, melynek virágai nem tűnnek el nyáron sem, és láthatóak télen is, s ha leszakítjuk őket, nem hullajtják le a szirmukat. Bárcsak megengednéd, hogy legalább egy hajfürtöt levágjak! Ha ezzel az illattal mehetnék el, olyan rózsákat kapnék tőled ajándékba, melyek sosem hervadnak el.

 

22.

(Egy hölgyhöz)

 

A nő, aki szépítkezik, a hibáit próbálja rendbe hozni, attól félve, hogy hiányosságai lelepleződnek: akinek a szépsége természetes, nincs szüksége kiegészítőkre, önmagában is elegendő, mint minden, ami tökéletes. A szem aljának kifestése, a vendéghaj, az arc pirosítása, az ajak rúzsozása, bármiféle kozmetikai készítmény használata és mindenfajta hamis ragyogás, mely csupán a pirosítónak köszönhető, a hibák kijavítását szolgálja: a természetességben rejlik az igazi szépség.  Így hát, ha hiszel önmagadban és magabiztos vagy, az csak növeli szerelmemet, hiszen úgy vélem, nyugalmad biztos jele annak, hogy bízol saját szépségedben. Mivel nem mázolod ki az arcod, senki nem sorol téged az afféle viaszbabák közé; a te társnőid olyan hamisítatlan szépségű hölgyek, mint a régiek, akik aranyesővel, bikával, vízzel, madarakkal, kígyókkal szeretkeztek. A pirosító, a viasz, a tarentumi ruha, a kígyó alakú karperec, az arany bokaperecek a Thaiszok, Arisztagorák és Laiszok tartozékai.

 

23.

(Egy hölgyhöz)

 

Ha pénzt vársz tőlem, szegény vagyok, ha viszont barátságot és becsületes jellemet, akkor gazdag. Engem azonban nem érint olyan kínosan ez a pénztelenség, mint amennyire szégyenletes számodra az, hogy pénzért adod a szerelmedet. Csak a hetérák szokták befogadni a lándzsás-kardos katonákat, akik hajlandók fizetni; egy szabad nőnek mindig a tisztességet kell szem előtt tartania, és a jóra való férfit kell kegyeiben részesítenie.  Parancsolj meg nekem bármit, amit csak akarsz, én megteszem: ha felszólítasz, hogy hajózzak ki a tengerre, én hajóra szállok; ha azt kívánod, hogy korbácsoljanak meg, én elviselem; ha azt, hogy dobjam el magamtól az életet, egy percig sem habozok; ha azt akarod, hogy tűzbe menjek érted, ezt sem tagadom meg tőled. Melyik gazdag férfi lenne ilyesmire képes?  

 

24.

(Egy fiúhoz)

 

Agamemnón, mikor legyűrte haragját, szép volt, és nem is egy, hanem egyszerre több istenhez hasonlított:

 

mennykövező Zeuszénak tűnt feje és szemepárja,

melle Poszeidóné, Árészra ütött derekával.[2]

 

Ám ha nem tudta türtőztetni magát, kijött a sodrából, és haragja társai ellen fordult, akkor szarvashoz és kutyához tartották hasonlónak[3], nem pedig Zeusz szemeihez. A vadkan szokott ugyanis dühöngeni, meg a kutyák, a kígyók, a farkasok és az összes többi értelem nélküli vadállat. Egy szép ember viszont már akkor is elszomorít, ha nem mosolyog, nem még hogyha a szokásosnál mogorvább lesz. A naphoz sem illik, ha arcát felhők takarják el. Mi akar hát lenni ez a levertség, ez az éjszaka, ez a komor sötétség? Mosolyogj, szedd össze magad, add vissza nekünk szemed napsugarát!

 

25.

(Egy hölgyhöz)

 

Tegnap rajtakaptalak, hogy haragos vagy, és úgy tűnt, hogy egy másik nőt látok. Az érzelmi felindulás okozta ezt, mely teljesen megzavarta arcod báját. De most már türtőztesd magad, és ne nézz ilyen mogorván! Hiszen a holdat sem tartjuk ragyogónak, mikor felhők takarják, Aphroditét sem tartjuk szépnek, mikor haragszik és sír, Hérát sem nevezzük tehénszeműnek, mikor Zeuszra neheztel, a tengert sem isteninek[4], mikor háborog. Athéna még a fuvolát is eldobta, mert eltorzult tőle az arca[5]. Már az Erinnüszöket is Eumeniszeknek hívjuk, mert megtagadták rideg természetüket, és a rózsák töviseiben is örömünket leljük, mert még ha egy vad bokron nőnek is, mely meg tud szúrni, és fájdalmat tud okozni, ám a rózsák révén a tövisek is nevetnek. Egy nő arcának a nyugalma is virág. Ne légy hát szúrós és ne riassz el, ne vond meg magadtól a szépséget, ne foszd meg magad a rózsáktól, melyek nektek, szép nőknek a szemeitekben virágoznak. Ha pedig nem hiszed el, amit mondok, fogd a tükröt és nézd meg, mennyire megváltozott az ábrázatod. Jól is tetted, hogy elfordultál! Megutáltad magad, megijedtél, vagy nem ismertél magadra, esetleg már meg is bántad az egészet.

 

30.

(Egy férjes asszonyhoz)

 

Lényegében ugyanaz, ha a férjeddel csinálod vagy a szeretőddel. Ez utóbbi ugyan nagyobb veszélyt rejt magában, de az élvezet is nagyobb. Ha nyíltan és szabadon tehetsz valamit, az nem okoz akkora örömöt, mint a tiltott gyönyör; a lopott élvezet mindig kellemesebb. Ezért vette föl Poszeidón is a bíbor hullám formáját, Zeusz is ezért változott aranyesővé, bikává, kígyóvá[6], és öltött egyéb alakokat, s így születtek a házasságtörésekből olyan istenek, mint Dionüszosz, Apollón és Héraklész. Homérosz azt állítja, hogy Héra is akkor látta Zeuszt szívesen, amikor titokban egyesült vele: így változtatta a házastársi szabadságot titkos házasságtöréssé.

 

31.

(Egy hölgyhöz)

 

Egy házasságtörőnek a csábításért rendkívül nagy árat kell fizetnie, és fájdalmas dolog, ha kudarcot vall. Sikerével a törvényszegést kockáztatja, a csalódásért viszont szerelmével fizet. De jobb, ha az ember eléri azt, amit akar, még ha félnie is kell, mint ha visszautasítják és szenved.

 

32.

(Ugyanahhoz)

 

Szemeid áttetszőbbek, mint a pohár, hiszen rajtuk keresztül a lélekbe látni; arcod pírja még a bor színénél is szebb; vászonkhitónodon visszatükröződik arcod ragyogása; ajkadat a rózsák vére festette meg; s úgy tűnik nekem, mintha a vizet, amit hozol, szemed forrásából merítenéd, ezért te is egy vagy a nimfák közül. Hány siető embert állítasz meg? Hány erre elhaladót tartóztatsz fel? Hányat hívsz magadhoz, ha megszólalsz? Én először is, amint meglátlak, szomjazom, és akaratom ellenére megállok: a pohár a kezemben marad, de nem emelem ajkaimhoz, mert tudom, hogy belőled iszom.

 

33.

(Ugyanahhoz)

 

A poharak üvegből vannak, de a te kezeid ezüstté és arannyá változtatják őket. – Mint ahogy érzéki külsőt is a te szemeid kölcsönöznek nekik. Ám ez az áttetsző ragyogás lélektelen és mozdulatlan, mint az állóvizeké – azok a poharak viszont, melyek a te arcodon vannak, úgy tűnik, másfajta érzékiséggel örvendeztetnek meg, és a csókok ismeretével. Tedd hát le azokat a poharakat, mondj búcsút nekik (már csak azért is, mert törékeny anyaguk félelmet kelt), és csak a szemeiddel igyál az én egészségemre – Zeusz is csak megízlelt egy ilyen italt, s szerzett magának egy szép pohárnokot. De ha úgy tetszik, ne pazarold a bort, csak vizet önts a pohárba: emeld az ajkaidhoz, töltsd meg csókokkal, s ezzel kínáld a szomjazókat. Senkit sem hagyhat annyira érintetlenül a szerelem, hogy még dionüszoszi élvezetekre vágyjon Aphrodité szőlőfürtjei után.

 

35.

(Egy hölgyhöz)

 

Danaé aranyat kapott ajándékba, Léda madarakat, Europé a nyáj javát, Antiopé valami olyasmit, ami a hegyekben él, Amümoné olyat, ami a tengerben[7]. A költők ezeket az ajándékozásokat mítoszokká alakították, megnyerő hazugságaikkal eltorzítva az igazságot. Fogadd, fogadd hát el te is az ajándékokat! Hagyj fel ezzel a nemes érzelmeket mutató alakoskodással, hagyd abba ezt a szemérmes tettetést, hogy én is Zeusz legyek és Poszeidón: hogy megadjam neked, amit te akarsz, és megkapjam tőled, amit én akarok.

 

41.

(Athénodóroszhoz)

 

A szem csábít szerelemre, te mégis korinthoszi létedre beleszerettél egy ión fiúba, akit csak hírből ismersz. Aki még nem tudta, most biztos jelét kapta annak, hogy az értelem is lát.

 

47.

(Egy hölgyhöz)

 

Ha spártai lennél, szépségem, emlékeznél Helenára és a hajóra; ha korinthoszi lennél, Láisz lakomáira; ha boiótiai, Alkméné nászára. Ha Éliszből származnál, nem hallottál volna Pelopsz versenyfutásáról? Nem irigyelnéd a lányt, akit a látványosság után rögtön férjhez adtak? Nem csodálnád Alpheioszt? Nem innál a vőlegény egészségére? Türó az Enipeusz folyón úszott és egyesült vele, miközben a folyó szilajul áramlott a tenger felé: nemes volt ugyanis és méltó ilyen nagyhatalmú szeretőkhöz. Úgy tűnik, theszpiaibeli sem vagy, hiszen biztosan áldoztál volna Erósznak, és attikai sem, hiszen akkor ismernéd az éjjeli szertartásokat és ünnepeket, meg persze Menandrosz drámáit. Ám ha barbár vagy is és a Thermódón folyó mellett lakó hajadonok közé tartozol, még róluk is az a hír járja, hogy ifjakkal szerelmeskednek, aztán megszülik titkos nászuk gyümölcseit. Talán trák vagy, vagy szidóni? De hiszen még azokat is hatalmába kerítette a szerelem, s az egyik Ninosszal egyesült, a másik egy boiótiaival.

Azt hiszem, rájöttem, ki vagy (hacsak nem ítélem meg az arcvonások alapján rosszul és hozzá nem értően az emberi jellemeket): a te apád Danaosz, tőle ered ez a kéz és ez a gyilkos elhatározás. De azok között az emberölő szüzek között is akadt egy, aki szerelmesének megkegyelmezett. Nem könyörgök neked, nem sírok: teljesítsd kötelességed, csak érj már hozzám, még ha karddal is.

 

51.

(Kleonidéhez)

 

Szapphó szereti a rózsát és mindig dicsőítő énekkel magasztalja. A hajadonok szépségéhez hasonlítja és a Khariszok könyökig feltáruló karjaihoz.[8] Ám ha a rózsa a legszebb is a virágok között, ékessége rövid ideig tart, tavasszal van ifjúsága teljében, aztán követi a többi virágot. A te külsőd viszont mindig virágzik: ezért szemedből és arcodról a szépség ősze úgy mosolyog, akár a tavasz.

 

54.

(Egy hölgyhöz)

 

Ha futsz is előlem, legalább fogadd el helyettem ezeket a rózsákat; és arra kérlek, ne csak koszorúként viseld őket, hanem aludj is rajtuk. Hiszen a látványuk szép, mint a tűz ragyogása, és bársonyos tapintásúak, puhábbak bármilyen fekhelynél: a babilóniai skarlátot és a tűroszi bíbort is felülmúlják, mert azok becsesek ugyan, de nem árasztanak csodálatos illatot magukból. Meghagytam nekik, hogy csókolják meg a nyakadat és érintsék meg a mellbimbóidat is – viselkedjenek férfi módra, ha megengeded: és tudom, hogy szót fogadnak majd. Ó, ti szerencsések, micsoda nőt fogtok átölelni! De kérjétek őt a nevemben, legyetek a követeim és győzzétek meg őt: ha pedig nem hallgat rátok, égessétek el!

 

55.

(Egy hölgyhöz)

 

A rózsák Erósz virágai, hiszen fiatalok is, mint ő, és gyengédek, akárcsak Erósz. Mindkettő aranyhajú, és sok más dologban is hasonlítanak: a rózsáknak nyilak helyett töviseik vannak, fáklyák helyett tűzszínük, s a szirmaik szolgálnak szárnyakként. Az időt sem Erósz, sem a rózsák nem ismerik: az Idő ugyanis olyan istenség, mely mind az érett szépségnek, mind a rózsák tartós virágzásának ellensége. Rómában virágba borított embereket láttam futni, akik gyorsaságukkal igazolták, hogy a szépség virágkora mennyire mulandó. S hogy kihasználjuk, arra tanít minket ez a futás: ha habozol, szépséged már el is hagyott. A nő, ha vonakodik, elfonnyad, akár a rózsa. Ne habozz hát, szépségem: játsszunk együtt! Koszorúzzuk meg magunkat rózsákkal: fussunk együtt!

 

60.

(Egy kocsmárosnéhoz)

 

 

Magával ragad minden, ami a tiéd; vászonkhitónod nekem olyan, mint Írisz köpenye, a kocsmád, mint Aphrodité temploma, a poharak, mint Héra szemei, a bor, mint a virág, a mozdulat pedig, ahogy három ujjad közé fogod a poharat, olyan, mint a rózsaszirmok kibomlása: rettegek, hogy mindjárt leesik az a pohár, de szilárdan áll, mintha az akaratod tartaná, s mintha az ujjaiddal összenőtt volna.  S ha néha iszol belőle, a benne maradt ital egészen tüzes lesz a leheletedtől, édesebb lesz a nektárnál, és olyan könnyedén folyik le az ember torkán, mintha nem is borból, hanem csókokból keverték volna.

     

   

   

Jegyzetek

[1] Aphrodité Hüpnosz és Poszeidón próbálta elaltatni Zeuszt. (vö. Iliász)

[2] Iliász II. 478–479. Devecseri Gábor fordítása.

[3] Vö. Iliász I. 225.  „Lomha borostömlő, szarvaszszivü és kutyaképű.” Devecseri Gábor fordítása.

[4] Vö. pl. Iliász I. 141. „most föl! a barna hajót vontassuk az isteni vízre” Devecseri Gábor fordítása.

[5] Az eldobott fuvolát Marszüasz vette fel, aki a fuvolajáték mestere lett és versenyre hívta ki Apollónt.

[6] Zeusz Danaéhoz arany eső képében, Európéhoz bika képében közeledett. Hogy Perszephonéval egyesüljön, kígyóvá változott, és ebből a nászból született Dionüszosz Zagreosz.

[7] Antiopét Zeusz egy szatír alakjában közelítette meg. Ikreik születtek: Amphión és Zéthosz. Amümoné Danaosz egyik lánya, akit Poszeidón szeretett.

[8] Vö. Szapphó: 53. töredék: „Gyertek rózsakarú, szent Khariszok, Zeusznak a lányai.” (Németh György ford.)