A huszadik század Ariadnéja

Igen, Hannah Arendt nem akart meghajolni a saját szörnyű korának. Semmi megértést sem tanúsított e borzalmas és sötét idők általánosan ünnepelt bálványai iránt. Megvetette a totalitarizmust, amelynek a lényegébe látott, és korábban írta körül, mint bárki más. Távol tartotta magát a vallásos és hazafias ortodoxiától, ráadásul folyamatosan megszegte a politikai feddhetetlenség előírásait – a baloldal felé éppúgy, mint a jobboldal felé, liberális és konzervatív körökkel szemben egyformán. Nem azonosult egyik filozófiai iskolával sem, semmilyen tannal és politikai mozgalommal sem. Állandó harcban és állandó párbeszédben állt, a legfontosabb beszélgetőtársai Platón és Arisztotelész, Hegel és Marx, Nietzsche és Heidegger voltak.

Ez a németországi zsidó emigráns, később a New York-i New School for Social Research kitűnősége, büszkén viselte az elszigeteltség és a politikai magányosság bélyegét. Kizárólag a saját nevében beszélt és írt, mégpedig tisztán, bátran és megalkuvást nem tűrve, ami máig a legnagyobb csodálatot képes kiváltani. Hannah Arendtről ezért nehéz félelem és belső nyugtalanság nélkül írni.

Hannah Arendt odavolt az ókori görögökért. Kezdjük tehát innen, hogy elmélyedjünk a vonzódásai körében: Ariadné és Thészeusz mítoszától, a labirintustól és Minotaurusztól.

Minotaurusz egy félig ember félig bika szörnyszülött volt. Mínosz krétai király felesége, Pasziphaé szülte. Hogy megszabaduljanak Minotaurusztól, fölépítettek számára egy különleges palotát, amelyet labirintusnak neveztek, s amelybe könnyű volt bemenni, de képtelenség volt kijönni; még Minotaurusznak sem sikerült.

A szörnyeteg áldozatokra éhezett, az athéniaknak minden évben táplálékként hét lányt és hét fiút kellett juttatniuk neki. A szörnyű sarctól csak az athéni király fia, Thészeusz szabadította meg őket. Önként jelentkezett, amikor a soron következő hajó az áldozatul szánt lányokkal és fiúkkal kifutott Kréta felé. A szigeten találkozott a szép Ariadnéval, Mínosz és Pasziphaé lányával. Ariadné beleszeretett Thészeuszba, és odaajándékozott neki egy gombolyag aranyfonalat, hogy azzal küzdje le a labirintust. Thészeusz a palota kapujához kötötte a fonál végét, és elindult a labirintus folyosóin, hogy találkozzon a szörnyeteggel. A legmélyebb sikátorban érte utol Minotauruszt, és ökölcsapásokkal megölte. A fénylő fonál segítségével, amely végigvezette őt a labirintus bonyolult és csapdákkal teli járatain, sikerült visszajutnia az emberek világába.

Hannah Arendt műveit olvasva eltöprengtem ezen a mítoszon. Ha a 20. századi világ egy labirintus, amelyet rejtekéből egy rettenetes szörnyeteg irányított, úgy Arendt művei jelentették a fénylő fonalat, amelynek segítségével megküzdöttünk Minotaurusszal, majd visszatérhettünk az emberi világba.

Ha egy lengyel Hannah Arendtről ír, ritka nehézségekkel kell számolnia. A totalitarizmus gyökerei és az Eichmann Jeruzsálemben szerzője az én generációm számára a leglényegesebb kérdéseket érintette: mi a totalitárius rendszer; mi a gyűlölet, amely megvakítja az egyént is, a tömeget is, hogy végül gyilkossághoz vezessen? Számomra is, aki családi elbeszélésekből ismerem a Soá borzalmait és személyes tapasztalatból a kommunizmust építő ország börtönének kenyerét, Hannah Arendt olvasása nem mindennapi kihívás. Ahogyan arra a kérdésre sem könnyű válaszolni: miért olvasom ezeket az írásokat ennyi év után is borzadályos izgalommal?

Arendt könyvei töredékesen és nagy késéssel jutottak el Lengyelországba. Ő is azok közé a közé tartozott, akiknek könyveit tilalmi listán tartotta számon a vám és a Biztonsági Szolgálat, s így azokat rendre el is kobozták. Ismerjük el, nem ok nélkül. Írásai – Orwell, Miłosz, Gombrowicz vagy Szolzsenyicin művei mellett – valóságos robbanótöltetek voltak, amelyek szétvetették a totalitárius rend szellemi felépítményét. A tudás forrásai, érvek a vitában, partner a tárgyalás folyamán.

Füstös lakásokban, illegális önképzőkörökben, diáktalálkozókon vitáztunk. Szünet nélkül mindenen vitáztunk – a totalitarizmus jelenségén, a politikába magát beleártó értelmiségi helyzetén, azon, mit jelent zsidónak lenni a vészkorszak után, a kommunista rendszer belső változásainak dinamikáján, végül a parlamentáris demokrácián és a piacgazdaságon, a kommunista diktatúra folyamatos átlényegülésén, ami mindig új csapdákat és új veszélyeket rejt magában.

A lengyel demokratikus ellenzék sok mindenre büszke lehet, s ezek közül is az egyik legfontosabb, hogy megteremtette a második nyilvánosságot. Az illegális kiadók széles körét jelentette ez, amelyek ki voltak téve ugyan a politikai rendőrség üldözésének, de a cenzúrától függetlenítették magukat. E második nyilvánosságban, a Niezależna Oficyna Wydawniczánál – amellyel én is együttműködtem – jelent meg Hannah Arendt A totalitarizmus gyökerei című könyve, s erre máig büszke vagyok.

A lengyel olvasót meglepi – de nyilván a csehet, a szlovákot, a magyart, a románt, az ukránt is –, mennyire nem ismerte és nem értette Hannah Arendt Közép- és Kelet-Európát. A kontinens e részén élő nemzetekről és azok nemzeti törekvéseiről lenézően és lekicsinylően írt. Véleménye szerint „olyan tömegek éltek itt, amelyeknek a legcsekélyebb fogalmuk sem volt hazáról és hazafiságról, sem a közös, szűkebb közösség iránt érzett felelősségről. Ez volt a baja a »kevert lakosságú zónának«, amely a Balti- és az Adriai-tenger között nyúlt el, s a dualista monarchiában nyerte el legvilágosabb kifejezését”. Ezeket a tömegeket kölcsönös viszályok jellemezték, és „e »kevert lakosságú zónában« a szolidaritás utolsó nyomai is elpárologtak a nem egyenjogúsított nemzetiségek között a központi zsarnoki bürokrácia eltűnésével, mely létével egyebek közt arra is szolgált, hogy összetartsa őket, és elhárítsa alaktalan gyűlöletüket és egymással ütköző nemzeti törekvéseiket. Most mindenki szembekerült mindenki mással, és leginkább legközelebbi szomszédjával; a szlovákok a csehekkel, a horvátok a szerbekkel, az ukránok a lengyelekkel”.

Arendt a német filozófus felsőbbrendűségének perspektívájából beszélt: „Egészen más volt azonban az első nemzeti reakció azoknak a körében, akiknek a nemzetisége nem jutott túl az etnikai hovatartozás tudatának homályos kifejezésén, akiknek a nyelve nem nőtt túl a dialektus szintjén, amelyen minden európai nyelv átesett, mielőtt irodalmi művek alkotására alkalmas nyelvvé változott volna, s akiknél a paraszti osztály nem vert mély gyökeret az ország földjében s nem jutott el a felszabadulás küszöbéig, akik ezért önnön nemzeti hovatartozásukat sokkal inkább személyiségükből fakadó, azzal együtt járó magánügynek tekintették, mintsem a nyilvánosságra tartozó társadalmi kérdésnek. Ha versenyre akartak kelni a nyugati nemzetek nemzeti büszkeségével, nem hivatkozhattak országukra, államukra vagy történelmi tetteikre, egyes-egyedül önmagukra mutathattak, vagy a legjobb esetben nyelvükre – mintha a nyelv önmagában vívmány volna –, a legrosszabb esetben szláv, germán vagy tudj' isten, milyen lelkükre.”

Małgorzata Szpakowska, miután behatóan elemezte ennek a lenézésnek a következményeit, szarkasztikusan azt írta: „Más szóval, a törzsi nacionalizmus a szellemi hazához való vonzódást jelöli, amelyet azok táplálnak, akik nem tudtak rendes nemzetállamot teremteni maguknak. Lengyel fülek számára ez természetesen szentségtörően hangzik. Hogyhogy, akkor hiábavaló volt Mochnacki egész szellemi erőfeszítése, hogy a nemzet fogalmát azonosítsa »önmaga elismerésével a saját létezésében«? Hiába a romantikusok minden szenvedése, hiába a Nemzetek Krisztusa, Konrad, Kordian és az egész mártíromsági esettár? Betű szerint véve, az Arendt által javasolt »törzsi nacionalizmus« kategória végső soron nem illik rá »a Balti- és Adriai-tenger között« élő egyik népre sem. Azok a népek, amelyek elvesztették az államiságukat, rendszerint túlnőttek már a dialektus és a »nyelvi újjászületés« szintjén; azok, amelyekben a nemzeti érzület csak a 19. században kezdett ébredni, nem árulkodtak ennyire kifejezett »álmisztikus« hajlamról.”

Tony Judt ezzel szemben megjegyzi, hogy Hannah Arendt jó párat megőrzött azokból az előítéletekből, amelyek „fiatalsága idején a művelt német rétegeket jellemezték”, éspedig „mindenekelőtt azokat, amelyek Dél- és Kelet-Európa kevésbé szerencsés nemzeteire vonatkoztak. Egy 1944-es cikkében lenézően ír az amerikai emigráns sajtóról, amiért az beletébolyodott az ezer mérföldekre távolodott Európa teljesen siralmas határvitáinak kérdésébe – hogy Csehország Lengyelországhoz tartozik-e vagy Csehszlovákiához, Vilna Litvániához vagy Lengyelországhoz! Egyetlen »kelet-európai zsidó« sem kicsinyelte volna le ezeknek a vitáknak a jelentőségét.”

A rend kedvéért idézem fel ezt, ugyanis egy lengyel szerző nem tudja nem észrevenni e nyilvánvaló badarságokat. De hiszen nem ezekért a hibáiért tartjuk Hannah Arendtet a 20. század Ariadnéjának.

Nincs értelme összefoglalni a műveit vagy elmesélni az élettörténetét. Megtették ezt már mások – lengyel szerzők is –, akiknek hozzáértő tanulmányai rászolgálnak a figyelmes olvasásra. Itt csupán megpróbálok rámutatni azokra a témákra és okokra, amelyek következtében Arendt eszmefuttatásai ma is elbűvölnek, provokálnak, ingerelnek.

Ingerel maga a „totalitarizmus” fogalom. A hagyományos baloldal számára, amely a saját önazonosságát a Hitlerrel és az európai fasiszta mozgalmakkal szembeni ellenállásra építette, a nácizmus egy lapon említése a kommunizmussal elfogadhatatlan volt. A kommunisták részét alkották a Hitler-ellenes koalíciónak, felvonultak az antifasiszta tűntetéseken, a barikádnak ugyanazon oldalán álltak, ugyanabban a börtöncellában ültek.

Amikor tehát Hannah Arendt egy lapon említette a kettőt, érvet adott a szélsőjobb erőknek, hisz az az antikommunizmusból kreált zászlót és csatakiáltást magának. Ez a fajta antikommunizmus védte az Egyesült Államokban az apartheidet és a faji szegregációt, fedezte a katonai diktatúrákat Ázsiában és Latin-Amerikában, ez állta útját bármiféle társadalmi reformnak és ez vezetett a mccartyzmus „boszorkányüldözéseihez”.

A nagybetűs történelem ördögi csapdát állított a baloldaliak elé: Hitlert és a fasiszta mozgalmakat. A fasizmussal szemben választani kellett, s ez a választás végső soron így hangzott: Hitler vagy Sztálin? Csodálkozhatunk-e, hogy oly sokan Sztálint választották?

A nagybetűs történelem azonban ugyanígy csapdát állított a jobboldaliaknak is. „A kommunizmus kísértete” – amelyet oly érzékletesen életre hívott Marx és Engels a Kommunista kiáltványban – valóban bejárta Európát. A jobboldaliak reális premisszákkal rendelkeztek ahhoz, hogy tartsanak a kommunizmus elterjedésétől a válságba süllyedt és a konfliktusoktól megtépázott világban. A választás számukra így festett: felhasználni a fasisztákat, még Hitlert is, a kommunizmus megfékezésére, vagy megengedni, hogy a fasisztákra szavazó züllött és frusztrált tömegek átvándoroljanak a kommunista forradalom zászlaja alá?

A baloldalnak Sztálinban és a kommunizmusban kellett csalódnia, a jobboldalnak Hitlerből és a fasizmusból kellett kiábrándulnia. Ám akkor csak egy dolog látszott világosan: hogy a „demoliberális” értékek és intézmények világa romba dől. A második világháború előestéjén a demokratikus államok kicsi szigetek voltak a diktatúrák európai tengerében.

Ennek a logikának a keretében a baloldali közvélemény meggyőződéssel támogatta a köztársasági Spanyolországot, miközben a nemzeti és katolikus jobboldal ugyanilyen meggyőződéssel pártolta a francóisták „nemzeti forradalmát”. Voltak, akik úgy vélték, hogy Hitlerrel szemben minden módszer megengedhető, mások ugyanezt tartották Sztálinnal és a kommunizmussal kapcsolatban.

Hitler támadása a Szovjetunió ellen 1941 júniusában még jobban összekuszálta ezt a képet. Sztálin a Nyugat szövetségese lett, amelyet nem totalitárius jobboldali formációk vezettek. A véres diktátor derék „Joe bácsivá” alakult. Sztálin kritizálása kezdett nemkívánatossá válni, azt, hogy neki is vannak áldozatai, hallani sem akarták. Aki a szovjet bűnöket emlegette, az Hitler szövetségese, de legalábbis kellemetlen okvetetlenkedő lett. A lengyelek, akik a háború első napjától az antihitlerista koalíció tagjai voltak, a saját bőrükön érezték ezt a katyńi mészárlás idején.

Mindazonáltal a leigázott Európában Hitler csaknem mindenütt talált szövetségeseket. Különféle embereket: fasisztákat, a konzervatív jobboldal híveit, „realistákat”, akik meg voltak győződve, hogy Hitler megnyeri a háborút, s máris csatlakozni akartak a győzteshez. Az antikommunizmus és a Sztálintól való félelem fűzte őket egymáshoz. Ez a félelem Közép- és Kelet-Európa országaiban végül teljességgel indokoltnak bizonyult. Sztálinnak a balti államokban aratott győzelme után mindenütt, ahová a Vörös Hadsereg benyomult – Ukrajnában, Lengyelországban, Romániában, Magyarországon – eluralkodott a terrorra és hazugságra épülő totalitárius rezsim.

1989 után visszatértek a régi témák és a régi viták. Azoknak, akik Sztálin ellen küzdöttek és később az elnyomás áldozatául estek, helyreállt az emléke és a méltósága. Többé nem Hitler és a szövetségesei jelentették az abszolút gonoszt; Sztálin és elvtársai léptek a helyére. Azokat, akik Észtországban, Lettországban, Magyarországon Sztálin ellen harcoltak, többé nem lehetett a náci hóhérsegédekkel egy lapon említeni, mert az a történelmi igazság meggyalázása lett volna. Az észt hazafi a saját országát védte a sztálini totalitarizmus ellen – az igaz, hogy a Waffen SS kötelékében, de más akkor nem volt. Hol lehet itt kitenni az egyenlőségjelet? Ám a Vörös Hadsereg veteránja azt feleli neki: én Hitler ellen harcoltam, mert a legfőbb rossz volt a világban. Szovjet kötelékben harcoltam, mert más akkor nem volt. Ma pedig bűnözőt csinálnak belőlem, egyenlővé tesznek a hitlerista népirtókkal!

A totalitárius korszak e dilemmáit valóban nehéz feloldani és mindig is nehéz lesz. E pokoli csapdákat maga az élet állította.

Hannah Arendt – és ez jelzi számomra, milyen kivételes elme volt – egyik csapdába sem esett bele Ahhoz, hogy egyszerre átlássa Hitlert és Sztálint, akik bár halálos ellenségek, egymás ikertestvérei, már valami több kellett – igazi zseniális éleslátás.

A totalitarizmust az ideológia és a terror uralmaként meghatározva Hannah Arendt eltalálta a lényeget. A totalitárius állam és társadalom működését leíró ragyogó, részletekbe menő elemzéséből megérthettük azt a világot, amelyből megszületett az én korom Lengyel Népköztársasága, e fogatlan kommunizmus. Ez a kommunizmus nem volt már olyan véres, 1956 után Lengyelországban soha többé nem tért már vissza a mindenható ideológián alapuló terror. De megmaradt a korábbi idők emléke, a bénító rettegés, az általános apátia. Nos, Hannah Arendt, ahogy műveit olvastuk, megkövetelte e rettegés megtörését, az uralkodó ideológia sztereotípiáinak felülvizsgálatát, az apátia leküzdését. Így aztán ezek a könyvek a lehető legmélyebb antitotalitárius üzenetet közvetítették, hiszen minden lelkiismeretes vita szabadságra neveli azt, aki részt vesz benne.

Hannah Arendt azt mondta, hogy cselekedni csak másokkal közösen lehet, de gondolkodni egyedül kell, visszavonultságban, saját felelősségünkre. Ha az ember gondolkodni akar, muszáj eltávolodnia a világtól, míg cselekvés közben ez a távolság elkerülhetetlenül elvész. Így Arendt többnyire a gondolkodást választotta, nem a cselekvést.

Mégsem mindig. A nácizmus rákényszerítette, hogy cselekedjék. 1943 januárjában – egészen kivételesen – többes szám első személyben beszélt Mi, menekültek című írásában. Ez a fájdalomból és dühből született elragadó esszé – félig panasz, félig vallomás – kitűnően megvilágítja viszonyát ahhoz a kérdéshez, hogy mit jelent zsidónak lenni. Arendt azoknak a nevében ír, akik mindenüket elvesztették – a hazájukat, az otthonukat, a hivatásukat, a társadalmi helyzetüket, a nyelvüket. Elvesztették a lábuk alól a talajt, és vele együtt a „a természetes reagálás képességét, a mozdulatok könnyedségének és az érzések mesterkéletlen kifejezésének lehetőségét”. Őket – illetve önmagát – a környezethez hasonulás csapdájától és az asszimiláció filozófiájától óvja.

A hasonulás nem tisztességes – mondja Arendt –, de nem is lehetséges. Hát az asszimiláció? Egy zsidó franciává vagy osztrákká való átalakulása? A zsidók Ausztriában „olyan kedélyes emberek voltak, hogy minden elfogulatlan megfigyelő csak csodálta őket. Bámulatos volt az a mély meggyőződés, amellyel átélték, hogy semmi rossz nem történhet velük. Amikor azonban a német csapatok betörtek az országba, és a nem zsidó szomszédok rátámadtak a zsidók otthonaira, az osztrák zsidók elkezdtek öngyilkosok lenni.”

„Minél kevésbé dönthetjük el szabadon – írja Arendt kegyetlen őszinteséggel –, hogy kik vagyunk és hogyan szeretnénk élni, annál inkább igyekszünk látszatot teremteni, elrejteni a tényeket és szerepeket játszani. Elüldöztek minket Németországból, mert zsidók voltunk. Alig léptük azonban át a francia határt, máris »boche«-okká[1] váltunk. Még azt is elmagyarázták nekünk, hogy el kell fogadnunk ezt a megnevezést, ha valóban elutasítjuk Hitler fajelméletét. Hét éven keresztül játszottuk azt a nevetséges szerepet, hogy franciákká váljunk, vagy legalábbis »leendő állampolgárokká«; a háború kezdetekor azonban mint »boche«-okat internáltak bennünket. Időközben azonban a legtöbbünk olyannyira hűséges franciává vált, hogy képtelenek voltunk a francia kormányrendeletet kritizálni; teljesen rendjén valónak találtuk, hogy internáltak. A történelem első önkéntes foglyai voltunk. A német invázió után a francia kormánynak csak meg kellett változtatnia a cég nevét; németekként börtönöztek be, de zsidóként nem engedtek szabadon.”

Azok számára, akik mélyen a német kultúrában gyökereztek, nem voltak vallásosak és a judaizmus hagyományától is elszakadtak, különös jelentőséggel bírt ez a vallomás: „Ha a hazafiság rutin vagy gyakorlat kérdése lenne, a világ leghazafiasabb népe lehetnénk.” Azonban „az őslakosok gyanakvóak lettek azokkal a furcsa lényekkel szemben, akikké lettünk. (…) A manapság oly gyakran megkérdőjelezett hűségünknek hosszú története van. Ez az asszimilált zsidóság százötven éves története, amely ezalatt egy sosem látott tettet hajtott végre: bár egész idő alatt arra törekedett, hogy bebizonyítsa, ő nem is zsidó, ám a végére ugyanúgy zsidó maradt.”

És tovább: „A mi Ulysses-vándoraink borzalmas zavarodottsága, akik nem tudják, valójában kicsodák, könnyen magyarázható azzal a megszállottsággal, amellyel elutasították, hogy megőrizzék az identitásukat. (…) Olyanok vagyunk, mint akiket kényszerképzetek gyötörnek: megállás nélkül megpróbáljuk eltakarni a képzelt stigmánkat. (…) Ugyanúgy elbűvöl minket minden új nemzet, ahogyan egy testes nő reméli minden új ruhától, hogy bájosabban fog benne kinézni. De csak addig szereti ezt a ruhát, ameddig hisz annak csodás tulajdonságaiban, és amint rájön, hogy mit sem változtat alakján – vagy éppen társadalmi helyzetén –, kidobja. (…) Meglepő lehet, hogy az összes álruhánk nyilvánvaló haszontalansága sem tántorított el bennünket. (…) A legtöbben közülünk teljesen függenek a társadalmi pozíciójuktól; elvész az önbizalmunk, ha a társadalom nem fogad el bennünket, és készen állunk – ahogyan mindig is készen álltunk – minden árat megfizetni azért, hogy a társadalom befogadjon minket.”

A sikertelen asszimiláció különböző, a hasonulás, a pénz vagy a hatalom kiszolgálása általi formáit mélyrehatóan elemzi, majd megállapítja: „A modern zsidó történelem hajlamos megfeledkezni a zsidó hagyomány e másik vonulatáról – Heine, Rahel Varnhagen[2], Sólem Aléhem[3], Bernard Lazare[4], Franz Kafka (…) hagyományáról. Ez a zsidók egy kisebbségének hagyománya, akik nem akartak sikerre törni, kitűnni, hanem jobban kedvelték a »tudatos pária« szerepét. Az elismert zsidó tulajdonságok – a »zsidó szív«, az emberség, a humor, a pártatlan intelligencia – mind pária-tulajdonságok. A zsidók minden hibás tulajdonsága – a tapintatlanság, a politikai ostobaság, a kisebbségi komplexusok és az anyagiasság – ugyanakkor egytől egyig a feltörekvők jellegzetességei. Mindig voltak zsidók, akik nem tartották érdemesnek, hogy az emberségüket és éleslátásukat feláldozzák a kasztszerű korlátoltság vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott pénzügyi tranzakciók oltárán.”

Ha figyelmesen elolvasták volna, ezeknek a szavaknak zsidó körökben keserűséget és haragot kellett volna ébreszteniük. Ki olvasott azonban 1943-ban, a vészkorszak tetőfokának pillanatában ilyen cikkeket?

Húsz évvel később azonban figyelmesen elolvasták az Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról című könyvet. Ebben a művében Hannah Arendt szakított számos zsidó mítosszal és sztereotípiával, és a zsidó közösség számára pár felettébb kínos kérdést is feltett. Bírálta magának az Eichmann-pernek a filozófiáját, és felvetette a náci adminisztrációval együttműködő zsidó judenratok kérdését.

A könyv botrányt kavart, amelynek visszhangját még ma, negyven év után is hallani. Anélkül, hogy elmélyednék e kérdésben, érdemes egy-két megjegyzést tennem. Először is azzal, ahogy minden formaság nélkül bírálta Izrael állam intézményeit, és ahogy a zsidó történelem sötét lapjait vállalta, Arendt megmutatta, min alapszik az ő zsidó önérzete, hogyan inkarnálódik független humanista kondíciója, és mit ért a „pária” státusán. A tisztánlátás képességéről van szó, és arról a bátorságáról, amellyel a világ összes – köztük zsidó – hatalmasságának a szemébe mondja az igazságot. Ahogyan a szív nem mindennapi bölcsessége húzódott meg e merész és vesébe látó ítéletek mögött.

Arendt tanulmányait a zsidók helyzetéről mindig vegyes érzelmekkel olvasom. Nem hiszek ugyanis a zsidó sors különlegességében, ellenben hiszek a zsidók történelmi sorsának empirikus igazságaiban, amelyet évszázadokon át diszkrimináció, megaláztatás, antiszemitizmus jellemzett. Ám a zsidó önazonosság tudatos vállalása valami más, mint az antiszemitizmus általi stigmatizáció, amely egyformán célba vette a „zsidó zsidókat” és az asszimilált zsidókat is.

Hannah Arendt lenézte az „asszimiláltakat”. Azt írta: „Ha arról van szó, hogy kinek milyen érdemei vannak az európai művészet és kultúra terén, a zsidó népet leginkább valamiféle vakmerő nagylelkűséggel lehetne jellemezni. A dicsőséget, ami a nagy zsidó írókat és művészeket illette, nagyvonalú gesztussal és szó nélkül átengedték más népeknek; cserébe ezért pedig egy igencsak kétséges kiváltság jutott nekik: hogy minden hírhedt szélhámos és sarlatán atyjának tekintsék őket. Meglehet, az utóbbi időben az a tendencia is megfigyelhető, hogy hosszú listákat állítanak össze azon európai kiválóságokból, akik zsidó eredettel büszkélkedhetnek, ám e listák jobban hasonlítanak egy tömegsírra, amelyben rég elfelejtett emberek nyugszanak, mint arra az emlékműre, amelyet emlékezetünkben élő és tiszteletnek örvendő lényeknek emeltünk. Holott van bizonyos propagandaértékük (az offenzív és a defenzív propaganda számára egyaránt), mégsem sikerült elérniük, hogy a zsidók visszanyerjék akár egy kiváló írójukat, kivéve azokat, akik kifejezetten héber vagy jiddis nyelven alkottak.”

Ilyet csak az mond, tele fájdalommal és haraggal, akit élet peremére szorítottak. Magát a problémát nem is oldja meg az effajta érvelés, inkább bonyolítja. Kit tartsunk zsidó írónak? Azt, aki zsidó kérdésekről írt, mint Isaac Singer vagy Smuel Agnon? Vagy azt, aki a zsidó közösség képét festette meg, mint Iszaak Babel, Lion Feuchtwanger, Bernard Malamud vagy Julian Stryjkowski? Esetleg azt, aki a zsidó problémát egyetemes kérdéssé tette, mint Franz Kafka, Bruno Schulz vagy Kazimierz Brandys? Vagy talán az a zsidó író, akiben zsidó vér folyik – a nácizmus ideológusainak elképzelése szerint?

Úgy gondolom, hogy Hannah Arendtnek nem kis gondot okozna, ha ezekre a kérdésekre válaszolni akarna. Hiszen ő maga jellegzetes utat járt be, a német filozófus státusától, akinek saját zsidó származása nem bírt különösebb jelentőséggel, a hitleri antiszemitizmus nyomására megszülető zsidó önazonosság-tudatig. Ez a történelmi sors rákényszerítette, hogy megfogalmazza a zsidó sors felsőbbrendűségét abban a pillanatban, amikor a nácizmus halálos ítéletet mondott az összes, egyébként náci módon definiált zsidóra.

Nem lehet – és nem is kell megpróbálni – a Holocaust és a nácizmus tapasztalatát eltávolítani a kollektív tudatból. A vészkorszak árnyéka minden vitában kísérteni fog, amelyben zsidókról és antiszemitizmusról esik szó. De ez ugyanakkor nem jelenti, hogy át kellene vennünk a zsidóság hitleri meghatározását.        

Hitler számára Pierre Mendes-France[5] zsidó volt, de Gaulle tábornok számára viszont francia. És – ami fontosabb – saját maga számára is francia volt. Hiszen gondolom, sokféleképpen lehet valaki francia, lehet párizsi vagy bretoni, elzászi vagy korzikai. És lehet zsidó is. Nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus által a „zsidó mivolt” bélyegével megjelölt ember kivételes módon éli meg ezt a meghatározást. Az ilyen stigmatizálás eredményeként a judaizmus tudatos követőjévé, hitközségi funkcionáriussá, izraeli hazafivá válhat. Válhat,– de nem muszáj azzá válnia. Kénytelen azonban szembenézni azzal a tudattal, hogy mint „megjelöltre” néznek rá. Továbbá kénytelen együtt élni azzal a meggyőződéssel, hogy bármikor bekövetkezhet az a pillanat, amikor a zsidó gyökerek felkutatásának szakértői elkezdenek foglalkozni az ő gyökereivel.

Mindazonáltal Hannah Arendt értelmezésében a „pária” nemcsak azt a zsidót jelenti, aki – a „parvenü zsidóval” ellentétben – a szabadság útját választotta. Hanem egyszerűen az értelmiségit, aki az erőszak, cinizmus és képmutatás világában meg akarja őrizni a függetlenségét és méltóságát.

Ha ugyanis a zsidó számára a hasonulásban vagy a parvenüsorsban rejlik a csapda, akkor az értelmiséginek a történelmi erő csábítása, a történelmi szükségszerűség, a – barna vagy vörös – forradalomban való aktív részvétel kísértése jelenti ugyanezt.

A forradalom – azoknak a nagy felszabadító tette, akik elhatározták, hogy szabadon akarnak élni – csábította is Arendtet, de meg is rémisztette. Tudta, hogy a forradalom – amelyet becsületes és értelmes emberek kezdenek – felfalja saját gyermekeit, és fanatikusokat, hitvány és züllött figurákat segít hatalomra, szabadság helyett pedig terrort és erőszakot hoz. A forradalom szellemének forrásait keresve, azokat a szegénység vagy diktatúra általi megaláztatásban találta meg. Az előítélet frusztrációt szül, a frusztráció pedig – hivatásos forradalmárokat, noha valójában nem ők kezdeményezik a forradalmat, inkább a forradalom sodorja őket a hatalom csúcsára. És általában ők, a doktrinerek, abban a meggyőződésben, hogy megfejtették a történelem titkait, fojtották meg a szabadságot, amelyet a forradalom hozott, és a „szabadság zsarnoksága” vagy az osztálynélküli társadalomról szőtt elképzeléseik nevében diktatúrát vezettek be.

A forradalom előtt, amikor még a forradalom elméletének tanulmányozásával töltötték az időt, értelmiségiek és művészek csatlakoztak hozzájuk, akik fellázadtak a polgári erkölcs és politika ellen. Ennek a forradalmi-értelmiségi-művész bohém társaságnak, amely benépesítette az európai fővárosok kávéházait, a polgárság megvetése volt a címere, s az életforma lényegéhez tartozott egyfajta elidegenedés a polgári élet mindennapos előírásaitól. Az értelmiségiek így nyitottak lettek a hivatásos forradalmárokkal való találkozásra, minthogy azok is megvetették e normákat.

Az első világháború után, amikor a nagy hadseregeket leszerelték, Európát elárasztották a szélnek eresztett katonák, ezek a társadalom peremén hányódó munkanélküliek, nyomorult, frusztrált lények. „Ez a nemzedék – írta Arendt – a háborúra mint az osztályok összeomlásának és tömeggé alakulásának nagy előjátékára emlékezett.” A tömegtársadalom kitermelte a totalitárius forradalmi mozgalmakat.

Arendt természetesen értette a nácizmus és a bolsevizmus ideológiai eredetét, tudta, mi a különbség Marx és Hitler között, de jobban foglalkoztatta a kettő hasonlósága. Azon tűnődött, hogyan jött létre „ama kiválóságok elképesztő névsora, akiket a totalitarizmus szimpatizánsai közé sorolhatott”. Részletekbe menően elemezte a korszak atmoszféráját, valamint a különféle értelmiségi elitek és a csőcselék szövetségét, s ritka értékes megállapításokra jutott, amelyek mind a mai napig időszerűek. „A totalitárius mozgalmak vezetőit és értelmiségi szimpatizánsait – miként az imperialista korszakban a csőcselékembert és a kalandort – az köti össze, hogy már a struktúra összeomlása előtt mindannyian kívül álltak a tisztes európai társadalom osztály- és nemzeti struktúráján. (...) A korlátlan pusztítás, káosz, romhalmaz emelkedett a legfőbb értékek rangjára.”

Az elidegenedett elit és a megvetett csőcselék ugyanarra szomjazott: „hogy hozzájuthasson a történelemhez”. Az ehhez vezető utat pedig az az erő jelentette, amelyet a totalitárius mozgalmak személyesítettek meg. „Az elit mindig örült, amikor az alvilág arra kényszerítette a tiszteletre méltó társadalmat, hogy egyenlő félként bánjon vele. Az elit tagjainak egyáltalán nem volt ellenére, hogy megfizessék az árat – a civilizáció elpusztítását – azért a mulatságért, hogy saját szemükkel láthassák: hogyan küzdik bele magukat azok, akik korábban igazságtalanul ki voltak zárva belőle. Meggyőzték magukat arról, hogy a hagyományos történetírás eleve hamis alapokon áll, mivel az a jogfosztottakat és az elnyomottakat kirekesztette az emberiség történetéből. (…) Az elit és a csőcselék közötti időleges szövetség nagyrészt azon alapult, hogy az előbbi őszinte örömmel szemlélte, ahogyan az utóbbi elpusztítja a tiszteletre méltó társadalmat. (…) Ez a pusztítás mutatkozott meg azokban a durva és közönséges hamisításokban, amelyeket a totalitárius rendszerek követtek el a szellem minden területén, mégpedig oly módon, hogy az európai történelem minden szemetét, alávalóságát egyetlen összefüggő képbe hordták össze. A bolsevizmus és a nácizmus hozzálátott ahhoz, hogy még saját ideológiáinak azokat a forrásait is kiküszöbölje, amelyek akadémiai vagy egyéb hivatalos körökben némi elismerést vívtak ki maguknak. (…) Felettébb változatos konstrukciók születtek abból a célból, hogy a hivatalos történelmet mint valami viccet járassák le, s hogy kimutassák: a történelemben titkos befolyások érvényesülnek, a látható, nyomon követhető, ismert történelem csupán homlokzat, amelyet szándékosan emeltek azért, hogy becsapják a népet.”

Ezt a kissé hosszú idézetet világos célzattal citáltam ide: hátborzongatóan aktuális. Elég ránézni Európa politikai térképére, hogy felfogjuk, miért szükséges Hannah Arendt írásait tanulmányozni.

Nem volt összefüggő válasza a totalitárius fenyegetésre. Mindamellett makacsul szembeállította vele a görög polisz ábrándképét, „az emberek együttes cselekvés és beszéd céljából létrejött szervezetét”. Azt írta: „A cselekvés és a beszéd teret képez a benne részt vevők között. (...) Ez az a tér, ahol úgy jelenek meg mások számára, ahogy mások az én számomra, ahol az emberek nem csupán mint más élő vagy élettelen tárgyak léteznek, hanem határozottan elősegítik a megjelenésüket. Az ettől való megfosztottság a valóságtól való megfosztottságot jelenti, ami – emberi és politikai megfogalmazásban – ugyanaz, mint a megjelenés.”

Még konkrétabban és részletesebben elemezte ezt a problémát az erőszakról és a polgári engedetlenségről szőtt fejtegetéseiben. Minden árnyalatot szemügyre vett, feltérképezte a csapdákat, pontos különbséget tett a hatalom és az erőszak között. Mert legalább olyan egyszerűen gondolkodott, mint amilyen bonyolultnak bizonyult, ha gondolatainak gyakorlati alkalmazásáról volt szó. A szabadság nem létezik emberek nélkül, akik – másokkal együtt – gyakorolni akarják és gyakorolják is ezt a szabadságot. A jelenlét hiánya szabad utat biztosít a csőcseléknek.

Hannah Arendt két kevésbé ismert esszéje kötötte le a figyelmemet: a denazifikáció kérdéséről és az 1968-as diákmozgalmakról. Mindkét téma közel áll hozzám. 1968-ban a varsói egyetem fellázadt hallgatói közé tartoztam; s akkor vesztettem el a politikai ártatlanságomat, amikor beleütköztem a kommunista diktatúra által indított értelmiségi- és zsidóellenes megtorlás lavinájával. 1989 után pedig részt vettem a dekommunizálásról szóló számos vitában, ahol bumerángként tért vissza a denazifikáció kérdése.

Hannah Arendt tökéletesen felfogta a denazifikáció kétértelműségét, mivel ismerte a náci örökség természetét. Megjegyezte: „A totalitárius propaganda hazugságait az különbözteti meg mindenekelőtt a nem totalitárius rendszerek szokásos hazugságaitól, hogy az előbbi tagadja, hogy bármilyen jelentőséget kellene tulajdonítania a tényeknek: minden tény megmásítható és minden hazugság valószínűsíthető. Az az erőteljes befolyás, amit a nácik gyakoroltak a németek tudatára, elsősorban abban állt, hogy hozzászoktatták őket: a valóságot ne mint kemény és megingathatatlan tények összességét szemléljék, hanem mint állandóan váltakozó események és jelszavak halmazát, ahol valami, ami ma igaz, holnap már lehet, hogy hazugság.”

Ezért a denazifikációs eljárások kezdettől nem voltak tiszták. Az amerikaiak nem értették, hogyan tartozhatott a nácizmus lényegéhez, hogy „majdnem minden német így vagy úgy bele volt keveredve”. A náci gazdaság „nagy halai” nagyszerűen berendezkedtek a három nyugati zóna piacgazdaságába, ellenben „a városi szemetes, aki Hitler idején vagy belépett a pártba, vagy kereshetett magának másik állást, a denazifikáció látókörébe került, ezzel egyidejűleg viszont a feletteseit vagy békén hagyták, mivel azok értettek ahhoz, milyen módon intézzék el az ügyet, vagy pedig ugyanolyan büntetést szabtak ki rájuk, mint a szemetesre, azzal a különbséggel persze, hogy őket ez korántsem érintette oly érzékenyen.”

Mi több, „ezeknél a mindennapos igazságtalanságoknál is rosszabb volt, hogy a rendszer, amely eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy tiszta erkölcsi és politikai megkülönböztetéseket tegyen, amelynek rendet kellett volna teremtenie e tökéletesen szétzüllött nép kaotikus világából, voltaképpen még azt a néhány valódi különbséget is elmosta, amelyek túlélték a náci rezsim időszakát. Világos, hogy a rezsim aktív ellenzői kénytelenek voltak belépni valamelyik náci szervezetbe, hogy álcázni tudják illegális tevékenységüket; most viszont ők is – a Németországban működő ellenállási mozgalom tagjai – ugyanabba a hálóba kerültek, mint az ellenségeik (azok nem kis örömére).”

Később Arendt kimutatja, hogy „a denazifikáció az így vagy úgy gyanúba keveredett emberek körében új, kellemetlen érdekközösséget hozott létre, vagyis azok között, akik adott pillanatban opportunista okokból váltak többé-kevésbé hithű nácikká. A »bizonytalanok« e számszerűen népes táborába sem azok nem tartoznak bele, akik a becsületüket és a tisztességüket mindvégig megőrizték, sem azok, akik a náci mozgalomban aktívan és sikeresen vettek részt.”

Más szavakkal, Hannah Arendt azt állította, hogy a mechanikus denazifikációs eljárások segítségével nem volt mód sem a valódi tettesek felkutatására, sem a történelemmel való erkölcsi számvetésre. Ez a német zsidó nő, akit száműztek a saját országából, óvott a németek elítélésében való buzgólkodástól. Emlékeztetett rá, hogy „nyilván nem volt könnyű ellenállni a mindennapok nyomásának, amelyet teljes egészében a náci ideológia és gyakorlat uralt. Az, amivel a nácizmus ellenzői szembetalálták magukat, leginkább egy olyan egészséges, normális ember helyzetével jellemezhető, aki véletlenül az őrültek házába kerül, ahol mindenkinek egy és ugyanaz a kényszerképzete. Ilyen körülmények között nehezen bízhat az ember fenntartás nélkül a saját érzékeiben.”

Mennyire szükséges a szellemi nagyság és a szív bölcsessége ahhoz, hogy röviddel a vészkorszak után valaki így tudjon írni a denazifikáció hazugságairól és kétszínűségéről?

Hannah Arendt a kommunizmussal is képes volt értelmes távolságot tartani. Miközben feltárta és megbélyegezte a totalitárius bolsevizmus minden gonoszágát, a mccartyzmus tébolyának idején óvott az üres antikommunizmustól. Nem szerette volna, hogy az antikommunizmus érvként szolgáljon véres antikommunista diktatúrák – mint „kisebbik rossz” – támogatásához. Azt sem szerette volna, hogy az amerikai autoritárius jobboldal segítségére legyen. „Ha valaki ebben a században született – írta –, annak sokkal kellemesebb, kevésbé kimerítő szerep a Moszkvában uralkodó Sztálin ellenzőjének lenni, sőt mi több, nagyobb megelégedésre is szolgál, mint a Washingtonban székelő McCarthy szenátor bírálójának szerepe.”

Különböző utak vezettek a kommunizmushoz, de Hannah Arendt rámutatott „a kommunizmustól elvezető” különféle utakra is. „Azok közül, akik végül a kommunista pártból való kilépés mellett döntöttek, számos olyan akad, akiknek a mozgalom alig jelentett többet, mint egy nagyhatalmú szervezetet, amely a karrier lehetőségét kínálta. Ezek közé tartozott az »önleleplezésükkel« hencegő szovjet kémek csapata vagy azok a GPU-ügynökök, akik »hivatásos informátorokká« váltak, ahogyan ezt Joseph Alsop[6] minden köntörfalazás és kertelés nélkül megírta a Commonweal hasábjain. Amikor a korábbi játszma túl veszélyessé válik, a tegnap ügynökei új urakat keresnek maguknak, és nagyon csalódottak, ha a demokratikus világ nem hajlandó elismerni a múltbéli érdemeiket és támogatni őket új rangjuk megszerzésében. (…) Az igazi tiszteletet azok az egykori kommunisták érdemlik, akik párttagként lehetőségükhöz mérten mindent megtettek azért, hogy a kémapparátustól tisztes távolba kerüljenek, és a megvetésen kívül semmi mást nem éreztek azok iránt, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy tudósítsanak a pártvonaltól való gyakori »elhajlásról«. A jelen káosz nagy része elkerülhető lett volna, ha a tiszteletre méltó volt kommunisták közül legalább néhányan nem engednek e tévesen értelmezett szolidaritás csábításának, és fellépnek az ellen, hogy egy kalap alá vegyék őket azokkal a – tiszteletre sokkal kevésbé méltó – egyénekkel, akik teljesen más okokból, de történetesen ugyanabban az időben szakítottak a kommunista mozgalommal.”

Az indítékok, amiért becsületes és bátor emberek támogatták a kommunizmust, ugyanolyan izgalmasak, mint azok a körülmények, amelyek miatt szakítottak vele. Hannah Arendt ismerősei között akadtak ilyenek, nem is kevesen. Ennek következtében semmi különös nincs abban, hogy a kommunista doktrína furcsa logikáját oly árnyaltan és pontosan elemezte. A bűn iránti megvetéshez nem kell társulnia se az emberek megvetésének, se annak a sajátságos szokásnak, amely minden embert aljas és alantas motívumokkal ruház fel. A tények igazsága iránt érzett feltétlen tisztelet nem zárja ki az emberek iránti jóindulatot, akkor sem, ha hibákat követnek el. Sőt kiderül, hogy ez a módszer a világ jobb és mélyebb megértését teszi lehetővé.

1968-ban a diákok fel akarták rázni a világot. Arendt szemügyre vette a diáklázadást, amely nemcsak radikális ideológiát hirdetett, hanem radikális erőszakhoz is folyamodott. Rekonstruálva e mozgalom egyik-másik ideológusának logikáját, így írt:

„Hogy letépjék az ellenség arcáról az álszentség maszkját, hogy leleplezzék őt és körmönfont mesterkedéseit, valamint azokat a manipulációkat, amelyek segítségével erőszakos eszközök nélkül képes uralkodni, vagyis hogy akár a megsemmisítés kockázatával is, de olyan cselekedeteket provokáljanak ki, amelyek végre megmutatják az igazságot – mindmáig ezek a legerősebb motívumai az akkori utcai és az egyetemi erőszaknak. (...) Ez az erőszakos válasz azonban az álszentséggel szemben, bármennyire igazolható is a saját fogalomtára szerint, elveszíti a maga raison d’être-ét, amint sajátos célokat kitűző stratégiát próbál kifejleszteni; abban a pillanatban irracionálissá válik, hogy »racionalizálják«, vagyis abban a pillanatban, amikor a reakció a küzdelem folyamán akcióba fordul, és amikor elindul a gyanús egyének utáni hajsza, amelyhez csatlakozik rejtett indítékaik pszichológiai felkutatása. (...) Ép elmével senki sem hiheti el, amit nemrég bizonyos német diákcsoportok hirdettek, hogy a lázadók csak akkor lesznek képesek »megfelelő eszközökkel harcolni e szar társadalom ellen és elpusztítani azt«, amikor a kormány arra kényszerül, hogy »nyílt erőszakot gyakoroljon«. A harmincas évek régi kommunista nonszenszének az a nyelvileg (bár intellektuálisan a legkevésbé sem) vulgarizált, új változata, amely szerint a fasizmus győzelme előnyös körülményeket teremt a fasizmussal szembenállók számára, vagy puszta színészkedés, a képmutatás »forradalmi« változata, vagy pedig a »híveik« politikai idiotizmusának bizonyítéka. Azzal a különbséggel, hogy Sztálin politikája negyven évvel ezelőtt legalább meggondoltan Hitler-párti volt, és nem egyszerűen bugyuta elméletek álltak mögötte.

Persze nem különösebben meglepő, hogy a német diákok könnyebben hajlanak az elméletekre és kevésbé tehetségesek a politikai cselekvést és ítéletet illetően más, politikailag szerencsésebb országokban élő társaiknál; mint ahogy az sem, hogy az »intelligens és élénk szellemek elszigetelődése… Németországban« sokkal hangsúlyosabb, a polarizáció kétségbe ejtőbb, mint bárhol máshol, a hatás pedig, amelyet a saját országuk politikai közhangulatára gyakorolhatnak, az érzékelhető visszahatásoktól eltekintve, szinte nulla. Továbbá egyetértenék Spenderrel[7] abban, hogy e helyzet kialakulásában a még mindig közeli múlt is szerepet játszik, vagyis a diákokra »nemcsak amiatt neheztelnek, hogy erőszakot alkalmaznak, hanem mert emlékeztetnek valamire… úgy néznek ki, mintha a sietősen behantolt sírokból előbújó szellemek lennének«.

Hiába mondjuk azonban mindezt el, és tesszük megfontolás tárgyává, még mindig itt lesz az a különös és nyugtalanító tény, hogy az újdonsült német baloldali csoportok közül – bár más országok nacionalista vagy imperialista politikáival szembeni erőteljes ellenállásuk mindig is hírhedetten szélsőséges volt – egy sem foglalkozott komolyan az Odera-Neisse-határ elismerésével, amely, akárhogy is, a német külpolitika központi kérdése, és a Hitler-rezsim bukása óta a német nacionalizmus sarokköve.”

Nos, így válik a józan ész és a valóság tisztelete a totalitarizmus elleni kiváló oltóanyaggá. A totalitárius fertőzés minden alakjával szembeni immunitás teszi Hannah Arendtet a 20. század labirintusának talán legjobb kalauzává.

Egyik tanulmányát Hannah Arendt azzal kezdi, hogy idézi az ellenállási mozgalomban elkötelezett francia költő, René Char egyik versét. Az idézet így hangzik: „Örökségünket nem testamentumban hagyományozták ránk”.

Arendt, megmagyarázva ezt a rejtelmes verssort, ekképp mutatta be a francia értelmiség helyzetét 1940-ben: „Franciaország összeomlása, ez a számukra teljesen váratlan esemény, egyik napról a másikra kiüresítette országuk politikai színpadát, amelyet attól kezdve gazemberek és ostobák bábszerű figurái uraltak, őket pedig, akik természetesen soha nem vettek részt a Harmadik Birodalom hivatalos életében, vákuumként szippantotta be a politika. Ennek következtében minden előzetes megfontolás nélkül és feltehetően tudatos szándékaik ellenére, akarva-akaratlanul olyan nyilvános szférát hoztak létre, ahol – a hivatalosság kellékei nélkül, s a barátok és ellenségek szeme elől elrejtve – az ország ügyeit érintő minden lényeges kérdésben tettekkel és szavakkal nyilvánultak meg.”

És később? A felszabadulás után? Később – mivel nem tudták megmenteni a saját örökségüket – „csak azt a szemben álló ideológiák között dúló régi, értelmetlen harcot folytathatták, amely a közös ellenség legyőzése után ismét eluralkodott a politika küzdőterén a korábbi bajtársakat számtalan, még frakcióknak sem tekinthető klikkekbe szórva szét, a papírháború vég nélküli polémiáiba és intrikáiba kényszerítve őket. Megtörtént az, amelyet a még javában dúló valóságos harcok idején Char előre látott, tisztán megérzett: »Ha élve megúszom, tudom, hogy el kell majd szakadnom e lényegi évek zamatától, titokban el kell löknöm magamtól jó messzire (és nem magamba rejtenem) kincsemet.« Kincsük elveszett.”

Így szól a lecke, amelyet a győztes összeesküvések, felkelések és forradalmak minden résztvevője tanúsított. Ugyanígy szól a posztkommunista országok demokratikus ellenzékijeinek leckéje is – Szolzsenyicin leckéje, aki „hazugság nélküli életre” invitált, Hável leckéje, aki „a kiszolgáltatottak erejéről” írt, Szaharov leckéje, akibe belefojtotta a szót Oroszország demokratikusan választott parlamentje, és mindazok leckéje, akik éveken át harcoltak a Szolidaritásért, hogy később, félreállítva rémülten figyeljék e mozgalom elkorcsosulását és szellemi lezüllését.

Valószínűleg ez a dolgok elkerülhetetlen rendje. Az a fajta magatartás – amelyet az értékvezéreltség és a testvériség érzése, illetve a szabadság és az igazság feltétlen szeretete jellemez – csak különleges körülmények között születik meg, soha nem tart sokáig, és el is tűnik e különleges körülményekkel együtt. De az értékek – noha eltűnnek – soha nem vesznek el örökre. Megmarad ugyanis az emlékük: az értékekről való tudás felbecsülhetetlen rezervátuma, amely megérdemli, hogy ápoljuk és gondját viseljük. Mert az értékekért tenni bármit is – ez független a győzelemtől vagy a vereségtől. „Az élők számára értelmes cselekvésnek csak a halottak számára van értéke, s csak azokban a tudatokban teljesedik be, amelyek öröklik és kérdéseket intéznek hozzá.”

Kérdéseket intézni hozzá – ez az értelme, ha Hannah Arendtet átemeljük az új, poszttotalitárius korba, ebbe „az egyedülállóan köztes periódusba, amikor a gondolkodásból a cselekvésbe menekült, s aztán, amikor a cselekvés, vagyis inkább az, hogy cselekedett, visszakényszerítette a gondolkodásba. Ebben az egyedülállóan köztes periódusban, amely nemegyszer elfoglalja helyét a történelmi időben, maguk az élők tudatára ébrednek annak, hogy azt az időintervallumot teljes egészében a már nem és a még nem létező dolgok határozzák meg. A történelem során többször bebizonyosodott, hogy ezekben az időintervallumokban megjelenhet az igazság pillanata.”

Mi lenne az az igazság, amely a mi időintervallumunkban megjelent?

Ahhoz, hogy a fanatizmusra ne fanatikus választ adjunk, ápolnunk kell magunkban az emberi természet még egy nem mindennapi adottságát: a megbocsátás és az ígéretek megtartásának képességét. Hannah Arendt azt írja:

„Az irreverzibilitás gondjától – attól a borzalomtól, hogy az ember nem képes megsemmisíteni azt, amit megtett, annak ellenére, hogy nem tudta és nem is tudhatta, hogy mit tesz – talán megszabadít az, hogy meg tudunk bocsátani. A jövő beláthatatlanságára, kaotikus bizonytalanságára pedig elmés eszközt találhatunk, ha képesek vagyunk a cselekvésre és ígéreteink betartására

A megbocsátás azon múltbéli cselekedetek megsemmisítésére szolgál, amelyeknek »bűne« Damoklesz kardjaként függ minden új nemzedék feje felett. Ha nem részesülhetnénk bocsánatban, vagyis nem szabadulhatnánk meg annak a következményeitől, amit tettünk, cselekvőképességünk olyan egyedi tettekre korlátozódna, amelyek után már soha nem térhetnénk magunkhoz. Örökre saját tetteink következményeinek áldozatai maradnánk, mint a varázsló tanítványa, aki elfelejtette a varázsigét, s többé nem tudta megtörni a varázslatot.

Ha nem lennénk rákényszerítve, hogy betartsuk az ígéreteinket, képtelenek lennénk megőrizni saját identitásunkat; arra lennénk ítélve, hogy tanácstalanul és tájékozódó képességünket elveszítve a magányos emberi szív sötét labirintusában bolyongjunk, hányódva ellentmondásai és átláthatatlansága közt; a sötétben, amit egyedül az a fény oszlathat el, amely létünk nyilvános szférájára hull mások jelenlétében, mert ők megerősítik az azonosságát annak, aki ígér és aki megtartja ígéretét.”

A 21. század eleje másik világ, nem az, amellyel Hannah Arendt birkózott. De továbbra a remény és a rettegés világa. Ez a világ is igényli a megbocsátást és az ígéretek megtartását. Akár száz évvel ezelőtt: nem volt háború, és a közép-európai lakosok útlevél nélkül utazhattak Lembergből Triesztbe. Az a világ szülte meg mégis az első világháború rémségét.

Ma egy közép-európai lakos vízum nélkül utazhat Varsóból Madridba. Örül az országnak, amely felszabadult a totalitárius diktatúra alól, amely tagja a NATO-nak és pályázik az európai uniós tagságra. Mégis, 2001. szeptember 11-én ő, a viszonylag békés Közép-Európa lakója is meglátta, milyen törékeny alapokon nyugszik ez a világ. Ezen a napon a maga teljességében megmutatkozott a történelem iszonyata. Újra nagyon bizalmatlanok lettünk a történelem iránt.

A mi világunk a nagy fenyegetések nyelvén beszél. A globalizáció névtelen erők uralmaként jelenik meg, amelyeket nehéz meghatározni és azonosítani, és amelyek hatalmat gyakorolnak a másokkal érintkezni képtelen emberek magányos tömege felett. Ez a világ tele van félsszel a semmilyenné válástól és az önazonosság elvesztésétől. Már nem kormányok, parlamentek, elnökök, nemzetállamok irányítják a világot. Még csak nem is föderációk, konföderációk, katonai tömbök vagy szövetségek. És nem is valamilyen világ-összeesküvés. Talán a globális káosz gyakorolja a hatalmat.

Nem tudunk átgondolt módon válaszolni ma erre a fenyegetésre. Nem tudjuk, hogyan legyünk úrrá a káosz és a barbárság rémén. Nem leljük a válaszokat a múltban a jövő kérdéseire. Hannah Arendt írásai azonban lényeges sugallattal szolgálnak: hogy a társadalmi és állampolgári intézmények keretében gondoskodnunk kell a folyamatos párbeszédről. Arendt azt mondta: első a polisz. A mi dolgunk, hogy a nemzeti, a nemzetek feletti, a multikulturális polisz ügyében gondolkodjunk és cselekedjünk.

Lehet, hogy a mi „új világunk” nem egészen új; a globalizáció a Római Birodalom idejét juttatja eszembe, amely akkor az egész világot magába foglalta. Arendt gyakran idézett a nagy német történészt, Theodor Mommsent, aki azt mondta: „Az egyik leghőbb vágyam az volt, hogy a szabad német köztársaságban élhessek. Mivel ezt nem tudtam elérni, megírtam Róma történetét.”

Az akkori globalizációra a kereszténység volt a válasz. De ma miként lehetne válaszolni a globalizáció kihívására? Hannah Arendt az alapvető fogalmakhoz nyúlt. Dolgozatot írt Szent Ágostonról, akinek egyik mondása teljesen rabul ejtette őt: „A szeretet azt jelenti: arra vágyom, hogy legyél.” Janusz Pasierb lengyel filozófus és pap hozzá szereti tenni: „Arra vágyom, hogy más legyél.”

A globalizációra adott válasz tehát különbözőség és a pluralizmus feltétlen tisztelete kell, hogy legyen. Továbbá a dialógus tisztelete az eltérő hagyománnyal és kultúrával, nyelvvel és vallással rendelkező emberek között.

Tehetetlenséget érzünk a globalizáció személytelen, senki által nem ellenőrzött hatalmával szemben, amelynek mellékterméke a maffia világának globalizációja. E globalizáció sötét reakcióját a mai kor fanatizmusai jelentik: a vallási fundamentalizmus, az etnikai gőg és a populizmus, amely a kultúra minden értékét el akarja taposni. Ezért kétségbeesetten keressük a lehetőséget a társadalmi és állampolgári intézmények globalizációjára, hogy a világ ne legyen többé ennyire ellenséges és veszélyes.

Hannah Arendt német emigráns, euroatlanti kozmopolita és amerikai volt egyszerre. Tényleges tartalommal ruházta fel azt a tényt, hogy zsidó volt. Választ adott a világ legfontosabb kihívásaira, olyan zsidók tapasztalataiból merítve, mint Rahel Vernhagen, Heinrich Heine, Franz Kafka, akik elhagyták a gettót, de nem hagyták el zsidó önazonosságukat. Egyfajta missziót látok én ebben, hisz az euroatlanti globalizáció világában azt az egyetemességet keressük, amely megerősíti önazonosságunkat. Emile Cioran és Mircea Eliade, Lukács György és Bartók Béla, Jan Patočka és Aleksander Hertz, Witold Gombrowicz, Czesław Miłosz, Leszek Kołakowski, e nagy humanisták mind egyetemes szellemek voltak a maguk nemzeti módján. Másképpen szólva, a globalizáció világában csak úgy lehet hitelesen és megfelelően részt venni, ha tisztában vagyunk a gyökereinkkel és kulturális sajátosságainkkal. Hannah Arendt bebizonyította, hogy ez lehetséges.

Jól ismerjük a tömegtársadalom csapdáit. Jól tudjuk, milyen könnyen válhatnak fogékonnyá az erőtlen, megbolondult, szervezetlen és elembertelenedett tömegek a totalitárius barbárság új hírnökeinek hangjára. És mégis folyamatosan építjük a mi kis poliszunkat, a szabadság és az igazság szigeteit, amelyek – kitartóan hisszük – egyszer majd a szabadság szigetvilágává lesznek. Hiszünk benne, hogy a poliszszellem tervezőjének, Hannah Arendtnek a gondolatai Ariadné fonalaként átsegítenek a labirintuson. És ezt a fonalat követve legyőzzük a totalitárius Minotauruszt.

1945. augusztus 10-én kelt levelében Mary McCarthy amerikai írónő a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovának kérdését boncolgatva azt kérdezte Hannah Arendttől: „Miért ne ölhetném meg a nagymamámat, ha egyszer azt akarom? Mondj nekem egyetlen jó indokot.”

Arendt azt válaszolta: „A filozófiai válasz erre Szókratész válasza: mert együtt kell élnem magammal, én vagyok az egyetlen személy, akitől sohasem szabadulhatok meg, akinek a társaságát az életem végéig viselnem kell, nem akarok gyilkossá válni. Nem akarom az életemet egy gyilkos társaságában tölteni.”

Hát ez az.

2002

Jegyzetek

[1] A franciában a németek gúnyneve, a leginkább a magyar svábnak felel meg.

[2] 1791-től irodalmi szalont vezetett Berlinben, ahol számos romantikus író és költő találkozott.

[3] Sólem Aléhem(1859-1916) zsidó prózaíró, Tevjéről, a tejesemberről szóló novellafüzér szerzője, ebből készült később a Hegedűs a háztetőn című musical

[4] Bernard Lazare – francia újságíró, 1896-os brosúrájában azzal vádolta a vezérkart, hogy az készítette elő a bűnjeleket Dreyfus kapitány ügyében.

[5] Francia szocialista politikus.

[6] Amerikai politikai publicista.

[7] Stephen Spender – angol költő és közíró, az Index of Censorship alapítója.