Az európai „uniós és nemzeti polgár” eszmény gondolati előfutára: CICERO (Kr. e. 106–43)

Bár 2006 nem kifejezetten Cicero-év, mégis Magyarországon a sajtó és az egyéb médiumok ettől a névtől voltak mostanában hangosak. Ennek magyarázata az ez évi választásokban rejlik. Az egyik magyar kiadó ugyanis hangzatos, nagybetűs figyelemfelkeltőként „HOGYAN NYERJÜK MEG A VÁLASZTÁSOKAT?” címmel közreadott egy Q. Tullius Cicerónak tulajdonított levélformájú írást, ezzel a megnevezéssel: „A hivatalra pályázók kézikönyve.” Az érdekes kis alkotást a szép kiállítású borító hátsó részének reklámszövege ekképp ajánlja az olvasó figyelmébe: „Aktuális, bevallatlanul is alkalmazott kampányfogások. Pedig több mint 2000 éve írták. Marcus Tullius Cicero, a híres szónok számára állította össze fivére, Quintus »A hivatalra pályázók kézikönyvét«, amikor bátyja a római köztársaság legmagasabb posztjára akarta magát megválasztatni. Az ókori szerző azt tanácsolja, hogy a közéleti tisztségek megszerzése érdekében a pályázónak semmilyen trükktől, hamis ígérettől, hazugságtól és színleléstől sem szabad visszariadnia. Korunkból is ismerős a kötetben taglalt eljárás, ez teszi folyvást érvényessé a leírtakat…” (A kötet egyik kísérő tanulmánya szerint „barátaink barátainak üzenjük meg, hogy nem leszünk hálátlanok, ha minket támogatnak. Ígérjünk hivatalokat, hiszen nem történhet nagyobb baj, mint hogy esetleg nem tartjuk meg ígéretünket, ha már úgyis elnyertük a consulságot.” Továbbá az is olvasható, hogy az ellenfelek támogatóinak a magunk oldalára való átállításához „bőkezűségre, figyelmességre és alkalomadtán némi színlelésre és hízelgésre” van szükség, „hiszen a pályázónak mindig azokhoz kell alkalmazkodnia, akikkel éppen összetalálkozik” (152. és 154. o.). Mindez azt sugallja, hogy az európai humanizmus egyik nagy megalapozójaként számon tartott Cicero voltaképpen korának választási ügyeskedéseivel nyerte el Kr. e. 63-ban a consulatust, hogy azután leverje az államot fenyegető Catilina-összeesküvést.

Egy ilyen értelmezés azonban felületi hasonlóságokból is kiindulhat, s ennél fogva félrevezetheti a nagyközönséget. Cicero korában valóban előfordultak választási és egyéb hivatali vesztegetések és visszaélések, de ezek egyik legfőbb elítélője éppen maga Cicero volt. A választóknak juttatott szokásos adományok ősi idők óta hozzátartoztak a rómaiak társadalmi és politikai életéhez. A római városállamra kezdettől fogva jellemzőek voltak a patronus-cliensi kapcsolatok, amelyekhez hozzátartoztak különféle juttatások is mint „jótétemények” (beneficiumok). A juttatások mértéke, amelyeket alapvetően a pályázó személy és nem az állam állt, hozzájárult a „jótevő” (benefactor) tekintélyének (dignitas auctoritas) emeléséhez. Márpedig a választások kimenetelét a köztársaság végén is alapvetően egy-egy jelölt tekintélye határozta meg, nem pedig a juttatások vagy éppen a megvesztegetések. A választás ugyanis Rómában a köztársaság utolsó időszakában a legteljesebb mértékig titkos volt, s így senki nem ellenőrizhette, hogy a „jótéteményekből” részesülő polgár kire is szavaz. A sok adományozó jelölt közt a választó szabadon dönthetett, állásfoglalását a juttatás kevéssé befolyásolta, mert senki nem ellenőrizhette, kire is adja le a szavazatát. Ennek megfelelően a köztársaság végén is annak lehetünk tanúi, hogy a tisztségekre megválasztatott személyek, főleg azok, akik consulok lettek, többnyire a legtekintélyesebb arisztokraták (nobilisek) közül kerültek ki. Mindössze néhány „új ember” (homines novi) jutott el a legfőbb tisztségig, s minden bizonnyal nem elsősorban megvesztegetéssel ­­­– hiszen adományokat, vendéglátást minden pályázó adott –, hanem azért, mert kivételes képességekkel és érdemekkel sikerült egyes kiemelkedő személyeknek tekintély dolgában felülmúlniuk az arisztokrata családok többségét. Elsősorban ezért lett többször is consul Arpinum első nagy szülöttje: Marius, a hadvezér, s valószínű, hogy a város másik jeles szülöttje, Marcus Tullius Cicero polgári erényei és korszakos gondolatai révén jutott el a római politikai pálya csúcsára. Ő maga ugyan nem volt hadvezér, ilyen karriert ő nem futott be, viszont szónoki tevékenysége révén rendkívüli befolyásra tett szert. Ez a tevékenység pedig a maga idején nem csupán jó szónoki képességet, hanem átfogó szellemi és tudásbeli felkészültséget igényelt, miként erről Cicero pályája meg is győzhet bennünket. Cicero persze nemcsak kora legkiválóbb szónoka volt, hanem a latin nyelvű és prózában rögzített filozófiai irodalom nyelvi megteremtője is, aki megfogalmazta mind az eszményi római polgárnak a figuráját, mind az ideális római állam és jogrend alapjait. Nála ez az ideál nem a fantázia terméke volt, miként az ókor másik nagy szellemisége, Platón esetében, hanem maga a konkrét római valóság, a római világbirodalom szervezete, amelyet Cicero csak még tökéletesebbé kívánt tenni, miután érzékelnie kellett, hogy ez a magát a világmindenséggel mérő állam valamiféle válságba került. Ezt egyébként Cicero átmeneti, erkölcsi válságként fogta fel. A cicerói életműből vett válogatásunk ezt a cicerói világfelfogást kívánja felvillantani és bemutatni. Így próbáljuk megvédeni a domus Europaea egyik szellemi megalapozójának életművét az esetleges túlhangsúlyozott és elsekélyesítő aktualizálástól.

Cicero Közép-Itália belső, latinok lakta területéről, Arpinumból, s mint már mondtuk: a nagy hadvezér, az ugyancsak Romulus örökére pályázó Marius szülővárosából származott, mégpedig jómódú lovagrendi családból, s így Rómában politikailag „ismeretlen embernek” (homo novusnak) számított. Kr. e. 80-tól látott el ügyvédi teendőket. Quaestornak megválasztva a szicíliai Lilybaeumban (ma: Marsala) működött, megvédve a helyi lakosságot a szokásos helytartói zaklatásoktól. Emiatt őt kérték fel később a zsarolásairól hírhedtté vált Verres elleni perben a vád képviseletére. 63-ban consulként felszámolta a feltehetőleg politikai és gazdasági reformokra készülő előkelő, ám eladósodott patricius, Catilina összeesküvését. A siker eléréséhez azzal a propagandisztikus fogással is élt, hogy a „végzetesnek” nyilvánított 63-as évben igyekezett úgy beállítani magát, mint aki Romulus módjára újra alapította az urbsot, minden addiginál szerencsésebbé téve Rómát. Ahogy a hagyomány szerint egykor Romulus végzett a város épülő falait becsmérlő Remusszal, úgy vállalta ő magára az összeesküvés római vezetőinek törvényellenes kivégzését. Cicero úgy tüntette fel, hogy míg Pompeius Nagy Sándor módjára a külső ellenségtől védi meg a Római Birodalmat, ő maga belsőleg szilárdítja meg azt mint a lakott világ urát. Ehhez – saját megítélése szerint – megvalósította a hagyományos városállami kiváltságos „rendek”, a senatori és a lovagrend összefogását (concordia ordinum), amelyet ő még szélesebb alapra is helyezett, megteremtve minden tisztességes római polgár és alattvaló egyetértését (consensus omnium bonorum), akiket maga optimatesnek is minősített mintegy a görög arisztoi (a „legjobbak”) mintájára. Ezek persze nem alkottak pártot, mert ilyen szervezet az ókori Rómában nem volt, hanem egyfajta politikai módszert képviseltek: főként a senatusra támaszkodva szerették volna fenntartani a hagyományos rendet. Hivatali ideje lejárta után személyes ellenfele, a popularis eszközökkel élő, tehát főként a népgyűlésre támaszkodó Clodius miatt számkivetésbe kényszerült, mert törvényes ítélet nélkül végeztetett ki római polgárokat. A száműzetés idejét (58–57) görög földön töltötte, ahol már korábban is járt „tanulmányúton”. 57-ben visszatérhetett Rómába, ahol korábbi politikai támogatóinak egy jelentős részét elvesztette, s ezért úgy érezte: államférfiként azoknak a mondabeli Deciusoknak az örökébe lépett, akik a római nép fennmaradása érdekében saját magukat ajánlották fel a megvívandó ütközetek előtt. Cicero ezzel az önzetlen hazaszeretet jelképévé igyekezett lenni egy olyan történelmi pillanatban, amikor Róma alapítása 700. évfordulójának megünneplésére készült. Ez a ritka és sok értékes gondolatot kiváltó szituáció a kormányzás válságos helyzetében arra késztette Cicerót, hogy végiggondolja, mi is egy politikus felelőssége, erkölcsi kötelessége (vö. a Szónokról dialógusával), miként is kell kinéznie egy ideális római államnak, s azt hogyan kell irányítani (De re publica – Az állam), illetve hogy annak milyen jogi alapokra kell épülnie (De legibus – Törvények). Az 50-es évek végén azután egy peremtartomány, Cilicia helytartójaként a gyakorlatban is kipróbálta, mit jelent egy politikai válsággal küszködő birodalomban a hatalmat gyakorolni. Caesar és Pompeius polgárháborújában kezdetben az utóbbit támogatta, de nem volt hajlandó a végsőkig kitartani mellette, így elnyerte Caesarnak, a dictatornak a megbocsátását. Amikor Caesart 44. március idusán (15-én) meggyilkolták, hevesen támadta a megölt zsarnok bizalmasát, Antoniust, s ezért, amikor az megegyezett Octavius/Octavianusszal és Lepidusszal, a proscriptio (törvényen kívül helyezés) áldozata lett.

Cicero a régi hagyományos városállami polgáreszménynek (civis) megfelelően az ősi ideálok nyomán (mores) kívánta kivenni részét az állami politikában, ami a kor elképzelése szerint az egész polgári közösség ügye lett volna, s ami ekkor messzemenően eggyé forrt az ékesszólás gyakorlásával akár a népgyűlés előtt, akár a senatusban, akár a törvényszéki gyakorlatban. El sem tudott képzelni magának más világot, csak egy olyat, amelyben a legfőbb érték a köz ügyéért való polgári-politikai cselekvés. Egy polgárvillongásokkal és polgárháborúkkal teli korban azonban, amikor minduntalan a belső összeomlás jelei fenyegettek, a politika teoretikusaként megfogalmazott eszméit annak ellenére nem sikerült igazából átültetnie a gyakorlatba, hogy – bár alapvetően a római tradíciók talaján állt – valamennyit azért a válságból való kibontakozás irányából is felismert, nem utolsó sorban a kormányzás formáival kapcsolatos görög elméletek szintetizáló felhasználása révén.

Politikai pályáját, fölemelkedését elsősorban szónoki művészetével alapozta meg, amely főleg védő ügyekben mutatkozott meg (pl. Roscius, Murena, Archias vagy Milo érdekében lépve fel), bár alkalomadtán élt a vádbeszéd lehetőségeivel is (Verres vagy Piso ellen többek között), s kitűnt képessége a politikai támadásokban is (Catilina elleni beszédek, a Philippicák Antonius ellen). Ehhez kidolgozta a maga ékesszólás-elméletét, amely a jövő számára maga lett az eloquentia Latina (A szónokról, Brutus, Szónok), az egész római retorikának megszabva alapelvül a docere (bizonyítás), delectare (tetszés) és movere (megindítás) szabályát. Mindennek magas szintű elméleti megalapozásához és műveléséhez megfogalmazott egy átfogó filozófiát is. Ez a görög filozófiai iskolák nyomán, főleg a platóni Akadémia, az arisztotelészi peripatétikus tanítás és a sztoicizmus, kisebb részben az epikureizmus felhasználása segítségével, de nem feledkezve el a régi itáliai bölcs mondásokban lefektetett szabályokról sem, megalkotta azt az átfogó, egyáltalán nem pejoratív értelemben vett eklektikus, vagyis szintetizáló világképet, amely a római világ helyzetéből adódó kérdésekre igyekezett a maga teljességében eredeti választ adni. Érvényes ez nemcsak fizikai és szellemi, megismeréselméleti vonatkozásban, hanem politikai és erkölcsi, valamint teológiai tekintetben is (filozófiai értekezései és dialógusai: Az állam, Törvények, A legfőbb jó, Az istenek természete, A barátság, Az öregség, A kötelességek, A végzet, A jóslás stb.).

Hogy Cicero számára mennyire a római valóság jelentette a legfőbb alapot, erről ma elsősorban levelezése tanúskodik, kiterjedve a korabeli élet szinte minden területére. Ezek az írások meglehetősen életszerűen mutatják be mind a kortársakat, mind magát a szerzőt, akinek gyengéi is jól kitapinthatók: önimádata, fel-felvillanó kisszerűsége, miközben elbűvöl szellemisége és műveltsége gazdagságával, céljainak alapvetően mégis a közjót szolgáló nemességével, vagyis azzal, amire önmaga és a rómaiak a humanitas szót használták. A római valóságtalajban gyökerező szintetizáló eklekticizmusnak ez volt egyik legnagyszerűbb produktuma, amivel Cicero a következő két évezredben folyamatosan hatást tudott gyakorolni az európai és a világcivilizációra.

Mindez jól mutatja Cicero nyitottságát a Római Birodalom terjeszkedésével együtt járó és kitárulkozó roppant civilizációs horizontra, bár ez egyidejűleg felveti persze az identitás kérdését is, amellyel összefüggésben kétségkívül egyfajta öntudati válságra utaló jelek mutatkoznak. Cicero azt a tanácsot adja öccsének, Quintusnak, Asia provincia kormányzójának, hogy minden idegennel, főként pedig a görögökkel a humanitas jegyében kell viselkednie, kimutatva irányukban az igazi emberi erényeket: a kegyességet, a szelídséget, a tisztességet, vagyis élve azzal, amit maguk a görögök philanthrópiának, azaz „emberszeretetnek” neveznek. Mindennek persze mind a kortársak, mind Cicero érezte a veszélyeit is, úgy gondolva, hogy a széleskörű nyitottság és érdeklődés a más iránt, illetve mások iránt valamiképpen a saját hagyományok feladásával, az önazonosság elvesztésével jár együtt, bár Róma esetében ez szinte már természetes, mert tenger melletti városként kezdettől fogva és állandóan ki van téve az idegen hatásoknak. Itt ugyanis sok olyan ember megfordul, aki még a latin nyelvet sem beszéli jól. Cicero így keserűen kényszerül konstatálni, hogy Rómában sokan már nem is ismerik az előző században élt Cato beszédeit, s kezdenek hátat fordítani a mos maiorumnak. A római politikus és szónok ezt a hagyományt is bele kívánta tehát szőni az új irodalmi műveltségbe, amely szerinte a legjobb kulturális alap az ideális közösséghez, s ez a „rendek egyetértésén alapul”, majd 57-től az „összes derék ember egyetértésén”, s ez alakul át előbb az egész „római nép” s végül „valamennyi ember egyetértésévé” (consensus populi Romani, illetve universorum). Ez – a szónok-politikus felfogása alapján – egyenlő a politikai viszály (discordia) felszámolásával. Az igazi polgári közösség ugyanis nem egyszerűen emberek egybesereglése, hanem olyan egyénekből áll, akik a jog és a közérdek alapján alkotnak társadalmat, valódi közmegegyezéses szövetséget. Az igazi állam csak a polgárok egyetértésén alapulhat; a zsarnokság és egy szűk csoport uralma nem érdemli ki az állam nevet.

A korabeli válság oka Cicero szerint éppen az, hogy megszűnt a polgárok közt az igazi összetartozás érzése, megbomlott a római nép egysége, és a polgári egyenetlenség megosztja az állam testét. Ehhez tartozik hozzá az a káros jelenség, hogy nem tartják tiszteletben az ősök példáit (exempla maiorum), akiknek leszármazottai elvesztették összekovácsoló tekintélyüket, miközben a hatalom új megszállottjai megfeledkeznek a közjóról. A megoldás a concordia helyreállítása, amiben szükség lehet az állam egy kiemelkedő tekintélyű vezetőjére (rector rei publicae). Ennek szerepkörében Cicero nyilván saját magára gondolt az 50-es évek végén.

Bár Cicero ragaszkodott az ősi római-itáliai hagyományokhoz, s időnként maga is kárhoztatta a görögök majmolását, azért személy szerint mindent megtett a magas rendű görög szellemi civilizáció latin inkulturációjáért, élve még a régi római módszerrel, a fordítással is. Platón igazi csodálójaként többek közt lefordította tőle a Prótagoraszt és a Timaioszt, éspedig nem is pályakezdőként, hanem élete végén: 45-ben. Ugyancsak átültette Platón Phaedrusa egy részét is. Úgy tartotta helyesnek, hogy Xenophón Oikonomikoszát (A gazdaság vezetését) szintén megismertesse anyanyelvén a rómaiakkal. Elkészítette a két nagy attikai szónok két leghíresebb beszédét is latinul: Aiszkhinészét és Démoszthenészét. Arra is büszke volt, hogy a görög tanítóköltészetnek szintén utat csinált Rómába, mert még ifjan latinra ültette át az alexandriai Aratosz Égi jelenségek című hosszabb, az asztronómiával és a meteorológiával foglalkozó költeményét, s ezt még egyik időskori alkotásában is méltónak tartotta idézni. Szabad idejében a politikus a legnagyobbat: Homéroszt fordítgatta.

Így nem csodálkozhatunk azon, ha Cicero a szűknek és szegényesnek érzett hagyományos római műveltség helyett egy egyetemes és átfogó műveltséget követelt meg a kortárs római polgároktól, akik az antikvitás politikai életében egyúttal szónokok is voltak. Ez nemcsak hogy megfelelt a görög enciklopédikus műveltségi eszménynek, hanem azt még ki is bővítette a római tradíciókkal, így téve gazdagabbá és hatásos eszközökben erőssé a latin ékesszólást. Ez filozófiai bőséget is jelent, hiszen „a dolgok bősége eredményezi a szavak gazdagságát”, s amikor Cicero megalkotja a latin nyelvű filozófiát, ez egyúttal hatalmas szellemi térhódítás is, mely bőséges forrást biztosít a latin ékesszólás folyamának, „mert a szónoknak így módjában áll szabadon bebolyongania egy óriási teret” (A szónokról, II, 16, 67 – Havas László fordítása). Mindez hatalmas mértékben kiszélesítette a latin civilizáció horizontját, annak idő- és térfelfogását, mivel a rómaiak, Ciceróval az élen, hihetetlenül érdeklődni kezdtek pl. a geográfia, az asztronómia és a geometria iránt, egyáltalán minden olyan tudomány iránt, amely méréssel járt együtt. Ezzel módosult az elképzelés az ember helyéről a világmindenségben. A római ember számára a régi városhatár már inkább csak szent jelképpé lesz egy olyan birodalom közepén, amely, legalábbis elvben, az egész lakott földre kiterjed. Ha még vannak is meg nem hódított népek, azok is tisztelettel tekintenek Rómára mint a világbéke fenntartójára. Ez a felismerés a koszmosz, a világmindenség megismeréséből adódik, mert, mint Cicero mondja, „amikor az ember alaposan szemügyre veszi majd az égboltot, a földet, a tengereket és az egész természetet, akkor fel fogja ismerni, hogy nem szorul egyetlen város falai közé, nem egyetlen szűk hely lakója többé” (Törvények, I, 67 – Havas László fordítása).

A széles horizontok közt mozgó cicerói szemlélet ilyen módon fölméri, hogy valójában minden római két polgári közösségnek is tagja: igazából két hazája van. Egyfelől annak a városnak a fia, amelyben született, másfelől pedig a római polgárságnak is alkotóeleme, méghozzá úgy, hogy ez az utóbbi magasabb rendű civitas, közösség fölébe magasodik az elsőnek, vagyis a szűkebb kötődésnek, méghozzá ahhoz hasonló módon, miként az egyéni érdeknél magasabb érték a család, ennél pedig a haza (patria). A római államiság ekképp lesz a cicerói értékrendben a legrangosabb kategória, vitathatatlanná téve a római imperium szentségét, anélkül azonban, hogy ez a humanum megtagadása lenne. Ennél a nézetnél majd csak a császárkor néhány sztoikusa megy tovább, pl. Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius, ők is inkább csak elméletileg, amikor immár az emberiséget fogják fel a legegyetemesebb és egyben a hierarchia csúcsán álló civitasnak, ahogy a kereszténység is részben ebben az irányban törekszik előrehaladni. Míg azonban a sztoikus próbálkozás csak idea maradt, addig a cicerói felfogás többé-kevésbé valós helyzetet tükrözött, nem csupán egy szűk római közösség meggyőződését fejezve ki, hanem minden bizonnyal az imperium Romanum lakóinak többségéét is. Ez a Cicero-féle univerzalizmus kétségkívül egyike volt a római politikai filozófia legegyetemesebb, legegyénibb és legcsillogóbb produktumainak, felvillantva annak a reményét, hogy a birodalom egyetlen tagjának sem kell elveszítenie régebbi identitását.

Ma, amikor megvalósulni látszik az Europa unita, az „Egyesült Európa”, úgy érezhetjük, hogy Cicero ennek az eszménynek is egyik előfutára volt. A köztársaság végének élete azonban ennél kevésbé volt egyértelmű. Korábban egy római előkelőség szinte teljesen át tudta magát adni a politikai létnek, most azonban, a polgári viszályok időszakában, sokan kiszorultak a politika fő színteréről, miként Cicero is, s ezeknek épp a filozófia adhatott megnyugvást. Ezért írja a caesari diktatúra alatt Kr. e. 45-ben Cicero, hogy „élni annyi, mint gondolkodni”, vagyis hogy a mély politikai válságban az elmélkedés a legjobb orvosság. Ez azonban csak részben elfordulás a régi római civis eszményétől. Sokkal inkább arról van szó, hogy igazában ekkor valósul meg Rómában az irodalmi-filozófiai tevékenység nagy mértékű „átpolitizálása”. Vagyis a műveltség addig nem igazán rómaivá tett területei így inkulturálódnak az urbs latin civilizációjába. Miként a caesari diktatúra éveinek leáldozásával maga Cicero mondja: a zsarnokság miatt tért meg a filozófiai tanulmányokhoz, „hogy – mint írja – általuk a lelkem minél inkább megszabaduljon gyötrelmeitől, polgártársaimnak pedig hasznára legyek, amilyen módon csak tudok. Könyveimben ugyanis mintegy senatusi és forumi beszédeimet adtam közre, úgy fogva fel, hogy az állam érdekében folytatott tevékenységemet a filozófia pótolja.” (A jóslás, II, 2, 7 – Hoffmann Zsuzsa fordítása nyomán).

Cicero az elődökhöz képest már nem éri be a gyakorlati tapasztalattal. Arisztotelész nyomán azt hangoztatja, hogy az ember sajátlagos tulajdona az igazság keresése, és hogy a bölcsességet nem a gondviselés határozza meg, hanem az isteni és emberi dolgoknak, valamint ezek okainak a megismerése, vagyis a fizikai világ, a természet és az őket irányító törvények feltárása, bár Cicero mint Platón és az Akadémia tanítványa tisztában volt vele, hogy ennek a tudásnak megvannak a korlátjai. Rómában ekkor Cicero és sok más számára mindennek mértéke a korlátokkal rendelkező ember, s a szónok-politikus-filozófus ezt az „anthróponomiát”, emberközpontú törvényességet vezeti be mind a természet, mind az erkölcs rendjébe, fenntartva magának egy meglehetősen szkeptikus álláspontot, mert úgy gondolta: a dialektika révén a teljes valóság nem érhető el, csupán a valószínűség.

Érvényes ez a történelemre is, amely a sokoldalú szerzőnek példákat szolgáltatott, legyen szó akár a szónok-politikusról és ügyvédről, akár a retorika tanítómesteréről, akár a dialógusokat és értekezéseket író filozófusról, vagyis arról a rómairól, aki szépirodalmi tevékenysége szinte minden területén kiemelkedő teljesítményt ért el, kivéve talán a költészetet. A nagy római prózaíró a lírát szinte időpocsékolásnak érezte. Ezek után természetes, hogy Cicerónak az antik történetírásra is volt kitekintése, s bár maga ezt a műfajt nem művelte, mégis ő fogalmazta meg elsőnek a római historia ornata, vagyis a szépirodalmi értékű történetírás alapelveit. Ez olyan műforma volt, amely a retorika eszközeivel, főleg a copiával, a retorikus kifejezőeszközök bőségével élve olyan elbeszélést, illetve bemutatást tett lehetővé, amely képes volt arra, hogy főleg a közelmúlt történetét taglalva magistra vitae (az élet tanítómestere) és lux veritatis (az igazság fénye) legyen. Ennek a cicerói történetírásnak az elmaradását a kortárs Cornelius Nepos szomorú hiányérzettel fel is panaszolta. Mégis Cicero munkásságában sok olyan részlet van, mely irodalmi tevékenységét rokonítja a historiával, úgyhogy Cicerónak mint lehetséges historicusnak mindenképpen kell némi figyelmet szentelnünk, annál is inkább, mert a historia ornatával kapcsolatos programjának megvalósítását érzékelhetjük Sallustiusnál, Liviusnál és Tacitusnál, akik révén a történelem valódi szépirodalomként vonul be a latin nyelvű európai civilizációba. Cicero meggyőződéssel vallotta, hogy a római politikus intellectuel mintaképe, az orator nem állhatja meg helyét a régmúlt századok és az akkori események kronológiájának ismerete nélkül, főleg ami Rómát illeti, de tisztában kell lennie a világbíró népek és az emlékezetre méltó királyok történetével is.

Ez mutatja, hogy Cicero ugyan egy Róma központú történelmet tekintett eszménynek, de úgy, hogy az a Város hegemón szerepének megfelelően nyitott legyen a meghatározó szerepet játszó elődökre is. Szerinte a történelem szoros összefüggésben áll az írásbeliséggel, s ezért igazán attól kezdve beszélhetünk történelemről, amikortól kellő írásos dokumentumok állnak rendelkezésre.

Cicero bírálja a régi idők hiszékeny íróit, mert az embernek a ratio birtokosaként az okok láncolatát kell valójában feltárnia. Számára ez adja meg a lehetőséget, hogy például az Állam II. könyvében, még ha mások szájába adva is, bemutassa Rómát és a római népet, valamint annak kezdeteit, mert ő elsősorban ennek a modellértékű jelenségnek a valódi értelmét és okait, jellemzőit kívánja megragadni, túllépve az eseménybeli hamisítások felszínén, s felfogva a platóni értelemben vett ideát a történelemben is. Cicero ezért mellőzi annak megemlítését, hogy a városalapító Romulus testvérével együtt rabló lett volna, ő pásztornak mondja, aki vétkezett ugyan fivére megölésével, viszont megnyitotta a várost az idegeneknek, ami a települést rövid idő alatt erőssé tette; Athén elaggott homogén népével szemben Róma egy születésétől nyitott új nép, amely kész minden jó átvételére és sajátjává formálására (rep. 1, 37, 58), főként az egész Itáliára kiterjedő concordia és consensus révén. Cicero szerint Rómának az egész görög világra is nyitottnak kell lennie, de csak módjával, amit a Város azon helyzete is szavatolni látszik, hogy nem közvetlenül a tengerparton fekszik. Cicerónál valójában már kirajzolódnak egyfajta nem jelképes, nem is elvont, hanem konkrét univerzalizmus körvonalai a maga etnikai, földrajzi és történelmi sokszínűségében. Cicero tudatában egyfajta szellemi skizofrénia mutatkozik meg ugyanakkor, amennyiben más kortársaihoz hasonlóan ragaszkodik az urbs szent határához, a pomoeriumhoz, de ezt gyakorlatilag mégis kiterjeszti a fines imperiiig, a birodalom határaiig, amely körzet lényegileg már az ismert orbis terrarummal, az egész földkerekséggel azonosul. Amikor Cicero 63-ban ekképp ünnepelte consulságát: „Milyen boldogok vagyunk! Milyen szerencsés államunk!”, akkor úgy látta, hogy a római állam hosszú századokra fennmarad majd, hiszen nincs többé olyan nép, amelytől a populus Romanusnak félnie kellene, nincs olyan király, aki vele harcba merne szállni, mert az őt fenyegető valamennyi külső veszélyt egyetlen férfi bátorsága képes volt legyőzni. Az egykorú Rómában mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a consul itt Pompeiusra utalt, aki új Nagy Sándorként befejezte a világ meghódítását az imperium Romanum számára, lerakva ezzel a világbéke alapjait. Ezzel párhuzamosan Cicero a belső rendezést vállalta magára, s ezzel mintegy az újraalapító szerepét játszotta el a birodalomépítő Pompeius-Alexander Magnus oldalán. Így a rómaiak otthona nem csupán a város szűk határa, hanem belefoglaltatik az egész világ, amelyet az istenek patria communisként „közös hazának” adtak, s így valójában a res publica úgy mutatkozik meg, mint az emberiség egyetemes közössége az imperium Romanum kebelén belül, még akkor is, ha ez az eszme itt még csak csírájában tűnik is fel.

Mindez bizonyos kimunkálatlanságok ellenére egy sajátos és nagyvonalú történelemkoncepciót sejtet, amelynek örvendetes lehetett volna konkrét történeti munkában való kikristályosodása. Ennek elmaradását tehát Cornelius Neposszal együtt sajnálhatjuk, bár nem tudhatjuk, hogy a remény valóban beigazolódott volna-e. Az azonban tény, hogy befolyással volt a később a cicerói program megvalósításával megpróbálkozó Sallustiusra, ugyanúgy, ahogy az ezután következő római történeti gondolkodásra is, akárcsak még később a mindenkori európai tudatra. Szent Ágoston Cicerót a latin nyelv legkiválóbb mesterének tartotta, így értékelve őt: „Mi kiválóbbat lehet a latin nyelvben Cicerónál találni?” Aquinói Tamás is mércének tekintette. Persze volt sok őt majmoló „ciceronianus” is, akiken pl. Erasmus gúnyolódott, bár maga is a nagy római művészetéből és eszmerendszeréből vett magának példát, stíluserőt és gondolati gazdagságot. Szellemi és művészi rangját még a 19–20. századi történeti kritika (főleg Mommsen, Carcopino) sem tudta szétzúzni, még ha korunkban talán kevésbé népszerű is, mint ahogy megérdemelné. Bárhogy van is, mind a humanitasnak, mind a világos és hatásos körmondatnak, a természetes könnyedséggel áradó harmonikus stílusnak máig mintaképe – s egyúttal arra is nagyszerű példa, hogy a világhódító egyetemes kultúrának mennyire nem szabad olyan silány civilizációvá válnia, amely egyfajta tévesen értelmezett „epikureizmus” jegyében pusztán csak a testi gyönyörűségre van tekintettel, miközben veszni hagyja az embert valóban emberré tevő szellemi részt.

Ezek után következzék az az összeállításunk, amely megkísérli nagy vonalakban felvázolni mind a cicerói világfelfogást, politikai koncepciót és értékrendet, mind pedig a politikus és alkotó mindmáig magával ragadó retorikus előadásmódját.