Cicero-breviárium

RÓMAI VALÓSÁG – RÓMAI POLITIKUS:

A SZÓNOK ÉS AZ ERKÖLCSBÖLCSELŐ

Részletek a Verres ellen intézett beszédekből

Az igazságszolgáltatás korruptsága megbontja

az állam összhangját

Bírák, az a lehetőség, amit az emberek leginkább kívántak, s ami egyedül képes arra, hogy lecsillapítsa a rendetek iránti gyűlöletet, megszüntesse bíráskodásotok rossz hírét, most az állam e rendkívül válságos időszakában úgy kínálkozik fel nektek, hogy nem emberi bölcsesség, hanem isteni elrendelés látszik a szülőatyja lenni. Erősen tartja ugyanis magát az az államra is, rátok is veszélyes nézet, mely már nemcsak idehaza, hanem a külföldi népek körében is elterjedt, hogy tudniillik a jelenlegi igazságszolgáltatással egyetlen egy pénzes embert sem lehet elítélni, még akkor sem, ha bűnös. 2. Most, amikor rendetek és bíróságotok megrendült, amikor támadásra készen állnak azok az emberek, akik megpróbálják a népszónokok és törvényjavaslataik révén lángra lobbantani a senatus elleni haragot, most kerül vádlottként ítélőszék elé C. Verres, az az ember, akit élete és cselekedetei alapján a közvélemény ugyan már elítélt, de aki sok pénzében bízva azt jövendöli, hogy felmentik. Én, mint vádló, a római nép legteljesebb egyetértésével és nagy várakozásával kapcsolódtam be – bírák – ebbe a perbe, de nem azért, hogy felszítsam a senatori rend elleni haragot, hanem azért, hogy orvosoljam közös gyalázatunkat. Mert én olyan embert állítottam a bíróság elé, akinek az elítélésével helyreállíthatjátok törvényszékeitek elvesztett tekintélyét, újból egyetértésre juthattok a római néppel, s eleget tehettek idegen népeknek is: ez az ember ugyanis kifosztotta a kincstárt, sanyargatta Asiát és Pamphyliát, városi praetorként mint valami kalóz bánt a jogszolgáltatással, majd pedig Szicília tartományának volt mételye és romlása. 3. Ha olyan szigorú ítéletet hoztok róla, amely megfelel a vallásos előírásoknak, akkor szilárd lesz tekintélyetek, de ha e személy roppant gazdagsága izzé-porrá zúzza a bírói ítélet szentségét és igazságosságát, akkor is el fogom érni a célomat, mert az emberek látják majd: a bíróság hagyja cserben az államot, nem pedig a vádlott hiányzik a bírák számára vagy pedig a vádló a vádlott számára…

                                                          (in Verrem, I/1, 1, 1–3)

Elsősorban a senatori rendnek kell tiszteletben tartani

a törvénykezés tisztaságát

42. Ó, hová lettetek, ti emlékezetre méltó ítéletek, rendünk ragyogó tekintélye! Midőn a római nép szövetségesei már nem akarják azokat a bíróságokat, melyeket őseink épp az ő érdekükben állítottak fel! Merészelt volna valaha is ez az ember saját sorsával kapcsolatban reménykedni, ha nem vert volna rólatok valamiféle rossz vélemény gyökeret a lelkében? Ezért, ha lehet, nektek még jobban kell őt gyűlölnötök, mint ahogy a római nép teszi. Ez az egyén ugyanis azt gondolja, hogy ti hasonszőrűek vagytok, már ami a mohóságot, a bűnt és a törvénysértést illeti.

43. A halhatatlan istenekre! Legyetek már előrelátóak, és legyetek már tekintettel e helynek a méltóságára! Óva intelek és figyelmeztetlek rá benneteket, hogy véleményem szerint valamiféle isteni kegyelem adta számotokra ezt az alkalmat, hogy megszabadítsátok egész rendeteket a gyűlölettől, az irigységtől, a rossz hírtől és a gyalázattól. Mert már az a vélekedés járja, hogy a bíróságokon megszűnt a szigor, nincs vallásos lelkiismeret, sőt már maga a bíráskodás is megszűnt. Ezért a római nép megvet, semmibe vesz bennünket; nyomasztóan rossz hírünk már régóta égeti arcunkat. A római nép emiatt követelte vissza olyan nagy igyekezettel a tribunusi tisztséget, s ezt követelve, csak szóban kérte ezt, mert valójában igazi bíróságokat követelt. Nem kerülte ez el a rendkívül bölcs és nagytekintélyű férfiú, Q. Catulus figyelmét sem, akinek kikérték a véleményét, midőn Cn. Pompeius, ez az igen bátor és ragyogó hírű személyiség, előterjesztést tett a néptribunusi tisztségről. Catulus óriási tekintélyével a következőképp kezdte a beszédét:

– Atyák és összeírtak, rosszul és hitvány módon törődtök a jogszolgáltatással; ha az ítélkezés során a római nép hírnevének megfelelően jártatok volna el, akkor nem óhajtanák most az emberek olyan nagyon a tribunusi tisztséget.

45. Azután pedig, amikor maga Pompeius immár kijelölt consulként tartotta első beszédét a városfalon kívül összesereglő népgyűlés előtt, az emberek leghőbb vágyának megfelelően kijelentette, hogy visszaállítja a néptribunusi méltóságot. Ekkor a gyűlésben zúgás támadt, és a nép hálásan felmorajlott. Ugyanebben a beszédében Pompeius azt is elmondta, hogy a tartományokat kifosztották és zaklatták; a bírósági tárgyalások gyalázatos és hitvány módon zajlottak le, s e dologban maga kíván intézkedni és eljárni: nos, ebben a pillanatban a római nép nemcsak zúgással, hanem fergeteges kiabálással is kinyilvánította helyeslését.

46. Most pedig az emberek azért állnak lesben, hogy megfigyeljék viselkedésünket: figyelembe vesszük-e mindnyájan a vallásos előírásokat, és tiszteletben tartjuk-e a törvényeket. Látják, hogy a tribunusi törvény bevezetése óta csak egyetlen senatort ítéltek el, aki ráadásul igen szegény volt; még ha ebben a dologban nem találnak is semmi kivetnivalót, de olyan ügy sem akad, amelyet dicsérhetnének: nincs mit magasztalni ugyanis abban az esetben, amikor senki sem akad, aki képes lenne a bírákat megvesztegetni vagy akár megpróbálkoznék vele.

47. Ez a mostani per olyan, hogy míg ti a vádlottról, addig a római nép rólatok mond majd ítéletet. Ennek a személynek az ügyéből állapítják meg, hogy ha a bírák a senatorok közül kerülnek ki, akkor is születhetik-e elmarasztaló ítélet olyan emberről, aki nemcsak szerfölött bűnös, hanem roppant gazdag is. Ráadásul olyan ez a vádlott, hogy hatalmas bűnein kívül nincs semmi egyebe, csak óriási vagyona. Így tehát ha fölmentik, rendkívül rút gyanú marad majd vissza; mert nem az lesz a látszat, hogy az ő esetében akár személyes varázsa, akár rokoni kapcsolata, akár máskor tanúsított nemes tette, akár pedig az ítélkezés során elkövetett valamilyen középszerű hiba volt az, ami csökkentette annyi és oly nagy bűnének súlyát.

48. Végül is a következőképp fogom tárgyalni az ügyet, bírák: olyan dolgokat adok elő, melyek annyira ismertek, annyira be vannak bizonyítva, annyira nagyok, annyira nyilvánvalóak, hogy egyikőtök sem fogja szívességből megkísérelni a vétkes fölmentését. Egyébként megvan hozzá a biztos eljárásom és módszerem, hogy kifürkésszek és nyomon kövessek minden efféle kísérletet. Úgy járok majd el ebben a perben, hogy a bírák minden döntésénél ne csak a közönség, hanem maga a római nép is fültanú legyen. 49. Nektek pedig lehetőségetek nyílik arra, hogy teljesen lemossátok a senatori rendre hosszú évek folyamán rárakódó szégyent és gyalázatot. Mindenki előtt ismert ugyanis, hogy amióta a jelenlegi törvényszékeket felállították, még nem volt olyan bírói testület, amely méltó lett volna a ti méltóságotokhoz. Ezért ha most elkövettek valamilyen hibát, akkor mindenki azt gondolja majd, hogy ebből a rendből már lehetetlen más, alkalmasabb személyeket találni, s ezért teljesen új rendhez fordulnak majd, hogy onnan szemeljék ki azokat, akik a bírói feladatot ellátják.

50. Mivel még mindig reménykedem ebben a bíróságban, ezért először is azt kérem a halhatatlan istenektől, hogy ebben az ítélőszékben már ne akadjon újabb hitvány személy, mint aki már korábban is annak bizonyult; továbbá azt is megerősíthetem, nektek is meg a római népnek is, hogyha még akadnak egyéb bűnösök – Herculesre mondom –, előbb fogy el életem, mint az a makacs erő, mellyel hitványságukat üldözőbe veszem.

Havas László fordításai                                             (in Verrem, I, 1, 15, 42–16, 48)

Az „új emberek” tisztessége és az államot védő istenségek mint a közérdek védelmezői és fenntartói

71. Látjuk, hogy mennyire irigylik és mennyire gyűlölik egyes előkelő emberek az „új emberek” erényét és igyekezetét. Ha csak egy kicsit is félrenézünk, már kész is számunkra a csapda. Ha a legkisebb lehetőség is adódik a gyanakvásra és a vádaskodásra, máris sérelmet kell elszenvednünk. Lássuk be, hogy mindig virrasztanunk és mindig fáradoznunk kell.

182. Ellenséges körülmények vesznek körül bennünket: tűrjük el! Fáradozás vár ránk: vállaljuk fel! Hiszen jobban kell félni a hallgatag és titkos gyűlölettől, mint attól, amelyet nyíltan kifejezésre juttattak. Az előkelő emberek közül szinte senki sem nézi jó szemmel a mi iparkodásunkat. Semmilyen szolgálattal sem nyerhetjük el a jóakaratukat. Mintha a természet és a származás egyaránt elválasztana bennünket tőlük, annyira szembeállítják őket velünk érzelmeik és akaratuk. Ezért roppant veszélyt jelent azok ellenséges indulata, akiknek az érzülete már azelőtt ellenséges és irigy volt veled szemben, hogy bármilyen ellenséges magatartást is magadra vállaltál volna!

183. Ezért részemről, bírák, véget kívánok már vetni ezen vádlott esetében a vádbeszédnek, mivel már mind a római népnek eleget tettem, mind a szicíliaiak, közeli barátaim számára teljesítettem vállalt feladatomat. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha ítéletetek nem felel meg annak a képnek, amelyet rólatok kialakítottam, akkor nemcsak azokat fogom üldözni, akik leginkább felelősek a bíróság megvesztegetésének bűnéért, hanem azokat is, akiket a cinkosság fertőzete épp csak megérintett. Ezért ha van valaki, aki ennek a vádlottnak az esetében akár hatalmával, akár vakmerőségével, akár fondorlattal meg akarja vesztegetni a bíróságot, akkor az készüljön fel rá, hogy neki a római nép bírósága előtt lesz velem peres ügye! És ha ennek a vádlottnak az ügyében, akit a szicíliaiak jelöltek ki nekem ellenség gyanánt, elég következetesnek, elég kitartónak, elég ébernek ismertek már meg engem az emberek, akkor gondolják meg, hogy azon férfiak esetében, akikkel szemben az ellenséges magatartást a római nép üdve érdekében fogom vállalni, még sokkal elszántabb és keményebb leszek.

72.184. Most pedig téged hívlak segítségül és szólítalak, legnagyobb és legjobb Iuppiter, akinek Verres istentelen bűn segítségével még a királyi kezéből is kicsavarta azt a királyi ajándékot, amely méltó volt legszebb templomodhoz, méltó a Capitoliumhoz és az összes nép fellegvárához, méltó volt ama királyi ajándékhoz, amelyet királyok készítettek, ajánlottak fel és ígértek meg neked, és akinek igen szent és igen szép szobrát Syracusaeból ez a gazember elvitte!

És téged is megidézlek, Iuno Regina, akinek szövetségeseink két szigetén, Melitán és Samoson találaható két igen szent és igen régi szentélyét ugyanez a Verres minden adományától és ékességétől megfosztotta!

És téged is hívlak, Minerva, akit ugyancsak két igen híres és igen nagy tiszteletben álló szentélyében fosztott ki: egyfelől Athénban, amikor onnan nagy mennyiségű aranyat vitt el, és másfelől Syracusaeban, amikor ott a tetőn és a falakon kívül mindent eltulajdonított!

185. És titeket úgyszintén szólítalak, Latona és Apollo meg Diana. Verres Deluson nem csupán a szentélyt, hanem, ahogy az emberek véleménye és hite tartja, régi hazátokat és isteni lakhelyeteket is kifosztotta egy éjszakai rablótámadás során! Megidézlek téged is, Apollo, akit ő Chiosról rabolt el! Újból téged szólítalak, Diana, akit immár Pergában rabolt ki, s akinek azután lebonttatta és elszállíttatta igen szent segestai szobrát, azt, amelyet Segestában kétszer szenteltek fel, először a helybéliek saját tisztelete okán, másodszor P. Africanus győzelme miatt!

És téged ugyancsak szólítalak, Mercurius, akit Verres a tulajdon házában és egyfajta magán-birkózótermében állított fel, miközben P. Africanus azt akarta, hogy a szövetségesek városában és a tyndarisiak edzőtermében az ő gyermekeiknek légy őre és felügyelője!

186. És téged is szólítalak, Hercules, akit Verres Agrigentumban késő éjszaka rabszolgák jól felszerelt és felkészített csapata segítségével próbált meg a saját templomából erőszakkal eltávolítani és elvinni!

És téged ugyancsak hívlak, legszentebb idai Anya, akit Engyum városában az igen tisztelt és nagy tiszteletben részesülő templomban olyan kifosztva hagyott hátra, hogy csak Africanus neve és a megsértett vallásos tiszteletnek a nyoma maradt ott meg, a győzelem emlékei és a szentély díszei nincsenek már többé!

És titeket szintén szólítalak, akik minden fórumi eseménynek, a legfontosabb tanácskozásoknak, törvényeknek és bírósági üléseknek döntőbírái és tanúi vagytok, mert helyetek a római nép által igen sűrűn látogatott körzet, titeket idézlek, Castor és Pollux, akiknek a templomából Verres a saját számára húzott hasznot és tett szert igen becstelen zsákmányra!

És istenek, mindannyiótokat megidézem, akik az ünnepi szekerekről szemlélitek meg a játékokra összegyűlt ünneplő tömeget, akiknek útvonalát Verres kizárólag saját hasznára és nem a vallásos tisztelet méltóságának megfelelően készíttette el és javíttatta ki.

187. És titeket is hívlak, Ceres és Libera, akiknek a szentségei az emberek véleménye és vallási előírások szerint messze a legfontosabb és legtitkosabb vallásos cselekmények, akik állítólag az élet és a táplálkozás, az erkölcsök, a törvények, a jóság, az emberség kezdeteit odaadtátok és szétosztottátok az emberek és városok között; akiknek a tiszteletét a római nép a görögöktől ismerte meg, és tőlük átvéve mind a közéletben, mind a magánéletben oly lelkiismeretesen őrizte meg, hogy látszólag nem is a görögöktől került ide, hanem inkább innen lett átadva a többi népnek. Egyedül Verres szennyezte be és sértette meg őket annyira, hogy Ceres egyik szobrát, amelyet vallási előírás tiltása miatt férfinak nemcsak megérintenie, de még megpillantania sem volt szabad, Catinából, éspedig magából a szentélyből erőszakkal eltávolíttatta és elvitetette, egy másikat pedig Hennából a saját hazájából és székhelyéről vitt el, amely pedig olyan volt, hogy az emberek, amikor látták, úgy gondolták: vagy magát Cerest látják, vagy Ceresnek egy nem emberi kéz által készített, hanem az égből aláhullott képmását! 188. Újra és újra segítségül hívlak és szólítalak titeket, legszentebb istennők, akik a hennai tónál és ligetekben laktok, és egész Szicíliának az élén álltok, amelynek védelmezését a szigetlakók rám bízták, titeket szólítalak, akik a termények feltalálása és a földkerekségen való elterjesztése révén az összes népet és nemzetséget isteni lényetek tiszteletében összekapcsoljátok!

Úgyszintén segítségül és tanúul hívom az összes többi istent és istennőt, akinek templomai és vallásos tisztelete ellen Verres – valamilyen istentelen őrülettől és merészségtől megfertőzve – folyamatosan szentségtörő és istentelen háborút hirdetett, hogy ha ennek a vádlottnak az esetében és ezen ügy során az én minden tervem valóban a szövetségesek jólétét, az állam méltóságát, saját megbízhatóságomat tartotta szem előtt, ha minden gondom, éberségem és meggondolásom valóban semmi másra sem irányult, csak arra, hogy teljesítsem a kötelességem és kövessem az erényt, úgy amilyen lelkületet én mutattam az ügy vállalása során, amilyen megbízhatóságot a tárgyalás során, ti is ugyanolyat tanúsítsatok az ítélethozatalkor! 189. Azután azt is szeretném, hogy C. Verres, akinek valamennyi gaztette hallatlan és egyedülálló példája a bűnnek, a vakmerőségnek, a hűtlenségnek, a szeszélyességnek, a kapzsiságnak, a kegyetlenségnek, a ti ítéletetek alapján épp egy ilyen élethez és a tulajdon tetteihez méltó véget érjen, és hogy az állam és az én kötelességtudatom is beérje ezzel az egy vádbeszéddel, és a későbbiekben inkább az adassék meg számomra, hogy szabad és derék embereket védelmezzek, mintsem hogy szükségből a gonoszokat vádoljam.

Lakfalvi Géza fordítása                                         (in Verrem, II/5, 71, 181–72, 189)

Részlet a Cluentius érdekében elmondott beszédből

Rang és törvény

Ó, milyen bátor férfiak voltak azok a római lovagok, akik szembeszálltak a híres és hatalmas M. Drusus néptribunussal, amikor az az akkori nobilitással összefogva nem kevesebbet kezdeményezett, mint hogy ilyenféle bíróság révén perbe fogják azokat, akik korábban (maguk) ítélkeztek! Akkor C. Flavius Pusio, Cn. Titinius és C. Maecenas, a római nép színe-java és mások ugyanabból a rendből nem azt csinálták, mint most Cluentius, nem tartottak attól, hogy ellenkezésükkel bűnt követnek el, hanem nyíltan szembeszálltak, mert megfontolták, s nyíltan és önérzetesen ki is jelentették, hogy ők a római nép szavazatai révén felemelkedhettek volna a legmagasabb tisztségekre, ha hivatalok elnyerésén fáradoztak volna. Látták, hogy ez a pálya milyen fénnyel, mekkora megtiszteltetésekkel, milyen méltósággal jár, s ezt ők nem is becsülték le, de beérték a maguk és apáik rangjával, s inkább megmaradtak annál a békésebb és nyugodtabb, a gyűlölködés viharaitól s az efféle bíróságoktól távol eső életformánál. Vagy vissza kellene kapniuk a hivatalra pályázáshoz megfelelő életkorukat, vagy – mivel ez nem lehetséges – tarthassák meg választott életmódjukat, amelynek kedvéért lemondtak a hivatalokról. Ám az méltánytalan, hogy ők, akik a sok veszedelem miatt lemondtak a hivatalokkal járó megtiszteltetésekről, s nem részesülnek a nép jótéteményeiből, az új bíróságok fenyegetéseitől nem mentesülnek. A senatoroknak nincs okuk ilyen panaszra, mert a helyzet ismeretében kezdtek tisztségekre pályázni, s mert számos kitüntetés van, amelyek a kényelmetlenségeket enyhíteni tudják: a rang, a tekintély, otthon a pompa, a külföldi népeknél a hírnév és a hála, a bíborszegélyű toga, a curulisi szék, a hivatali jelvények, a vesszőnyalábok, a hadsereg, a parancsnokságok, a tartományok. Őseink ezekben látták a jótettek legfőbb jutalmát s a hibákat fenyegető veszélyeket. Amazok nem azt ellenezték, hogy bevádolják őket ama törvény alapján, mint most Habitust (ezt akkor corneliusi törvénynek nevezték, most semproniusinak), jól látták ugyanis, hogy ez a törvény nem vonatkozik a lovagrendre, hanem azon fáradoztak, hogy ne kerüljenek valami új törvény csapdájába.

Maróti Egon fordítása                                               (pro Cluentio, 56, 153–154)

Részlet a Murena védelmében elmondott beszédből

A katonai és a szónoki dicsőség egyaránt a

politikai tekintély forrása

Azoknak a tekintélye a legnagyobb, akiket katonai dicsőség tüntet ki. A közvélemény szerint ők védik meg és tartják fent ezt az államrendet. Óriási hasznot is hajtanak, mert az ő bölcsességük és bátorságuk révén lehetünk politikai intézményeink és magánvagyonunk haszonélvezői. Ám a szónoki képesség is tiszteletet parancsol, ezt is méltóság övezi. Gyakran játszik szerepet a consulválasztásban, és arra is képes, hogy bölcs tanácsával hasson a senatus, a nép és a bírák véleményére. Az emberek azt akarják consulnak, aki alkalomadtán meg tudja fékezni szavával a néptribunusok őrjöngését, aki le tudja csendesíteni a felhergelt népet, és aki ellenáll a megvesztegetésnek. Nem csoda, ha e képességük révén gyakran olyanok is el tudták érni a consulatust, akik nem voltak nemesek, kiváltképp azért, mert épp ez az, ami az ilyen ember számára hálát, igen erős baráti kapcsolatokat és igen nagy odaadást szerez. Mindezekből, Sulpicius, semmi sem fordul elő a te tevékenységedben.

                                                                                 (pro Murena, 11, 24)

Az erények illetve a polgári és katonai tevékenység szerepe

az állami életben

Kétféle tevékenység van, amely fölemelhet a tekintély legmagasabb fokára: az egyik a kiemelkedő hadvezéré, a másik a jó szónoké. Az utóbbi megóvja a béke szépségét, az előbbi pedig elhárítja a háború veszedelmét. Ám néhány erény is sokat ér: az igazság, a hűség, a tisztesség, a mértékletesség; mindenki tisztában van vele, hogy, te, Servius, kitűnsz ezekben. Én azonban most azokról a tevékenységekről beszélek, melyek az egyes tisztségekhez vezetnek, nem pedig azokról az erényekről, melyek bárkivel vele születnek. Mert mindenféle törekvésünk irányítása azonnal kicsúszik a kezünkből, mihelyt újabb háborúra szólít a harci kürt. Ugyanis – miként a tehetséges költő és kiváló szerző mondja –, amikor megtörténik a hadüzenet, akkor nemcsak a tudást mímelő szózuhatagokat „küldik számkivetésbe”, hanem a dolgok úrnőjét: „a bölcsességet is, eluralkodik az erőszak, s a szónokot semmibe veszik”, és nem pusztán azt, aki a beszéd közben gyűlöletes módon fecseg, hanem még azt is, „aki jó; s a borzalmas katonát szeretik”. Bizony, ekkor a ti egész tudományotok a földön hever. „Nem a törvények értelmében vívnak csatát, hanem inkább fegyverrel a kézben próbálják elrendezni a dolgot.” Ha pedig ez így van, Sulpicius, úgy gondolom, hogy a forumnak meg kell hajolnia a hadsereg tábora, a békés pihenésnek a katonáskodás, az irónnak a kard előtt, ahogy az árnyék is a nap függvénye; a városon belül is azé legyen az elsőség, ami révén e város is minden dolgok elseje lett.

Havas László fordításai                                                                    (pro Murena, 14, 30)

Részletek a Catilina elleni beszédekből

Harmadik beszéd

A politikus legfőbb elismerése: polgártársainak emlékezete és a

birodalom sértetlensége

XI. 26. Ezekért a kimagasló tettekért, polgártársak, nem kívánok tőletek semmi olyan elismerést, mely a vitézséget illeti meg, nem kérek semmi megtisztelő kitüntetést, semmi emlékművet, csak azt szeretném, ha örökké élne ennek a napnak az emlékezete. Mindössze arra vágyom, hogy valamennyi diadalmenetnek a ti lelketek adjon otthont, ott legyen számomra elhelyezve és felállítva az összes megtisztelő elismerés, dicsőítő emlékmű, felmagasztaló kitüntetés. Nem tud nekem örömet szerezni semmiféle néma, semmiféle olyan megtiszteltetés, ami hallgatag, s amit kevéssé méltó személyek is elérhetnek. A mi tetteink emlékezetét, polgártársak, a ti emlékezetetek gyarapítja, a ti elbeszéléseitektől nő egyre nagyobbra, az irodalmi alkotások őrzik meg a köztudatban és teszik mind időállóbbá. Látom már, hogy az a nap, mely reményem szerint örökké fog tartani, időben ki lett terjesztve, mind e város élete, mind az én consulságom emléke fenntartására. Ugyanabban az időpontban akadt ennek az államnak két olyan polgára, akik közül az egyik birodalmatok határait nem földi, hanem égi térrel mérte ki, míg a másik megoltalmazta a birodalom székhelyét: otthonotokat. XXI. 27. … Arról magam gondoskodtam, hogy ezeknek a szerfölött vakmerő embereknek a bűnös és istentelen tervei nektek ne árthassanak, arról azonban már a ti feladatok gondoskodni, hogy nekem se ártsanak. Igaz ugyan, polgártársak, hogy nekem ők már nem szerezhetnek bajt. Az én nagy oltalmam ugyanis az állam megőrzésére kész polgárokban rejlik, s ezt én már örök időkre megszereztem magamnak. Hatalmas államunk tekintélye, mely engem – anélkül, hogy egy szót is szólna – mindig meg fog védelmezni; hatalmas erő rejlik abban, ha tisztában vannak vele az emberek, mit is tettem értük, s akik ezt semmibe veszik, azok maguk ellen tanúskodnak, amikor bántani akarnak engem.

Havas László fordítása                                                          (in Catilinam, 3, 11–12)

Negyedik beszéd

A rendek egyetértése megmenti az államot,

ha a consul is eleget tesz kötelességének

VIII. 18. Minthogy így állnak a dolgok, atyák és összeírtak, nem hiányzik számotokra a római nép támogatása; nektek viszont arról kell gondoskodnotok, hogy ti se hagyjátok cserben a római népet. IX. Van consulotok is, aki nem azért menekült meg a legnagyobb veszedelmek és fondorlatok között a halál torkából, hogy életben maradjon, hanem azért, hogy benneteket megmentsen. Az összes rend egy értelemmel, akarattal, odaadással, bátorsággal és egyhangúlag egyetért abban, hogy meg kell oltalmaznunk államunkat. Közös hazánk, akit körülvesznek ennek a gonosz összeesküvésnek a fáklyái és dárdái, esedezve nyújtja felétek a kezét, rátok bízza valamennyi polgára életét, rátok a fellegvárat és a Capitoliumot, rátok az államot védő istenek oltárait, rátok Vesta kiolthatatlan és örök tüzét, rátok az istenek valamennyi templomát és szentélyét, rátok hagyja a város falait és házait. Ráadásul nektek kell majd döntenetek ezen a mai napon tulajdon életetekről, feleségeitek és gyermekeitek fennmaradásáról, mindnyájunk vagyonáról, házaitok és tűzhelyeitek sorsáról.

19. Olyan vezéretek van, aki rátok gondol, saját magáról megfeledkezik, márpedig nem mindig adódik ilyen alkalom. A ti oldalatokon áll az összes rend, az összes ember és az egész római nép, amely – mint ezt a mai nap először tapasztaltuk államügyben – tökéletesen egy véleményen van veletek. Gondoljátok meg, hogy egyetlen éjszaka szinte megsemmisítette ezt a birodalmat, amelyet annyi gyötrelmes munka alapozott meg, s csaknem elbukott az oly nagy bátorsággal megszilárdított szabadság, akárcsak az a gazdagság, amelyet az istenek jóindulata növelt s vitt már szinte a túlzásba. A mai nap vigyáznotok kell rá, hogy ezt a polgárok még egyszer el ne kövessék, de még csak ne is gondolkozhassanak róla, és mindezt nem azért mondom, hogy cselekvésre ösztönözzelek benneteket, akik igyekezetetekkel csaknem felülmúltok engem, hanem azért, hogy hangom, amelynek államügyekben elsőnek kell lennie, eleget tegyen consuli kötelességének.

Havas László fordítása                                                          (in Catilinam ellen, 4)

Részlet a Sestius érdekében elmondott beszédből

Optimaták – popularisok

Két irányzata volt mindig államunkban azoknak, akik politikai szereplésre vágytak s abban ki akartak tűnni. Az egyik arra törekedett, hogy popularisoknak, a másik, hogy optimatáknak tekintsék őket, s azok is legyenek. Azokat, akik tetteikkel és szavaikkal a sokaság kedvében akartak járni, popularisoknak tekintették, azokat pedig, akik úgy tevékenykedtek, hogy szándékaik elnyerjék a legderekabb polgárok egyetértését, optimatáknak. Kik hát ezek az optimaták? Szám szerint, ha ezt kérded, megszámlálhatatlanok, hiszen másként nem is maradhatnánk fenn. Ide tartoznak a senatus vezetői s párthíveik; a legtekintélyesebb rendbéli emberek, akik előtt nyitva áll a tanácsház; a municipiumokban élő római parasztok; az üzletemberek; de vannak még a libertinusok között is optimaták. Mindezeknek a tábora, mint mondtam, széleskörű és sokszínű, de maga az irányzat, hogy elkerüljük a félreértést, röviden jellemezhető és meghatározható: optimaták mindazok, akik nem bűnösök, sem gonosz és lázongó természetűek, s akiket anyagi gondok nem terhelnek; azok tartoznak tehát ebbe az együttesbe, ahogy te mondtad, akik feddhetetlenek, józan gondolkodásúak, és rendezett anyagi helyzetben vannak. Akik ezeknek a szándékait, érdekeit, befolyását szolgálják az állam irányításában, azok az optimaták védelmezői, s maguk is optimaták, s legtekintélyesebb és legkiválóbb polgároknak tekinthetők, a polgárság vezetőinek. Mi tehát a feladata a köztársaság ezen irányítóinak, mire kell törekedniük? Arra, ami a legelőrevalóbb és legkívánatosabb minden józan, derék és tehetős ember számára: méltóságteljes nyugalomban élni. Aki ezt óhajtja, az mind optimatának, s akik megvalósítják, azok nagyszerű férfiúnak, a polgárság fenntartójának tekinthetők. Nem helyes ugyanis a közéleti tevékenységgel járó méltóságot olyan nagyra tartani, hogy ne törődjünk a nyugalmunkkal, sem pedig megbecsülni az olyan nyugodt életet, amelyhez nem társul a méltóság. Ennek a nyugalmas méltóságnak pedig az alapjai, alkotórészei, amelyeket a vezetőknek óvni s életük kockáztatásával is védelmezniük kell: a vallási előírások, a madárjóslatok, a magistratusok hatalma, a senatus tekintélye, a törvények, az ősök példája, a bíróságok, az igazságszolgáltatás, a hitel, a tartományok, a szövetségesek, a birodalom dicsősége, a hadügy, az államkincstár. E sok és fontos dolog védelmezőjének és pártfogójának lenni nagy bátorságot kíván, nagy bátorságot és állhatatosságot: ugyanis a nagyszámú polgárság soraiban sokan vannak, akik vagy vétkeik tudatában a büntetéstől való félelmükben változásokra és az állam felforgatására törekednek, vagy akik indulatos természetük folytán örömüket lelik a polgárviszályokban és a lázongásban, vagy zilált anyagi helyzetük miatt szívesebben pusztulnak el az általános tűzvészben, mint egymagukban. Ha ezek bűnös törekvéseikhez pártfogókat és vezéreket szereztek, olyan vihart támasztanak, hogy ébernek kell lenniük azoknak, akik a haza kormányrúdját a kezükben tartják, s minden tudásukkal és igyekezetükkel azon kell fáradozniuk, hogy megőrizzék mindazt, amit kevéssel előbb alapoknak és alkotórészeknek neveztem, s hogy tartani tudják a helyes irányt, s elérjék a nyugalom és méltóság ama kikötőjét. Ha azt mondanám, bírák, hogy ez az út nem fárasztó és nem nehéz, vagy nincs tele veszedelmekkel és csapdákkal, akkor hazudnék. Különösképpen azért, mivel ezt nemcsak mindig tudtam, hanem azért is, mert másoknál inkább megtapasztaltam, hogy nagyobb erők és seregek ostromolják az államot, mint amilyenek védik. A vakmerő és elvetemült embereket ugyanis vezéreik irányítják, de maguktól is harcra készek az állam ellen; a derék polgárok, nem tudni, miért, nehézkesebbek, eleinte nem törődnek a helyzettel, végül maga a kényszerűség csak felrázza őket, úgyhogy nemegyszer habozásuk és nehézkességük miatt, miközben meg akarják őrizni a nyugalmukat a méltóságuk nélkül, mindkettőt elvesztik.

A népakarat fórumai

Most, ha nem csalódom, olyan a közhangulat, hogy ha eltekintünk a felbéreltektől, mindenkinek ugyanaz a véleménye a politikai helyzetről; a római nép ugyanis leginkább három helyen tudja kinyilvánítani véleményét és akaratát: a gyűléseken, a szavazásnál, s a színházban és a gladiátori játékok alkalmából.

Maróti Egon fordításai                                                                      (pro Sestio, 50, 106)

Részlet a Piso elleni beszédből

Cicero consulként megmentette az államot

Magasztosabb dolog arról beszélni, hogyan töltöttük be consuli tisztünket, mint arról értekezni, hogyan is szereztük.

Én január 1-én megszabadítottam a senatust és az államot támogató valamennyi polgárt attól a félelemtől, amellyel az agrártörvény és a hatalmas megvesztegetések jártak. Megmentettem a campaniai földet, ha nem kellett kiosztani; ha pedig ki kellett, akkor vigyáztam rá, hogy jobb kezekbe kerüljön. Midőn hazaárulás címén vádat emeltek C. Rabirius ellen, én voltam az, aki a gyűlölet ellenében megoltalmaztam és megvédelmeztem az ő érdekében consulságom előtt negyven évvel hozott senatusi határozatot. Sok ellenségeskedést vonva a fejemre, de a senatus minden rosszallása nélkül kizártam a választáson való részvételből azokat az egyébként jó képességű és bátor fiatalembereket, akik szemmel láthatólag az államrend megbolygatására készültek volna, ha módjukban áll tisztségeket szerezni maguknak. Én voltam az is, aki türelmemmel és engedékenységemmel megbékéltettem consultársamat, C. Antoniust, aki provinciát szeretett volna magának, s mindenfélét forralt az állam ellen. A római nép tiltakozása mellett egy gyűlésen lemondtam arról a galliai tartományról, melyet senatusi határozat alapján sereggel és pénzzel is tökéletesen elláttak, s amelyet C. Antoniusszal elcseréltem. Úgy gondoltam ugyanis, hogy az államra nehezedő idők így kívánják. Én voltam az is, aki kiutasítottam a városból azt a Catilinát, aki nemcsak titokban, hanem nyíltan törekedett a senatus felkoncolására és Róma elpusztítására, hogyha már a törvények nem voltak képesek tőle megvédeni minket, legalább a falak legyenek oltalmunkra. Consulságom utolsó hónapjában én csavartam ki az összeesküvők istentelen kezéből azokat a dárdákat, melyek államunk nyakának szegeződtek. Én kerítettem kézre, hoztam nyilvánosságra és oltottam ki azokat a fáklyákat, melyek már égtek, hogy lángba borítsák ezt a várost. Q. Catulus, a senatori rend erős embere, mint egy közhatározat szerzője, a haza atyjának nevezett engem egy igen népes tanácsülésben. A senatorok füle hallatára mondta az a legnagyszerűbb ember, aki melletted ül, L. Gellius, hogy kiérdemeltem államunktól megmentéséért a kitüntető cserkoszorút. Nem ahogy sok más embernek, hőstettéért, hanem mint még senkinek, az állam megoltalmazásáért nyitotta meg nekem páratlan hálaadásképpen a senatus a halhatatlan istenek templomait, annak ellenére, hogy én csak togát viseltem. Amikor egy néptribunus megtiltotta nekem, hogy tisztségemből leköszönőben elmondjam a nép előtt, amit szerettem volna, s csupán az eskü elmondására nyílt lehetőségem, habozás nélkül állítottam esküvel: egyedül az én iparkodásom tartotta életben az államot és ezt a várost. Ezen a gyűlésen a római nép nem egynapos köszönetnyilvánítással tüntetett ki, hanem örök dicsőséggel és halhatatlansággal ajándékozott meg, amikor egyhangúlag és teljes egyetértésben jóváhagyta ilyen értelmű eskümet, maga is hatalmas esküt tett. Úgy tértem ekkor haza a forumról, mintha kíséretemben mindenki ott lett volna, aki csak római polgárnak számít. Consuli tisztemet ugyanis úgy töltöttem be, hogy semmit sem cselekedtem a senatus tanácsa, semmit a római nép jóváhagyása nélkül: a népgyűlés szónoki emelvényén mindig a tanácsházat, a senatus ülésén pedig a népet védelmeztem, így sorakoztattam fel a tömeget az állam vezetői, a lovagrendet pedig a senatus oldalán. Röviden ismertettem consuli tevékenységemet.

Havas László fordítása                                                                     (in Pisonem, 2, 3–3, 7)

Részlet a Balbus érdekében elmondott beszédből

A római birodalom és szövetségeseinek az önkormányzata

Őseink idejében C. Fannius törvényt hozott a végrendelkezés, Q. Voconius az asszonyok örökösödési jogáról, s megszámlálhatatlan más törvény született a polgári jog területén. A latinok, amelyiket jónak látták, átvették. Végül maga a Iulius-féle törvény úgy rendelkezett a szövetségesek és a latinok polgárjogáról, hogy azok a népek, amelyek nem nyilatkoztak az elfogadásáról, azok ne kapjanak polgárjogot. Ezzel kapcsolatban nagy vita volt Heracleában és Neapolisban, mert lakóik nagy része fontosabbnak tartotta a szövetségesi szabadságot a polgárjognál. A törvény és szövegezése végül is úgy határoz, hogy a nyilatkozatot tett népekre a mi jótéteményünk, nem a maguk jogrendje legyen érvényes. Ha a római nép törvényt hozott, és ez olyan, hogy bizonyos – akár szövetséges, akár szabad – népek számára megengedhetőnek tartja, maguk döntsenek a maguk ügyeiben – de a mieinkben ne –, milyen jogrendszert érvényesítenek: akkor látszik helyénvalónak a kérdés, hogy tettek-e nyilatkozatot, vagy nem. Ám azt nem kívánták, hogy a mi politikánk, a mi birodalmunk, a mi háborúink, a mi győzelmünk, a mi biztonságunk dolgában nyilatkozzanak. Márpedig, ha hadvezéreinknek, a senatusnak, a római népnek nem lesz lehetősége, hogy a szövetséges és baráti városok legbátrabb és legjobb polgárait jutalmakkal ösztönözze, hogy érdekünkben vállalják a veszélyeket, akkor a legválságosabb és legnehezebb időkben gyakran kell majd nélkülöznünk a leghasznosabb és leghatékonyabb segítséget.

Maróti Egon fordítása                                                           (pro Balbo, 8, 21, 9, 22)

Részlet a Plancius érdekében elmondott beszédből

Egy politikus tekintélyét a római közszereplés adja

Nem félek, bírák, hogy önteltnek mutatkozom, ha a quaestorságomról beszélek. Mert bármilyen sikeres volt, mégis azt hiszem, úgy láttam el később is a legmagasabb tisztségeket, hogy nem kell különösebben a quaestori érdemeim között kutatni a dicsőséget. Bár nem tartok tőle, hogy valaki azt találná mondani, hogy volt valaha is Szicíliában nevezetesebb és közkedveltebb quaestorság: akkor azt hittem, hogy Rómában az emberek másról sem beszélnek, mint az én quaestorságomról. Hisz a legnagyobb drágaság idején roppant mennyiségű gabonát küldtem; az adószedőkkel barátságos, a kereskedőkkel igazságos, a rabszolgákhoz jóindulatú, a szövetségesekkel önzetlen, mindenki szemében egész hivatali tevékenységem során ügybuzgó voltam; a szicíliaiak sosem hallott megtiszteltetéseket találtak ki számomra. Így abban a reményben távoztam el, hogy a nép Rómában mindent önként fel fog ajánlani. Ám amikor útra kelve véletlenül azokban a napokban távoztam el tartományomból és érkeztem Puteoliba, amikor ezen a környéken nagyszámú előkelőség szokott tartózkodni, majdnem összeestem, bírák, amikor valaki azt kérdezte tőlem, hogy mikor jöttem el Rómából, s ugyan mi újság van ott. Mikor azt feleltem neki, hogy a tartományomból jövök: „Herculesre – úgymond – gondolom, Africából.” Erre én mérgemben hűvösen: „Hogyan? Hát te nem tudod, hogy ez quaestor volt Syracusaeban?” Mit részletezzem? Kifújtam a mérgem, s úgy tettem, mintha egy lennék a fürdővendégek közül.

De ez az eset, nem tudom, nem volt-e több hasznomra, mintha akkor mindenki gratulált volna nekem. Mert tudomásul vettem, hogy a római nép fülei süketek, a szemei éberek és élesek, s ezután tovább nem törődtem azzal, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Gondom volt rá, hogy ezután naponta személyesen lássanak, a szemük előtt éltem, róttam a forumot; a velem való találkozástól nem tart távol senkit sem a kapuőröm, sem az álom. S mit mondjak elfoglaltságaimról, amikor szabad időmben sem voltam soha tétlen? Mert azokat a beszédeket, Cassius, amelyekről azt mondod, hogy szabad idődben szoktad olvasgatni, én azokat a játékok idején és ünnepnapokon írtam, hogy sose legyek egészen tétlen. Ezért azt, amit M. Cato Originese (Kezdetek) elején írt, mindig nagyszerű és ragyogó megállapításnak tartottam: „A híres és jelentős embereknek a teendőiket és a pihenésüket egyaránt értelmesen kell megszervezniük!” Így ha van valami hírem-nevem, nem tudom, hogy az mekkora, Rómában szereztem, a forumon értem el; személyes döntéseimet a közélet eseményei is igazolták, hogy a legfontosabb államérdeket otthon kellett képviselnem, a várost a városban kellett megvédenem.

Maróti Egon fordítása                                                           (pro Plancio, 26, 64–27, 66)

Részlet a Marcellus érdekében elmondott beszédből

Caesarnak helyre kell állítania a polgárháborúban

megrendült államot.

Személye az állam épségének záloga

8. Neked kell, C. Caesar új életre támasztanod mindazt, amit a háború – mint látod – óhatatlanul elpusztított és romba döntött, újjá kell szervezned a törvényhozást, meg kell szilárdítanod a bizalmat, vissza kell szorítanod a fényűzést, elő kell segítened a népszaporodást, és ami már szétzüllésnek indult, mindazt szigorú törvényekkel kell kordában tartanod. Egy ilyen hatalmas polgárháború során, ilyen lángoló szenvedélyek és kardcsörtetés közepette nem lehet meggátolni, hogy a megrendült állam – bármilyen véget ért a háború – sokat veszítsen mind méltósága díszeiből, mind alapjainak szilárdságából; hogy mind a két vezér sok olyat tegyen hadvezérként, amit politikusként éppen megakadályozott volna… Most mindezt a sok háború ütötte sebet neked kell begyógyítanod, rajtad kívül senki sem orvosolhatja őket!

Nem szívesen hallottam hát híressé vált bölcs kijelentésedet: „Én életemmel eleget tettem már a természetnek is, meg a dicsőségnek is.” A természetnek talán igen; hozzáteszem, ha akarod, a dicsőségnek is; hazádnak azonban – pedig ez a legfontosabb! – még csak nagyon kevéssé. Kérlek tehát, hagyd a tudós emberek bölcsességét a halál megvetéséről, ne akarj a mi veszedelmünkre bölcs lenni! Mert sokszor ütötte már meg a fülemet az a túlságosan is gyakran hangoztatott kijelentésed, hogy eleget éltél! Elhiszem, de elfogadni csak akkor tudnám, ha kizárólag önmagadért élnél, sőt önmagadért születtél volna. Cselekedeteid azonban összefonódtak minden polgár boldogulásával és az egész állam életével. Óriási alkotásaid befejezésétől oly messzire vagy, hogy tervezett alapjait sem raktad még le. Te itt nem az állam érdekeivel, hanem lelked nyugalmával méred ki az életed határait? És ha ennyi még egyéni dicsőségedhez sem elegendő? Mert bármily bölcs vagy is, nem fogod tagadni, hogy mennyire áhítod azt!

„Hát csupán ily jelentéktelen dicsőség vár reám?” – kérdezed. Mások számára, legyenek bármilyen sokan, bizony sok is ez, csupán tenéked kevés. Mert akármily hatalmas légyen is valami: bizonnyal csekély ott, ahol van különb nála. Ha halhatatlan tetteidnek az lenne a vége, C. Caesar, hogy ellenfeleidet legyőzvén jelenlegi állapotában hagyod itt az államot: vigyázz, kérlek, hogy ne keltsen több csodálatot emberfeletti erőd, mint amennyi dicsőséget hoz – ha dicsőségen azt a hírnevet értjük, amelyet polgártársaink, hazánk vagy felebarátaink irányában tanúsított érdemeinkkel szereztünk.

9. Hátravan még szerepednek ez a része: meg kell tenned és törekednek kell rá, hogy megszervezd az államot és élvezzed azt – te mindenekelőtt! – tökéletes csendességben és nyugalomban. Majd ha a hazának is leróttad tartozásodat, majd ha a természetet is kielégítetted, s éveid is beteltek, akkor mondd (ha úgy akarod), hogy már eleget éltél! Mert mit jelent egyáltalán ez az „eleget”, amelyben van valami végzetszerű? Ha ez elérkezett egyszer, elenyészik a múlt minden öröme, hiszen a jövőben nem követheti már több. Különben is: lelked sohasem elégedett meg azokkal a szűk határokkal, melyeket a természet a mi életünkre kiszabott, hanem mindenkor a halhatatlanság vágya lángolt benne. De hisz a te életed nem is azonos azzal, amit test és lélek meghatároznak. A te életedet – állítom – a századok végtelen sora hordozza emlékezetében, az utókor táplálja, és maga az örökkévalóság őrködik felette. Ezt kell szolgálnod, ennek kell magadat megmutatnod, melynek régtől fogva sok ugyan a csodálnivalója, de a magasztalásra méltót még most is várja.

Az utódok minden bizonnyal csodálkozással fogják hallgatni vagy olvasni a beszámolókat hadjárataidról, hódításaidról, a Rajnáról, az Óceánról, a Nílusról, számtalan csatáidról, hihetetlen győzelmeidről, emlékműveidről és diadalmeneteidről. De ha a város jövőjét politikai bölcsességeddel s törvényeiddel meg nem szilárdítod, akkor itt is, ott is emlegethetik a neved, állandó lakóhelye s otthona mégsem lesz! A születendő nemzedék soraiban is éppen olyan nagy lesz akkor a meghasonlás, mint miközöttünk volt: egyesek az égig fogják magasztalni tetteidet, mások talán hiányolni fognak valamit, valami igen-igen fontosat – ha a polgárháború tűzfészkeit ki nem oltod a haza megmentésével. Mert csakis így lesz nyilvánvalóvá, hogy azt a sors okozta, ezt viszont a bölcs megfontolás. Tégy szolgálatot tehát azoknak a bíráknak, kik majd századok múltán ítélkeznek feletted – talán pártatlanabbul is, mint mi, mert rajongás és elfogultság nélkül, másfelől azonban gyűlölet és irigykedés nélkül fognak megítélni. Ha pedig akkor – mert egyesek így bölcselkednek – nem lesz már számodra fontos, most még minden bizonnyal fontosnak tartod kiérdemelni azt a dicsőséget, melyet a feledés sosem borít homályba.

10. Ellentét volt a polgárok törekvései között, és nézeteik különböztek egymástól; nem is csupán véleménybeli vagy politikai ellentéteink voltak, hanem fegyverrel, sőt haddal álltunk szemben egymással. A helyzet ugyanis bizonyos mértékig homályos volt: legkiválóbb hadvezéreink vetélkedtek; sokan nem tudták eldönteni, mi lenne a legjobb, mi a maguk szempontjából a leghasznosabb, mi a legtisztességesebb – sokan azt sem, hogy mi a legmegengedhetőbb megoldás. Az állam kivergődött e szomorú, de sorsrendelte háborúból; az győzött, aki szerencséjét nem gyűlöletének szítására használta föl, hanem jóságával engesztelte azt, aki nem sújtotta száműzetéssel vagy halálos ítélettel azokat, akikre neheztelt. Egyesek letették a fegyvert, mások kezéből pedig kicsavarták. Hálátlan és igazságtalan az a polgár, aki lélekben még azután is támadásra kész, hogy őt már nem fenyegeti többé támadás; és még azt is jobbnak kell mondanunk, aki a csatatéren esett el, és életét az ügyre tette föl – mert ami egyesekben csupán nyakasság, azt másokban elvhűségnek tekinthetjük!

De a fegyverek széjjelzúztak már minden széthúzást, a győztes nagylelkűsége mindennek véget vetett. Most az a feladatunk, hogy valamennyien egyet akarjunk – már aki nemcsak bölcs, hanem józan is! Ám ha te, C. Caesar nem maradsz épségben, ha te nem gondolkozol úgy, mint ahogy ez idáig mindig, de legfőképp a mai napon, akkor mi sem lehetünk épségben! Ennek okáért mi mindannyian, akik államunk üdvét kívánjuk, arra intünk, arra kérünk téged, hogy vigyázz az életedre és épségedre, ha már úgy gondolod, hogy okod van az óvatosságra: mi valamennyien – hogy a magam nézetét hangoztatva, mások nevében is szóljak – nem pusztán katonai védelmet vagy testőrséget ígérünk neked, hanem azt, hogy tulajdon életünk és vérünk árán oltalmazunk meg.

Boronkai Iván fordítása                                                                    (pro Marcello, 8–10)

Részletek a M. Antonius ellen írt második beszédből

Egy ember is megfertőzheti az államrendet

Miként tehát a magokban van a fák és ágak létének az oka, úgy te voltál ennek a végtelenül gyászos háborúnak a magja. Szomorkodtok, hogy a római népnek három hadserege pusztult el? Antonius pusztította el. Nélkülözitek a legkiválóbb polgártársaitokat? Őket is Antonius rabolta el tőlünk! Megrendült a testület tekintélye? Antonius rendítette meg! Egyszóval mindent, amit később megértünk – s ugyan miféle szörnyűséget nem értünk meg? –, ha jól meggondoljuk: egyedül Antonius művének kell tekintenünk. Ahogy a trójaiak számára Helena, úgy a mi államunk számára ő volt a háború, a pusztulás és bukás oka. Tribunusságának a folytatása hasonló volt a kezdetéhez. Mindent keresztülvitt, aminek a megvalósítását a senatus rendelkezései a törvényes rend fennállása idején lehetetlenné tették. De lássátok, hogyan halmozott gaztettet gaztettre!

Maróti Egon fordítása                                                                       (Phil., II, 22, 55)

A zsarnok Caesar és consula: Antonius

Otthon ugyan a szerelem volt az indok, házadon kívül még csúfosabb, az, hogy L. Plancus ne adja el jószágodat. Mikor egy tribunus a népgyűlés elé állított, s úgy nyilatkoztál, hogy a magad ügyében tértél haza, azzal az embereknek alkalmat adtál rá, hogy köszörüljék rajtad a nyelvüket. De sok lesz már az ilyen semmiségekből: térjünk fontosabb dolgokra.

Mikor Caesar hazatért Hispaniából, jó messzire elébe mentél. Gyorsan mentél, jöttél, hogy lássa, ha nem is vagy valami bátor, de legalább igyekszel. Ismét, nem is tudom, hogyan, bizalmasa lettél. Ez általában jellemző volt Caesarra: ha megtudta valakiről, hogy fojtogatja az adósság és az ínség, s ráadásul még hitvány és elszánt ember is az illető, akkor kész örömmel a bizalmába fogadta. Minthogy mind e tényezők kiválóan ajánlottak, consullá nyilvánított, mégpedig magával együtt. Nem panaszkodom Dolabella miatt, akit előzőleg felbiztattak, felléptettek s rászedtek. Ki nem tudja, hogy ebben az ügyben mindketten milyen hitszegők voltatok Dolabellával szemben? Azt, amit egyszer már neki ígért, amihez beleegyezését adta, ismét elvette tőle s megtartotta a maga számára. Te pedig készségesen támogattad hitszegését. Eljön a január elseje. Összegyűlünk a senatusban. Dolabella támadást intézett ellene, sokkal különb ékesszólással és felkészültséggel, mint én most. Miket mondott haragjában, jóságos istenek! Először is, mikor Caesar elutazása előtt kinyilvánította, hogy el fogja rendelni Dolabella consulságát (s még tagadják, hogy király volt, amikor mindig ilyeneket tett és mondott is); tehát miután Caesar ezt kijelentette, ez a derék augur azt mondta: ő olyan papi tisztség birtokában van, hogy a népgyűlés határozatát előjelek miatt meghiúsíthatja vagy érvénytelenítheti, s bizonygatta, hogy ezt meg is fogja tenni. Ezzel kapcsolatban lássátok először is hihetetlen ostobaságát. Már hogyne. Amiről ezt állítottad, hogy papi tiszted jogán megteheted, azt, ha nem augur lettél volna, hanem consul, kevésbé tehetted volna meg? Vigyázz, hogy nem könnyebb-e. Mi csak megbízásból figyelhetjük meg az égi jeleket, a consulok s a többi magistratus maguktól is. Ám legyen, vegyük ezt csak hozzá nem értésnek. Hisz nem lehet meggondoltságot kívánni egy olyan embertől, aki sose józan. De lássátok, hogy milyen arcátlan. Hónapokkal előbb bejelentette a senatusban, hogy Dolabella választási gyűlését vagy az előjelek alapján meg fogja hiúsítani, vagy azt fogja tenni, amit valóban tett. Ugyan megfejtheti valaki azt, hogy a jósjelekben milyen gátló ok mutatkozik, ha nem tűzte ki előre az ég megfigyelésének napját? S ezt a törvények a választási gyűlés idejére nem engedélyezik, s ha valaki valamilyen megfigyelést tett, azt nem a gyűlés megtartása után, hanem ennek megkezdése előtt köteles bejelenteni. Tudatlansága azonban arcátlansággal párosult: nem tudja, mi egy augurnak, s nem teszi, ami egy jóérzésű embernek a dolga. – Idézzük fel tehát attól a naptól kezdve consulságát egészen március idusáig. Volt valaha egy hivatalszolga olyan alázatos, olyan hajbókoló? Egymaga tehetetlen volt, mindenhez engedélyt kért; fejét hivataltársa hordszékének alsó végén dugta be, s úgy kért tőle kedvezményeket, hogy aztán áruba bocsássa azokat.

Íme Dolabella választási gyűlésének a napja. Kisorsolják az elsőnek szavazó centuriát: nem mozdul. Kihirdetik a sorsolás eredményét: hallgat. Az első classist¹⁴ szólítják, azt kihirdetik; azután, ahogy szokás, következik a szavazás. Akkor szólítják a második classist. Mindez gyorsabban zajlott le, mint ahogy elmondtam. A választási eljárás befejeztével a derék augur – C. Laeliusnak nevezhetnénk! – bejelenti: „Más napon (kell szavazni).” Ó, páratlan arcátlanság! Mit láttál? Mit észleltél? Miről értesültél? Hisz nem jelentetted be, hogy megfigyelted az eget, s ezt ma sem állítod. Tehát olyan gátló körülmény következett be, amit te már január elsején előre láttál, s annyival előbb megmondtál. Így hát, Herculesre, amint remélem is, inkább a magad, mintsem az állam veszedelmére koholtad a jósjelet, kötözted gúzsba vallási tilalommal a római népet, állítottál tilalmat mint augur augurtársad, mint consul consultársad számára. Nem folytatom, nehogy úgy tűnjék, mintha Dolabella intézkedéseit akarnám megtépázni. Azok előbb-utóbb szükségszerűen testületünk elé kerülnek.

De ismerjétek meg ennek az elbizakodottságát és önteltségét! Ameddig neked úgy tetszik, Dolabella kedvezőtlen előjelek ellenére lett consul; ha meg úgy tetszik, a jósjelek megsértése nélkül választották meg. Ha semmis az a bejelentés, amit az augur olyan formában tesz meg, mint te, akkor valld be, hogy mikor azt mondtad, „más napon (kell szavazni)”, nem voltál józan. Ha pedig van valami értelme azoknak a szavaknak, akkor mint augurtársamtól kérdezem: mi ez?

Ám hogy Antonius számos tette közül egy különösen pompásat véletlenül át ne ugorjak előadás közben, térjünk rá a Lupercaliára. Nem leplezi, egybegyűlt atyák, látszik rajta a felindulás: kiveri a verejték, sápadozik. Csináljon, amit akar, csak el ne hagyja magát, mint ahogy a Minucius oszlopcsarnokában. Mi lehet mentség ekkora ocsmányságra? Szeretném tudni, hogy lássam, mire ment el a szónoklatoktató hatalmas tandíja, azaz hol jelentkezik a leontini mezők ellenértéke?

Ott ült hivataltársad a szónoki emelvényen, bíbor togába öltözve, aranyos széken, babérkoszorúval. Felmész, odalépsz a székéhez – bár Lupercus voltál, nem lett volna szabad megfeledkezned arról, hogy consul vagy –, s nyújtod felé a diadémot. Feljajdul az egész forum. Honnan van a diadém? Nem az útról szedted fel, hanem otthonról hoztad: gaztetted előre kifundáltad. Te a nép jajveszékelése közepette ajánlottad neki a diadémot, ő üdvrivalgás közepette utasította vissza. Te voltál az egyetlen, te átkozott – mikor amúgy is királyságának értelmi szerzője vagy –, aki uraddá kívántad tenni hivataltársadat, s egyúttal próbára tetted, mit hajlandó elviselni és eltűrni a római nép. S még szánalmat igyekeztél kelteni benne: könyörögve a lába elé vetetted magad; s mit kértél? Hogy szolgák lehessünk? Csak a magad számára kérted, hisz úgy éltél gyermekkorod óta, hogy mindent eltűrj, hogy könnyen szolgálj. Tőlünk s a római néptől semmi esetre sem kaptál erre megbízatást. S az a kiváló ékesszólás, amikor csupaszon szónokoltál! Van, ami ennél gyalázatosabb, förtelmesebb, minden büntetésre méltóbb? Netán arra vársz, hogy ösztökékkel bökdössünk? Ha nem vagy teljesen eltompulva, szavaimnak marcangolniuk kell, véresre kell sebezniük téged. Félek, hogy kisebbíteni találom a legkiválóbb férfiak dicsőségét, elkeseredésemben mégis kijelentem: Van-e nagyobb méltatlanság, mint az, hogy még mindig él az, aki felajánlotta a diadémot, mikor mindenki egyetért abban, hogy jogosan ölték meg azt, aki elutasította?

S még a naptárba is feljegyeztette a Lupercaliához: „C. Caesar örökös dictatornak M. Antonius a nép parancsára felajánlotta a királyságot. Caesar nem kívánta elfogadni.” Már-már nem is csodálom, hogy te felbolygattad nyugalmunkat, s nemcsak a Várost gyűlölöd, hanem a napvilágot is, mikor a legelvetemültebb rablókkal nemcsak nappal kezded, hanem másnap folytatod az ivást. Hiszen hol lenne maradásod, mikor béke van? hol találnád helyed, ha érvényesülnének a törvények és a bíróságok, amiket tőled telhetőleg eltöröltél a királyi önkényuralommal. Talán azért űzték el L. Tarquiniust, ölték meg Sp. Cassiust, Sp. Maeliust, M. Manliust, hogy annyi évszázaddal később M. Antonius (istentelen módon) királyt ültessen Róma nyakára?

De térjünk vissza a jósjelekre, amelyekkel március idusán Caesar a senatusban foglalkozni kívánt. Kérdezem, ekkor mit intéztél? Azt hallottam ugyanis, hogy felkészülten jelentél meg, mert azt vártad, hogy én szót emelek a te koholt jósjeleiddel kapcsolatban, amelyeket mégis figyelembe kellett venni. Azt az ülést az állam szerencséje meghiúsította. Talán te sem tartod fenn ítéletedet a jósjelekre vonatkozóan Caesar halála után? Olyan időponthoz értem, amely előbbre való a beszédemben imént érintett témánál. Hogy eliszkoltál, hogy megrettentél azon a nagyszerű napon, milyen kevés reményt hagyott az életben maradásodhoz bűntudatod; mikor elmenekülésed után olyanok segítségével kerültél titokban haza, akik azért akartak megmenteni, hátha eszedre térsz. – Ó, milyen hiábavaló az én mindig beigazolódó előrelátásom! Mondtam én még a Capitoliumon a mi felszabadítónknak, mikor azt kívánták tőlem, hogy menjek el hozzád s buzdítsalak a köztársaság védelmére, hogy amíg tart a félelmed, mindent meg fogsz ígérni, de mihelyt elmúlt, ismét az leszel, aki voltál. S bár a többi consularis ismételten felkeresett téged, én kitartottam véleményem mellett. Nem láttalak téged sem azon a napon, sem a következőn. Úgy gondoltam, hogy a legderekabb polgárok és a legádázabb ellenség között semmiféle egyesség alapján nem jöhet létre szilárd szövetség. Csak harmadnap mentem el Tellus templomába, akkor is kelletlenül, mert minden bejáratot fegyveresek szálltak meg. Micsoda nap volt az számodra, Antonius! Bár hirtelen ellenségemként léptél fel, mégis sajnállak, hogy ennyire a magad ellensége vagy. Mi lett volna belőled, halhatatlan istenek, milyen nagy ember, ha akkori állásfoglalásod mellett meg tudtál volna maradni! Ma is megvolna a béke, ami akkor helyreállt egy kezesül adott előkelő ifjú, M. Bambulio unokája révén. De csak a félelem, a kötelességtudás alkalmi nevelője vezetett jó útra; gonosszá azonban a vakmerőség tett, ami nem hagy el, ha félelmed eloszlik. Bár még ekkor is, amikor – engem leszámítva – a legjobbak vélekedtek rólad, a zsarnok gyászszertartását, ha ugyan lehet annak nevezni, a legálnokabb módon rendezted meg. Az a te szépséges gyászbeszéded, a te szánalomkeltésed, a te buzdításod! Te, igenis te gyújtottad meg azokat a fáklyákat, azokat is, amelyek félig-meddig elhamvasztották őt, azokat is, amelyek felgyújtották s elemésztették L. Bellienus házát. Te szabadítottad házainkra az elvetemült s nagyrészt rabszolgákból álló tömeg rohamát, amit mi fegyveres kézzel vertünk vissza. S ugyancsak te, éppen csak letörölve magadról a kormot, a következő napokban a Capitoliumon dicséretes senatusi határozatokat kezdeményeztél, hogy március idusa után ne hozzanak nyilvánosságra semmiféle kedvezményt vagy adományozást kimondó határozatot. Emlékszel, mit mondtál te magad a száműzöttekről, tudod, mit mondtál a kedvezményekről? A legjobb pedig az, hogy a dictatura elnevezést örökre eltörölted az állam életéből. Ebből a cselekedetedből úgy tűnik, annyira meggyűlölted a királyságot, hogy annak még csíráját is eltávolítottad a dictatortól való nemrég átélt rettegés hatására.

Egyesek úgy látták, hogy rendeződött az állam helyzete, én azonban egyáltalán nem hittem, mert a te kormányzásod mellett mindegyre hajótöréstől tartottam. Vajon rám cáfolt-e? Avagy tudta-e sokáig leplezni igazi énjét? Szemetek láttára aggatták tele rendeletekkel az egész Capitoliumot; s nemcsak egyes személyeknek, hanem egész népeknek adott el kiváltságokat. Már nemcsak egyesek, hanem egész tartományok kaptak polgárjogot. Így, ha mindez érvényben marad – márpedig az államrend összeomlása nélkül nem maradhat –, továbbra is egész tartományokat vesztetek el, egybegyűlt atyák, nemcsak az adóbevételek csökkennek ezeken a házi kiárusításokon, hanem a római nép felségterülete is. Hol van a hétszázmillió, ami az Ops templomában őrzött jegyzékben szerepel? Gyászos emlékű ugyan annak a pénze, de mégis, ha egykori tulajdonosai nem kaphatták vissza, minket megválthatott volna az adófizetéstől. Hogy lehet azonban, hogy azzal a negyvenmillió sestertiusszal, amivel március idusán még adós voltál, április elsején már nem voltál adós? Rengeteg dolog van ugyan, amit embereid kiárusítottak, éppen nem tudtod nélkül, de az a határozat, amit Deiotarusra, a római nép barátjára vonatkozóan a Capitoliumon kitűztek, az valami egészen rendkívüli! Mikor ezt kifüggesztették, nem volt ember, aki még elkeseredése közepette is türtőztetni tudta volna magát a nevetéstől. Mert volt valaha valakinek ádázabb ellensége, mint Caesar Deiotarusnak? Éppúgy, mint a senatorok és a lovagok rendjének, mint a massiliaiaknak, mint mindenkinek, akiről tudta, hogy kedves számára a római nép állama. Tehát akinél, amíg élt, Deiotarus sem személyesen, sem közvetítéssel nem tudott semmi méltányosat vagy kedvezőt elérni, annak halála után a kegyeibe került. Ez mint vendéglátójával, személyesen tárgyalt vele, egyezkedett, hadisarcot szabott ki rá, fejedelemségébe egyik görög kísérőjét helyezte, a senatus által neki ítélt Armeniától megfosztotta. Amit azonban életében elvett tőle, holtában aztán visszaadta.

Maróti Egon fordítása                                                           (Phil., II, 31, 78–37, 94)

Részletek Cicero Leveleiből

Részletek a Quintushoz szóló levelekből

A provinciaigazgatás alapelvei

Most az állami életnek egy olyan részét (ti. Asica provincia kormányzását) bízták rád, ahol a szerencsének vagy semmi szerepe nincs, vagy csak igen csekély, és ahol – úgy tűnik – minden erényeden és lelked mértéktartásán múlik... Neked most a legteljesebb béke, a legteljesebb nyugalom áll rendelkezésedre, ám ez olyan, hogy a szunyókáló kormányost akár hullámsírba is temetheti, az ébernek azonban gyönyörűséget is adhat. 6. Közismert ugyanis, hogy egyfelől e tartományban olyan szövetségeseink élnek, akik az egész emberiségből a legműveltebbek, másfelől viszont olyan polgártársaink tartózkodnak itt, akik vagy adóbérlőkként igen szoros kapcsolatban állnak velünk, vagy pedig úgy gazdálkodva, hogy vagyonosak legyenek, most abban a meggyőződésben vannak, hogy tulajdonuk épségben maradását a mi consulatusunk áldásának köszönhetik.

II. 7. De épp ezek közt az emberek közt súlyos viszályok fordulnak elő, sokféle visszaélés támad, nagy torzsalkodások követik egymást. Mintha bizony azt gondolnám, hogy nem nyomja épp elég feladat a vállad! Tisztában vagyok vele, hogy roppant nagy ez a feladat és a legkörültekintőbb megfontolást igényli, de emlékezz rá, hogy szerintem ennek a teljesítése inkább a belátáson, mint a szerencsén múlik. Mert ha magadon tudsz uralkodni, hogy ne tudnál azokon, akiknek helytartója vagy? Csak legyen ez nagy és nehéz munka mások számára; ám neked ez mindig rendkívül könnyű volt, és az is kellett, hogy legyen, mert természeted már tanulás nélkül is mértéktartó, ám te olyan képzésben részesültél, amely a leghibásabb természetet is képes lenne megnemesíteni. Ha te ellenállsz majd a pénznek, az élvezetnek, annak, hogy mindenféle dolog után sóvárogj, hiszen most is így teszel, akkor hitem szerint nem kell félni attól, hogy nem tudod majd féken tartani a rosszindulatú üzletembert és a valamivel még pénzéhesebb adóbérlőt!...

IV. 13. Olyan legyen a füled, hogy amit hall, azt valóban hallja, ne sustorogjanak bele nyereségvágyból koholt és megtévesztő dolgokat! A gyűrűd ne valamiféle kellék legyen, hanem mint te magad, ne legyen más akaratának a szolgája: a te elhatározásodról tanúskodjék. Hivatalszolgádat úgy kezeld, ahogy őseink akarták, akik ezt a megbízást nem jótékonykodásnak, hanem munkának és feladatnak fogták fel, nem osztogatták vaktában, hanem szabadosaikra ruházták, akiknek ők csaknem úgy parancsoltak, mint a rabszolgáknak. Másik hatósági szolgád ne a saját jóindulatát, hanem a tiédet tanúsítsa; a vesszőnyalábok és a bárdok inkább a méltóság, mintsem a hatalom jelvényei legyenek. Tudva tudja az egész provincia: mindazoknak az üdve, családja, jó híre és vagyona, akiket kormányzol, a lehető legdrágább számodra. Végül is az legyen a közvélemény, hogy te nemcsak azoknak leszel ellensége, akik valamit elfogadtak, hanem – ha tudomásodra jut – azoknak is, akik adtak. De bizony nem is adnak majd, ha napnál világosabb lesz: semmit sem tudnak elérni azok révén, akik úgy színlelik, hogy nagy a befolyásuk előtted...

V. 15 … az emberek közül senkivel sem kell annyira óvatosnak lennie a kapcsolatteremtés során [a helytartónak, mint éppen a tartománylakókkal szemben], akik ismerik a pénzszerzés minden módját, mindent pénzért tesznek, s cseppet sem törődnek annak a jó hírével, akivel nem kívánnak együtt élni. 16. Még a görögök esetében is nagyon elővigyázatosnak kell lenni a barátkozásban, kivéve néhány igen ritka embert, aki méltó a hajdani Görögországhoz; ma ugyanis igen sok köztük az álnok és a könnyű erkölcsű, s a hosszú szolgaság túlságosan is kitanította őket a hízelkedésre. Én amondó vagyok, hogy valamennyit nyájasan kell kezelni, a legjobbakat pedig a barátság és a vendégbarátság kötelékével kell magunkhoz láncolni; túlzott barátkozásaik azonban nemigen állják ki a hűség próbáját: akaratunkkal ugyanis nem mernek szembeszállni, s ugyanakkor nemcsak a mieinkre irigyek, hanem a saját honfitársaikra is.

VI. 17. És ha már az efféle dolgokban, melyekben – félek tőle – túl szigorú vagyok, elővigyázatos és körültekintő kívánok lenni, akkor mit gondolsz, milyen lélekkel viseltetem a rabszolgák iránt, akiket mindig kézben kell ugyan tartanunk, de a tartományokban kiváltképp? Ebben a vonatkozásban sokféle tanácsot lehetne adni, de a legtömörebb és a legkönnyebben megtartható előírás, hogy úgy viselkedjenek azokon az asiai utakon, mintha csak a via Appián járnál, s ne gondolják, bármi különbség is van aközt, hogy Trallisba vagy Formiaeba érkeznek-e meg. És ha a szolgák közül valaki kiváltképp hűséges, akkor csak a házi és a magánügyekben adjon erről tanúságot, de semmi olyanhoz se nyúljon, ami kapcsolatban áll helytartói tiszteddel vagy pedig valamiképp az állami élettel. Mert bár sok mindent jól rá lehet bízni a hűséges rabszolgákra, mégsem kell ilyet tenni, csakhogy elkerüljük a szóbeszédet és a megszólást.

18. … Ezért tekintélyed alapjai a következők legyenek: először is feddhetetlenséged és mértéktartásod, másodszor kíséreted valamennyi tagjának szerénysége. Válogasd meg igen óvatosan és gondosan barátaidat mind a provinciabeliek, mind a görögök közül, rabszolgáidat fogja szigorú és következetes fegyelem. 19. Bár mindezt mindennapos magánügyeinkben is tiszteletben kell tartani, mégis mennyivel szentebbnek kell tekintenünk ilyen nagy hatalom esetében, amikor az erkölcsök olyannyira megromlottak, s maga a tartomány is olyannyira rosszra csábít. Az efféle elhatározás és az efféle fegyelem őrizheti meg a döntések és a határozatok alkalmával azt a szigort, melyet olyan ügyek alkalmával tanúsítottál, amikor nagy örömömre sok gyűlölködést vontunk a fejünkre…

VII. 20. A provinciában hozott ilyen és más, teljes szigorral született döntéseidet nem lenne könnyű fenntartanunk, ha nem lenne tökéletes a feddhetetlenséged. Ezért a jogszolgáltatásban légy következetes, ne változtasson rajta a kedvezés, hanem őrizze meg méltányosságát. De keveset ér, ha csak te magad szolgáltatsz méltányosan és gondosan igazságot, mások pedig nem teszik ezt, akikre feladatköröd egy részét átruháztad. Szerintem az asiai tartomány kormányzása nem különösebben változatos tevékenység, hanem teljes egészében mindenekelőtt az igazságszolgáltatásból áll. Főképp ezen alapul a tartománykormányzás tudománya, csak állhatatosságra és vaskövetkezetességre van szükség, amelytől nemcsak a részrehajlás, hanem még a gyanakvás is távol áll.

21. Ehhez még a következőt kell hozzátenni: lehessen könnyen kihallgatásra szert tenni nálad, a döntésnél tanúsíts szelídséget, az elégtétel kiszabásában és az ügyek megvitatása során iparkodjál pontos lenni… 22. Ha az ilyenfajta szelídség szívesen látott Rómában, ahol olyan szertelen az önhittség, annyira féktelen a feslettség, annyira határtalan az emberek szabadossága, és ahol ráadásul sok a tisztségviselő, sokféle erőt lehet segítségül hívni, nagy a senatus befolyása; akkor elképzelhető, mennyire kedves a praetor nyájassága abban az asiai tartományban, ahol annyi római polgár, annyi szövetséges, ahol annyi város, annyi közösség egyetlenegy ember parancsára szegezi tekintetét, ahol nincs semmi segítség, semmi panaszkodás, nincs tanács, nincs népgyűlés! Ezért kiváló és már a természet révén is megfontolt, fegyelmezett s a legszebb tudományok gyakorlása folytán kiművelt személyre vall, ha ilyen hatalom birtokában is úgy tud viselkedni, hogy senki sem vágyik másik hatalom után azok közül, akiket ő kormányoz…

VIII. 24. Szerintem azoknak, akik másokat igazgatnak, minden igyekezetüket arra kell fordítaniuk, hogy a hatalmuk alatt élők a lehető legboldogabbak legyenek; s miként azt a makacs hír s az általános vélemény elismerőleg tartja, neked is ez volt legrégibb, kezdettől meglévő törekvésed, mióta csak megérkeztél Asiába… 25. Úgy látom: mindenki tudja, hogy te a legnagyobb igyekezettel fáradozol ezen: a városokat nem sújtja újabb adósság, sokat közülük pedig megszabadítottál a régi és súlyos terhektől, számos pusztuló és már csaknem elhagyott települést újból életre keltettél; a városokban nincsenek villongások, s gondoskodsz róla, hogy a polgári közösségeket a legjobbak tanácsai igazgassák. Mysiában megszűntek a fosztogatások, sok helyen nem fordul elő már gyilkosság, az egész tartományban helyreállt a béke, fel lettek számolva azok a rablások is, melyek nemcsak az utakat és a vidéket, hanem sokkal inkább és nagyobb mértékben a városokat meg a szentélyeket sújtották. A gazdagok jó híre, vagyona és nyugalma nincs immár kitéve a rágalmazásnak, mely a praetorok harácsolásának a legkíméletlenebb pribékje szokott lenni. Azok közül, akik a városok határai közt élnek, mindenki egyaránt viseli a községi költségeket és adókat. Igen könnyen eléd lehet járulni, füled nyitva áll bárki panaszaira; senkit sem foszt meg szegénysége és elhagyatottsága nemcsak attól a lehetőségtől, hogy nyilvánosan megjelenjen előtted: törvényszéked előtt, hanem még attól sem, hogy otthonodban és hálószobádban keressen fel. Egyszóval kormányzásod mentes a keménységtől, mentes a kegyetlenségtől, s minden intézkedésed tele van megbocsátással, jóindulattal és emberséggel…

IX. 27. Ezért teljes szíveddel és minden igyekezeteddel tarts ki azon elhatározásod mellett, melyet eddig is követtél, hogy szeresd, mindenféleképpen oltalmazd és a lehető legjobban boldogítsd azokat, akiket a senatus és a római nép hűségedre és hatalmadra hittel rábízott…

XI. 32. Tisztában vagyok vele viszont, hogy milyen nagy akadályt gördítenek szándékod és igyekezeted elé az adóbérlők. Ha szembeszegülünk velük, akkor épp azt a rendet szakítjuk el magunktól és az államtól, mely a legtöbbet tette érdekünkben, s mely a mi tevékenységünk révén forrt egybe az állammal. Ha viszont mindenben kiszolgáljuk őket, akkor hagyjuk, hogy tövig elpusztuljanak azok, akiknek nemcsak a fennmaradásáról, hanem a jólétéről is gondoskodnunk kell. Amennyiben józanul megfontoljuk, akkor a te egész kormányzásod során egyedül ez a nehézség mutatkozik. Mert inkább nagyszerű, mintsem nehéz dolog, hogy ne legyünk részrehajlók, féken tartsuk valamennyi vágyunkat, pórázra fogjuk embereinket, pártatlanul szolgáltassunk jogot, készségeseknek mutatkozzunk a dolgok kivizsgálásában, az emberek meghallgatásában és színünk elé bocsátásában; mindez ugyanis nem kerül fáradságba, hanem csak elhatározás és jó szándék kérdése. 33. Hogy az adóbérlők működése mekkora keserűséget szerez szövetségeseinknek, azoktól a polgároktól tudtam meg, akik a közelmúltban, amikor az itáliai kikötővámok eltörléséről volt szó, nem annyira a vám miatt emeltek panaszt, mint inkább a vámszedők egynéhány visszaélése miatt. Így nem ismeretlen előttem, mi történik a messzi földeken szövetségeseinkkel, hiszen már Itáliában saját polgárainkat is hallottam panaszkodni. Ezért szinte isteni erénynek látszik, és tőled ezt várják el, hogy tevékenységed során eleget tégy az adóbérlők igényeinek is (kiváltképp mivel szerződéseiket rosszul kötötték meg), de szövetségeseinket se engedd veszni hagyni.

Havas László fordítása                                                                     (ad Quintum fratrem, I, 1)

Részletek a Barátoknak szóló levelekből

Cicero Varrónak

Ha az állam gyógyíthatatlanul beteg, a tudományok

adhatnak megnyugvást

Kr. e. 46. április

1. Mit írhatnék hát leginkább? Azt, amit – gondolom – a leginkább szeretnél, hogy hamarosan felkereslek majd. De – kérlek – vedd fontolóra, vajon elég helyesen járunk-e el, ha akkor, amikor államunkat ilyen hatalmas tűzvész pusztítja, épp azokon a helyeken tartózkodunk. Csak azoknak adunk okot a szóbeszédre, akik nem tudják, bárhol vagyunk is, ugyanúgy élünk, ugyanaz a kenyerünk. „Mit számít azonban, még ha köszörülik is rajtunk a nyelvüket?” Szerintem alaposan rajta kell lennünk, hogy amikor mindenki mindenféle bűn és gyalázat közt tengődik, ne szólják meg egymással való és egymás közti visszavonultságunkat. 2. Ezért bizony én, semmibe véve a műveletlenek tudatlanságát, a te nyomodba szegődöm, mert bár ez a nyomorúságos helyzet a legnyomorultabb, mégis – úgy látszik – a mi tudományaink valamiképpen gazdagabb termést hoznak, mint bármikor, akár azért, mert most semmi másban nem lelünk megnyugvást, akár pedig azért, mert a betegség olyan súlyos, hogy híjával vagyunk az orvoslásnak, s csak most mutatkozik meg előttünk igazából az, aminek erejét, amíg egészségesek voltunk, nem éreztük. De minek beszélek én ezúttal ilyenekről neked, akinek a házában minden magától terem: „Mintha a Dunába vizet hordanánk!?”…

                                                                      (ad fam., 9, 3)

A bölcs az államelmélet tanulmányozásával hozzájárulhat a

polgárháborútól elgyötört állam helyreállításához

Rómában, Kr. e. 46. áprilisában

2. Neked pedig ugyanazt a tanácsot adom, amit saját magamnak: kerüljük az emberek tekintetét, még ha nyelvüket kevésbé könnyen is tudjuk elkerülni. Azok ugyanis, akiket a győzelem felfuvalkodottá tesz, úgy tekintenek ránk, mint legyőzöttekre, azok viszont, akik szívükre veszik, hogy a mieink vereséget szenvedtek, sajnálják, hogy mi mégis élünk. Talán megkérded: ha a városban így állnak a dolgok, akkor miért nem vagyok távol, ahogy te. Te magad ugyanis, aki rajtam is, másokon is túlszárnyalsz bölcsesség dolgában, úgy hiszem, mindent láttál, s egyszerűen semmi sem tévesztett meg téged. Ki lehetne oly Lynceus, hogy ilyen koromsötétben meg ne botoljon, sehol ne ütközzék bele valamibe? 3. Nekem is már rég megfordult a fejemben, hogy milyen „isteni” lenne eltávozni valahová, hogy ne lássam, ne halljam mindazt, ami itt történik, s amiről fecsegnek. De ezért saját magam szemrehányást tettem önmagamnak. Arra gondoltam: aki csak találkozik velem, kedve szerint gyanúsíthat, vagy ha nem gyanúsít, akkor is mondhatja: „Ez az ember reszket, s azért menekül, vagy valamit forgat az agyában, és készen áll már a hajója.” Végül még az is, aki csak a legcsekélyebb mértékben gyanakszik rám, s aki talán igen jól ismer engem, az is azt gondolhatná, azért távozom el, mert még a szemem sem állhatja bizonyos emberek látványát. Mindezt sejtve maradtam eddig Rómában, mégis a hosszas megszokás titokban már vastag kéreggel vonta be szívemet. Megérted elképzelésem velejét.

4. Azt javallom hát neked: rejtőzködj még addig ugyanazon a helyen, amíg el nem csitul ez az örömmámor, s amíg meg nem halljuk, miképpen is zárul le ez az ügy, én ugyanis amondó vagyok, hogy már befejeződött. Az pedig nagyon fontos, hogy milyen lesz a győztes hangulata, s hogyan alakul a dolgok menete. Én egyelőre még várok, habár van fogalmam róla, merrefelé is vezet engem gondolkodásom. Azt azonban nem akarom, hogy te Baiaeba menj, mindaddig, míg maguk a hírek el nem ülnek. Tisztességesebb lesz ugyanis számunkra, ha innen távoztunkkor az lesz majd a látszat, hogy inkább sírni mentünk arra a vidékre, mint úszkálni. Ám te ezt jobban tudod. Csak ahhoz tartsuk szilárdan magunkat, hogy közösen éljünk tudományainknak, melyekben eddig pusztán gyönyörűségünket kívántuk lelni, most azonban már oltalmunkat is. Nem fogunk hiányozni, ha valaki bennünket nem építészként, hanem csupán egyszerű mesteremberként óhajt alkalmazni az állam felépítésénél, sőt még magunktól is odasietünk. Ha pedig senki sem tart igényt a munkánkra, mi mégis írni és olvasni fogunk arról, milyenek is az államok, és ha nem is annyira a tanácsépületben és a forumon, de ahogy a régi nagy tudósok tették, írásban és könyvekben foglalkozunk majd a politikával, és tanulmányozzuk az erkölcsöket és a törvényeket. Nekem ez a véleményem. Hogy te mit szándékozol tenni, és mi a te elképzelésed, igen jól esik majd, ha megírod nekem.

Havas László fordítása                                                                     (ad fam., 9, 2)

AZ ESZMÉNYI RÓMAI ÁLLAM:

A „KEVERT ÁLLAMFORMA” ÉS AZ IDEÁLIS POLITIKUS ÉGI JUTALMA

Részletek Az államról című dialógusból

Hatodik könyv

Az elsőszámú kötelesség a haza szolgálata.

Az állam megmentőire mennyei elismerés vár

13. (3.) „De hogy minél nagyobb hévvel védelmezd a köztársaságot, tudd meg, Africanusom, hogy mindazok számára, akik megmentették, megsegítették a hazát és növelték határait, külön hely van kijelölve az égben, ahol boldogan élvezhetik az örökkévalóságot. Mert a legfőbb istennek, aki a világmindenséget kormányozza, semmi sem kedvesebb a földi dolgok közül, mint az embereknek a jogrenden alapuló társulásai és egyesülései, amelyeket államoknak neveznek. Ezek irányítói és fenntartói az égből szállnak alá, s oda térnek vissza."

14. Ekkor, noha meg voltam rendülve, nem annyira a halálfélelemtől, mint enyéim árulásától, mégis megkérdeztem, él-e ő, és él-e atyám, Paulus, meg a többiek, akikről azt hisszük, hogy halottak. „Csak ők élnek igazán – szólt –, akik, miként a börtönből, megszabadultak testük béklyóiból; amit pedig ti magatok életnek mondotok, az a halál. Nem látod atyádat, Paulust, aki hozzád közelít?” Ahogy megpillantottam, megindult könnyeim zápora, ő azonban megölelt engem, és csókjával fojtotta el könnyeimet.

15. Mihelyt sírásomat leküzdve meg tudtam szólalni, így beszéltem: „Kérdem tőled, szentséges jó atyám, miért késlekedem a földön, ha a ti életetek az igazi, ahogy Africanustól hallom? Miért nem siethetek oda hozzátok?” „Nem úgy van – felelte. – Nem nyílik meg az ide vezető út számodra, hacsak az isten, akinek a temploma mindaz, amit itt látsz, meg nem szabadít tested rabságából. Az emberek azzal a szent rendeltetéssel születtek, hogy oltalmazzák azt a gömbölyű égitestet, amelyet ennek az égi térnek a közepén látsz, és amelyet földnek neveznek. Az emberek lelke azokból az örök tüzekből származik, amelyeket csillagoknak és üstökösöknek mondotok, s amelyek gömbölyűek és kerekek, és isteni értelemtől hajtva írják csodálatos gyorsasággal köreiket és pályáikat. Ezért, Publiusom, neked és a többi istenfélő embernek meg kell őriznetek lelketeket a test börtönében. Nem szabad eltávozni a földi életből annak az akarata ellenére, akitől lelketeket nyertétek, nehogy úgy tűnjék: az istentől kijelölt emberi kötelesség elől menekültetek el.

16. Ámde, Scipio, nagyapádhoz és hozzám hasonlóan, aki nemzettelek téged, ápold te is az igazságot és a tisztelettudást. Bármennyire tartozunk is ezzel szüleinknek és rokonainknak, mégis ez a kötelességünk a hazával szemben a legnagyobb. Az ilyen élet vezet az égbe és azok gyülekezetébe, akik már befejezték földi létüket, és testüktől megszabadulva az itt látható helyen élnek – ez vakító fényességű ragyogó ív volt a csillagok között –, amit ti Tejútnak neveztek, ahogy a görögöktől tanultátok.” Innen szemlélve minden más is csodálatosan tündökölt szememben. Voltak ott olyan csillagok, amelyeket innen lentről sohasem látunk, és mindegyik olyan nagy volt, hogy sohasem gyanítottuk volna. Közülük az volt a legkisebb, amelyik az ég szélén, a földhöz legközelebb helyezkedett el, és idegen fénnyel világított. A csillagok gömbjei a Föld nagyságát messze felülmúlták. A Föld már olyan kicsinek látszott, hogy szégyenkeztem birodalmunk miatt, amely ennek az égitestnek szinte csak parányi részét érinti.

17. (4.) Mivel inkább csak a Földet szemléltem, így szólt Africanus: „Meddig tapad még gondolatod a földhöz? Nem látod, milyen égi térségbe jutottál? Kilenc kör vagy inkább gömb foglal magába előtted mindent. Közülük az egyik az égi, és a legszélső, amely minden mást magába zár, maga a legfőbb isten, aki a többit elhatárolja és összetartja. Ezen vannak rögzítve a csillagok örökké forgó pályái. Alatta hét gömb van, amely az éghez képest visszafelé, ellentétes irányban mozog. Közülük az egyik gömb azé a bolygóé, amelyet a földön Saturnus csillagának neveznek. Azután az emberi nemnek szerencsét és üdvösséget hozó fény következik, amelyet Iuppiterének mondanak. Most jön a vérvörösen izzó, a földet rettegésben tartó bolygó, amit Mars csillagának tartotok. Majd csaknem a tér közepén a Nap foglal helyet, minden más lény vezérlő fejedelme és kormányzója, a világ értelme és szabályozója, amely olyan hatalmas, hogy fényével mindent beragyog és betölt. Mint kísérő követi őt a Venus és a Mercurius csillagpályája. A legutolsó körben a nap sugaraitól izzó Hold kering. Alatta már minden halandó és esendő a lelket kivéve, amelyet az istenek ajándékoztak az emberi nemnek. A Hold felett minden örökkévaló. A középen levő kilencedik kör, a Föld mozdulatlan és legalul helyezkedik el, minden súly saját nehézkedése szerint ide hull.”

18. (5.) Elámulva szemléltem mindezt, s mihelyt magamhoz tértem, így szóltam: „Miféle átható és mégis oly kellemes hang tölti be fülemet?” „Ez az a zene – felelte –, amely különböző, de mégis arányosan és ésszerűen elhatárolt hangközök egymás mellé illesztésével a csillagkörök érintkezéséből és mozgásából keletkezik, és finoman változó összhangzatokat csal elő, a magas hangokat mélyekkel tompítva. Ilyen erős mozgás ugyanis nem támadhat csöndben, és természetes, hogy a szélek az egyik oldalon mélyen, a másikon pedig magasan zengenek. Ezért a legfelső, a csillagos égbolt, amelynek forgása gyorsabb, mozgás közben élesebb és erősebb hangot ad. A Hold köre, amely a legalsó, zúg a legmélyebben. A Föld, amely a kilencedik, mozdulatlanul mindig egy helyben marad, a világ közepét foglalja el. A nyolc csillagkör, amelyek közül kettőnek a hangértéke egyezik, hét különböző fokú hangot csendít föl, s ez a szám valamennyi dolognak szinte a kulcsa. A tanult emberek énekkel és húros hangszerrel utánozva ezt a zenét megnyitották maguk előtt a visszatérés útját e felé az égi terület felé, akárcsak azok, akik kiváló tehetségükkel az emberi élet folyamán is isteni tudományokat műveltek. Az emberek füle ezzel a zengéssel betelve eltompult, így a hallás a legbizonytalanabb érzéketek. Ahogy azon a vidéken is, ahol a Nílus magas hegyekről zúdul alá az úgynevezett vízesésekhez, az ott lakó nép a nagy robaj miatt elvesztette a hallóérzékét. Az egész világ száguldó forgása olyan erővel harsog, hogy emberi fül fel sem foghatja, ahogy a napba sem tekinthettek, mert sugarai elvakítják szemeteket és érzékeléseteket.”

19. (6.) Megcsodálva mindezeket mégis újra visszafordítottam szememet a földre. Akkor így szólt Africanus: „Látom, hogy te most is az emberek lakóhelyét és otthonát szemléled. Ha ez számodra kicsinek látszik, amint az is, tekints mindig ezekre az égi tájakra, vesd meg azokat az emberi dolgokat. Ugyan miféle hírt vagy dicsőséget szerezhetsz magadnak, ha az emberek rólad beszélnek? Látod, a földön ritkán és kis területeken élnek, s még szinte ezek közé a lakott foltok közé is hatalmas sivatagok ékelődnek. A föld lakói nemcsak annyira elszakadtak egymástól, hogy semmi sem szivároghat át az egyik embercsoporttól a másikig, hanem hozzátok viszonyítva még lábuk is részben haránt, részben keresztben, részben átellenben áll ezen az égitesten. Tőlük bizonyára semmi elismerést sem remélhettek.

20. Látod, hogy a földet mintegy övek veszik és fonják körül. Ezek közül azt a kettőt, amely egymástól a legtávolabb esik, és mindkét oldalról az ég sarkaira támaszkodik – nézd –, jég dermeszti meg. A középsőt, amely a legnagyobb, a nap heve perzseli. Két övezet lakható, a délin azok élnek, akik veletek átellenben teszik lábukat a földre, és semmi közük nincs hozzátok, az északi terület pedig, amelyen laktok, nézd, milyen kis részében a tiétek. Az egész föld ugyanis, amelyen éltek, sarkain keskeny, oldalt szélesebb, olyan, mint valamiféle sziget, körülfolyja a víz, amit ti a földön Atlanti- vagy Nagy-tengernek, Óceánnak neveztek, s amely hatalmas neve ellenére is, láthatod, milyen kicsi. De még ezekről a lakott és ismert területekről is eljuthatott-e akár a te neved, akár bármelyikünké az itt látható Kaukázuson vagy a Gangesen túlra? Ki fogja hallani nevedet a fölkelő vagy lenyugvó nap legszélső vidékein, az északi vagy a déli részeken? Ha kihagyod ezeket a számításból, kétségkívül belátod, milyen szűk határok közt terjedhet hírneved. Akik pedig beszélnek rólunk, vajon meddig beszélnek?

21. (7.) Még ha a jövő nemzedék át kívánná is adni az utókornak mindannyiunk hírét, amit apáitól kapott örökül, akkor sem érhetünk el nemcsak hogy örök, hanem még hosszan tartó dicsőséget sem a földi áradások és tűzvészek miatt, amelyek bizonyos időnként szükségszerűen bekövetkeznek. Mit ér, ha az utánad következő korok megemlékeznek rólad, amikor a korábbiak nem emlegettek, jóllehet akkor sem éltek kevesebben, sőt bizonyára derekabb férfiak voltak?

22. Kiváltképp így van, ha meggondoljuk, hogy akik hallják nevünket, azok közt sincs senki, akinek emléke egy évig fennmaradjon. Az emberek ugyan általában a nap, azaz egyetlen csillag visszatérése alapján mérik az évet, annak ellenére, hogy igazán azt lehet valódi évfordulónak nevezni, amikor az összes égitestek visszatérnek kiindulási pontjukra, s hosszú idő után ismét ugyanaz az elrendeződésük az egész égen. Alig merem kimondani, hogy ez a világév milyen sok emberi évszázadot foglal magába. Ahogy egykor az emberek szemében elhomályosult, teljesen elsötétült a nap, amikor Romulus lelke belépett ebbe az égi térségbe, ugyanúgy meg fog fogyatkozni valamikor a Nap ugyanazon a ponton, ugyanabban az időben, amikor az összes égitest és csillag visszatér kiindulási pontjára. Akkor mondd: betelt egy év. Tudd meg, hogy ennek a világévnek még huszadrésze sem telt el.

23. Ezért még ha nem remélnéd is, hogy visszatérhetsz erre az égi mezőre, ahol minden jó várja a nagy és híres férfiakat, akkor is mit ér az a dicsőség, amely alig terjed egy világév tört részéig? Ha tehát fel akarod emelni szemed, s ezt az égi szállást és örök otthont kívánod látni, ne törekedj arra, hogy rólad beszéljen a tömeg, tetteid célja ne emberi jutalom legyen: maga az erény varázsa vonzzon az igazi dicsőség felé. Hogy mások mit mondanak rólad, reájuk tartozik, de mégis emlegetni fognak. A szó, mint látod, területileg szűk határok közé van zárva, és senkinek a híre sem tart örökké, az emberek halálával széthull, kioltja az utókor feledése.”

24. (3.) Miután ezeket elmondta, így szóltam: „Ó, Africanus, ha azoknak, akik jól szolgálták a hazát, csakugyan nyitva áll az út az ég küszöbéig – bár gyermekkorom óta családunk és a te nyomdokaidba léptem, hírneveteken nem ejtettem csorbát –, most mégis sokkal határozottabban fogok igyekezni, látva ezt a fényes jutalmat.” Mire így válaszolt: „Valóban iparkodj, gondolj arra, hogy te nem vagy halandó, csak a tested. Nem az vagy, amit alakod mutat: az értelem adja mindenki lényegét, nem a külső, amire ujjal lehet mutogatni. Tudd meg, hogy magad is isten vagy, ha valóban az az isten, aki él, érez, aki emlékezik és előrelát, aki ugyanúgy igazgatja, kormányozza és mozgatja saját testét, amelynek urává lett, mint a legfőbb isten ezt a világot, és ahogy az örökkévaló isten is részben mulandó világot tart mozgásban, ugyanúgy a halhatatlan lélek is esendő testet.

25. Mert ami mindig mozog, örök. Abban az esetben pedig, ha úgy kölcsönöz mozgást valaminek, hogy közben őt is más hozza működésbe, akkor a mozgás megszűnésével az élet is véget ér. Egyedül tehát az nem szűnik meg mozogni, ami önmagát tartja működésben, mivel sohasem hagyhatja cserben önmagát. Sőt minden mozgásban levő számára ez a mozgás forrása és végső oka. A végső oknak ugyanis nincs eredete, minden belőle keletkezik, maga viszont nem születhetik semmiből sem. Nem lehet végső ok, ami másból támad. De ami sohasem keletkezik, nem is szűnik meg. Az önmozgással nem rendelkező végső ok nem születhetik másból újjá, és önmagából sem hozhat létre mást, minthogy mindennek mozgó végső okból kell létrejönnie. Ezért a mozgás végső oka abból származik, ami magától mozog, ez nem születhetik, nem is pusztulhat el, mert különben az egész égboltnak össze kellene omlania, az egész természetnek meg kellene állnia, és nem találna olyan erőt, amely megadja mozgásának az első lökést.

26. (9.) Mivel nyilvánvaló, hogy ami magától mozog, örök, ki tagadná, hogy a léleknek megadatott ez a képesség? Mindaz lélektelen, amit külső lökés indít el, az élőlényt viszont belső és önmozgás hajtja: ez a lélek sajátos természete és lényege. Ha tehát az összes létező közül egyedül ez mozog önmagától, bizonyára nem születhetett, s így örök. A legszebb tettekben gyakorold lelkedet. A hazáról való gondoskodás ér a legtöbbet, ha a lélek abban munkálkodik s gyakorolja magát, gyorsabban felszáll ide az égi szállásra, otthonába. Előbb megtörténik ez, ha a lélek már a testbe zárva túlemelkedik korlátjain, s a rajta kívül levő dolgokat szemlélve minél jobban eltávolodik a testből. Akik az érzéki gyönyörökre adták magukat, mintegy azok szolgáivá lettek, s a gyönyöröknek hódoló szenvedélyek ösztönzésére megsértették az isteni és emberi jogrendet, azok lelke, amikor elhagyja a testet, a Föld körül hányódik, és csak hosszú századokig tartó megpróbáltatás után tér vissza erre a helyre.”

Ő eltávozott, én pedig felriadtam álmomból.

Havas László fordítása

Részletek A kötelességekről című értekezésből

Az emberek a természettől vezérelve, tulajdonuk védelmében

hozták létre az államot

72. … most már azokról a jó szolgálatokról kell beszélnem, amelyek a nép egészét és magát az államot érintik. Ezeknek maguknak is két fajtája van: egyeseknek általánosabb a haszna, mások inkább az egyes emberekre vonatkoznak, s ez utóbbiak váltanak ki több elismerést. Alapvetően azon kell lennünk, hogy ha lehet, mindkettővel törődjünk, ugyanúgy, ahogy az egyes emberekkel is foglalkoznunk kell, de mindezt úgy tegyük, hogy ez az államnak is hasznára legyen, vagy legalábbis ne ártson neki. A C. Gracchus-féle gabonaosztás igazán nagy volt, ki is merítette hát a kincstárt, M. Octaviusé viszont már mérsékeltnek, az állam szempontjából elviselhetőnek, a köznép számára szükségesnek, vagyis a polgárok és az állam részére üdvösnek mutatkozott. 73. Aki az állami életben irányító szerepet tölt be, annak elsősorban arra kell ügyelnie, hogy mindenki megőrizhesse a tulajdonát, s a magánemberek vagyonán se essék csorba. Ezért járt el tribunatusa során veszedelmesen Philippus, amikor egy földtörvényt hozott. Igaz, könnyen eltűrte, hogy az intézkedést, melyben igen mérsékeltnek is mutatkozott, eltöröljék, ám szónokolva sok olyasmit mondott, ami csak a nép fülének volt kedves, s rosszhiszeműen azt állította, hogy az államnak mindössze kétezer gazdag polgára van. Bűnös beszéd ez, amely a vagyonegyenlőség irányába mutat. Már pedig mi lehet ennél szörnyűbb métely? Az államok és a városok ugyanis elsősorban azért jöttek létre, hogy a polgárok megőrizhessék a vagyonukat. Mert bár az emberek a természettől vezérelve sereglettek egybe, mégis saját tulajdonuk megőrzése reményében keresték a városok védelmét.

74. Óvakodni kell tehát az adók kirovásától, pedig őseink ezt gyakran megtették a kincstár üressége és a hosszú háborúk miatt. Hogy ez ne történjék meg, arról jóval előbb kell gondoskodni. De ha valamiféle szükség elháríthatatlanná teszi ezt a feladatot egy állam számára (szívesebben jövendölök ugyanis egy másik államról, mint a mienkről, hiszen egyébként sem a mienkről, hanem az összes államról értekezem), akkor is igyekezni kell, hogy mindenki beláthassa: ha meg akarnak menekülni, engedelmeskedniük kell a szükségszerűségnek. Az államot kormányzóknak gondoskodniuk kell arról, hogy a nélkülözhetetlen dolgok bőven rendelkezésre álljanak. Hogy minderről miképpen szoktunk gondoskodni, és miképpen kell ezt tennünk, arról nem szükséges értekeznem, a dolog ugyanis nyilvánvaló, s nekem csupán érintenem kell ezt a pontot.

Az állam egészségét veszélyeztető kór: a pénzsóvárság

75. De valamennyi közügy és állami feladat teljesítése során az a legfőbb elvünk, hogy távol álljon a pénzsóvárságnak még a legkisebb gyanúja is. „Bárcsak – mondta a samnis C. Pontius – olyan időkre tartogatott volna engem a sors, bárcsak akkor születtem volna, amikor a rómaiak már ajándékokat kezdenek elfogadni. Nem tűrném el, hogy továbbra is ők uralkodjanak.” Bizony, több századon át kellett volna várnia, hiszen ez a betegség csak a közelmúltban támadta meg államunkat. Épp ezért örömmel veszem, hogy Pontius, ha csakugyan annyi erő lakozott benne, inkább akkoriban élt. Még nincs százötven éve, hogy L. Piso törvényt hozott a zsarolás ellen, korábban ugyanis nem volt ilyen rendelkezés. Ezután viszont számos rendelkezés született, s minél újabbak, annál szigorúbbak: milyen sok vádlott, milyen sok elítélt akadt! A bírói ítélettől való félelem korábban milyen hatalmas háború hullámait korbácsolta fel Itáliában! Most pedig a törvények és a bíróságok felszámolásával annyira kifosztották és kirabolták a szövetségeseket, hogy már mások gyengesége és nem saját erényünk tesz bennünket erőssé.

XXXX. 76. Panaetius dicséri Africanus feddhetetlenségét. Miért ne magasztalná? De más, még nagyobb erényei is voltak. A feddhetetlenség dicsősége nemcsak ezt az embert illeti meg, hanem azokat az időket is. Kézre kerítette a makedónok egész kincstárát, amely akkor a leghatalmasabb volt a világon, s annyi pénzt szerzett így a mi kincstárunknak, hogy egyetlen hadvezér zsákmánya eltörölte nálunk az adókat. Ám ez az ember személye örök hírnevén kívül semmit sem vitt haza tulajdon otthonába. Atyja példáját követve Africanus semmivel sem lett gazdagabb azután, hogy Carthagót lerombolta. Említsek még más példát? Talán L. Mummius, aki a censori tisztségben hivataltársa volt, tehetősebb lett, megsemmisítvén az egyik leggazdagabb várost? Inkább akarta feldíszíteni Itáliát, mint saját házát, s bár Itália is ékes, számomra mégis az ő háza látszik ékesebbnek.

77. És hogy előadásom visszakanyarodjék oda, ahonnan kiindult: nincs rútabb bűn a pénzsóvárságnál, főleg olyan személyek esetében, akik az államot igazgatják. Nemcsak hitvány dolog ugyanis nyerészkedésre használni a közügyeket, hanem bűnös, sőt szentségtelen tett is. Ezért a pythói Apollo azon jóslata, hogy Spártát semmi más nem pusztítja majd el, csak a kapzsiság, nem pusztán a lacedaemoniaknak szólt, hanem valamennyi gazdag népnek is. Márpedig az állam vezetői semmivel sem tudják olyan könnyen megnyerni sokak jóindulatát, mint a feddhetetlenséggel és a mértékletességgel. 78. Azok viszont, akik népszerűek akarnak lenni, vagy a földkérdéssel próbálkoznak, elűzve a birtokosokat otthonukból, vagy úgy gondolják, hogy a fölvett hiteleket oda kell ajándékozni az adósoknak. Az ilyen eljárások alapjaiban rázzák meg az államot: megingatva először is az egyetértést, mely nem létezhet akkor, ha egyesektől elkobozzák és másoknak juttatják a pénzt; másodszor is megrendül a méltányosság, amely teljes egészében megsemmisül, amennyiben senki sem rendelkezik azzal, ami az övé. Mert ahogy már fentebb mondtam: minden városnak és államnak az az igazi célja, hogy mindenki szabadon és zavartalanul megőrizhesse a vagyonát. 79. És amikor így lerombolják az államot, ezek az emberek még azt a népszerűséget sem vívják ki maguknak, amit elérni véltek. Az ugyanis, akit ők fosztottak ki, ellenségükké lesz; az viszont, akit ők részesítettek ajándékban, úgy színleli majd, mintha ő el sem akarta volna fogadni a juttatást, s főképp a hitelek elengedése esetén leplezi örömét, nehogy az legyen a látszat: nem volt hitelképes. Az pedig, akin a jogtalanság esett, emlékezik és szívén viseli a fájdalmát. Még ha többen vannak is azok, akik hitvány módon tettek szert javakra, mint azok, akiket jogtalanul megfosztottak vagyonuktól, azért az előbbiek még nem lesznek hatalmasabbak is: a dolgokat ugyanis nem számuk, hanem súlyuk alapján ítélik meg. Mert miféle igazság az, hogy olyan földet, mely sok éven vagy egyenesen századokon át másnak a tulajdonában állt, olyan ember kaparintson meg, akinek korábban ilyen nem volt, s ugyanakkor elveszítse az, aki addig birtokolta?

Havas László fordítása                                                          (De officiis, 2, 21, 72–22, 79)

A „tisztesség” és a „hasznosság” elve összhangot kell hogy alkosson

48. Amikor az athéniek a perzsák támadását semmiképpen nem tudták feltartóztatni, és elhatározták, hogy a várost elhagyva, feleségüket és gyermekeiket Troezenben biztonságba helyezve hajóra szállnak, és hogy Görögország szabadságát hajóhaddal védik meg, egy bizonyos Cyrsilust halálra köveztek azért, mert arra akarta rávenni őket: maradjanak a városban és várják be Xerxest. Pedig úgy látszott, hogy ő a hasznosságot tartja szem előtt; csakhogy az mit sem ért, mert szembeszegült vele a tisztesség.

49. Themistocles eme háború győzelmes befejezése után, melyet a perzsákkal vívtak, azt mondta a népgyűlésben, hogy van egy, az állam számára üdvös terve, de nem szükséges, hogy arról tudomást szerezzenek. Azt kérte, a nép jelöljön ki valakit, hogy azzal beszélhessen róla: Aristidest jelölték ki. Ő pedig a következőket mondta neki: titokban fel lehetne gyújtani a spártaiak hajóhadát, amely partra húzva Gytheusnál vesztegel. Ezzel szükségképpen megtörne a spártaiak hatalma. Miután ezt Aristides meghallotta, nagy várakozástól övezve elment a népgyűlésre és azt mondta, hogy a terv, amelyet Themistocles eléje tárt, felettébb hasznos, de a legkevésbé sem tisztességes. Így aztán az athéniek azt gondolva, hogy ami nem tisztességes, az hasznos sem lehet, Aristides kezdeményezésére az egész dolgot anélkül utasították el, hogy egyáltalán meghallgatták volna. Helyesebben cselekedtek, mint mi, akik a kalózokat sértetlenül hagyjuk, a szövetségesekből pedig adófizetőket csinálunk.

XII. Marad tehát az, hogy ami erkölcsi szempontból helytelen, az sohasem hasznos, még akkor sem, amikor olyasmit nyersz el, amiről azt gondolod, hogy hasznos; mert éppen abban rejlik veszély, hogy hasznosnak véled azt, ami helytelen.

50. Hanem, ahogyan fent említettem, gyakran merülnek fel olyan esetek, amikor úgy tűnik fel, hogy a hasznosság ellentétbe kerül a tisztességgel. Ilyenkor figyelni kell arra, hogy teljes egészében ellentétes-e a tisztességgel, vagy összhangba lehet vele hozni. Ebbe a csoportba tartoznak a következő kérdések: ha például egy derék ember nagy mennyiségű gabonát szállít Alexandriából Rhodusra, amikor a rhodusiakat szükség, éhínség és a gabona rendkívüli drágasága sújtja, és ha ugyanő tudná azt, hogy számos kereskedő hajózott ki Alexandriából, és látná, hogy a gabonával megrakott hajók útban vannak Rhodus felé, vajon megmondaná-e ezt a rhodusiaknak, vagy elhallgatva a lehető legtöbbért adná el az áruját? Bölcs és derék embert képzelünk magunk elé, és olyasvalakinek a mérlegeléseit és töprengéseit vizsgáljuk, aki nem fogja ezt eltitkolni a rhodusiak előtt abban az esetben, ha erkölcsi szempontból helytelennek ítéli; de abban bizonytalan, hogy maga a hallgatás helytelen-e.

51. Az efféle esetekben mást szokott helyesnek tartani a nagy és tekintélyes sztoikus, a babyloni Diogenes, mást tanítványa, az éles eszű Antipater. Antipater úgy gondolja, hogy minden körülményt nyilvánvalóvá kell tenni, nehogy a vásárlónak egyáltalán ne legyen tudomása olyasmiről, amit az eladó tud. Diogenes szerint az eladónak olyan mértékben kell feltárnia a hibákat, ahogyan azt a polgárjog előírja, a többit megteheti anélkül, hogy csalást követne el, és minthogy elad, a lehető legjobban akar eladni. „Behajóztam, kirakodtam, nem adom többért mint mások, talán még kevesebbért is, ha nagyobb az árubőség. Kivel szemben esett itt jogtalanság?”

52. Másrészről Antipater lép fel véleményével: „Mit mondasz? Te, akinek gondoskodnod kellene az emberekről, és az emberi közösséget kellene szolgálnod, és aki azzal a rendeltetéssel születtél, és az számodra a természet alapelve – amelynek engedelmeskedned kell, és amelyet követni tartozol –, hogy ami neked hasznos, az hasznára legyen a köznek és viszont, ami a köznek hasznos, az számodra is az legyen, te el fogod titkolni az emberek előtt, hogy mi válik előnyükre, és mi szolgálja a jólétüket?”

Diogenes talán így válaszol majd erre: „Egy dolog eltitkolni valamit, és megint más hallgatni; én sem titkolom el előtted, hogy milyen az istenek természete, mi a legfőbb jó azzal, hogy most nem mondom el neked, pedig ezeknek az ismerete inkább válnék a hasznodra, mint az olcsó gabonáé. De nekem nem szükséges mindazt elmondanom, amit neked hasznos hallanod.” „Sőt, inkább nagyon is szükséges, ha ugyan nem felejtetted el, hogy az emberek között a természet által létrehozott közösség van.” „Nem felejtettem el – mondja majd ő –, de ez vajon afféle közösség, hogy senkinek se legyen semmi tulajdona? Mert ha így van, akkor bizony nem eladni kell, hanem ajándékozni.”

XIII. Látod, hogy ebben a vitában mindvégig nem arról van szó: „jóllehet ez helytelen, mégis meg fogom tenni, mert hasznomra van”, hanem arról, hogy valami úgy hasznos, hogy nem helytelen, másrészről azonban ami helytelen, azt nem szabad megtenni.

54. Tételezzük fel, hogy egy derék ember egy házat ad el bizonyos hibák miatt, amelyeket ő maga ismer, mások nem ismernek; legyen az épület egészségre ártalmas, és higgyék azt egészségesnek; ne tudjanak arról, hogy minden szobában kígyók lapulnak, hogy silány anyagból épült, hogy roskatag – mindezt a tulajdonoson kívül senki se tudja. Kérdezem én, ha az eladó nem mondja el ezeket a vevőknek, és sokkal többért adja el a házat, mint ahogy azt remélte, vajon igazságtalanul vagy tisztességtelenül járt el? „Bizony úgy – válaszolja Antipater. Mi másra illenék ugyanis a „nem mutatni meg az utat a tévelygőknek” – amit Athénben állami átokkal sújtanak –, ha nem erre: eltűrni, hogy a vevő vesztébe rohanjon, és tévedése folytán igen nagy csalás áldozatául essen. Még több is annál, mint nem mutatni meg az utat, mert nem más, mint tudatosan megtéveszteni valakit.

55. Diogenes ellenben: „Vajon kényszerített rá, hogy vásárolj, hiszen még csak nem is buzdított erre?” Ő áruba bocsátotta, mert nem tetszett neki, te megvetted, mert tetszett. Hogy ha azokról, akik úgy árulják a villájukat, hogy az jó, és jól van megépítve, nem gondolják azt, hogy csalnak, jóllehet a villa sem nem jó, sem nem jól megépített, akkor még kevésbé gondolják ezt azokról, akik nem dicsérték a házukat. Mert mit ér ott az eladó csalárdsága, ahol a vevő megfontolt? Ha pedig nem minden kijelentést kell bizonyítani, akkor miért gondolod azt, hogy bizonyítani kellene olyasmit, amit nem is mondtak? Valójában mi volna ostobább dolog annál, mint hogy az eladó előtárja annak a dolognak a hibáit, amelyet árul? Mi volna olyan képtelenség, mint az, ha a tulajdonos parancsára a kikiáltó így hirdetne: „Egy egészségre ártalmas ház eladó!”

56. Így tehát bizonyos kétes ügyekben egyrészről védelmezzük a tisztességet, másrészről úgy beszélünk a hasznosságról, hogy nem csupán tisztességes dolog megtenni azt, ami hasznosnak látszik, hanem egyenesen helytelen nem megtenni. Emiatt tűnik úgy, hogy a hasznos dolgok gyakran ellentétbe kerülnek a tisztességesekkel. Nekem ezeket az ügyeket el kell döntenem, mert hiszen nem azért tártam elő őket, hogy kérdéseket tegyek fel, hanem azért, hogy megoldást adjak.

57. Úgy tűnik tehát, hogy sem ama gabonakereskedőnek nem kellett volna titkolóznia a rhodusiak előtt, sem annak, aki a házát árulta a vásárlói előtt. „Eltitkolni” ugyanis nem annyit jelent, hogy valamit elhallgatsz, hanem azt, hogy miközben te tudsz valamit, saját előnyöd érdekében azt akarod, hogy mások ne tudjanak róla, akiknek pedig ez érdekében állna. Azt pedig ki nem látja be, hogy az eltitkolásnak ez a fajtája miféle és milyen emberre vall? Bizonyosan nem őszinte, nem nemes, nem igazságos, nem derék emberre, inkább olyanra, aki ravasz, titkolózó, cselszövő, csalárd, alattomos, fondorlatos, álnok, fortélyos. Nemde haszontalan dolog mindezeket és a vétkeknek sok más fajtáját magunkra venni?

XIV. 58. Ha el kell ítélnünk azokat, akik elhallgatnak valamit, akkor miként vélekedjünk azokról, akik hazugságokkal állnak elő? C. Canius, az igen finom modorú és eléggé művelt római lovag, miután elment Syracusaeba – ahogy mondani szokta: tétlenkedni és nem tevékenykedni –, sokszor elmondta, hogy egy kis kertet szeretne vásárolni, ahova meghívhatná a barátait, és ahol anélkül pihenhetne, hogy bárki zavarná. Elterjedt ennek a híre, és egy bizonyos Pythius, aki pénzváltással foglalkozott Syracusaeban felajánlotta neki, hogy bár eladó kertje nincsen, Canius úgy használhatja az övét, mintha a sajátja volna – azzal meg is hívta emberünket a kertjébe vacsorára a következő napra. Miután ő megígérte, hogy elmegy, Pythius, aki mint pénzváltó minden rendű és rangú emberrel jó viszonyban volt – halászokat hívatott magához, és azt kérte tőlük, hogy másnap a kertje előtt halásszanak, és elmondta, hogy mit tegyenek. Vacsoraidőre megérkezett Canius; Pythius pompás vendégséget készített elő; szemük előtt számtalan csónak; ki-ki maga elé tartva vitte, amit fogott; Pythius lába elé vetették a halakat.

59. Canius ekkor azt kérdezte: „Kérlek, Pythius, mi akar ez lenni? Mi ez a sok hal, ez a sok csónak?” Mire ő ezt válaszolta: „Miért csodálkozol? Ami hal csak van Syracusaeban, az mind ezen a helyen van; innen származik a friss víz, a halászok nem lehetnek meg eme villa nélkül.” Caniust elönti a vágy és unszolja Pythiust, hogy adja el neki. Az kezdetben vonakodik. Mit mondjak még? Eléri, amit akar. A sóvárgó és egyszersmind gazdag ember annyiért veszi meg, amennyiért Pythius akarta, és hozzá még a felszerelést; Pythius a tartozást bejegyzi, az üzletet nyélbe üti. Másnap Canius meghívja a barátait, ő maga korábban érkezik. Nyomát sem látja csónaknak. Kérdezi a legközelebbi szomszédtól, hogy talán valami ünnepnapjuk van a halászoknak, hogy egyet sem lát közülük? „Tudtommal nincs – válaszolta az – hanem itt senki sem szokott halászni; csodálkoztam is tegnap, hogy mi történt!”

60. Caniust elönti a méreg, de mit tehetne? C. Aquilius, hivataltársam és barátom akkoriban még nem hozta nyilvánosságra a rosszhiszemű csalásról szóló formulát. Amikor megkérdeztem tőle, mi az a „rosszhiszemű csalás”, éppen ezzel a formulával válaszolt: „amikor mást színlelnek, és mást cselekszenek”. Igen világos megfogalmazás, ahogyan az elvárható egy olyan embertől, aki jártas a meghatározásban. Így tehát mind Pythius, mind azok, akik mást tesznek és mást színlelnek, egytől egyig hitszegők, becstelenek, alattomosak. Egyetlen tettük sem lehet tehát hasznos, mivel ennyiféle bűn szennyezi be őket.

XV. 61. Ha az Aquilius-féle meghatározás igaz, akkor a színlelést és az elleplezést az élet egészéből ki kell törölni. Ekképpen a derék ember semmit sem színlel vagy leplez el azért, hogy jobban vásároljon, vagy hogy jobban adjon el. Mindazonáltal ezt a bizonyos rosszhiszemű csalást a törvények is büntetik, így a gyámsággal kapcsolatos bűntettet a tizenkét táblás törvények, a fiatalkorúak rászedését a Plaetorius-féle törvény, és törvények nélkül azok a bírósági ítéletek, amelyekhez hozzáteszik a „jóhiszeműen” formulát. A többi bírósági ítéletből azonban leginkább ezek a fordulatok tűnnek ki: a feleség vagyonának meghatározásában: „helyesebben és méltányosabban”, a letét esetében: „minthogy becsületes emberek között becsületes az üzlet”. Mit mondjunk tehát? A csalásnak bármiféle eleme benne lehet abban, hogy „helyesebben és méltányosabban”? Vagy amikor azt mondjuk: „becsületes emberek között becsületes üzlet”, lehetséges bármit fondorlatosan vagy rosszhiszeműen cselekedni? A rosszhiszemű csalás azonban, ahogyan Aquilius mondja, a színlelésben rejlik. A szerződéskötésekből tehát minden hazugságot ki kell küszöbölni: az eladó ne alkalmazzon színlelt vevőt, és a vásárló se olyan embert, aki nálánál kevesebbet ígér. És ha arra kerül a sor, hogy nyilatkozni kell az árról, egyikük se nyilatkozzék többször, csupán egyszer.

62. Quintus Scaevola, Publius fia miután kérte, hogy jelöljék meg annak a teleknek a végleges árát, amelyet meg akar venni, és az eladó megtette ezt, azt mondta, hogy ő többre becsüli, és még hozzátett százezret. Senki sem tagadná, hogy ez derék emberre vall, de azt aligha fogadná el bárki, hogy bölcsen cselekszik az, aki kevesebbért ad el, mint amennyiért lehetne. Ebben rejlik az a bizonyos veszély, hogy úgy vélik, mások a derék és mások a bölcs emberek. Ebből fakadnak Ennius szavai: „Hiába okos a bölcs, ha magának nem tud hasznára lenni.” Helyeselném, ha Ennius és én ugyanazt gondolnánk arról, hogy mit jelent: „valakinek hasznára lenni”.

63. Úgy látom, hogy a rhodusi Hecato, Panaetius tanítványa a következőket mondja azokban a könyvekben, amelyeket a kötelességről írt Q. Tuberónak: „A bölcs embernek az a jellemzője, miszerint úgy viseli gondját a vagyonának, hogy eközben semmit sem vét az erkölcsökkel, a törvényekkel, az intézményekkel szemben. Mert nem csupán saját magunknak kívánunk gazdagságot, hanem a gyermekeinknek, a rokonainknak, a barátainknak is és leginkább az államnak, ugyanis az egyes emberek vagyona és javai jelentik az állam gazdagságát.”

Neki semmiképpen nem tetszene Scaevola imént említett cselekedete. Mert hiszen határozottan leszögezi, hogy csupán azt nem fogja megtenni a saját nyeresége érdekében, amit nem szabad. Az ilyen embernek sem nagy dicséret, sem köszönet nem jár.

64. De akár arról van szó, hogy a színlelés és az elleplezés rosszhiszemű csalásnak minősül – márpedig nagyon kevés olyan dolog van, amelyben nem merül fel ez a bizonyos rosszhiszemű csalás –, akár arról, hogy az a derék ember, aki hasznára van mindenkinek, akinek csak tud, az bizonyos, hogy nem egykönnyen bukkanunk rá ilyen derék emberre.

Tehát sohasem lehet hasznos bűnt elkövetni, mivel ez mindig helytelen cselekedet, és mivel mindig tisztességes derék embernek lenni, ez mindig hasznos is.

XVI. 65. A birtokjogot illetően a polgárjog nálunk megmásíthatatlanul elrendeli, hogy eladásukkor az eladó jelölje meg azokat a hibákat, amelyekről tudomása van. Jóllehet a tizenkét táblás törvények szerint elegendő azokért a hibákért kezeskedni, amelyeket világosan megneveztek – ha ezeket valaki letagadja, kétszeres büntetést kell elszenvednie –, jogtudósaink a hibák elhallgatásáért is büntetést szabtak ki. Úgy rendelkeztek ugyanis, hogy ha bármi hiba van a birtokban, és az eladó tudott róla, felelősséggel tartozik érte, hacsak tételesen meg nem nevezte azt.

66. Például: az augurok a madárjóslás fellegvárából megfigyeléseket szándékoztak végezni, és felszólították Ti. Claudius Centumalust, akinek a Caelius hegyen volt háza, hogy bontassa le azokat az épületeket, amelyeknek a magassága akadályozza a madárjóslást. Mindezek után Claudius áruba bocsátotta a házat, P. Calpurnius Lanarius pedig megvette. A madárjósok ugyanazt a felszólítást intézték hozzá is. Így miután Calpurnius leromboltatta a házat és tudomást szerzett arról, hogy Claudius azután bocsátotta áruba, miután az augurok elrendelték a bontást, döntőbíró elé idéztette Claudiust annak alapján, hogy „mit kellett volna neki adnia, tennie jóhiszeműen”. M. Cato nyilvánított véleményt, a mi Catónk apja – mert ahogyan mások az apjuk révén, akképpen ő, aki ezt a ragyogó tehetséget nemzette, fia révén vált nevezetessé –, ő mint bíró tehát ezt hirdette ki: mivel Claudiusnak az eladáskor tudomása volt erről a körülményről és nem közölte, ezért kezeskednie kell a vevő kárának megtérítéséről.

67. Megállapította tehát, hogy a jóhiszeműséghez tartozik az, hogy a vevő számára ismert legyen az a hiba, amelyről az eladó tud. Ha helyesen ítélkezett, akkor nem volt helyes sem ama gabonakereskedő, sem az egészségtelen házat áruló ama ember hallgatása. De a polgárjog nem ölelheti fel mindezeket az elhallgatásokat; amelyeket azonban magában foglal, azokra gondosan kitér. Rokonunk, M. Marius Gratidianus C. Sergius Oratának adta el azt a házat, amelyet éppen tőle vett néhány évvel korábban. A házat jelzálog terhelte, de az adásvételi szerződésben ezt Marius nem közölte. Bíróság elé vitték a dolgot. Oratát Crassus, Gratidianust Antonius képviselte. Crassus a törvényre hivatkozott: az eladó felelősséggel tartozik azért a hibáért, amelyet nem közöl, jóllehet tudomása van róla; Antonius a méltányosságot emlegette. Minthogy ez a hiba nem volt ismeretlen Sergius számára – mivel ő maga adta el azokat a házakat –, semmi szükség nem volt arra, hogy bármit közöljenek vele, és az sem lett csalás áldozata, aki tudta, hogy amit vásárol, milyen törvény hatálya alá esik.

68. Miért mondom el mindezeket? Csak hogy megértsd: őseink nem szívelték a fondorkodókat.

XVII. De mind a törvények, mind a filozófusok másképpen lépnek fel a fondorlatokkal szemben: a törvények – amennyire képesek – erőszakkal tartják őket a hatalmukban, a filozófusok – amennyire képesek – értelemmel és belátással. Az értelem tehát azt követeli, hogy semmit se tegyünk fondorlatosan, semmit sem színleg, semmit sem csalárd módon. Nemde cselvetésnek számít, ha vadászhálókat feszítesz ki, pedig nincs is szándékodban vadakat felhajtani vagy űzni? Maguk a vadállatok ugyanis gyakran beléjük esnek, jóllehet senki sem hajszolja őket. Ekképpen ha házakat bocsátasz áruba, akkor kihelyezed a hirdetést, akárcsak egy kelepcét, hogy valaki óvatlanul beleakadjon?

69. Jóllehet tudom, hogy a közfelfogás eltorzulása miatt sem az erkölcs szempontjából nem tartják ezt helytelennek, sem törvény vagy polgárjog nem bünteti, hanem a természeti törvény igenis bünteti. Szövetség áll fenn ugyanis – jóllehet ezt sokszor elmondtam, mégis még gyakrabban kell hangoztatni – a lehető legtágabb értelemben véve minden egyes ember között: bensőségesebb azok között, akik ugyanahhoz a nemzetséghez tartoznak, közelebbi azok között, akik ugyanazon állam tagjai. Így aztán őseink szándéka szerint más a nemzetségi jog, és más a polgárjog. Ami polgárjog, az nem feltétlenül nemzetségi jog is, ami azonban nemzetségi jog, szükségképpen polgárjog is. Hanem az igazi jognak és a valódi igazságosságnak nem ismerjük semmiféle valósághű és világos képét, csupán árnyéka és képmásai vezérelnek bennünket. De bárcsak legalább ezeket követnénk! Mert hiszen a természet és az igazság legkiválóbb példáiból származnak.

70. Mert milyen értékesek a következő szavak: „hogy miattad és a beléd vetett bizalmam miatt ne szedjenek rá vagy csapjanak be”; mennyire ékesek ezek: „minthogy derék emberek, helyesen és csalás nélkül kössenek üzletet”. De az már nehéz kérdés, hogy mit jelent: „derék” és mi az értelme annak: „helyesen üzletet kötni”.

Q. Scaevola, a pontifex maximus azt szokta mondani, hogy igen nagy jelentősége van mindazon ítéleteknek, amelyekhez hozzáteszik a „jóhiszeműen” formulát. Úgy vélte, a „jóhiszeműség” megjelölésnek felettébb messzire terjed az érvénye, így megjelenik a gyámságokban, a társaságokban, a letétekben, a megbízásokban, a vásárolt, az eladott, a bérbe vett és bérbe adott dolgokban, amelyek az életet összetartó kötelékek. Ezekben az ügyekben véleménye szerint csak nagyon tehetséges bíró képes dönteni, annál is inkább, mert a felek többnyire egymással ellentétesen ítélik meg, hogy ki kinek mivel tartozik.

71. Száműznünk kell tehát a fondorkodást és azt a rosszhiszeműséget, amely ugyan belátásnak szeretné feltüntetni magát, de attól a lehető legtávolabb áll és a legjobban különbözik. A belátás ugyanis a jó és a rossz közötti választásban rejlik, a rosszhiszeműség pedig – ha mindaz, ami erkölcsileg helytelen, egyszersmind rossz is – a rosszat a jó elé helyezi. Hanem a természetből levezetett polgárjog nem csupán a birtokok esetében bünteti a rosszhiszeműséget, hanem a rabszolgák eladásakor is kizár az eladó részéről mindenféle csalást. Ő ugyanis az aedilisek rendelete szerint kezeskedik mindenért, amiről szükségképpen tudomása van: a rabszolga egészségéért, szökéséért, lopásaiért.

72. Az örökösök helyzete más. Ennek alapján érthetővé válik, hogy mivel a jog forrása a természet, a természettel az áll összhangban, ha senki se cselekszik úgy, hogy a másik tudatlanságából húz nyereséget. Nincs az életet fenyegető nagyobb veszedelem annál, mint a belátás színlelése a rosszhiszeműségben. Ebből származik az a mérhetetlenül sok példa, amelyben úgy tűnik fel, hogy az, ami hasznos, ellentétes a tisztességessel. Hiszen hány olyan embert találhatunk, aki képes megtartóztatni magát a jogtalanságtól, holott büntetlenséget helyeztek számára kilátásba és azt, hogy tette ismeretlen marad mindenki más előtt?

XVIII. 73. Tegyük próbára, ha úgy tetszik, azokat a példákat is, amelyekben – a tömeg talán így gondolja – senki sem követ el bűnt. Ezen a helyen ugyanis nem a bérgyilkosokról, méregkeverőkről, hamis végrendeletet gyártókról, tolvajokról, sikkasztókról kell értekeznünk – akiket nem a filozófusok szavaival és érveléseivel, hanem bilincsekkel és börtönnel kell zaklatni –, hanem azokat a tetteket vegyük szemügyre, amelyeket azok követnek el, akiket derék embereknek tartanak. Bizonyos személyek Görögországból Rómába hozták a dúsgazdag L. Minucius Basiliusnak a hamis végrendeletét. Hogy minél könnyebben érvényesíthessék, beírták maguk mellé örökösként az akkoriban rendkívül befolyásos M. Crassust és Q. Hortensiust. Jóllehet ők gyanították, hogy a végrendelet hamis, mivel azonban nem avatták be őket a bűnös tettbe, nem utasították vissza a más gaztettéből származó ajándékocskát. Mit gondoljunk tehát erről? Vajon elegendő-e annak a látszata, hogy nem vétkeztek? Szerintem bizony nem, jóllehet az egyiket életében szerettem, a másikat halálában nem gyűlölöm.

74. Hanem miután Basilius azt akarta, hogy nővérének a fia, M. Satrius viselje a nevét, és őt tette meg örökösévé – a picenumi és a szabin föld pártfogójáról beszélek; ó, mily rút szégyenfoltja ez az akkori időknek! –, nem volt méltányos, hogy vezető polgároké legyen a vagyona, Satriusra pedig a néven kívül semmi se szálljon. Ugyanis, ha jogtalanul cselekszik az, aki nem akadályozza meg a jogtalanságot és nem hárítja el, amikor megteheti – ahogyan erről az első könyvben értekeztem –, akkor milyen embernek tartsuk azt, aki nemcsak hogy nem akadályozza meg, hanem egyenesen segíti a jogtalanságot? Én még a valódi örökségeket sem tartom tisztességeseknek akkor, ha rosszhiszemű hízelgésekkel, nem igazi, hanem színlelt szolgálatokkal tettek szert rájuk. Mindazonáltal az efféle ügyekben időnként más látszik hasznosnak, más tisztességesnek. Tévesen, mert mind a hasznosságnak, mind a tisztességnek ugyanaz a mércéje.

75. Aki ezt nem látja át, attól nem áll távol semmiféle csalárdság, semmiféle gaztett. Amikor ugyanis így gondolkodik: „az ugyan tisztességes, de ez előnyös”, akkor a természet által összekötött dolgokat merészel széttépni egy téves ítélet következtében, amely mindenféle csalárdság, gonosztett, bűn forrása.

XIX. Ekképpen ha a derék embernek volna hatalma ahhoz, hogy a neve csak úgy csettintésre, észrevétlenül becsússzon a gazdag emberek végrendeletébe, akkor sem élne ezzel a hatalmával, ha soha ki nem nyomoznák a dolgot, és még csak nem is gyanítaná senki. Ruháznád csak fel ilyen hatalommal M. Crassust, hogy egy csettintésre örökösnek írják be, higgy nekem, a forumon ugrándozna! Az igazságos ember azonban, és az, akit „derék ember”-en értünk, semmit sem von el mástól azért, hogy azt magához vegye. Aki csodálkozik ezen, az beismeri, hogy nem tudja, mi az a „derék ember”.

76. Mégis, ha valaki szeretné ezt a saját elméjében rejlő bonyolult fogalmat kibontani, akkor saját maga jönne rá arra, hogy derék ember az, aki hasznára van mindenkinek, akinek csak tud, senkinek sem árt, kivéve, ha megtámadják. Hogy is van ez tehát? Az nem árt senkinek, aki mintegy valamiféle bájitallal eléri azt, hogy az igazi örökösöket eltávolítsa, és saját maga lépjen a helyükbe? „De hát nem azt teszi – kérdezheti valaki –, ami hasznos, ami előnyös?” Ellenkezőleg: lássa be, hogy semmi sem előnyös, semmi sem hasznos, ami igazságtalan. Nem lehet derék ember az, aki ezt nem tanulta meg.

77. Apámtól hallottam gyermekkoromban, hogy a consulságot viselt C. Fimbria bíráskodott az igen tiszteletreméltó római lovag, M. Lutatius Pinthia ügyében, miután az törvényes fogadást kötött arra, hogy „HA Ő NEM DERÉK EMBER”. Ezért hát Fimbria azt mondta neki, hogy ő sohasem fog ítéletet hozni ebben az ügyben, mert vagy meg kellene fosztania egy becsületes embert a jó hírétől abban az esetben, ha ellenére ítél, vagy úgy tűnnék fel, hogy azt állítja valakiről: „derék ember”, jóllehet ennek fogalma számtalan kötelességet és dicséretes cselekedetet foglal magában. Eme derék ember számára tehát – amilyet nem csupán Socrates, hanem Fimbria is ismert – semmiképpen sem tűnhet hasznosnak valami, ami nem tisztességes. Ekképpen az ilyen férfiú nem csupán megtenni, de még gondolni sem mer semmi olyasmit, amit ne merne kimondani. Az vajon nem erkölcsileg helytelen, hogy filozófusok bizonytalanok legyenek olyasmiben, amiben még a parasztok sem szoktak bizonytalankodni? Ez utóbbiaktól származik az a közmondás, amit már elkoptatott a hosszú idő. Amikor ugyanis valakinek a becsületességét és derék mivoltát dicsérik, azt mondják róla: méltó arra, „hogy akár sötétben játssz vele ujj-játékot”. Mi mást jelentene ez, mint azt, hogy semmi előnnyel nem jár az, ami nem illő, jóllehet anélkül érhetnéd el célodat, hogy bárki rácáfolna?

78. Hát nem látod, hogy eme közmondás alapján sem az említett Gygesnek nem lehet megbocsátani, sem ennek, akiről az imént találtam ki, hogy csettintéssel képes mindenkinek az örökségét összesöpörni? Mert ahogyan az, ami erkölcsi szempontból helytelen – bármennyire is igyekeznek titokban tartani –, semmiképpen nem lehet tisztességes, akképpen semmiképpen sem lehet elérni, hogy hasznos legyen az, ami nem tisztességes, mert tiltja és szembeszegül vele a természet.

XX. 79. Hanem amikor a jutalom igen nagy, lehet okot találni a bűn elkövetésére. Amikor C. Marius a lehető legtávolabb volt a consulság reményétől – praetorságát követően már hatodik éve nem töltött be hivatalt, és úgy tűnt, soha nem is fog pályázni a consulságra –, azzal vádolta meg a római nép előtt Q. Metellust, a jeles férfiút és kiváló polgárt, akinek legatusa volt – miután őt saját hadvezére Rómába küldte –, hogy szándékosan elhúzza a háborút; ha viszont őt tennék consullá, rövid időn belül élve vagy halva a római nép hatalmába adná Iugurthát. Így hát meg is választották consulnak, de eltávolodott a becsülettől és az igazságosságtól az, aki koholt vád alapján gyűlölséget ébresztett azzal a kiváló és felettébb tekintélyes polgárral szemben, akinek legatusa volt, és aki őt Rómába küldte.

80. Egy alkalommal a mi Gratidianusunk sem teljesítette a derék ember kötelességét: akkor, amikor praetorsága idején a néptribunusok a praetori testületet együttes gyűlésre hívták azért, hogy a pénzügyi helyzetet közös vélemény alapján rendezzék. A pénz értéke ugyanis olyan ingatag volt akkoriban, hogy senki sem tudhatta, mennyije van. Közösen összeállítottak egy rendeletet, amely a kiróható büntetést és ítéletet is tartalmazta, és megegyeztek abban, hogy délután mindannyian egyszerre lépnek fel a szószékre. A többiek szétszéledtek, ki erre, ki arra, Marius pedig az ülésről egyenesen a szószékhez sietett és egyedül hirdette ki azt, amit közösen állítottak össze. És ha rákérdezel, akkor ez igen megnövelte az ő tiszteletét: minden utcában szobrot állítottak neki, előttük tömjén, viaszgyertyák. Mit mondjak még? Soha senki nem volt kedvesebb a tömeg számára.

81. Ezek azok a dolgok, amelyek a mérlegelés során nem egyszer zavart keltenek, amikor tudniillik az, ami megsérti a méltányosságot, nem tűnik olyan jelentősnek, ellenben az, ami belőle származik, annál inkább. Ahogyan Marius számára nem látszott különösebben erkölcsileg helytelennek, hogy elorozza kollégái és a néptribunusok elől a nép háláját, az azonban felettébb hasznosnak látszott, hogy ennek köszönhetően – és erre ekkor határozta el magát – consul lehessen. Hanem valamennyi esetre egyetlen szabály vonatkozik, és nagyon szeretném, ha ezt jól ismernéd: az, ami hasznosnak látszik, ne legyen helytelen, vagy ha helytelen, ne tartsd hasznosnak. Hogyan is van ez tehát? Vajon derék embernek ítélhetjük akár a fent említett Mariust, akár ezt az utóbbit? Vizsgáld meg és kutasd át alaposan az elmédet, hogy meglásd, a derék férfiúnak miféle alakja és fogalma rejlik benne! Feltételezhetjük-e tehát a derék emberről azt, hogy saját előnye érdekében vádaskodik, eloroz, csal?

82. Nyilvánvalóan semmit sem kevésbé! Létezik-e tehát olyan jelentős dolog vagy annyira kívánatos előny, hogy emiatt elveszítsd a derék embernek mind fénylő hírét, mind nevét? Vajon mekkora előnnyel járhat az a haszon, amelyről beszélünk, és amely képes volna ellensúlyozni azt a veszteséget, hogy elragadja a derék embertől ezt a nevet, megfossza a becsülettől és az igazságosságtól? Mert mi különbség van aközött, hogy valaki emberből vadállattá változik, vagy hogy egy emberalak a vadállat kíméletlenségét hordozza?

XXI. Hogyan? Azok, akik mindent megvetnek, ami helyes és tisztességes, csak hogy hatalomra tegyenek szert, nemde ugyanúgy tesznek, mint az, aki még apósául is választotta azt, akinek vakmerősége révén ő maga a hatalmat birtokolta? Hasznosnak látszott számára, hogy ilyen nagy hatalomra tehet szert a másikat sújtó gyűlölet miatt; azt már nem látta, hogy mekkora jogtalanság ez a hazával szemben, és erkölcsileg mennyire helytelen. Magának az apósnak az ajkán folyton a Phoenissaeből való verssorok. Idézem ezeket – talán nem pontosan, mégis úgy, hogy az értelme világos legyen:

„Mert ha már jogot kell sértenem, a trónért megteszem; minden másban légy kegyes.”

Főbenjáró bűnben vétkes az, aki éppen azt az egyet választotta ki, amely valamennyi vétek közül a legnagyobb.

83. Miért is gyűjtünk össze ilyen apró-cseprő dolgokat, mint a csalással kieszközölt örökségek, vásárlások, eladások? Íme, itt van neked az, aki azt kívánta, hogy a római nép királya és valamennyi nép ura legyen – és elérte! Aki ezt a vágyat tisztességesnek nevezi, az őrült, mert a törvények és a szabadság vesztét helyesli, azok gyalázatos és kárhozatos elnyomását dicsőségesnek véli! Hanem azt, aki megvallja, hogy nem tisztességes uralkodni abban az államban, amely szabad volt és annak is kell lennie, ám annak, aki ezt megteheti, hasznos, azt az embert miféle korholással vagy inkább szidalmakkal próbáljam meg eltántorítani ekkora tévedéstől? A halhatatlan istenekre! Hasznos lehet bárki számára a haza mindennél gyalázatosabb és undorítóbb elárulása, még ha atyának nevezik is az elnyomott polgárok azt, aki ezt elkövette? A hasznosságot tehát a tisztességgel kell mérni, méghozzá úgy, hogy kitűnjék: ez a kettő csupán a szavakban különbözik egymástól, tartalmukat illetően teljes közöttük az összhang.

84. Nem ismerek semmit, ami a tömeg vélekedése szerint nagyobb haszonnal járna, mint az uralkodás: ezzel szemben amikor az érveket az igazság mérlegére teszem, úgy találom, hogy nincs semmi haszontalanabb az uralomnál annak számára, aki erre jogtalanul tett szert. Mert lehet-e bárki számára hasznos az aggodalom, a nyugtalanság, az éjjel-nappal gyötrő félelem, a csapdákkal és veszedelmekkel teli élet?

„A trón körül sok az ellenség s a hitszegő; a barát oly kevés” – mondja Accius. De miféle trón körül? Amilyet Tantalustól és Pelopstól örökölve jogosan birtokoltak az utódok. Mert mit gondolsz, mennyivel több ellenség és hitszegő volt ama király körül, aki a római nép hadseregével magát a római népet igázta le, és nem csupán egy szabad, hanem ráadásul egy népeknek parancsoló államot kényszerített arra, hogy neki szolgáljon?

85. Mit gondolsz, mekkora szégyenfoltok, miféle sebek éktelenkedtek ennek a lelkében? Hanem hogyan lehet valaki számára hasznos az élet, ha ez olyan, hogy a legnagyobb hála és dicsőség övezi majd azt az embert, aki megfosztotta tőle? Ha azok a dolgok, amelyek a leginkább tűnnek hasznosaknak nem hasznosak, mivel aljassággal és gyalázattal vannak tele, akkor szükségképpen eléggé meggyőződtünk arról, hogy semmi sem hasznos, ami nem tisztességes.

Szekeres Csilla fordítása                                                       (De officiis, 3, 48–85)

Részletek A szónokról című dialógusból

Az ékesszólás és a közélet. A beszéd és az

emberi társadalom

Ott [a platánok alatt], hogy az előző napi témáról elterelje a figyelmünket – így szokta Cotta mesélni –, Crassus beszélni kezdett az ékesszólással való foglalkozásról. Így kezdte beszédét. Úgy véli, hogy Sulpiciust és Cottát nem buzdítania kell, hanem inkább megdicsérnie, hogy olyan kiváló képzettségre tettek szert, hogy nemcsak a kortársaikat múlják fölül, hanem már az idősebbekkel is kiállják az összehasonlítást: nekem bizony, úgymond, semmi sem tűnik annál nagyszerűbbnek, mint az a képesség, hogy szavainkkal felkeltsük az emberek érdeklődését, befolyásoljuk szándékaikat, kedvünk szerint rábeszéljük őket valamire vagy lebeszéljük valamiről. Ez a (művészet) minden szabad nép körében, különösen békés és rendezett viszonyok között, mindig különösen virágzott és mindig vezető szerepet játszott. Mi csodálatosabb annál, mint az, hogy az emberek végtelen sokaságában akad egy, aki mindenki(vel) közös adottságát egymaga vagy néhányad magával ki tudja teljesíteni? Vagy mi kellemesebb az értelem és a fül számára, mint a bölcs megállapításokkal és méltóságteljes megfogalmazással ékeskedő és csiszolt szónoklat? Vagy mi hatalmasabb és nagyszerűbb, mint a nép indulatait, a bírák aggályait, a senatus súlyos döntését egyetlen szónoklattal áthangolni? Továbbá, mi van olyan királyi, nagyvonalú, jótékony, mint segítséget nyújtani a könyörgőknek, felemelni az elesetteket, megmenteni polgártársunkat a haláltól, a veszedelmektől, a száműzetéstől? Mire van nagyobb szükség, mint arra, hogy mindig legyen olyan fegyverünk, amellyel megvédhetjük magunkat, provokálhatjuk a gonoszokat, megtorolhatjuk a minket ért sérelmeket? No de, hogy ne mindig csak a forum, a bíróság, a szónoki emelvény, a tanácsház járjon az eszünkben, mi lehetne szabadidőnkben kellemesebb vagy emberi mivoltunkhoz illőbb, mint a szellemes s minden téren otthonos beszéd? Hiszen legfőképpen azáltal emelkedünk az állatvilág fölé, hogy beszélni tudunk egymással és szóban ki tudjuk fejezni a gondolatainkat. Ezért hát ki ne csodálná azt jogosan, s ki ne tartaná azt a legfontosabbnak, hogy amiben az emberek az állatvilág fölé emelkednek, abban maguk az emberek között is igyekezzék kitűnni? S hogy pedig már a legjelentősebb dologra térjek: milyen más erő tudta a szétszórtan élő embereket egy helyre összegyűjteni, vagy a vad és nomád életmódból ezen emberi és polgári viszonyok közé vezetni, vagy a már megalakított közösségek számára a törvényeket, bíróságot, jogot megalkotni? Ám, hogy ne soroljam tovább, hisz ezek száma úgyis végtelen, ezért röviden összegezem: a tökéletes szónok bölcs irányításától nemcsak a maga méltósága függ, hanem a legtöbb egyén és az egész állam jóléte is a legnagyobb mértékben. Ezért folytassátok, ifjak, a megkezdett utat és teljes erővel műveljétek választott foglalatosságotokat, hogy a magatok megbecsülését, barátaitok hasznát, a köztársaság gyarapodását szolgálhassátok.

Ekkor Scaevola szokásos kedvességével így szólt: Általában egyetértek Crassusszal, hogy ne csorbítsam C. Laeliusnak, a vejemnek, vagy egyáltalán ennek a műfajnak, illetve művészetnek a dicsőségét; de két dologban, Crassus, nem merném elfogadni az álláspontodat. Egyrészt abban, hogy magállapításod szerint a szónokok voltak azok, akik valamikor megalapították és gyakran megmentették az államokat; másrészt abban, hogy álláspontod szerint eltekintve a forumtól, a népgyűléstől, a bíróságoktól, a senatustól a szónoknak a beszéd és a műveltség minden vonatkozásában képzettnek kell lennie. Mert ki fogadná el tőled azt, hogy a kezdetben a hegyek között és az erdőkben szétszórtan élő emberi fajt nem inkább a bölcsek tanácsai késztették, hogy városokba és falak közé költözzenek, mint hogy a szónokok ékes szavai szelídítették meg? Vagy hogy a többi hasznos dolgot az államok megalapítása és megőrzése során nem a bölcs és bátor férfiak hozták létre, hanem a szónokok ékes és választékos beszéde? Vagy talán te úgy látod, hogy Romulus ékesszólásával egyesítette a pásztorokat és a jövevényeket, kötött házasságot a szabinokkal, verte vissza a szomszédok támadásait, nem páratlan megfontoltságával és bölcsességével? Vajon Numa Pompiliusnál, Servius Tulliusnál vagy a többi királynál, akik számos kiváló intézkedéssel alakították ki államukat, nyoma is felfedezhető az ékesszólásnak? S a királyok elűzése után – bár belátjuk-e, hogy maga az elűzésük is L. Brutus elhatározása révén, nem szavai hatására következett be –, nem látjuk, hogy azután is minden alapos megfontolás révén, ékesszólás nélkül történt? Én bizony, ha a magunk vagy más népek életéből keresnék példákat, több olyant tudnék felhozni, amikor ékes szavú férfiak kárt okoztak államunknak, mint segítségére voltak. Ám hogy mást ne említsek, azt hiszem, Crassus, kettőtöket leszámítva a legkiválóbb szónokok, akiket hallottam, Tiberius és Gaius Sempronius voltak. Az apjuk, bölcs és méltóságteljes férfiú, de a legkevésbé ékes szavú, gyakran, de legjobban censor korában szolgálta az állam javát. Mégpedig nem valami kicirkalmazott szónoklattal, hanem egyetlen parancsszavával áthelyezte a libertinusokat a városi tribusokba. Ha ezt nem teszi meg, az államrend, amelyet most is alig tudunk fenntartani, már rég összeomlott volna. Ám ékes szavú, a természet és a tanulmányok minden kellékével felvértezett szónok fiai, bár apjuk bölcsessége és nagyapjuk győzelmei révén virágzó államot örököltek, ezzel az államok kiváló vezetőjével, ahogy mondod, az ékesszólással megrendítették a köztársaságot. Hát a régi törvények őseink szokásai, a madárjóslatok, amelyek dolgát én és te, Crassus, az állam nagy hasznára irányítjuk, a vallási előírások és szertartások, a polgári jog, amelyet családunkban régi idők óta művelnek minden ékesszólás nélkül: vajon mindezeket a szónokok tábora alkotta meg vagy egyáltalán vizsgálta és tárgyalta?

Havas László fordítása                                              (de or. I, 8, 29–10, 39)

A TERMÉSZET MINT A JOG ALAPJA ÉS MEGTESTESÜLÉSE A RÓMAI JOGRENDBEN

Részletek A törvények című dialógusból

Első könyv

A törvény alapja a természet, melyet az istenek ereje igazgat. A világmindenség az istenek és az emberek közös állama

V. 15. ATTICUS: Ha érdekel, hogy mit várok tőled, elmondhatom: miután a legjobb állami berendezkedésről már írtál, ennélfogva önként adódik, hogy most ugyanúgy a törvényekről is írj. Úgy tudom, a te kedves Platód is így cselekedett, ő, akit csodálsz, akit mindenkinél különbnek tartasz, akit a legjobban szeretsz.

MARCUS: Azt kívánod tehát, hogy amint Plato a cretai Cliniasszal és a lacedaemoni Megillusszal az államok intézményeiről és a legjobb törvényekről beszélget egy forró nyári napon – ahogy írja[1] –, a gnossusi ciprusligetekben és erdei utakon kószálva, s közben meg-megállva, olykor pedig lepihenve, úgy most mi is, e sudár nyárfák között, a viruló és árnyas parton hol sétálgatva, hol pedig letelepedve megvizsgáljuk ugyanezeket a kérdéseket, mégpedig némiképp bővebben annál, mint ahogyan ezt a politikai és jogi ügyek napi gyakorlata igényli?

16. ATTICUS: Igen, szívesen hallanék róluk.

MARCUS: És mit szól hozzá Quintus?

QUINTUS: Semmi sincs, amit szívesebben meghallgatnék.

MARCUS: Igazatok is van. Mert tudjátok meg, hogy egyetlen más kérdés kifejtése sem tár fel nemesebb tárgyakat, mint hogy mi is az, amit az ember a természettől kapott; hogy a legértékesebb tulajdonságok milyen hatalmas készletét tartalmazza az emberi értelem; hogy miféle rendeltetés betöltésére is születtünk, és miféle feladat elvégzésére jöttünk a világra; hogy mit jelent az emberek és istenek közötti kapcsolat, s hogy miben áll az emberek egymás közti természetes társulása. A jog és a törvények forrását ugyanis csak mindezek kifejtése után találhatjuk meg.

17. ATTICUS: Ezek szerint úgy gondolod, hogy a jog tudományát nem a praetor edictumából[2] kell merítenünk, ahogyan a legtöbb mai jogász teszi, és nem is a tizenkét táblás törvényekből[3], ahogyan a régiek tették, hanem a filozófiai tanítás legmélyéből?

MARCUS: Igen, Pomponius. Hiszen mostani beszélgetésünk célja nem annak vizsgálata, hogy milyen jogi eszközökkel védhetjük meg valakinek az érdekeit, vagy hogy annak, aki egy adott ügyben hozzánk fordul, milyen jogi tanácsot adjunk. Meglehet, ez fontos feladat – aminthogy valóban az is –, melyet egykor számos kiváló férfiú vállalt magára, ma pedig egyetlen, a legnagyobb tekintéllyel és hozzáértéssel rendelkező férfi látja el.[4] Csakhogy nekünk mostani tárgyalásunk során annyira átfogóan kell megragadnunk az egyetemes jog és a törvények egész kérdését, hogy az, amit civiljognak nevezünk, ennek csupán egy nagyon szűk szeletére korlátozódik. A jog természetét kell ugyanis kifejtenünk, mégpedig az emberi természetből levezetve, továbbá azokat a törvényeket is fontolóra kell vennünk, melyekkel a polgárok közösségeit kell kormányozni, végül meg kell tárgyalnunk a különböző népek megszerkesztett és írásba foglalt törvényeit és rendelkezéseit, s mindennek során a mi népünk úgynevezett civiljoga sem marad majd rejtve.

VI. 18. QUINTUS: Kedves bátyám, te aztán valóban mélyrehatóan és – ahogyan azt kell is – egészen a kútfejétől vezeted le tárgyunkat. Akik pedig másként tanítják a civiljogot, azok nem is annyira az igazságosság, mint inkább a pereskedés módozatait tanítják.

MARCUS: Nem egészen, Quintus. Sőt inkább a jog nem ismerete, semmint a jogi szaktudás az, ami pereskedést szül. De erről később; most lássuk a jog alapelveit.

           Nos hát, a legbölcsebb férfiak úgy látták jónak, hogy a törvényből induljanak ki, s alighanem helyesen, tekintve, hogy a törvényt a legmagasabb rendű gondolkodásként határozzák meg, mely a természetben gyökerezik, s amely megparancsolja, mit kell tenni, az ezzel ellenkezőt pedig megtiltja. És amikor ugyanez a gondolkodás az emberi értelemben megerősödik és tökéletessé válik: az a törvény. 19. Ennélfogva úgy tartják, hogy a törvény a gyakorlatban megmutatkozó bölcsesség, melynek az a lényege, hogy a helyes cselekvést megparancsolja, a helytelent pedig megtiltsa; s úgy gondolják, görög nevét onnan kapta, hogy mindenkinek „kiosztja” azt, ami őt megilleti, a latin elnevezést illetően pedig úgy vélem, hogy az a „kiválasztani” szóból származik.[5] Mert amiként a görögök a „méltányosság”, úgy mi a törvényben az „előnyben részesítés” jelentést hangsúlyozzuk, miközben ennek mindkettő sajátossága.[6] Ha pedig ez a megállapításunk helyes – és úgy vélem, nagyjából az is –, akkor a jog eredetét a törvényből kell levezetnünk. Hiszen a törvény a természetben működő erő, ő a gyakorlati kérdésekben bölcsen eligazodó ember értelme és gondolkodása, ő a jog és a jogtalanság mércéje. De mivel egész előadásunk hétköznapi dolgok területén mozog, ezért olykor a köznyelvnek megfelelően kell beszélnünk, és a köznép módjára azt kell törvénynek neveznünk, ami írott formában van rögzítve, s parancs vagy tiltás révén szentesíti azt, amit el akar érni. Mindazonáltal a jog megalkotásának alapját abban a legfőbb törvényben ragadjuk meg, amely már sokkal korábban megszületett, mint bármely írott törvény, vagy mint ahogy egyáltalán valamely polgári közösség létrejött volna.

20. QUINTUS: Valóban, ez így megfelelőbb lesz, és a megkezdett beszélgetés gondolatmenetéhez is jobban illeszkedik.

MARCUS: Tehát azt szeretnéd, hogy az általában vett jog keletkezését egészen a forrásáig vezessük vissza? Hiszen ha ezt megtaláltuk, már nem lesz kétséges, hogy mire is vonatkoztassuk azt, amit kutatunk.

QUINTUS: Úgy gondolom, így kell eljárnunk.

ATTICUS: Az én szavazatomat is írd az öcsédé mellé.

MARCUS: Tehát, mivel annak az államnak a berendezkedését kell szem előtt tartanunk és megőriznünk, amelyről Scipio már ama hat könyvből álló munkámban[7] megmutatta, hogy a legkiválóbb, és mivel valamennyi törvényünket a polgári közösség e fajtájához kell szabnunk, valamint ide kell elültetnünk az erkölcsök és a szokások magját, mégpedig úgy, hogy ugyanakkor nem szabad mindent írott törvényekkel szabályoznunk, ezért a jogot egészen a természetben rejlő gyökeréig vezetem majd vissza, s egész okfejtésünk során a természetet kell vezetőként követnünk.

ATTICUS: Tökéletes! Ilyen vezetővel semmiképpen sem tévedhetünk el.

VII. 21. MARCUS: Egyetértesz-e tehát velünk abban, Pomponius (mert Quintus véleményét már ismerem),[8] hogy a halhatatlan istenek ereje, természete, gondolkodása, hatalma, értelme, akarata – vagy legyen bármely más szó is az, amellyel még világosabban kifejezhetem azt, amit mondani akarok – igazgatja az egész természetet? Mert ha ezt nem fogadod el, akkor mindenképpen ezzel kell kezdenünk fejtegetésünket.

ATTICUS: Egyetértek, ha éppen ez a kívánságod. Az itteni madárdal és folyózúgás miatt ugyanis nem tartok tőle, hogy iskolánk egy másik tagja meghall engem.[9]

MARCUS: Csak óvatosan! Mert derék férfiak módjára ők is erősen meg szoktak haragudni, és bizony nem tűrik el, ha azt hallják, hogy elárultad ama nagyszerű férfiú művének első fejezetét, amelyben ezt írta: az isten nem törődik se a magáéval, se a máséval.[10]

22. ATTICUS: Folytasd, kérlek, mert kíváncsian várom, hová vezet az engedékenységem.

MARCUS: Nem szaporítom tovább a szót; a következő megállapításhoz vezet: ezt az előrelátó, gyors felfogású, sokoldalú, éles eszű, emlékezőképességgel felruházott, gondolkodással és megfontolással teljes lényt, melyet embernek nevezünk, a legfőbb isten rendkívüli adottságokkal látta el, amikor megteremtette. Hiszen az élőlények oly sok neme és fajtája közül egyedül ennek az egynek van gondolkodása, és elméjének tudatos működése, miközben az összes többi teremtmény híján van ennek. Van-e ugyanis valami, nemcsak az emberben, hanem az egész égen és az egész földön, ami istenibb lenne, mint a gondolkodás, melyet kiteljesedett és tökéletes alakjában helyesen neveznek bölcsességnek? 23. Mivel a gondolkodásnál nincs nagyszerűbb, s ez a gondolkodás emberben és istenben egyaránt megvan, ezért az ember és az isten között az elsőrendű közösség a gondolkodáson alapul. Akikben pedig közös a gondolkodás, azokban a helyes gondolkodás is közös. Minthogy pedig a helyes gondolkodás a törvény, ezért azt kell gondolnunk, hogy az emberek a törvény révén is közösséget alkotnak az istenekkel.

Továbbmenve: akik között törvényközösség áll fenn, azok között jogközösség is van. Akiknek pedig mindez közös, azokat egy és ugyanazon polgári közösség tagjainak kell tartanunk. Ha pedig ugyanazon parancsoknak és hatalmaknak engedelmeskednek, akkor ez az állítás még inkább igaz. Márpedig ők valóban engedelmeskednek az isteni elrendezésnek és értelemnek, vagyis a mindenható istennek, úgyhogy ezt az egész világmindenséget úgy kell fölfognunk, mint egyetlen polgári közösséget, melyen az istenek és az emberek együtt osztoznak. És az, hogy a polgári közösségekben egy bizonyos rendszer szerint – amelyről majd megfelelő helyen szólni fogok – az egyes családok helyzete között a férfiági leszármazás alapján tesznek különbséget, ez tehát a világmindenségben annyival nagyszerűbb és ragyogóbb módon jelenik meg, hogy itt a férfiági rokonság, vagyis az egy és ugyanazon nemzetséghez tartozás az embereket az istenekkel kapcsolja össze.

VIII. 24. Amikor ugyanis az emberi természetről folyik a vita, a következőképpen szokás okoskodni, mégpedig nagyon is helyesen: az égi pályák állandó körforgása során elérkezett egy pillanat, amikor sor került az emberi nem magvának elvetésére. Miután e vetemény szétszóródott a földön, az istenek ajándékképpen lélekkel ruházták föl őt. Miközben más alkotórészek, melyekből az ember összetevődik, halandó természetűek, s ezért törékenyek és mulandóak, aközben a lelket isten ültette bele az emberbe. Ennélfogva joggal beszélhetünk arról, hogy az istenekkel férfiági rokonságban állunk, vagy hogy közös a származásunk és a nemzetségünk.

Továbbá ez az oka annak is, hogy az élőlények oly sok fajtája közül – az ember kivételével – egy sincs, amelynek istenről bármiféle fogalma lenne, valamint ez a magyarázata annak is, hogy az emberiségen belül egyetlen nép sem annyira művelt vagy annyira vad, hogy ne lenne tisztában vele, hogy hinnie kell istenben, még ha azzal már nincs is tisztában, hogy miként is illenék gondolkodnia róla. 25. Következésképpen az ember felismeri istent, ha mintegy felidézi magában, hogy honnan is származik.

Továbbá ugyanaz az erény megtalálható az emberben és az istenben is, rajtuk kívül azonban egyetlen más fajban sem fordul elő; ez az erény pedig nem más, mint a tökéletesség legfelső fokára eljutott természet. Az ember és az isten között tehát hasonlóság van. Ha pedig ez így van, ugyan lehet-e ennél közelebbi és bizonyosabb rokonság? A természet a dolgok oly roppant bőségét ajándékozta nekünk kényelmünkre és hasznunkra, hogy a természet minden teremtménye célszerű adománynak látszik, nem pedig olyasminek, ami csak úgy véletlenül keletkezett. Nem csupán a terményekre és a gyümölcsökre gondolok, miket bőven ont a termékeny föld, hanem a háziállatokra is, melyekről nyilvánvaló, hogy részint az emberek használatára, részint további termékek előállítására, részint táplálkozás céljából jöttek létre. 26. Ezen felül a természet útmutatása nyomán számtalan mesterséget találtak föl, gondolkodásunk, ügyesen utánozva a természetet, az élethez nélkülözhetetlen eszközökre tett szert.

IX. Ugyanez a természet nem csupán gyors felfogóképességgel ruházta fel az embert, hanem érzékszervekkel is – mintegy szolgákkal és hírvivőkkel –, valamint ellátta őt számtalan dolog homályos, még nem eléggé kialakult képzetével – mintegy a tudás alapjaival –, s az emberi szellemnek ezen felül még ügyes és alkalmas testi alakot is adott. Hiszen míg a többi élőlény testét a föld felé hajlította, hogy úgy keressék táplálékukat, addig az embernek egyedül egyenes tartást adott, és arra ösztönözte, hogy az ég felé tekintsen, mely mintegy családi és ősi lakóhelye, arcát pedig úgy alkotta meg, hogy kifejezze vele jellemének mélyen rejtőző vonásait. 27. Mert egyfelől a szemek is fölöttébb kifejezően mondják el, ha lelkünkben valamilyen érzelem támad, másfelől az is, amit arckifejezésnek nevezünk (ennek mibenlétét a görögök ugyan ismerik, ám nincsen rá külön szavuk), és ami az emberen kívül egyetlen más élőlénynek sem tulajdona, megmutatja a jellemet. Nem is sorolom tovább a test többi képességét és alkalmatosságát, mint amilyen például a szabályozott hangadás, vagyis a beszéd képessége, ami az emberi társulás legfőbb összetartója, mivel ez a maga egészében egyrészt nem tartozik jelenlegi értekezésünkhöz, másrészt úgy vélem, hogy ezt a kérdést kellően megvilágította Scipio abban a másik műben, melyet már olvastatok.[11] Minthogy pedig az isten, azt akarván, hogy az ember legyen a legelső mindenek között, ilyen módon teremtette meg és látta el mindezekkel őt, most már egyszersmind az is világossá vált – anélkül is, hogy a részletekbe bocsátkoznánk –, hogy az ember természete, saját erejére támaszkodva, még tovább jutott: hiszen mindenféle tanítómester nélkül is, pusztán azon dolgokból kiindulva, melyeknek elsődleges és kezdeményszerű képzete megvan benne, felismeri a létezők különböző fajtáit, s így a maga erejéből megszilárdítja és tökéletesebbé teszi gondolkodását.

X. 28. ATTICUS: A halhatatlan istenekre, te aztán jó messzire visszamégy a jog forrását kutatva! S ráadásul olyan mesterien, hogy én magam nemcsak azon kérdésekhez nem sietnék tovább előre, amelyekkel kapcsolatban vártam, hogy majd előhozod őket a civiljogról szólva, de még az se esnék nehezemre, ha akár az egész napot ezzel a fejtegetéssel töltenénk el. Ezek ugyanis, jóllehet más kérdések miatt foglaltad őket össze, fontosabbak, mint azok, amelyek kedvéért most előzetesen megvizsgáltad őket.

MARCUS: Valóban, e kérdések, melyeket most csak röviden érintünk, nagy jelentőségűek. De az összes gondolat közül, mely a filozófusok vitáiban fölmerül, valójában nincs előbbre való annak világos fölismerésénél, hogy az ember igazságosságra született, és hogy a jogot nem a vélekedés, hanem a természet alkotta meg. Ez nyomban világossá válik, amint megvizsgálod azokat a társulásokat és kapcsolatokat, melyeket az emberek egymás között alakítanak ki. 29. Hiszen egyetlen létező sem hasonlít annyira a másikhoz, egyetlen létező sem megfelelője egy másiknak olyan mértékben, mint amennyire mi emberek valamennyien hasonlítunk egymáshoz. Mert ha az elfajzott szokások és a különböző vélekedések a gyönge lelkeket nem ferdítenék el és nem hajlítanák a nekik tetsző irányba, senki nem volna annyira hasonló önmagához, mint amennyire mindannyian hasonlóak vagyunk egymáshoz. Ennélfogva bármi legyen is az ember meghatározása, az egységesen érvényes mindenkire.

30. Ez elegendő bizonyítéka annak, hogy az emberi nemen belül nincsen eltérés, hiszen ha volna, nem foglalná magába minden egyes egyedét egyetlen egy meghatározás. A gondolkodás ugyanis, amelynek köszönhetően fölötte állunk a vadállatoknak, s amelynek segítségével valószínű feltevésekre jutunk, valami mellett vagy valami ellen érvelünk, valamely tárgyat taglalunk, valamilyen hatást kiváltunk, valamint következtetést vonunk le, nos, bizonyos, hogy ez a gondolkodás mindannyiunk számára közös; meglehet, a tanítás tárgyát tekintve különbözik, de a tanulás képességét tekintve ugyanolyan. Hiszen egyrészt érzékszerveivel mindenki ugyanazt fogja föl, másrészt az, ami az érzékszerveket működésbe hozza, mindenkinél ugyanúgy működik; továbbá azok a bizonyos kezdeményszerű képzetek, melyek a lélekbe nyomódnak, s melyekről az imént beszéltem, hasonlóan nyomódnak be mindenki lelkébe, s bár az értelem tolmácsaként a beszéd a szavak tekintetében ugyan különbözőségeket mutat, ám a szavakkal kifejezett gondolatokat tekintve mégis ugyanaz. Nincs olyan ember, tartozzék bármely néphez is, aki a természetet választván vezetőjéül, ne juthatna el az erényhez.

XI. 31. Az emberek közötti hasonlóság nemcsak a jellem egyenes voltában, hanem a fonák tulajdonságaiban is világosan megmutatkozik. Hiszen mindenkit hatalmába kerít a gyönyör, amely bár a gyalázatra csábít, mégis van benne valamiféle hasonlóság azzal, ami természettől fogva jó; mert hiszen könnyűséggel és kellemességgel örvendeztet meg bennünket, s ezért értelmünk eltévelyedése folytán a gyönyört valamiféle üdvös dologként tartjuk számon. Hasonló tudatlanság az oka annak is, hogy a haláltól mint a természet felbomlásától menekülünk, az életre viszont sóvárogva törekszünk, mert ez abban az állapotban tart meg bennünket, amelybe születésünk révén kerültünk; a fájdalmat a legfőbb rosszak közé számítjuk, egyrészt mert önmagában véve is kegyetlen dolog, másrészt mert úgy tűnik fel, mint ami a természetes állapot pusztulását kíséri. 32. Továbbá boldognak tartjuk azokat, akik elismerésben részesülnek, mivel az elismerés hasonlít a tisztességhez és a dicsőséghez, s szerencsétleneknek véljük azokat, akik dicsőség nélkül élik le az életüket. A kellemetlen és a kellemes érzések, a vágyak és a félelmek mindannyiunk lelkét hasonló módon járják át, s ha a különböző népeknél más és más vallásos elképzelések uralkodnak is, attól még azokat, akik kutyát vagy macskát tisztelnek istenként,[12] ugyanaz a babonás félelem gyötri, mint a többieket. És ugyan melyik nép nem szereti a kedvességet, a jóindulatot, a hálás szívet és a jótettre való emlékezést? Melyik nem veti meg és melyik nem gyűlöli a fennhéjázókat, a rosszindulatúakat, a kegyetleneket és hálátlanokat? Mindezekből pedig az a végkövetkeztetés adódik, miután arra a belátásra jutottunk, hogy egyazon kötelék tartja össze az egész emberi nemet, s ez az embereket egymás társaivá teszi, hogy a helyes életvitel alapelve mindenkit jobbá tesz. Ha ezzel egyetértetek, térjünk rá gyorsan a továbbiakra. De ha valamit még meg akarnátok beszélni, akkor előbb azt tárgyaljuk meg.

ATTICUS: Nincs semmi ilyesmi, ha kettőnk nevében is válaszolhatok.

XII. 33. MARCUS: Levonhatjuk hát a következtetést: természetünknél fogva arra születtünk, hogy a jogot egymás között megosszuk és kölcsönösen részesítsük belőle egymást. Ezért azt szeretném, ha egész beszélgetésünk során, valahányszor a „jog” szót kimondom, azt úgy értenétek, mint a természet által adott jogot, amelyet azonban a helytelen szokás olyannyira megront, hogy ennek folytán azok a – ha szabad így mondanom – kicsiny szikrák, melyek a természet adományai, kihunynak, a velük szöges ellentétben álló bűnök pedig lábra kapnak és megerősödnek. Ha tehát az emberek a természetnek megfelelően úgy vélekednének, hogy – amint a költő mondja – semmi emberit nem tartanak maguktól idegennek,[13] akkor a jogot mindenki egyaránt tisztelné. Akiknek ugyanis természetes adottsága a gondolkodás, azoknak egyszersmind a helyes gondolkodás is természetes adottsága; tehát ugyanígy a törvény is, hiszen ez a parancsolásban és a tiltásban megnyilvánuló helyes gondolkodás; ha pedig a törvény a természettől megadatott nekik, akkor a jog is. Viszont a gondolkodás mindenkinek megadatott; következésképpen a jog is. Így hát helyesen tette Socrates, hogy elátkozta azt, aki elsőként választotta el a hasznosságot a jogtól; erre panaszkodott ugyanis, mint minden romlás végső eredetére. Honnan is veszi Pythagoras azt a híres mondást, ...?[14]

34. Ennek alapján pedig beláthatjuk, hogy mikor egy bölcs ember ezzel az oly régen és oly széles körben elterjedt jóakarattal fordul valamely másik emberhez, aki hasonló erénnyel ékeskedik, akkor létrejön az, amit némelyek[15] hihetetlennek tartanak, noha éppenséggel szükségszerű, hogy tudniillik ez az ember semmivel sem szereti jobban önmagát, mint a másikat. Elvégre mi a különbség, ha egyszer minden mindenhez hasonló? Mert ha valamiképpen akár a legcsekélyebb különbség is fönnállna, a barátság fogalma máris oda lenne, hiszen ennek az a lényege, hogy ha valaki önmagának jobban kíván valamit, mint másvalakinek, akkor ez már egyáltalán nem is barátság.

Mindezt azért szögeztem le még előadásom és beszélgetésünk kezdetén, hogy könnyebb legyen megérteni, hogy a jognak a természetben rejlik az alapja. Néhány szót még szólok erről a kérdésről, s aztán rátérek a civiljog tárgyalására, hiszen ebből született meg ez az egész fejtegetés.

QUINTUS: De most már valóban csak nagyon röviden beszélj erről. Abból ugyanis, amit eddig elmondtál, számomra bizonyosnak látszik, hogy a jog a természetből keletkezett. De Atticus talán más véleményen van.                

Simon Attila fordítása                                                            (De legibus, I, 5, 15–12, 34)

Második könyv

A római polgárság „két haza” elmélete[16]

I. 1. ATTICUS: De idestova eleget sétáltunk, s immár neked is új témába kell fognod. Nincs hát kedved, hogy valami más helyet keressünk magunknak, s hogy a Fibrenus szigetén üldögélve – azt hiszem, ez annak a másik folyónak a neve – folytassuk tovább beszélgetésünket?

MARCUS: Bizony, fején találtad a szöget, hiszen legszívesebben azon a helyen időzöm, midőn magamban elmélkedem, vagy pedig valamit írok vagy olvasok.

2. ATTICUS: Csakugyan, én, aki először járok itt, nem győzök e hellyel betelni, s nem törődöm a nagyszerű nyári lakokkal, a márványpadlókkal meg a berakásos mennyezetekkel. És ugyan ki ne mulatna azokon a csatornákon, melyeket tulajdonosaik ráadásul Nílusnak meg Euripusnak neveznek, látva e tájat? Ahogyan te az imént, amikor a törvényről és a jogról értekeztél, mindent a természettel hoztál összefüggésbe, ugyanúgy a természet az úr ezekben a dolgokban is, amelyeket a lélek felüdülése és gyönyörködése kedvéért keresünk fel. Korábban azért csodálkoztam, mert úgy gondoltam, hogy itt semmi sincs, csak szikla és szirt, és bizony a te elbeszéléseid és verseid is arra indítottak, hogy így gondoljam; egyszóval csodálkoztam, hogy te olyan jól érzed magad ezen a helyen. Most viszont épp azon csodálkozom, hogy ha Rómát elhagyod, akkor másutt szívesebben tanyázol.

3. MARCUS: Én azonban ha néhány napra el tudok szabadulni, akkor valóban ezen a kies és jó levegőjű vidéken húzom meg magam, kivált ebben az évszakban; ám ez csak ritkán adatik meg nekem. De persze engem itt még valami más is megigéz, ami viszont téged hidegen hagy, Titusom.

ATTICUS: Ugyan mi lehet az?

MARCUS: Ennek oka, az igazat megvallva, a következő: ez az én szülőföldem, s ez az öcsém igazi hazája is. Innen származunk, ősrégi családból; itt vannak szent tárgyaink, itt él nemzetségünk, itt őrizzük őseink emlékének megannyi nyomát. Mit mondjak még? Látod ezt a házat, ahogyan itt áll, apánk fáradozásának eredményeként előkelő módon megnagyobbítva; apánk, gyönge egészségű ember lévén, csaknem egész életét itt töltötte, tanulmányaiba mélyedve. De azt is tudd meg, hogy én is pontosan ezen a helyen születtem, amikor még életben volt nagyapám, s amikor még a hajdani szokásoknak megfelelően aprócska volt ez a ház, olyan, mint a Curiusok villája a szabin földön. Ezért van beleoltva és elrejtve szívembe és elmémbe valami isten tudja miféle érzés, melynél fogva e tájék engem talán még jobban gyönyörködtet; olyasmi ez, mint hogy a legbölcsebb férfiúról[17] is följegyezték, hogy visszautasította a halhatatlanságot, csak hogy megláthassa Ithacát.

II. 4. ATTICUS: Bizony úgy gondolom, nagyon is jó okod van rá, hogy erre a környékre járj a legszívesebben, és ezt a vidéket áraszd el leginkább szereteteddel. Sőt, hogy az igazat megvalljam, egyszeriben magam is jobban megkedveltem ezt a hajlékot s ezt az egész földet, ahol megfogantál és megszülettél. Magam sem tudom hogyan, de megindul a lelkünk azokon a helyeken, ahol kitapinthatjuk szeretteink nyomát, vagy azokét, akiket csodálunk. Bizony, még a mi drága Athénunk sem annyira nagyszerű épületeivel és pompás régi műalkotásaival nyűgöz le engem, mint inkább ama nagyszerű emberek emlékével, akik valamennyien itt éltek, itt üldögéltek és vitatkoztak egykor. Még sírjuk szemlélésében is buzgalommal merülök el. És ugyanezért mostantól kezdve jobban szeretem majd ezt a helyet is, ahol te születtél.

MARCUS: Örülök hát, hogy megmutathattam neked ezt a vidéket, mely úgyszólván bölcsőm nekem.

5. ATTICUS: Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem. De mégis, hogyan kell érteni azt, amit nem sokkal korábban mondtál, vagyis hogy ez a hely – ha jól értem, Arpinumra gondolsz – a ti igazi hazátok? Talán nektek két hazátok is van? De vajon nem csak egyetlen hazánk van, az a bizonyos közös haza? Vagy úgy érted, ahogyan például Catónak, ama bölcs férfiúnak nem Róma, hanem Tusculum volt a hazája?

MARCUS: Herculesre, szerintem neki is és az összes municipium[18] lakójának is két hazája van! Az egyik a természet, a másik pedig a polgárjog révén jutott neki osztályrészül: ahogy tusculumi születésű létére az említett Catót is fölvették a római nép polgárainak közösségébe, s ennélfogva, bár származása alapján tusculumi volt, polgárjoga alapján azonban római. Volt egy szülőhelye szerinti s egy jogi értelemben vett hazája. Ahogyan a ti Atticátok lakói is, akik – még mielőtt Theseus kiadta volna nekik a parancsot, hogy valamennyien költözzenek el földjeikről és települjenek át a városba, vagyis az astuba, ahogy nevezik – saját szülőhelyük lakói és egyben atticaiak is voltak, úgy mi azt a helyet is hazánknak nevezzük, ahol születtünk, s azt is, amely befogadott minket. Elsősorban mégis azt kell szeretetünkkel öveznünk, amelytől az állam és az egész polgári közösség a nevét kapta; érte föl kell áldoznunk életünket, testestül-lelkestül neki kell átadnunk önmagunkat, oltárára kell helyeznünk és mintegy neki kell szentelnünk mindenünket. De csaknem ugyanolyan édes számunkra az, aki szült bennünket, mint az, aki keblére ölelt. Épp ezért sohasem fogom megtagadni ezt a szűkebb hazámat sem, habár a másik nagyobb, s ezt is magába foglalja.

(A törvények, II, 1, 1–2, 5)

Simon Attila fordítása

Harmadik könyv

A korlátozott titkos választójog társadalmi-politikai előnye

XV. 33. Következik a szavazatokról szóló törvény. Ebben úgy rendelkezem, hogy „az optimaták ismerjék meg a szavazatokat, a köznép pedig szavazzon szabadon”.

ATTICUS: Herculesre, figyelmesen hallgattam, mégsem értem egészen, mit akar e törvény s mit akarnak maguk a törvény szavai jelenteni.

MARCUS: El fogom mondani, Titusom, mégpedig alaposan körüljárva ezt a nehéz, gyakran és sokat firtatott kérdést, mely arra vonatkozik, hogy melyik a jobb egy tisztségviselő megválasztásakor, vagy egy vádlottról hozandó ítélet során, vagy egy törvényjavaslatról való döntés alkalmával: a titkos vagy a nyílt szavazás.

QUINTUS: Hát ez is kérdéses? Attól tartok, megint a tiédtől eltérő véleményen leszek.

MARCUS: Nem leszel, Quintus. Ugyanis nekem is az a véleményem, amit tudtommal te mindig is képviseltél: nincs jobb a fennhangon történő szavazásnál. De meg kell vizsgálnunk, vajon megvalósítható-e ez.

34. QUINTUS: Kedves bátyám, szíves engedelmeddel én mégis azt mondom, hogy az a fajta megközelítés, amikor valamire azt mondják, hogy ugyan igaz és helyes, de megvalósítani, vagyis a nép akaratával szemben keresztülvinni nem lehet, akkor ez rendkívüli módon megtéveszti a tudatlanokat, és igen gyakran kárt okoz az államnak. Először is mindig ellenállásba ütközik az, aki kemény kézzel jár el az államügyekben; másodszor pedig jobb, ha valamely jó ügy képviseletében erőszak kényszerít térdre bennünket, mint ha valamely rossz üggyel szemben engedékenységet mutatunk. És ugyan ki nem ismeri föl, hogy a lex tabellaria[19] az optimaták egész tekintélyét megsemmisítette? A nép, amíg szabad volt, soha nem vágyott e törvényre; amikor azonban a vezetők önkényuralma elnyomta, ugyanez a nép már egyenesen követelte ezt a rendelkezést. Ezért volt az is, hogy a legnagyobb hatalommal bíró emberek ügyében súlyosabb ítéletet hoztak a nyílt, mint a táblákkal történő titkos szavazás idején. Ezért inkább meg kellett volna fosztani a hatalmasokat attól a lehetőségtől, hogy a szavazás során a nem jó ügyekben túlságosan is érvényre juttassák önkényüket, mintsem hogy a népnek olyan búvóhelyet biztosítsanak, melybe visszahúzódva a táblácska képes volt elrejteni a bűnös szavazatot, s a derék emberek nem tudták meg, ki hogyan is gondolkodik. Ezért van az, hogy ennek az eljárásnak sem indítványozója, sem pedig támogatója nem akadt soha a derék emberek körében.

XVI. 35. Négy ilyen, a titkos táblás szavazásról hozott törvényünk van ugyanis, közülük az első a tisztségviselők megválasztásáról rendelkezik; ez a Gabinius-féle törvény, melynek beterjesztője jelentéktelen és alacsony származású ember.[20] Ezt követte két évre rá a népgyűlés igazságszolgáltató szerepéről szóló Cassius-féle törvény, melyet L. Cassius terjesztett be, aki ugyan nemesember, ám – anélkül, hogy ezzel családját megbántanám – ő igenis elszakadt a derék emberektől és a tömeg pusmogására hallgatott, a nép kegyét hajhászta.[21] A harmadik a sorban Carbónak, ennek a lázongó és elvetemült polgárnak a törvénye, mely a törvényjavaslatok elfogadásáról vagy elutasításáról rendelkezett; ez a Carbo végül még úgy sem tudott kiszabadulni a derék emberek keze közül, hogy utóbb hozzájuk csatlakozott.[22] 36. Ekkor úgy látszott, hogy már csupán a bírósági ügyek egyetlen fajtájában marad meg a nyílt szavazás intézménye, mivel ezzel az említett Cassius még kivételt tett: a hazaárulás ügyében. Aztán C. Coelius ebben az eljárásban is bevezette a titkos táblás szavazást, hogy később majd egész életében bánja, amit tett: azért okozott kárt az államnak, hogy C. Popilliust legyőzze.[23] A mi nagyapánk is halála napjáig hősiesen ellenállt a mi municipiumunkban M. Gratidiusnak – miközben ennek húgát, későbbi nagyanyánkat feleségül vette –, aki titkos szavazásról szóló törvényjavaslatot terjesztett be.[24] Gratidius vihart próbált kavarni egy pohár vízben, mint mondani szokás, Marius azonban, Gratidius fia, az Égei-tengeren már valóban vihart is kavart.[25] Marcus Scaurus consul pedig, mikor a dologról beszámoltak neki, a következőt mondta nagyapánknak: „M. Cicero, bárcsak az egész állam érdekében olyan elszántan és olyan vitézül jártál volna el a mi oldalunkon, mint ahogyan a municipiumod dolgában tetted.”

37. A mondottak alapján tehát úgy vélem: mivel most nem a római nép jelenlegi törvényeit vizsgáljuk, hanem vagy visszaállítjuk azokat, melyeket eltöröltek, vagy pedig újakat fogalmazunk meg, nem azt kell elmondanod, hogy mit lehetne ma e nép körében keresztülvinni, hanem azt, hogy mi volna a legjobb. Cassius bűnös törvényéért a te szeretett Scipiód viseli a felelősséget, hiszen, azt mondják, ez a javaslat az ő támogatásával lett beterjesztve; ha te is törvényt hoznál a titkos szavazásról, akkor ugyanez a felelősség hárulna rád is. Mert sem én, sem pedig a mi jó Atticusunk nem ért egyet vele, már ha jól értem az arckifejezését.

XVII. ATTICUS: Valóban, egyetlen olyan intézkedéssel sem értek egyet, mely a nép kegyét hajhássza. Véleményem szerint az a legjobb állami berendezkedés, melyet Marcus alakított ki consulsága idején, vagyis ahol a legderekabb emberek, tehát az optimaták kezében van a hatalom.

38. MARCUS: Úgy látom, hogy ti bizony titkos szavazás nélkül utasítanátok el ezt a törvényt. Én azonban – egyébiránt Scipio eléggé kifejtette erről véleményét abban az államról szóló könyvben[26] – oly módon biztosítom a népnek ezt a szabadságát, hogy közben a derék emberek is hatékonyan vethessék latba tekintélyüket. A szavazásról általam felolvasott törvény ugyanis a következőképpen szól: „az optimaták ismerjék meg a szavazatokat, a köznép pedig szavazzon szabadon.” E törvény tehát arra irányul, hogy az összes olyan törvényt hatályon kívül helyezze, amely mindenféle módon titkosítani akarja a szavazást – s melyet később valóban meg is hoztak –, mondván, hogy „senki ne nézze meg a táblát”, „ne kérdezzen rá a szavazatra”, „ne szóljon bele a szavazásba”. A Marius-féle törvény szűkítette még a szavazásnál használt hidakat is.[27] 39. Amennyiben mindezt a választási visszaéléseket elkövetők ellen rendelték el, ami valószínű is, én nem emelek ellenük kifogást; amennyiben azonban ezek a törvények mégsem érték el, hogy a választási visszaélés megszűnjék, úgy hadd élhessen a nép a titkos táblás szavazás lehetőségével, mintegy szabadságát védelmezve vele, ámde azzal a megszorítással, hogy a szavazótáblácskát önként mutassák meg és tárják fel a legkiválóbb és legtekintélyesebb polgárok előtt, mert így éppen abban fog megnyilvánulni a szabadság, hogy a népnek biztosítják a lehetőséget, hogy a tisztességnek megfelelően kimutassák hálájukat a derék emberek előtt. Ezért fordul elő az is, Quintusom, amit az imént mondtál,[28] vagyis hogy a titkos táblás szavazás során kevesebb embert ítélnek el, mint amennyit a nyílt szavazás alkalmával szokásos volt, mivel a nép már pusztán azzal is megelégszik, hogy valami szabadságában áll. Ha ezzel rendelkezik, akkor akaratának további kinyilvánítását átengedi a tekintélynek és a társadalmi elismertségnek. Ugye most már látod, hogy ha – nem szólva most a vesztegetéssel szerzett szavazatokról – a szabálytalan választási hadjárat egyszer végre már megszűnik, akkor a szavazáskor az lesz a fő kérdés, hogy vajon mit gondolnak erről a legkiválóbb férfiak? Ennélfogva törvényem biztosítja a szabadság látszatát, miközben fenntartja a derék emberek tekintélyét, s megszünteti a viták kiváltó okát.

Simon Attila fordítása                                                            (A törvények, III, 15, 33–17)

Megjegyzések:

Összeállításunkban a következő munkákat használtuk fel:

– Világirodalom, főszerk. Pál József (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.) Ebben római és latin irodalom, írta Havas László. (121. skk.)

– Róma – Egy világbirodalom politikai, erkölcsi és történelmi eszméi I. (Debrecen, 1998, AGATHA-könyvek IV, 124 skk.)

– Cicero Kötelességek című dialógusa a közeljövőben lát majd napvilágot az AGATHA-sorozatban Havas László szerkesztésében, és Havas László, illetve Szekeres Csilla fordításában.

– Cicero Törvények című dialógusa mint a mű első teljes magyar nyelvű fordítása Simon Attila tolmácsolásában várhatólag az Atlantisz Kiadónál jelenik majd meg a közeljövőben Havas László kísérő tanulmányával, valamint a fordító magyarázataival.

Jegyzetek

[1] Platón, Törvények 625B.

[2] A praetori edictum („hirdetmény”) a praetor által hivatalba lépésekor közzétett eljárásrendi alapelveket, ügyintézési normákat jelenti.

[3] Kr. e. 451–450-ben egy erre kijelölt testület (az ún. decemviri legibus scribundis) által megalkotott civil-, büntető- és eljárásjogi rendelkezések.

[4] Servius Sulpicius Rufusra, korának vezető jogtudósára utal.

[5] A görög nomoszt a nemó igéből, a latin lexet pedig a lego igéből származtatja Cicero.

[6] Cicero itt az aequitasra utal mint a lex sztoikus magyarázatának lényegére, a delectus esetében pedig arra, hogy ez a szó is a lego származéka.

[7]Az államban.

[8] A mondat megfogalmazása azt sugallja, hogy Quintus egyetért fivérével. A jóslásról írott munkában (I, 10) Cicero sztoikus álláspontot tulajdonít testvérének (eszerint létezik isteni gondviselés), A legfőbb jóról és rosszról című művében (V, 96) viszont a szkeptikus Antiokhosz híveként tünteti föl.

[9] Az epikureusokra céloz.

[10] Epikuroszra utal, aki szerint az istenek nem törődnek a világgal.

[11] Ti. Az állam címűben. A hivatkozott szövegrész nem maradt ránk, de a témához ld. Az istenek természete, II, 134–152.

[12] Az egyiptomi thériomorphikus hitről van szó.

[13] Terentius: Heautontimorumenos 77.

[14] Itt a szövegből néhány sor hiányzik. Valószínűleg arról a püthagoraszi mondásról lehet szó, mely szerint „a barátok javai közösek”. Innen aztán a „közös javak” fölsorolása következhetett, melyeknek megosztása az emberek közötti „jóakarat” (benevolentia) példája, s erre utalna vissza a 34. § „ezzel a ... jóakarattal” szerkezete. Vö. A kötelességekről I, 51–52.

[15] Az epikureusok.

[16] A II, 1, 1–2, 5. fordításához felhasználtam e részlet Havas László által készített fordítását (= Havas László et al. [szerk.]: Róma. Egy világbirodalom politikai, erkölcsi és történelmi eszméi. I. Debrecen, 1998. [AGAQA IV.] 171–173.).

[17] Vagyis Odüsszeuszról. Ld. Odüsszeia V. 136.

[18] Azokról a kisebb városokról van szó, melyek Rómával szövetségesi viszonyban voltak, s lakóik utóbb – önkormányzatuk érintetlenül hagyása mellett – teljes római polgárjogot kaptak.

[19] Vagyis a titkos szavazásról szóló törvény.

[20] A törvényt Aulus Gabinius néptribunus terjesztette be Kr. e. 139-ben.

[21] L. Cassius Longinus Ravilla Kr. e. 137-ben néptribunusként terjesztette be a törvényt.

[22] C. Papirius Carbo Kr. e. 131-ben néptribunusként terjesztette be a törvényt. Bár később elfordult a popularis politikától, majd Kr. e. 120-ban consulságot is viselt, a rákövetkező évben az ifjú L. Crassus által indított büntetőeljárás hatására öngyilkosságot követett el.

[23] C. Coelius Caldus 107-ben néptribunusként indított eljárást hazaárulás vádjával C. Popillius Lenas ellen. Hogy az elítélést biztosítsa, erre a büntetőeljárásra is kiterjesztette a titkos szavazás intézményét. Popillius ennek hatására még az ítélet meghozatala előtt száműzetésbe vonult.

[24] M. Tullius Cicero, Quintus és Marcus nagyapja megakadályozta sógorát, M. Gratidiust a titkos szavazás bevezetésében Arpinumban. A rokonok közötti politikai nézeteltérés kezdete Kr. e. 115-re (vagy kevéssel korábbra), M. Aemilius Scaurus consulságának évére tehető.

[25] Az utalás nem világos. M. Marius Gratidianus, M. Gratidius fia Kr. e. 85-ben praetor volt, pénzreformot hajtott végre, majd Sulla győzelme után megölték. Elképzelhető azonban az is, hogy M. Mariusra, Gratidius másik fiára (?) történik utalás, akit Sertorius küldött legatusként Kr. e. 74-ben Mithridateshez, s az ő tengeri haderejének szolgálatában állt egészen Kr. e. 72-ben bekövetkezett haláláig.

[26] E kérdés részletesebb taglalása nem maradt ránk Az államból.

[27] Titkos szavazás során a polgárok ún. „hidakon”, „feljárókon” (pontes) közelítették meg a szavazatok leadására szolgáló helyeket, e hidakat a kéretlen szemlélők (és esetleg nyomást gyakorlók) távoltartása végett szűkítették. A vonatkozó törvényjavaslatot C. Marius nyújtotta be néptribunusként Kr. e. 119-ben.

[28] III, 34.