Egy (férfi)test erotikái és poltikái

Az utóbbi évtizedben a cseh és a szlovák könyvpiacon olyan kitűnő kortárs magyar írók munkáinak fordításai jelentek meg (főleg a Kalligram Kiadónak köszönhetően), mint Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György, Mészöly Miklós, Nádas Péter vagy Závada Pál. Ebben az összefüggésben szándékosan nem említettem Grendel Lajost, mivel őt legalább a szlovák olvasó többé-kevésbé szlovák írónak tartja, akármilyen paradoxnak tűnik is ez.

Ezeknek a szerzőknek a fokozott fordítása indokolt, hiszen már mindnyájan régen átlépték a magyar irodalom határát. Mindegyik elválaszthatatlan része, ha létezik egyáltalán ilyesmi, az európai irodalomnak. Úgy gondolom, ezek közé a nevek közé habozás nélkül besorolhatom Pályi Andrást, bár a cseh és a szlovák olvasó számára szinte teljesen ismeretlen. Annak ellenére, hogy már jó néhány figyelemre méltó könyvet írt, eddig egyetlenegyet sem fordítottak le szlovákra, és csehre is csak egyet, az elmúlt évben a Megérkezés (Príchody) címűt. Ezt a könyvet az ambiciózus brünni Host kiadó jelentette meg, és azt kell mondanom, hogy választásuk több volt, mint jó.

Miről szól a Megérkezés? Ha oly módon szeretnénk válaszolni erre a kérdésre, hogy elmeséljük a történetét, csak valami nagyon banálisat tudnánk nyújtani. A könyv ugyanis nem rendelkezik történettel a szó megszokott értelmében, nem folyamatos áramlásba összekapcsolódó események alkotják. Leegyszerűsítve: ha mindenáron valamilyen történetet keresnénk, akkor az az erotikákról és a politikákról, a test gyönyöreiről és szenvedéseiről szóló történet volna. A férfi testének gyönyöreiről és szenvedéseiről. Az erotikák az első, a politikák a második szinten jelennek meg. Mikor arról beszélek, hogy mi van az első és mi a második szinten, egyáltalán nem arról van szó, hogy az erotikák és a politikák között nem jönnek létre bonyolult kölcsönhatások. Pályi András szerint igenis létrejönnek, azonban ezeket a kölcsönhatásokat csak akkor lehet leleplezni, miután a közvetlen erotikus élmények és politikai nyomások lecsengtek, és csak emléknyomok maradtak utánuk, melyeket az emlékezet egy mindegyiknek értelmet adó összefüggő történetbe próbál meg újrarendezni. Mindez évek múltán sem könnyű, és meglehet hogy az, amit az emlékezet tesz, csupán sziszüfoszi munka, ami csak saját maga megszűnésével végződhet.

A történet, jobban mondva Baróti Dániel visszaemlékezése 1944-ben kezdődik, pontosabban két héttel tizennegyedik születésnapját követően, azután, hogy a nyilaskeresztesek lecsukták az apját. Az öt évvel idősebb Enikőt, aki a hungaristák, vagyis a nyilaskeresztesek szélsőjobboldali, fasiszta szervezete egyik ágának jelvényét viselte, lenyűgözte a fiatal Baróti. A lány által viselt jelvény nem közönséges jelkép volt, viselőjének hatalmat adott, amivel Enikő ügyesen visszaélt. Megvádolta Barótit, hogy zsidó, akinek, hogy ezt a vádat megcáfolja, meztelenre kellett vetkőznie, meg kellett mutatnia a „keresztlevelét”, vagyis a nemi szervét, s a lány így a saját szemével győződhetett meg körülmetéletlenségéről. A vizsgálat nem tartott sokáig, Enikő miután bizonyosságot szerzett a felől, hogy Baróti nem zsidó, rögtön legöngyölte a bugyiját egészen a bokájáig, és a fiú fejét a combjai közé nyomta. A fiatal Dániel nem sejtette, mit kell tennie, semmit nem értő, eltompult tudata ebben a pillanatban teljesen cserben hagyta, szerencsére az ösztönök olyan ügyesen vezették a nyelvét, hogy a szadista Enikő gyorsan elérte az orgazmust. Az első szexuális tapasztalat, az első erotikus élmény – és mindjárt a politika által szennyezett. Az erőszak mellékíze olyan erős volt, hogy Baróti Dániel soha senkinek nem beszélt erről a számára oly megalázó erotikus élményéről, mely azonban ennek ellenére megmaradt a tudatában és élete végéig arra emlékeztette, hogy a szexualitás hatalmas területe megismerésének kezdeteinél nem a csábítás izgató játékával, nem is a szerelemmel találkozott, hanem közönséges, durva politikai erőszakkal.

A háború befejeződött, az apa szerencsére hazatért, belépett a pártba, a munkásosztály élcsapatába, ahogy akkoriban nevezték. Baróti Dániel folytatta felnőtté érését, mely nem bővelkedett különösképpen a szerelmi kalandokban. Nyelveket tanult, és aszketikus apja nagy örömére megházasodott a nem igazán feltűnő Cséplő Klárával. Baróti Dániel házasságba vetett reménye nagyon hamar szertefoszlott. Kiábrándultságának oka az volt, hogy a politikai hatalom túlságosan is birtokba vette a szexualitás területét. Klárika prűd volt, hivatásos politikai funkcionárius, ráadásul életét az új társadalom építőinek szerzetesrendjével kötötte össze. A szexet fölösleges energiapazarlásnak tekintette, az idő haszontalan elvesztegetésének – ezt az időt inkább a pártnak és a munkásosztálynak szentelte volna –, frivol szeszélynek, mely ellenkezik a munka komolyságával. Ha véletlenül végre eljutottak valamiféle szexhez, általában nem ért semmit, mert Klárikának nem élvezetet, hanem kötelességet jelentett. Nem tudott kacéran viselkedni, ragaszkodott hozzá, hogy szeretkezés közben kapcsolják le a villanyt, és minden egyes szerelmi aktust jó, hogy nem a kommunizmus eszméje elárulásának tartott, aminek a szextől eltérően teljesen átadta magát. Férj és feleség nem törekedett arra, hogy közös erővel még több gyönyört szerezzen egymásnak, épp ellenkezőleg. A férj egy ostromlóra hasonlított, a feleség pedig a vár védőjére, aki ellenáll a támadásoknak. Ha az ostromló egyik nap elfoglalta a vár valamelyik részét, másnap már ki is űzték onnan. Bárhogyan is igyekezett, Baróti Dánielnek mindig az volt az érzése, hogy szeretkezés közben soha nem csupán ők ketten vannak az ágyban, hanem ott van velük a mindenütt jelen lévő politika, amitől sehogy sem tudnak megszabadulni. Ez a politika normatív módon alakította a testet is, mely elsősorban a munka teste volt, és csak másodsorban a gyönyöré, miközben a gyönyör mindig alárendelődött a munkának.

Az erotika politika által való megszállása nem csupán rájuk volt jellemző, nem is csupán a magyarokra, hanem az összes kommunista pestis sújtotta nemzetre. Baróti Dániel ezt a saját bőrén tapasztalta, mikor kiküldetésben volt Moszkvában. Talált magának egy szeretőt, akivel csak három alkalommal szeretkezett. Mindegyik nemi aktus előjátékkal kezdődött, bár radikálisan különbözőkkel, mint amilyenekről az erotikus könyvek írnak. Ugyanis azon alapult, hogy összeesküvők módjára mindig más lakásban találkoztak. Mikor a rémületteli vándorlás után megérkeztek, a hőn óhajtott szex nem sok gyönyört hozott. Nemcsak az orosz Katyusa, hanem Baróti Dániel is bűnös volt ebben, aki a szexuális aktus közben sem tudott megszabadulni az önkontrolltól, merthogy az önkontroll elvesztését az ellenség játszva kihasználhatná. Hogy ki volt ez az ellenség, nem tudta, azonban mivel a politika beszélt róla, mégiscsak léteznie kellett. Amikor anyja 1956-ban a szeretőjével Ausztráliába emigrált, az apja azt mondta róla, hogy engedett burzsoá lovagja csábító beszédének. Természetesen apja magyarázata bizonyos célt követett, hiszen fizetett kommunista tisztségviselőként hogyan másként indokolhatta volna meg azt a tényt, hogy felesége külföldre szökött. Igazság szerint úgy volt, hogy Dániel anyja sohasem szerette a férjét. Szükségből ment hozzá, ugyanis a felszabadítás során egy orosz katona elkapta őt a sötét lépcsőházban, valamit morgott neki ismeretlen nyelven, és választ nem várva energikusan úgy magához húzta, hogy durva erejétől lenyűgözve teljesen odaadta magát neki, és kilenc hónap múlva megszületett első fia, Alex – mely eseményt értelmezhetjük akár a politika erotika területére való behatolásának újabb bizonyítékaként.

Klári szexuális érzéketlensége csakhamar elviselhetetlenné vált Baróti Dániel számára, és ezért mind sürgetőbben nézett szerető után. A véletlen a fiatal magyar–orosz szakos tanárt, Icát sodorta az útjába. Viszonyuk majdnemhogy romantikusan kezdődött. A látszólag véletlen és egyúttal személyre szóló mosolyt ugyanolyan véletlen és személyre szóló mosoly viszonozta, s ezek a látszólag véletlen mosolyok látszólag véletlen érintésekben folytatódtak önkéntelenül, melyek végül távolról sem véletlen szeretkezésbe torkollottak. Ica számára nem okozott problémát, hogy meztelenül fényképezkedjen, közszemlére tegye pucér testét a titkos nudista strandon, hogy meztelenül mutatkozzon az ablakban. Egyszerűen szerette a testét. Sőt otthon, meglepett apja tekintete előtt is szeretett meztelenül feltűnősködni, örömmel mutatott meg mindent, ami a nőt nővé teszi. Ica csaknem tökéletesen ismert minden hajlatot, ismerte teste minden egyes négyzetcentiméterének erotikus potenciálját, s ennek köszönhetően képes volt erotikus energiát sugározni, mely a Dániellel való szeretkezéseiket táplálta. Évek múltán Dániel emlékezete a következő szavakkal festette le Ica ekkori képét: „annyi bájos szemérmetlenség szorult belé, mintha nem is érdekelné más, csupán a nyugati magazinokból kiböngészhető érzéki mesterfogások és úgynevezett hálószobatitkok, a szerelmi előjáték rafinált trükkjei, a potencia meghatványozása, az orgazmus felsrófolása, obszcén szavak röpködtek az ajkán, színtiszta költészetként...” (74. o.)

Az aszketikusan aszexuális Kláritól eltérően Ica egyenesen arra rendeltetett, hogy a szex papnőjévé váljon. Ezeknek az előnyöknek köszönhetően képes volt felkelteni Baróti Dániel nem szűnő vágyát a gyönyörre, kitárta a férfi bensőjét, felszabadította vad ösztönerőit, amikről addig annak sejtelme sem volt. Szeretkezéseik az Édent idéző mesebeli föld kereséséhez hasonlítottak. Ha odahajóztak egy parthoz, Dániel azt gondolta, végre megtalálták azt a hőn óhajtott földrészt, de Ica meggyőzte őt, hogy ez még nem az, csak egy sziget, és ezért tovább kell úszniuk, hogy egyszer majd megtalálják azt a földet, amely annyi gyönyört nyújt, amennyit az ember el sem bír képzelni. Kitárulkoztak egymás előtt, minden szeretkezéssel tökéletesebben ismerték meg nemcsak egymás testét, hanem a sajátjukat is, miközben már nem különböztették meg, kihez mi tartozik. Mikor szeretkeztek, mintha egy testet alkottak volna, amelyben egy szív dobogott, egy tüdő lélegzett, egy agy gondolkodott, és főleg: amely mintha autoerotikusan termelt volna elképzelhetetlen gyönyört. Fokozatosan mindegyikük arra a szintre jutott, hogy egy jelentéktelen, de az elejétől a végéig áterotizált gesztussal iszonyú tűzbe tudta hozni a másikat. Szenvedélyesen szeretkeztek, mindenhol, ahol csak lehetett, és semmilyen nappali vagy éjszakai óra nem tűnt alkalmatlannak a szerelmeskedésre.

Az Icával való szeretkezéseknek volt még egy nem elhanyagolható, a politikum és az erotikum szétválasztásán alapuló következménye. Bár Dánielnek, míg házasságban élt Klárival, el kellett kerülnie az Icával való nyilvános találkozást, a hálószobában mindenről elfeledkezett, ami politikai munkájával összefüggött. Kettős életet élt. Egy nyilvános és egy magánéletet. A nyilvánosság előtt a külügyminisztérium példás, ahogy a kötelesség megköveteli: észrevétlen és kellően unalmas hivatalnokaként lépett fel. Magánéletében azonban csillapíthatatlan étvágyú ragadozóvá vált, mely áldozatából a gyönyör újabb és újabb falatait tépi ki. Mintha két szubjektum alkotná. Az első azt hirdeti fennhangon a világnak: „Politikai módon gondolkodom, tehát vagyok.” A másik csendesen azt suttogja: „Erotikus módon érzek, tehát szeretek.” Nem csoda, hogy ez a kettős élet olyannyira messze sodorta Kláritól, mígnem az egyik nap akkorává nőtt a távolság kettejük közt, hogy törvényszerűen következett a válás.

A válás után Dániel elvette Icát, akinek hasában nemsokára nőni kezdett szenvedélyes szerelmük gyümölcse. A terhesség mindkettejük számára egy újabb sziget felfedezése előtt nyitotta meg az utat, az orális szex felfedezése előtt, mely a szexuális gyönyör addig nem ismert formáit nyújtotta nekik. Mikor megszületett első fiuk, úgy tűnt, hogy ez az esemény szerelmük természetes megerősítése, azonban nemsokára kiderült, hogy ez nem így van. Ugyanis Ica számára a fiú megszületése valamiféle testi és egyszerre szimbolikus kifejeződését jelentette a testi és lelki összekapcsolódásnak egy új testben, Dániel számára pedig akadályt, mely Ica és őközte állt. A fiával kellett osztoznia Ica kegyein, aki már nem csupán az ő számára létezett, már nem akkor részesítette gyönyörben, amikor megkívánta, hanem amikor eljött az ideje. A gyönyör elhalasztása a gondoskodás javára fájdalmasan érintette, és mikor megszületett a második fia, az akadály még magasabbra nőtt. Bár a szenvedélyes szeretkezés ünnepei a háttérbe szorultak a mindennapi munka közönségességével szemben, amikor azonban megülték őket, a jutalom még mindig édes volt. Dánielt mindezek ellenére valami gyötörte, amit maga sem tudott pontosan megnevezni.

Kétségeit megpróbálta szóhoz juttatni, ezért új beszélgetőtársat keresett. Az első az egyik minisztériumi kolléganője, Gyalu Maris lett. Kocsmákba járt vele, mindenféléről beszélgettek, sőt borozgatás közben megpróbálta elcsavarni a fejét, azonban Maris ellenállt csábító beszédének. Mikor végre alkalom adódott volna, hogy a beszédet esetleg felváltsa a szeretkezés, Dániel elaludt, és álmával mindörökre kialudt a Maris iránti vágya is.

A másik élénkítő hatás, mely fényt vethet belső nyugtalanságára, a sárszegi Zengő Zsuzsával, a KISZ-díj kitüntetettjével történt rögtönzése volt. Először akkor találkoztak, amikor Dániel egy csuvas ifjúsági küldöttséget kísért Sárszegre. Zengő Zsuzsa elvtársnőnek kellett volna őket várnia, csakhogy az, amit Dániel elvtársnő alatt értett, teljesen különbözött a szép, fiatal nőtől, akinek gesztenyebarna haja a derekáig ért. Elképesztően gyönyörű volt, Dániel mindjárt az első találkozásukkor beleszeretett, és szerelme lassan idegenné változtatta saját életében. Idegenné, mert misztikus erejével Zsuzsa teljesen a hatalmába kerítette, többé nem tudott tájékozódni az aprólékosan ismert világban. Azonban, hogy világos legyen: nem konkrétan Zsuzsa tette mindezt, hanem egy ábrándkép, melyet csapongó képzelete alkotott. Ennek az ábrándképnek, mely csak a véletlen körülmények folytán viselte ugyanazt a nevet, mint a fiatal sárszegi elvtársnő, több álarca is volt. Zsuzsa képe, Baróti Dániel fantáziájának szüleménye, több nézőpontból kialakított képből állt össze, melyekből azonban nem lehetett megalkotni az ábrázolt szintézisét. Dániel képzeletében Zsuzsa mindig többes számban jelent meg, mint „egy KISZ-díjas diáklány, egy gesztenye hajú érett asszony, egy kacér szerető, aki igyekszik megúszni a lebukást és megmenteni a házasságát, egy közömbös, hivatalos tónust használó igazgatónő, egy mesés, érzéki-megbocsátó hang, amelynek sárgabarack íze van, egy elpilledő családanya, aki behúzódik a diófa természetű ura árnyékába, egy miniszoknyás kis nő a vonaton, aki keresztbe veti a lábát, és pofon veri a felizgatott férfiút. És még ki tudja, mi minden.” (176–177. o.)

Dániel a képzeletében megpróbálta letépni az álarcokat, hogy a valódi Zsuzsához juthasson. Elképzelte, hogyan teszi félre az egyik álarcot a másik után, hogyan rakja le az utolsót, miként kerül sorra az álarcok után a ruha, hogyan hull le a melltartó, és kerülnek Isten világosságára a gyönyörű keblek fogva tartott bimbói, végül hogyan tűnik el a bugyi is, az a miniatűr darabka, mely megakadályozta, hogy álarc nélkül lássa meg Zsuzsát, a kulturális konvenciók máza nélkül, a magáról mesélt történetek nélkül, röviden: természetességében, mely sem nem igaz, sem nem hamis, mely egyszerűen csak van, készenlétben arra, hogy testi gyönyört nyújtson, tehát az elsőt és az utolsót, amije van. De Zsuzsa miért vonzotta annyira Dánielt?

Csak a „fiatal” húsra fájt a foga? Semmi esetre sem! Gyönyörre vágyott, melyet Ica már nem volt képes nyújtani? Ez sem jelenthető ki, hiszen Ica még évek múltán is képes volt arra, hogy alaposan felizgassa, hogy elhajózzon vele egy új szigetre, mely partjainak elérésekor a felismerhetetlenségig hasonlított a hőn óhajtott Édenre. Zsuzsát Ica alteregójaként foghatta fel tudatában, pontosabban fiatalabb alteregójaként? Ez a magyarázat sem annyira meggyőző, hogy elűzze a kétely sötét felhőit. Zsuzsa egyrészt megrémítette Dánielt sötétségével, kiszámíthatatlanságával és szinte misztikus titokzatosságával, másrészt végzetesen vonzotta, akár a szirének éneke. Hogy miért vonzotta őt olyan végzetesen Zsuzsa, csak röviddel a halála előtt tudta meg, abban a pillanatban, amikor a van visszafordíthatatlanul ninccsé kezdett változni. Akkor tudatosította, hogy Zsuzsa nem volt, nem lesz és soha nem is lehetett Ica alteregója. Zsuzsában olyasvalakit keresett, aki reménytelenül hiányzott neki, mégpedig az édesanyját. Igen, az édesanyját, aki búcsúszó nélkül ment el Ausztráliába burzsoá szeretőjével. Az édesanyját, aki szégyenkezés nélkül vallotta be neki, hogy testvérbátyja, Alex apja egy vad orosz, és aki semmilyen módon nem próbálta meg eltitkolni azt a tényt, hogy szeretője van. Az egész tortúra Zsuzsa ábrándképével tulajdonképpen az anyjával való számvetés volt. Számvetés, mely nemcsak hogy sok erőt emésztett fel, hanem végeredményben önpusztítónak is mutatkozott.

Pályi András nem próbálja megmagyarázni az egyes eseményeket, nem kísérli meg kialakítani az események kauzális láncolatait, melyek megadnák igazi történelmi és személyes értelmüket. Éppen ellenkezőleg, minden eseményt hagy megtörténni, passzívan regisztrálja felbukkanásuk, és csak ilyen vagy olyan reakciót kiváltó ösztönzésekként veszi tudomásul őket. A Megérkezés esztétikus szöveg, mindjárt a szó két értelmében. Elsősorban abban az értelemben, hogy bizalmatlan a racionalizált interpretációkkal szemben, ugyanakkor őszintén bízik a test általi interpretációban. Pályi András nem hisz a nagy történeteknek, melyek az általános és a személyes történelem egyes eseményeinek emlékét őrzik, ugyanis sejti, hogy ezek a történetek nem csupán őriznek, hanem mindig magyaráznak, újramagyaráznak és gyakran félre is magyaráznak. Ezzel szemben a test általi interpretáció nem hazudik; racionálisan különféleképpen magyarázható az, ami ilyen vagy olyan reakciót váltott ki, azonban az ilyen vagy olyan ösztönzés által előhívott affektus vitathatatlan. Deleuze-zel szólva: Pályi András az affektusok segítségével ír, megpróbál olyan szavakat és mondatokat találni, melyek legalább hozzávetőlegesen hírt adhatnak arról, hogy a test miként interpretált különféle ösztönzéseket. Regényében az érzékek előtt tiszteleg, az előtt, amit a régi görögök az aisthetikos szóval jelöltek, és ezért esztétikus a szövege.

Hatásos képeket-affektusokat alkot oly módon, hogy átélésük pillanatából kivonja az esszenciájukat, mely azonban a valóságban sohasem lehet esszencia a szó eredeti értelmében, merthogy mindig csak megközelítő lehet, mivel a benne rejlő nagy adag egyediség meggátolja az affektus bármiféle sematikus tervezetének kialakítását. Ennek ellenére a képek-affektusok sokkal ellenállóbbak az interpretációkkal szemben. Mindezt egy egyszerű példával bizonyíthatjuk. A fényképet, és most a szerzőt fogom parafrazálni, melyen egy nyugágyon a meztelen Ica ül, széttárt barna combokkal, közöttük tündököl arany szőrű puncija, kezében egy kávéscsészét tart, mellette termosz hever, a keblei pedig két oldalra hullanak, nos, ezt a fényképet az értelem interpretálhatta először úgy, mint ami erotikusan kihívó, később, az idő előrehaladtával mint ami szégyentelen, sőt mint pornografikus, de semmi sem változtathatott a tényen, hogy az eltérő racionalizált interpretációkat egy ugyanolyan, test általi interpretáció előzte meg, tehát egy ugyanolyan csiklandós lúdbőrzés, mely minden egyes alkalommal fellépett, amikor Baróti Dániel a szóban forgó fényképet megnézte.

Az esztétikus jelző második értelme az összetett, többszörös kódolást érinti. Mivel nem is annyira Baróti Dániel a főszereplő, mint inkább az ő emlékezete, a szöveget – a két utolsó fejezetet leszámítva – szinte összefüggő folyam alkotja. Az emlékezés nem tartja tiszteletben az időbeli kauzalitást. Könnyedén, mindenféle szabály elismerése nélkül ugrál a múltból a jelenbe, és ez vice versa is érvényes. Az emlékezet gyakran idéz fel olyasmit, amiről az ember szívesen elfeledkezne, máskor viszont hagyja elsüllyedni a Léthében, a feledés folyamában azt, amire jó lenne emlékezni. Akár egy kiszámíthatatlan rendező, gyakran küld fel a színpadra valamilyen szereplőt, megparancsolja neki, hogy játsszon el egy rövid szkeccset, majd ismét, épp annyira feltűnés nélkül, mint amennyire irracionálisan lehívja, hogy később újra „előhúzza” a feledésből. Pályi Andrást az is összeköti a színházzal, hogy nem telik kedve a pontos geográfiai helymegjelölésben, nem a részletes helyleírásokban éli ki magát, inkább kulisszaként fogja fel a helyszíneket, melyeknek gyakran van kép- és affektusformájuk.

Ha esetleg mégis foglalkozik a geográfiával, akkor csakis a test nagyon különleges, erotikus geográfiájával. Egyszer már segítségül hívtam Deleuze egyik fogalmát, és most ismét megteszem, merthogy megfelelőbb nem jut az eszembe. Pályi András – Deleuze-zel szólva – folyékony állapotban ír, szavai finom érintésként illetik a testet, lassan, mint a gyengéd szerető keze tapogatják végig, és megpróbálják érzékelhetővé tenni a kéz és a végigtapogatott test között létrejött erotikus vágyat. Kísérletet tesznek arra, hogy közelebb hozzák az izgatott lélegzetet, a szív felgyorsult dobogását, a testnedvek cuppogását. Hogy ez sikerüljön, transzba kell esniük, amelyben elvesztik szemantikai emlékezetüket. Csakhogy a veszteség ebben az esetben egyenlő a nyereséggel, mellyel megfontoltan kell bánni, ez azt jelenti, hogy Pályi András Megérkezés című könyve nem bestseller, nem a mostani értelmetlenül gyors körforgás és a még értelmetlenebb fogyasztás számára szánták, mely első olvasásra könnyű táplálékként fogyassza el a szöveget. Ellenkezőleg, olyan szövegről van szó, melyet figyelmesen és lassan kell olvasni, melyhez tisztelettel és szeretettel kell közelítenünk. Hagyni kell, hadd csábítson el, és főleg: úgy kell olvasnunk, ahogy írva van, vagyis hogy az olvasásban való előrehaladás mellett nem szabad félnünk visszatérni ahhoz, amit már elolvastunk, és újra elolvasni, merthogy gyakran az ismételt olvasás hozza meg az örömöt, mely, higgyék el nekem, mindenképpen megéri.