Jozefát úr téblábolásai

11. fejezet, amelyben Jozefát úr végre meleg vízbe merül, igaz, csak rövid időre

Eszternek nem kell a kulcscsomóval bajlódnia, mivel az ajtaját ugyanolyan lazasággal kezeli, mint a sötétítőjét, Ottó nagy örömére, aki néha belopakodik (pedig ezt tolókocsival megtenni igazán nem könnyű), és arcát Eszter ruháiba fúrja, szőke szőrszálak után kutat a padlón, s amikor talál egyet, örvendezve hazaviszi, és a kávéjába helyezi. Nézi, milyen megejtően és sebezhetően úszik a kis kunkori szőr a barna lötty felszínén, maga elé képzeli a kiesés körülményeit, ahogy a dörzsölődéstől, melyet ki tudja, mi okozott, lazult, lazult és végül lehullott, mint egy őszi falevél, elmosolyodik, és élvezettel kiissza a keserű csészét, noha tisztában van vele, hogy vakbelének életével játszik – de az igaz szerelem nem ismeri a testi fájdalmat, amint azt bizonyos francia szerzők munkáinak tanulmányozásából kihámoztuk.

Eszter tehát ajtót nyit, közben vidáman csacsog, Jozefát úr elkeseredetten dünnyög, mégis egymással társalognak – igazán bámulatos, mire képes manapság a kommunikáció tudománya!

– Nem kizárt, hogy van egy egerünk, időben figyelmeztetem, nehogy itt nekem frakkban, sikítozva felugorjon az asztalra, mert meghalnék a röhögéstől – mondja Eszter, Jozefát úr pedig azt mormogja, hogy a csótánynál jobban semmitől sem fél, úgyhogy csak nyugi, Eszter meg folytatja: – Mert persze én ezt szoktam csinálni, van, hogy órákig is elsikoltozgatok, amíg Ottó végre átér, és elűzi az egeret, elkapnia még sosem sikerült, ugyanis nehéz a kocsival a szekrény mögé behatolni, hihihi, hahaha!

– És képzelje – csacsog tovább, amikor Jozefát úr bocsánatkérően, amolyan papos modorban az égre emeli a tekintetét –, a múltkor nem kizárt, hogy a hűtőbe mászott be, sőt, mit mondok, egyenesen a fagyasztóba, nyitom ki, you know, hogy bekapjak valamit, s mit látok, mintha havazna, jégdara hull alá, két napig haza sem jöttem, hátha megfagyott, de nem fagyott meg, most is itt van valahol…

– Bízza csak ide! – mondja Jozefát úr, majd engedélyt kér, hogy a fürdőszobában lemoshassa magáról a vért, mely kifejezéstől Eszter kellemesen összerezzen.

Aztán helycsere történik, Eszter megy ki a fürdőszobába pisilni, ezt nagy hangon Jozefát úr tudomására is hozza, akinek a hűtőszekrénybe kell dugnia a fejét, hogy hirtelen előálló gerjedelme kicsit csökkenjen.

Ahogy ott áll, fejével a hűtőben, kezében tartva horpadt cilinderét, egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy havazik odabenn, apró hópelyhek tömkelege, már-már jégdara száll alá az akciós párizsi cseppet sem környezetkímélő csomagolására. Eszter ekkor ér vissza.

– Kedvesem – mondja Jozefát úr, és most valahogy nem aggodalmaskodik azért, hogy már megint kedvesemezi a nőt, hiszen a feladat férfit kíván, fel kell nőni hozzá, nem lehet minden szón fennakadni! –, ha jól látom, megint havazik a hűtő… És ez nekem gyanús – teszi hozzá tűnődő arckifejezéssel.

– Hogyha önnek gyanús – mondja Eszter kimérten –, akkor én a biztonság kedvéért felmászok ide az asztalra, és sikítani kezdek – és szóról szóra így tesz.

Jozefát úr, aki valami mélyről jövő ellenszenvet táplál az egerek iránt, s életében nem gondolt arra, hogy akár egyet is csupasz kézzel megfogjon, annyira megrémül ettől a sikoltozástól és attól, hogy látja Ottónál lekapcsolódni a villanyt (ami biztos jele annak, hogy a tolókocsi elindult Eszter lakására egérteleníteni), hogy féltékenységében (noha Eszter később bevallja, hogy csakis és kizárólag Ottóval nem tenné meg, ugyanis irtózik attól, hogy meztelen feneke a csőváz hideg vasához érjen, de tényleg csak ezért) hirtelen lenyitja a mélyhűtő ajtaját, és mint egy gyilkos gyorsaságú keleti harcmester, egyetlen halálos biztosságú mozdulattal kirántja az egeret a fagyasztott túró és a mirelit borsó közül. Megforgatja a feje fölött, de úgy, hogy Eszter még Svájcban is érzi majd azt az izzadsággal keveredő egérhúgyszagot, amely érthetetlen módon különös bizsergést kelt majd benne, s amely végül arra ösztönzi, hogy odaadja magát a hónapok óta őt ostromló, dúsgazdag Milka-ügyfél családapának, miközben a feleség reformélelmiszert vásárol a sarki kisboltban. Egyszóval Jozefát úr megforgatja az egeret a feje fölött, és egyetlen jól irányzott mozdulattal a konyhaszekrény sarkához csapja. Az egér nyekken egyet, de még pislákol benne szemernyi élet, amelyet Jozefát úr a mosogatóról felragadott élesre fent kenyérvágó késsel olt ki, mégpedig lefejezés által, olyan vehemenciával, mintha minden – Baltazár és a világ elleni – dühét a bárdként lecsapó kés tompa csattanásába vinné bele.

Eszter keservesen zokog az asztal tetején, mert az egérnél jobban csak a véres egeret nem bírja, bősz állatvédő, természetesen, és lelke hangosan tiltakozik az előbb lezajlott tragédia ellen.

Jozefát úr ezért gyöngéden kézbe veszi a tetemet, majd a kuka mellett heverő Természetfotó című újság egyik régebbi évfolyamú számába csomagolja, aztán széles mozdulattal kihajítja a nyitott ablakon. Ottónál felkapcsolódik a villany, s fekete távcső moccan meg az ablakában. Jozefát úr alaposan kezet mos, majd visszatér az asztalról könnyét hullató Eszterhez, egyetlen férfias mozdulattal a karjába veszi, fejét a szájához vonja, majd enyhén lepedékes nyelvével lenyalja a kis hölgy könnyeit.

– Sajnos itt meg kell állnunk – mondja Eszter, aki hamar vigasztalódik, s már mosolyog a könnyei között.

– És miért? Csak nem olyan napja van? – kérdezi Jozefát úr, és maga is meglepődik, hogy Eszter társaságában veleszületett, átkozott szemérmessége úgy hull le róla, mint ruha – nemsokára – a boldog szerelemben.

– Jaj, dehogy, maga csacsi! Maguk, férfiak egyébre sem tudnak gondolni, csak arra, hogy a nők a menstruáció miatt nem tudnak közösülni! Átjön egy kedves barátnőm, még nem tudom pontosan mikor, de ma este, bizonyos fénymásolt egyetemi jegyzetekért.

Jozefát úr leereszti Esztert a földre, kackiásan összevágja a bokáját, enyhén meghajol, majd így szól:

– Az ön barátnéi természetesen az én barátnéim is – és e téren fölöttébb fürge és mozgékony elméje máris néhány mértani alakzatot vázol fel, amelyek a hármasban eltöltött éjszaka testi pozícióit ábrázolják.

Ebben a pillanatban csengetnek.

Eszter az ajtóhoz szalad, kinyitja. A küszöbön egy módfelett feszes idomú hölgy áll, a neve Rebeka, mint később kiderül; testhez álló miniszoknyát visel, és kikerekedett szemekkel bámulja Jozefát urat. Eszter bemutatja őket egymásnak, Jozefát úr kezet csókol, s ettől Rebeka halványan elpirul. A lány arca nem szép, inkább csúnyának mondhatná az elfogulatlan szemlélő, viszont – mint arról tájékoztattuk Önöket – az Úr tökéletes testtel áldotta meg. „Sebaj, gondolja Jozefát úr, és idegességében cigarettát vesz elő, midőn Eszter leülteti őket a szobában és kiszalad, hogy arcát megmossa, igaz, hogy csúnya, de biztosan megvan benne az az alapvető női igény, hogy kényeztessék, becézzék. Ezt teljesíteni pedig sokkal nagyobb örömet okoz nekem, mint amekkora visszatetszést a csúnyasága!”

Szótlanul ülnek, Jozefát úr zavartan köhécsel, egyik cigarettáról a másikra gyújt, Rebeka a könyvcímeket tanulmányozza érdeklődve.

Aztán Jozefát úr erőt vesz magán, és így szól:

– Sokáig elmarad ez az Eszter… hehehe… elnézést, hogy ilyent kérdezek, de nem fél ilyenkor egyedül? Úgy értem, nagyon veszélyes este itt a blokkok között. Én például az előbb verődtem meg. Amúgy hol lakik, honnan jött éppen?

Rebeka megint elpirul, és egyik lábát átveti a másikon, de akkora terpesszel, hogy Jozefát úrnak egyből filmtörténeti párhuzam jut az eszébe. Sajnos azonban Rebekán bugyi van, ami némileg rontja hősünk katarzisát, ellenben összehasonlíthatatlanul nagyobb kéjt okoz annál, mint ha mondjuk nadrágban történt volna ugyanez.

– A Csipkés közben lakom, a tizenhatodik kerületben – suttogja halkan a lány, Jozefát úr hímtagja pedig vérrel telik meg, s arra gondol, hogy pokolba az esztétikai örömökkel, mikor a hús örömei kecsegtetnek tőlem fél méterre, de egyszersmind el is némul, és csak pirul meg izzad, egy szót sem tud kinyögni, csak szívja a cigarettát, és ha Önök most azt mondják, hogy nagyon fogy a cigaretta ebben a regényben, akkor mi fejünket meghajtva azt feleljük, hogy Önöknek bizony igazuk van, de tudniuk kell, hogy mindez semmi ahhoz a mennyiséghez képest, melyet a történet megírása emésztett el.

Végre kiérkezik Eszter, és kellemes csacsogásával oldja fel a feszült hangulatot, bár egy láthatatlan fonál továbbra is ott marad kifeszítve Jozefát úr és Rebeka között, vagyis – hogy egészen pontosak legyünk – Rebeka combjainak záródása és Jozefát úr hiénatekintete között.

– Jaj… – sóhajtja Rebeka – te, Eszter, én annyira félek attól a nyelvészetvizsgától, hogy már az idén nekifogok tanulni, azt mondják, vérengzés van, mészárlás! Ezért is jöttem hozzád, kérlek, add kölcsön a jegyzeteidet!

– Jaj, Rebeka, neked az a fixa ideálod, hogy megbuksz mindenből, aztán meg szépen átsétálsz az összes vizsgán!

– Az nem ideál, hanem idea – javítja ki Rebeka Esztert, és Jozefát úr ereiben meghűl a vér, hogy itt most női veszekedés tör ki, de szerencsére Eszter nem is hallja a megjegyzést, a szekrényben kotorászik valami évekkel ezelőtti, nyelvészet vizsgát elősegítő anyag után, majd diadalmasan előhúzza egyik rövidke szoknyáját, amelyben annak idején egészen könnyen összejöttek a jelesek a szóbeli vizsgákon.

Közben Jozefát úr is szükségét érzi, hogy valamit mondjon, és hirtelen az időjárás jut témaként eszébe, amit így fogalmaz meg:

– Ez az időjárás is milyen… már régen sokkal melegebbnek kellene lennie! Mégsem akar igazi nyári idő lenni, az istennek sem, pedig az összes autóreklám erre játszik rá hónapok óta.

Rebeka és Eszter udvarias mosollyal veszik tudomásul a magvas kijelentést, aztán az ajtóhoz mennek és ott sugdolóznak egy kicsit, Jozefát úrnak pedig még egyszer, utoljára módjában áll szemügyre venni Rebeka tökéletesen szőrtelenített lábait.

Aztán csattan az ajtó, és Jozefát úr (no meg persze Ottó) hármasban eltöltött éjszakát vizionáló reményei is alászállnak a kilencedikről. Eszter jön vissza.

– Na, akkor fürödjünk meg – indítványozza, és a hangja elcsuklik.

Jozefát úr egészen elgyöngül, de aztán összeszedi magát, a fürdőszobába megy és megengedi a meleg vizet. Benéz a szekrénykébe, fürdősót vesz ki onnan s bőkezűen szór a kádba belőle. Eszter közben bort, kisszéket, poharakat és gyertyát hoz be, majd vetkőzni kezd. Jozefát úr kinyitja a bort, tölt, Zippo gyújtójával meggyújtja a gyertyát, és végre ő is vetkőzni kezd.

Mindketten remegnek az izgalomtól, és mivel a panteizmus egyik, némi mágiával fűszerezett alága azt állítja, hogy lényegbevágó összhang mutatható ki az ember és az őt körülölelő természet között (legalábbis Eszter hisz ebben), a kádnyi víz felszíne is enyhén remeg, s néha a nem egészen jól működő lakótelepi csapok ősi hibája folytán egy-egy leeső vízcsepp kelt rajta apró hullámokat.

– Az a baj… – mondja Jozefát úr, érezvén, hogy valamivel le kell hűtenie magát, mert ha nem, ott nyomban magáévá teszi a mosolyogva meztelenkedő Esztert –, hogy az önöké, drága hölgyem, ereszt, büdösödik, mindent elken… rajta keresztül szivárog a test. És halszaga van, mit persze igen kedvelek.

– Meg lehet szokni! – vág vissza Eszter. – De hogy lehessen úgy élni, ahogy önök, hogy szomorúan csüng, rákosodik, túrósodik, bizonyos kor után egyfolytában csepeg, és csak percekig tart? Igaz, vadgesztenye illata van, mi igen kedves számomra.

Ennél a pontnál egy kicsit egymásnak esnek és csókolóznak, Jozefát úr benyúl Eszterbe, Eszter kicsit meghúzogatja Jozefát úr előbőrét.

Lihegve válnak szét:

– És mondja csak – elmélkedik Eszter, szintén azért, hogy lehűtse magát: „sweet delay”-nek nevezik az ilyesmit, ahogy angolórán tanulták –, ha kivágnánk ezer hüvelyt, és lenyisszantanánk ezer fütyit, mondjuk egy borfesztiválról találomra összeszedett mintacsoport tagjairól, majd két különálló halomba dobálnánk őket, melyik kupac lenne magasabb?

Jozefát úrnak több se kell, hogy időlegesen minden érdeklődését elveszítse a női nem iránt, Eszter is elborzad attól, amit mondott, úgyhogy csendben állnak egy darabig a túllőtt cél előtt.

Aztán Jozefát úr felveti, hogy esetleg szállnának be a kádba, mivel fázik. Eszter ezzel egyetért, és újra mohón megcsókolják egymást.

Az izgalom megint a tetőfokára hág.

Ám ekkor ormótlankodik az idillbe az, amire az egymást kívánó és a kádban szeretkezést tervező ifjú pár eddig nem gondolt: tudniillik Jozefát úr hosszú lába. Beszállnak ugyan a kádba, és újabb hosszú perceken keresztül nyalakodnak, de leülni sehogy sem tudnak. Ha Jozefát úr ül le, a víz átloccsan a kád peremén, és Eszter teste számára nem marad lábbal ki nem töltött hely. Ha Eszter ül le, Jozefát úr meglehetősen mókásan néz ki, amint felfelé kilóg a kádból, és különben is fázik a dereka. Ezért végül romantikázás helyett gyorsan állva kihörpintik a bort, beszappanozzák egymás testét, lezuhanyoznak, leengedik a hangos morgással távozó vizet, megtörölköznek és bevágtatnak a szobába. Az ágyra vetik magukat… és Eszter felnyúl, lekapcsolja a villanyt, úgyhogy az olvasói iránt a végletekig elkötelezett krónikás csak áll a sötétben, és bosszankodik, amiért nem tud kedves olvasóinak híven beszámolni a történtekről. Sőt még Ottót sem kérdezheti meg, hiszen jó, hogy infravöröset vagy micsodát is tud a távcsöve, de mégis olyan lenne az ő beszámolójára hagyatkozni, mint fekete-fehér tévén pornófilmet nézni.

Ezért leül a sarokba, cigarettára gyújt Jozefát úr készletéből, és jobb híján a hangokat hallgatja. A hangok alapján azonban bohó és fiatal hőseink akár birkózhatnának is: lihegnek, nyögdécselnek és hallhatóan erőlködnek. De aztán, ahogy sejtettük, Eszter visítani kezd, az ágy szélét meg Jozefát úr hátát döngeti, néha röfög, máskor meg elakad a hangja, de van olyan is, hogy egyszerűen és keresetlenül kotkodácsol… Jozefát úrból viszont alig hallatszik valami: olyan szemérmesen szuszog, mintha a színházban ülne.

Végre abbahagyják, kis boldog egymáson fekvés, simogatás és más kivezető formulák, majd Eszter felkapcsolja a villanyt és meztelenül, combja belső felén Jozefát úr lassan lecsorduló ondójával az ablakhoz szalad. A nagy mamlasz pedig követi. Integetni kezdenek, Ottónak integetnek az istenadták, és már késő megakadályozni őket ebben. Ottó arcát felhő futja be, és elhatározza, hogy legközelebb, ha eléggé összeszedi a bátorságát és némi pálinkát is felhajt, nemcsak egy lépést tesz Eszter pajkosan göndör szeméremszőrzete felé, hanem egyenesen másfelet, bármekkora erőfeszítésébe is kerüljön, és az a fél lépés lesz az ő hattyúdala, azaz lelépése. Tessék, csak egy fél percig nem figyeltünk, s máris kész a baj…

Jozefát urat követjük a fürdőszobába, ahol végre világosság van, látjuk, amint hangosan és csobogva a mosdókagylóba vizel, mert nincs is annál jobb dolog, mint szeretkezés után a mosdókagylóba vizelni és meleg vízzel lögybölni a hervadt lőcsöt, tudjuk ezt mi is, igaz, vannak olyan fürdőszobák, ahol lábujjhegyre kell állnunk.

– Eszter! – szól aztán hangosan és parancsolón, ahogy egy férfihez illik. – Holnap könyvtárba óhajtok menni. Kimosnád és kivasalnád az ingemet?

– Kimosni szívesen kimosom – mondja Eszter, aki nem tud a mosdókagylóba pisilni, ezért nem számolhatunk be arról, vécén ülve jó-e vagy sem –, de nem szívesen vasalom ki. Nem szeretek vasalni: egyetlen perverz és vicces félreértelmezési lehetősége sincs, hogy megkönnyítse saját magát… mint például annak, hogy keverni, főzni, ágyat vetni, tésztát szaggatni, kiszívni a port a szekrény alól, felnyalni a padlót, kiöblíteni a tányérokat, megöntözni a virágokat… a vasalás csupán annyit jelent, hogy vasalás. De azért majd valahogy megcsinálom – és Jozefát úrra kacsint.

– Szóval gyűlöl vasalni – dörmögi Jozefát úr, és érzi, hogy holnap korán reggel távoznia kell innen. Eszter mosni kezdi az inget, hősünk cigarettára gyújt, a vasalódeszkára pillant és Lénára gondol.