Látszanék szemével
Néhány széljegyzet Vida Gergely
Fragonard közismert képére írt
verséhez, melyben Marie beszél
Hány forduló e nőcske! Konok hím-hámját csóválva
rokokó rokolyája bodraiban cuppogó bájait átcsócsálja,
hanyagul bazsalyogva csévéli által egész műtörténeti korszakokon.
Noná, hogy jobbról még az a márványbálvánnyá merevedett
Ámor is e buján burjánzó bájakat vizslatná, noná, hogy
oda bandzsít – bezzeg hiába, merthogy a méretes carrarai
talapzat magasáról nem nyílik megfelelő
kilátás a fodrok közt dagadó combok
csacskán csemcsegő epicentrumába.
Hátul az élveteg ábrázatú, álruhás egyháznagy se nagyon
kap többet, noha szilajon markolja a gyeplőt – a szimbolikust.
Nem is beszélve a háttér homályában hosszú századok
óta epedező, már-már amortizálódott amorettekről,
akik mohával felvert ércből pislognak a léha bájkeverőre.
Még az ő gyanútlan Saint-Julienjének értelmezéshorizontja
bír talán a legjobb perspektívával a fölébe lengő puccos
puca szubsztanciájának következetes kifejtéséhez, már ha
feltételezzük, hogy az inkognitóban ténykedő főtisztelendő
kéjvágyó gyeplőjátékáról az ifjúnak nincs tudomása
(miként a vizsgált költeményben azt Marie is gondolja),
vagy ha van, elfogadja, sőt inspiráló rendezőelvként
hasznosítja a csücsörítve bukdácsoló bulla
definíciójának körültekintő megfogalmazásakor.
És persze e gazdagon prémes, hős vértől pirosult,
feslett – bár még csak meg sem is festett – alsó ajkakon
ringatná báva tekintetét pőrén szembevicsorgó,
fád rotációs bukszákhoz szoktatott korunk árva igrice is…
Csakhogy regösünk nincs belepingálva
a korszakos punci vizuális ándungjába,
így nem tudhatni – s ő sem is tudja eleve –,
mely pozícióból tűzi azt pennahegyre.
Ámde mivelhogy különben mostanság
már a posztnak is inkább csak a (ri)posztján
posztol poétánk – miként a legjobbak –,
onnan pediglen, sajna, a rejtettet se látni
a képzelet totál plánjában a nélkül, hogy a
sejtetett centrum köré szerveződött kvázi
biológiai lény személyiségének képzetébe
bizonyos fokig bele ne helyezkedjen.
Így hát helyezkedik,
egyre csak fészkelődik a szófüzérek kacskán kanyargó,
kaján kígyóként tekergőző indái között, s újabbnál újabb
betűgejzírt fröcsköl a századok óta szikkadó festékre,
hosszú hullámokban felbugyogó mondatokkal
termékenyítve meg a buggyos bugyogó
alaksejtelmének felidézését
szolgáló formákat, színeket.
Pontosabban: nem is annyira a mondatai bugyogók
a nagyra hivatott ifjú verstakácsnak, hanem
az azok nyomán serkenő, egymásba szövődő,
furtonfurt újjászerveződő s mindig precízen
többolvasatú tartalmak keltenek oly benyomást,
mintha a hatásoknak számára egyébként
igencsak szolgálatkész szállítóeszközei
buzognának fel oly elementáris bőségben.
És hát az sem egészen igaz, hogy ez a körmönfont,
sanda felbugyogtatás is mindig csupán e kissé öntelt,
cserfes, de mégis mafla muffból merítene felhajtó erőt.
A jelzésértékűvé redukált
textuális rocaille-ok
között himbálódzó,
pompás verstestet
behálózzák a századok
során Fragonard
képére rakódott
mítoszok éppúgy,
mint bárdunk saját
képzeletének dzsungelében
vágott csapásai.
Noha a szó-indák közt bujdosó puma iszonyatos pofája
azért a legelvontabb fragmentumok mögött is felsejlik.
Ott nyáladzik teszem azt abban a gesztusában is,
hogy poémájában – az erotikus téridő
kitágítását előidézni támadván gondja –
magát a piktort sem rest serény ecsetje alá vonni.
Mekkora miskulancia rejlik abban is, hogy Marie
– akit a költeményben persze a deli dalnok
himbál sorról sorra a beteljesülésig –,
ebben-abban magától Fragonard
mestertől kap szabad kezet,
hogy – felvezetve az újabb stiklit –
végül nyelvük abroncsából
bomoljon ki a megfelelő keret…
(Hej, micsoda hím bál ez a piknik!)
E számos férfiképzeletben edződött piperkőc puca
mindazonáltal a metafizika irányába is nyitott,
amennyiben: ingamozgása így részesülhet talán
olyasvalamiben, ami túl van e szűkös enteriőrön.
Persze itt mellesleg – noná, hogy noná! –
újfent csak arra kelletik gondolni, amiből
csupán a kéj zenitjén kaphatunk némi részt.
Lám, mi mindenre adhat módot egy
vastag (s bizony, még ma is trendi)
barackszín festékréteg alá odaképzelt,
de a maga valóságában még csak
a vizsgált versben sem láttatott
torkos trüsi viszonyrendszerének
szubtilis ábrázolása!
Csoda-e, hogy ábrázatomra
fagy a vigyor, orrom megnyúlik,
a nyíló likban látom a tükrön túlit,
hol megnemesszik minden látszat-ék,
mintha máris az ő szemével látszanék
– s e látszatba mikor belefeledkezem végül,
ez végzetem: a tempuson átslisszol a holt tájba
dúvad kezem.