Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. szeptember–október / Látszanék szemével

Látszanék szemével

       

                         Néhány széljegyzet Vida Gergely

                         Fragonard közismert képére írt

                         verséhez, melyben Marie beszél

       

Hány forduló e nőcske! Konok hím-hámját csóválva

rokokó rokolyája bodraiban cuppogó bájait átcsócsálja,

hanyagul bazsalyogva csévéli által egész műtörténeti korszakokon.

Noná, hogy jobbról még az a márványbálvánnyá merevedett

Ámor is e buján burjánzó bájakat vizslatná, noná, hogy

oda bandzsít – bezzeg hiába, merthogy a méretes carrarai

talapzat magasáról nem nyílik megfelelő

kilátás a fodrok közt dagadó combok

csacskán csemcsegő epicentrumába.

Hátul az élveteg ábrázatú, álruhás egyháznagy se nagyon

kap többet, noha szilajon markolja a gyeplőt – a szimbolikust.

Nem is beszélve a háttér homályában hosszú századok

óta epedező, már-már amortizálódott amorettekről,

akik mohával felvert ércből pislognak a léha bájkeverőre.

   

Még az ő gyanútlan Saint-Julienjének értelmezéshorizontja

bír talán a legjobb perspektívával a fölébe lengő puccos

puca szubsztanciájának következetes kifejtéséhez, már ha

feltételezzük, hogy az inkognitóban ténykedő főtisztelendő

kéjvágyó gyeplőjátékáról az ifjúnak nincs tudomása

(miként a vizsgált költeményben azt Marie is gondolja),

vagy ha van, elfogadja, sőt inspiráló rendezőelvként

hasznosítja a csücsörítve bukdácsoló bulla

definíciójának körültekintő megfogalmazásakor.

   

És persze e gazdagon prémes, hős vértől pirosult,

feslett – bár még csak meg sem is festett – alsó ajkakon

ringatná báva tekintetét pőrén szembevicsorgó,

fád rotációs bukszákhoz szoktatott korunk árva igrice is…

   

Csakhogy regösünk nincs belepingálva

a korszakos punci vizuális ándungjába,

így nem tudhatni – s ő sem is tudja eleve –,

mely pozícióból tűzi azt pennahegyre.

   

Ámde mivelhogy különben mostanság

már a posztnak is inkább csak a (ri)posztján

posztol poétánk – miként a legjobbak –,

onnan pediglen, sajna, a rejtettet se látni

a képzelet totál plánjában a nélkül, hogy a

sejtetett centrum köré szerveződött kvázi

biológiai lény személyiségének képzetébe

bizonyos fokig bele ne helyezkedjen.

   

Így hát helyezkedik,

egyre csak fészkelődik a szófüzérek kacskán kanyargó,

kaján kígyóként tekergőző indái között, s újabbnál újabb

betűgejzírt fröcsköl a századok óta szikkadó festékre,

hosszú hullámokban felbugyogó mondatokkal

termékenyítve meg a buggyos bugyogó

alaksejtelmének felidézését

szolgáló formákat, színeket.

   

Pontosabban: nem is annyira a mondatai bugyogók

a nagyra hivatott ifjú verstakácsnak, hanem

az azok nyomán serkenő, egymásba szövődő,

furtonfurt újjászerveződő s mindig precízen

többolvasatú tartalmak keltenek oly benyomást,

mintha a hatásoknak számára egyébként

igencsak szolgálatkész szállítóeszközei

buzognának fel oly elementáris bőségben.

   

És hát az sem egészen igaz, hogy ez a körmönfont,

sanda felbugyogtatás is mindig csupán e kissé öntelt,

cserfes, de mégis mafla muffból merítene felhajtó erőt.

A jelzésértékűvé redukált

textuális rocaille-ok

között himbálódzó,

pompás verstestet

behálózzák a századok

során Fragonard

képére rakódott

mítoszok éppúgy,

mint bárdunk saját

képzeletének dzsungelében

vágott csapásai.

Noha a szó-indák közt bujdosó puma iszonyatos pofája

azért a legelvontabb fragmentumok mögött is felsejlik.

   

Ott nyáladzik teszem azt abban a gesztusában is,

hogy poémájában – az erotikus téridő

kitágítását előidézni támadván gondja

magát a piktort sem rest serény ecsetje alá vonni.

   

Mekkora miskulancia rejlik abban is, hogy Marie

– akit a költeményben persze a deli dalnok

himbál sorról sorra a beteljesülésig –,

ebben-abban magától Fragonard

mestertől kap szabad kezet,

hogy – felvezetve az újabb stiklit –

végül nyelvük abroncsából

bomoljon ki a megfelelő keret

(Hej, micsoda hím bál ez a piknik!)

   

E számos férfiképzeletben edződött piperkőc puca

mindazonáltal a metafizika irányába is nyitott,

amennyiben: ingamozgása így részesülhet talán

olyasvalamiben, ami túl van e szűkös enteriőrön.

Persze itt mellesleg – noná, hogy noná! –

újfent csak arra kelletik gondolni, amiből

csupán a kéj zenitjén kaphatunk némi részt.

   

Lám, mi mindenre adhat módot egy

vastag (s bizony, még ma is trendi)

barackszín festékréteg alá odaképzelt,

de a maga valóságában még csak

a vizsgált versben sem láttatott

torkos trüsi viszonyrendszerének

szubtilis ábrázolása!

   

Csoda-e, hogy ábrázatomra

fagy a vigyor, orrom megnyúlik,

a nyíló likban látom a tükrön túlit,

hol megnemesszik minden látszat-ék,

mintha máris az ő szemével látszanék

– s e látszatba mikor belefeledkezem végül,

ez végzetem: a tempuson átslisszol a holt tájba

dúvad kezem.