„a gyökerek most tényleg gyökerek”

„Az Erdélyben élő Lövétei Lázár László a fiatal magyar irodalom egyik legígéretesebb tehetsége” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Merész kijelentés. A kritikus pedig már csak olyan, mint a reklám macsója: nem elégszik meg az ígéretekkel, őt a bizonyítékok érdeklik, tehát az, ami van. Lássuk! A Két szék között Lövétei Lázár László harmadik kötete. 1997-ben jelent meg az első, A névadás öröme, melyet akkor Keresztury Tibor és Szilasi László is az év legjobb első kötetének nevezett. Ezt követte a Távolságtartás 2000-ben, majd öt év telt el az új könyv megjelenéséig. Kilenc év alatt tehát három karcsú kötet. Nagyon rokonszenves számomra az a visszafogottság, mely Lövétei eddigi pályáját, így ezt a kötetét is jellemzi. Hetvenkét oldal, harminc vers (a nyitó vers, két, számmal jelölt ciklus és egy függelék) – minden bizonnyal ez a kimértség is hozzájárul ahhoz, hogy nincs vagy alig akad olyan darabja a kötetnek, melyet fölöslegesnek éreznénk. Nagy erénye a könyvnek koherenciája is: Lövétei igen jó választ talált arra a kérdésre, hogy mi teszi a versek egy csoportját kötetté. Jelen esetben nem más, mint a versek alanyának élethelyzete. Ez pedig a betegség, pontosabban a rák, mely meghatározza egy harminc év körüli erdélyi magyar fiatalember életét.

„Nincsen fiam, szerencsére, hiszen / mi a fenét hagynék rá egy ilyen / élet után, ha életnek lehet / nevezni azt, hogy semmit sem tehet / az ember, sőt: még ennek is örül, / mert itt lehet a következő percben” – írja Lövétei a kötet nyitó versében, a Magánzsoltárban. Megalkotja ezzel Arany János Fiamnak című verse tökéletes inverzét. Mert míg Arany hangja az etikus férfi proszóponja mögül beszél a vallásosság talaján állva, életbölcsességét a saját élet „jussán” osztja meg gyermekével, addig Lövétei Lázár radikálisan tagadja a személyiség alakíthatóságát: „Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban / véletlenül jött egymás után minden.” A versből, bár retorikájával – így az igeidők használatával, az életkor pontos megadásával – nyilvánvalóan a visszatekintő, létösszegző versek hagyományához kapcsolódik, hiányzik az arcformálás szándéka és a kinyilatkoztatás gesztusa. Bölcsessége, ha van neki, csak az, hogy nincs bölcsessége. De nincs megszólítottja sem: nem csak azért magánzsoltár ez, mert magánhasználatra szánták, hanem mert alanya nem szólítja meg Istent, nincsenek kérései, beszéde magánbeszéd. Szerencsés választás volt ezt a verset helyezni a kötet élére, hiszen nemcsak az egyik legsikerültebb, hanem az egyik legjellemzőbb darabról van szó, melyben világosan megmutatkozik a Lövétei Lázár-féle költői megszólalás mibenléte: a lírai alany helyzetének rögzítése vagy rögzíthetetlenségének bejelentése.

De vizsgáljuk meg, milyen poétikai sajátosságai vannak a kötet verseinek! Legszembetűnőbb jegyük az antimetaforikusság. Lövétei már előző kötetében írt egy verset Mindent szó szerint címmel, melyben a következőket írta: „Mert én hajlamos vagyok / mindent szó szerint érteni.”[1] A mostani kötetben pedig ezt olvassuk: „Tehát: amit ma meg tudok / csinálni, az a lenni s lenni hagyni, / és minden erőmmel azon vagyok, / hogy semmiképp ne legyen több, csak annyi, / amennyi szó szerint is benne van…” (Vissza a 12. oldalra) Ezeket a sorokat minden bizonnyal metapoétikusan is értelmezhetjük. Lövéteitől egyénként sem áll távol, hogy szövegeiben reflektáljon szövegeire, azok szövegszerűségére, megalkotottságukra és megalkotásukra. Verseiben kimondva is megjelenik a költői megnyilatkozást illető kétely: „(Ideírnám, de óriási közhely. / Nem érdemes törődni az egésszel.)” (Egy mondat) Mint az idézetből is látszik, a szövegtesten belül zárójel választja el ezt a kommentárszerű kijelentést a vers többi részétől, mely így mintegy főszöveggé válik. De a versek jelentős részében előforduló gondolatjel vagy a három pont sem csupán díszítő elem. Ezek az írásjelek a gondolkodást és a beszédet idézik, megmutatják a vers mögé rendelhető tudat mozgásait, valamint lezár(hat)atlanná teszik a szövegeket. A tétovaság, az anyaggal való viaskodás nagyon is tudatos jelei ezek. A zárójel tudatos poétikai jelként való használata a Petri-líra önmagát kommentáló darabjait juttatja az eszünkbe. Hogy csak egy példát mondjak, a Hogy elérjek a napsütötte sávig bravúros megoldását, a lábjegyzet révén megosztott szövegteret mindenképpen a Lövétei-versek előzményének tekinthetjük. De Lövétei talán tovább is megy annál, amit Petrinél láthatunk. A kötet egyik legeredetibb és legizgalmasabb fogása, az autoreflexivitás majdhogynem ad absurdum vivése a Vissza a 12. oldalra című versben található. A vers eredetileg Üres helyek címmel jelent meg és így kezdődött: „Nem kell nekem ma semmi – azt hiszem, / nem ártana időzni egy kicsit / ennél a buta mondatnál…”[2] (Itt jegyzem meg, hogy a majdani kritikai kiadást készítő filológusnak meglehetős körültekintésre lesz szüksége, ugyanis a versek nem egyszer új címet kaptak kötetbe kerülésükkor.) A kötetben a címen kívül a kezdő idézet is új: „Mint levélnek az ághoz.” És ha követve a címben kapott utasítást visszalapozunk a 12. oldalra, akkor látjuk, hogy ott valóban szerepel a „mint levélnek az ághoz” hasonlat, melyet már „akkor” is problematikusnak ítélt a versbeszélő: „(s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen, zene helyett / lovagolhatnék még ezen a témán)…” (Egy kicsit fáj) A Vissza… palinódiaszerű gesztusában Lövétei egyenesen fölülírja a korábbi verset, visszavonja annak egy részletét, és így mintegy megtisztítja a költői világától idegennek érzett hasonlattól.

Azt mondtam, megtisztítja. Valóban: nagyon tiszta, sallangmentes költészet ez. Lövétei olykor alulfogalmaz – mint például a fentebb már idézett „mi a fenét hagynék rá” vagy a „baszok / a sok // egyébre” esetében (Harminc) –, de nem űz sportot az alulretorizálásból. És bár antimetaforikus, nem antipoétikus. Szövegeit a szikár stílussal sajátos feszültséget alkotó rím és a klasszikus formák, a szonett és a stanza szervezik versekké. Bár ezen a téren Lövétei igen cseles: noha a rímképlet és a szótagszám a szonetté, a tördelés a legtöbb esetben rejti, hogy milyen formájú verset olvasunk. (Például a Villany második részének „strófaszerkezete” a következő: fél sor – 11 és fél sor – 2 sor.) Lövétei a szonett mintáját használja, de darabjaira nem igaz az, amit Babits ír: „Minden szonett egy miniatür oltár.” (Szonettek) Ezért ad nekik a tördeléssel szabálytalannak tetsző felszínt. A szonetteket Lövétei gyakran két, számozott párba állítja. Eredeti a párok közötti átmenet megoldása: a versek határa nem egy esetben kettészeli a mondathatárt. Így a …mészfehér első részének vége: „mint ma reggel, hogy elhúzott a TIR” – a mondat pedig csak a második részben ér véget: „mellettem”, utána pedig egy új gondolatmenet kezdődik. Finom fogások ezek, melyek a szonett szétszerelése felé hatnak, miközben az öröklött forma mindvégig megmarad. A hagyományozott, stabil alakzatokhoz való ragaszkodás megtartó, segítő, a halálról való beszéd abszurditását enyhítő funkcióval is bír. A címadó vers például Babits Ősz és tavasz közöttjét írja át, megtartva annak verselését, strófaszerkezetét, így még azt is, hogy minden második versszakban refrén szerepel – Babitsnál: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”; Lövéteinél: „Valaminek vége akar lenni” –, de teljesen elhagyja annak képiségét, hogy ezzel saját nyelvi világában maradjon és az üresség közegét teremtse meg.

A Két szék között szerzője remekül használja ki a szövegköziségben rejlő lehetőségeket. Érdekes Arany János költeményének átirata, az „Árkádia-féle”; egészen kiváló Pilinszky nagy versének, a Harmadnaponnak Petrit is megidéző „kifosztása”, az Esetleg harmadnapon, melyből írásom címét is választottam; de a legizgalmasabb talán a Harminc, a József Attila-i Születésnapomra újraírása.

mondom majd jóval azelőtt,

hogy járnátok a temetőt,

ahol

a hol-

napi beszélgetésre várva,

a csóré lelkemig alázva

azon

kapom

magam, hogy semmit sem tudok,

és még annyit se mondhatok,

amit

ma itt.

Lövétei nem a krisztusi kort tematizálja. Az ő líra alanya még „innen” van, tudniillik a harminckettedik éven (az első sor: „Harminckettő leszek vajon?”) – és a halálon… Nyoma sincs a József Attila-szöveg hetyke és dacos hangjának, a vers a kötet megrendítő halálversei közé tartozik.[3] Ami az utóbbit illeti, a kötet fülszövege egy kicsit félrevezető. A versek nagy része ugyanis nem igazi halálvers, hanem a „között” kilátástalanságának nyelvi megragadására tesz kísérletet. A „két szék között”, mint a kötet utolsó és egyben címadó verséből kiderül, az élet és a halál közötti mezsgyén való bizonytalan létezés jelölője. Ezt pedig a céltalanság, a kiszámíthatatlanság jellemzi. „Majd átmegyek az ablakig, / mert végül hátha mégis megtudom, / hogy milyen is lesz a mai napom…” – olvassuk az Enteriőrben. Megismerjük a beteg ember életét, melynek ideje az egy nap, tere pedig egy szoba. Itt játszódik a Mene, tekel… című szonett története. Nem hagyhatom említés nélkül, hogy azonos címen Simon Balázs is írt néhány éve egy nagyon szép halálverset,[4] de a „mene, tekel” motívuma egyébként sem ismeretlen az irodalomban (megtaláljuk például Áprily Lajos Csiga-nyom című remek költeményében). A Lövétei-vers újdonsága és leleménye abban áll, hogy a Dániel könyve híres mondatát teljesen új kontextusba helyezi, és nem egyszerű citátumként kezeli, hanem beépíti a hétköznapjairól szóló narrációba. Nagyon érdekes játék, ahogyan a rejtélyes feliratot „a tévé és a polc / fölött” képzeli el.

Meglepő, hogy a versek alanya nem nagyon beszél a testről, a fájdalomról; az sem derül ki, pontosan milyen betegségről van szó. A rák testi valóságára csupán egy fanyar kétértelműségű sora utal: „lehet, hogy egyszer fogom, és kivágom / az egészet, és nem lesz több bajom” (Vissza…) – a kivágás mozzanatát jó okkal vonatkoztathatjuk a betegségre is. Olvashatunk azonban az erdélyiségről – talán mondanom sem kell, hogy nem képviseleti lírát. A Hol volt, hol nem című hosszú vers veti föl azt a kérdést, hogy miként írható versbe(n) az erdélyi magyar létezés. Lövétei remixeli saját Hazafias lelkület című versét (az első kötetből), megidézi Kavafisz alakját, és láthatóan viaskodik, hogy megtalálja az érvényes megszólalás módját. Válasza idézet Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából. A hagyományos képviseleti líra Lövétei számára csak idézetként létezik: „»e szót: magyar / még le nem írtam«… // Hát itt van. Igaz ugyan, hogy idézet, / de jobb híján most ez is megteszi…”

Ugyanezen versében Lövétei Kosztolányi Dezső híres sorát a horatiusi „non omnis moriar” értelmébe fordítva parafrazeálja: „»Beírom magam – gondoltam – a könyvbe, / hogy így vagy úgy, de számon tartsanak«.” Nos, a „beírás” művelete sikerült, Lövétei Lázár László számon tartatik – nem csupán „így vagy úgy”, de mint a kortárs magyar líra egyik legkiválóbb alakja. Ez pedig nem ígéret, hanem bizonyosság.

Jegyzetek

[1] Lövétei Lázár László: Távolságtartás. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. [Lustra] 9.

[2]Új Forrás 35 (2003)/7. 11.

[3] A Születésnapomra további hypertextusairól ld. Fenyő D. György: Egy különleges versforma mint költői hagyomány (József Attila Születésnapomra című versének utótörténete), Új Forrás 37 (2005)/8. 64—83.

[4] Simon Balázs: Halálgondola. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003. 80.